AZ ELME TUDATTALAN ELKERÜLÉSI ÚTJAI I.

Valahogyan eljutottál az önvizsgálatokhoz. Az élet, sors vagy elme ide vezetett. Ez nem az utolsó megálló, csak egy állomás. Az önvizsgálatok, vagy ahova ezen keresztül jutsz, nem végállomás. Az csak az elme játéka vagy elképzelése, hogy van bármilyen végcél, végleges, megtalálandó, csúcs állapot. Az a tévhite, hogy valahova el kell jutni. Csak azt nem veszi észre, hogy már ebben a pillanatban is ott van. És mindössze azért nem veszi észre, mert gondolati szinten valóban nincs ott. Hol a közelebbi, hol a távolabbi múltban és jövőben kószál keresve a bizonyítékokat az álláspontjai igazára és valamit, ami jobb és szebb, mint az eddigiek. Nem mondom, hogy ez rossz így. Az is jó valamire, amikor épp nem vagyok a jelenben. Hogy csak a legkézenfekvőbbet említsem: ráébredhetek, hogy éppen nem itt vagyok, hogy valami jobbat, szebbet keresgélek a jövőben, és hogy mindez mennyi feszültséggel jár, ami azonnal vissza is ránt ide. Így érkezünk meg – sokszor a fájdalmakon, feszültségen keresztül – újra a jelenbe.

Visszatérve, találkozol az önvizsgálatokkal, mert keresed a nyugalmat, békét, szeretetet vagy bármi fontosnak tetsző dolgot. Elkezded végezni és az elme – mivel a dualitást, a dolgok egymáshoz viszonyítását tanulta meg alapvető értéknek – az önvizsgálatokban is megtalálja azt, ami nincs rendben vele. Az önvizsgálatokat is képes arra használni, hogy az igazát, az elképzeléseit védje. Mintha ezek az elképzelések, az identitás szétesése az elme, illetve az Én halálához vezetne. És hogy ezt a képzelt identitás-halált elkerülje, mindent megtesz.

Ebben a bejegyzésben a saját utamon tapasztaltalt első elkerülési módot írom le, ami Byron Katie Munka Önvizsgálatának első kérdésénél mutatkozott meg.

Az Igaz ez? kérdés az első sokk az elménknek. Mi az, hogy nem igaz?? Pl. ’A főnököm folyton kiszúr velem, a legrosszabb munkát adja nekem’. És az elme máris példák tömkelegét hozza, hogy alátámassza az igazát. Jól megtanulta már, hogy csak akkor ér valamit, ha igaza van, és ezt be is tudja bizonyítani. Legalább önmagának.

Ha azt kérjük az elmétől, hogy kérdőjelezze meg az évtizedes, igazzá bizonygatott hiedelmét, ezerrel fog tiltakozni. És azért fog küzdeni, hogy véletlenül se veszítse el a keservesen összetákolt igazát, önazonosságát. Mert valamit kap ezektől a hiedelmektől. Hosszabb rövidebb ideig jó érzéssel tölti el, hogy igaza van vagy igaznak hisz valamit.

Minden egyes gondolatnál érdemes külön megnézni, hogy mit ad nekünk vagy mitől óv meg minket. ’A főnököm folyton kiszúr velem, a legrosszabb munkát adja nekem’ gondolat például elfedheti a ’nem vagyok megfelelő’ identitásomat, vagy megóvhat attól, hogy konfrontálódjak a főnökömmel, illetve akár azt is adhatja, hogy megkapom a titkárnő helyeslését vagy sajnálatát. Ezektől kicsit jobban érzem magam, és úgy tűnik, hogy igazam is van. Megmarad az identitásom, ’tudom’ ki vagyok és – bár jól nem érzem magam – picit mégis jobb nekem, mintha csak úgy hagynám, hogy azt csináljon a főnök, amit akar.

Minek kérdőjelezzem meg? Az elme azt hiszi, hogyha megkérdőjelezi a gondolatot, akkor semmivé válik, nem fogják elismerni és elfogadni, pláne szeretni. Azt tanulta meg, hogy ahhoz, hogy elismerjék és elfogadják, bizonyítania kell. Ha nem bizonyítja az igazát, akkor a Másiknak lesz igaza, és ezzel megsemmisül. Ezért harcol foggal-körömmel, nem akar megsemmisülni. Mindössze annyit nem lát, hogy a megkérdőjelezés nem az ellentétes igazságot hozza, hanem kinyílást, lehetőséget, békét, megértést, elfogadást és szeretetet.

Nagyon egyszerű ez. Amíg egy gondolatban hiszünk, nem látunk mást. Próbáld ki! Nézz rá egy autóra vagy egy házra, bármire és keresd meg mi az, ami nem tetszik benne. Utána csak azt nézd! Amíg a nem tetsző részt nézed, nem fogsz mást látni! Így szűkül be az elme látóköre is, amint hisz egy gondolatnak. Egyszerűen nem lát mást.

Amikor elkezdjük megkérdőjelezni a hiedelmeink igazságát, akkor mindössze szélesítjük a látómezőt. Megnézzük innen és onnan. És amikor meglátjuk, hogy egy helyzetben többféle – sokszor ellentétes – igazság van, megnyílunk, és természetes béke tölt el. Vagy – és eleinte ez gyakori – szétesünk és káoszként fogjuk megélni az ellentétes igazságokat.

Az Igaz ez? kérdés elkezdi meglazítani a kőbe vésett igazságunkat. Ne próbálj jó választ adni erre a kérdésre vagy hosszan ecsetelni a miérteket. Ezek is csak egy elkerülési módok. Ha jó választ adok, akkor jól fogom magam érezni – bukkanhat fel a gondolat. Nincs jó vagy rossz válasz. Csak válasz van, ami ebben a pillanatban jön. Igen, nem vagy nem tudom. Ne bonyolítsd túl, ne magyarázd meg. Csak nézz magadba, hogy éppen mi az a válasz, ami benned van!

Azt is megteheted, hogy napokig, akár hetekig vagy egy adott gondolatra feltett Igaz ez? kérdéssel, várva a választ. Nem kell sietned. És persze megválaszolhatod azonnal is. Itt nem kell megfelelned semmilyen elvárásnak. Hagyj magadnak annyi időt és teret a válaszra, amennyire épp szükség van.

Elkerülés lehet az is, ha gyorsan válaszolsz, hogy túl legyél már rajta. Vagy szöszmötölsz a válaszadással, hogy ne kelljen vele foglalkoznod. Nincs más dolgod, mint észrevenni az ilyen gondolatokat is. Ilyenkor hagyhatod elcsitulni az újabb gondolatokat vagy ezekre is felteheted a kérdéseket.

Amint észreveszed az elme elkerülési kísérleteit, a tudattalan szférából a tudatosba kerül ez az önvédő mechanizmus. Így lehetőséged nyílik a megtapasztalásra, az elkerülés helyett.

Az önvizsgálatok hatékony gyakorlati út a megkérdőjelezésre, a tudattalan működések felszínre hozására és a feszültséget keltő hiedelmeink feloldására.

Ha késznek érzed magad arra, hogy megkérdőjelezd a stresszes gondolataid, ha szeretnél felszabadulni a feszültség alól, gyere el valamelyik programunkra:

Önismeret-Önszeretet csoport Szentendén

Szorongás, félelem, pánik - Gyakorlati Megoldások

Párkapcsolat tréning

Aktuális ÖnMunka alaptanfolyamok és tematikus képzések

A TÜKÖR-HATÁS

Sokáig nem értettem, sőt bizonyos helyzetekben kifejezettem utáltam, ha valaki – legyen az megvilágosodott mester vagy egy ismerős – azzal jött, hogy amit a másikban látok az bennem is megvan, saját magamat látom benne.

Ilyenkor gyakran összezavarodtam. Hogy lehetek én gyilkos, másokat kihasználó vagy agresszív stb. Láttam másokat, akik ’ilyenek’ voltak, de magamban nem láttam ezeket. Azt hittem, valami baj van velem. A mesterek csak nem tévednek!?

Persze az tetszett, amikor valakit szeretetteljesnek vagy bölcsnek láttam. Ha ilyesmit észrevettem magamban, az nem zavart össze, inkább megelégedettséggel töltött el.

Nekem azóta kezdett kitisztulni a tükör effektus, amióta elmélyedtem az önvizsgálatokban. Ez Byron Katie-féle Munka önvizsgálatában szinte magától értetődő, hiszen a 4 kérdés után a Megfordítások következnek, ahol a stresszes gondolatot az ellenkezőjére fordítjuk. Pl. ha úgy gondolom, hogy főnököm kihasznál engem, és ezt az ellenkezőjére fordítom, azt kapom, hogy én használom ki őt. Ezt ilyenkor fontos tüzetesebben is szemügyre venni és megtalálni, hogy ez hogyan igaz.

Ezt az elme vagy ego eleinte nem mindig engedi. Előfordul, hogy ragaszkodik az igazához. Előfordul, hogy egy darabig még fontosabb az igazunk, minthogy a valóságot lássuk. Azzal nem nagyon szeretünk szembesülni, hogy mi használunk ki mást.

Egy másik megfordítás arra mutat, hogy hogyan használjuk ki saját magunkat ugyanebben a helyzetben. Ezt lehet, hogy könnyebb meglátni. Lehet, hogy egyből felbukkan ennek az igazsága pl. akkor, amikor nem mondunk nemet a sokadik túlórára sem. Ilyenkor kihasználjuk magunkat.

És ez tovább is mutat. A tükör, illetve a tükröződés az első lépcsőfok ebben a folyamatban.

Ha nehezen vagy egyáltalán nem tudsz nemet mondani, az önvizsgálat során azt is megértheted, hogy miért van ez. Fellelheted a tétjeidet. Pl. azért nem mondasz nemet, mert félsz, hogy akkor nem léptetnek elő vagy akár ki is rúgnak. Lehet, hogy attól félsz, hogy a főnök ezért majd keresztbe tesz neked. Nézz bele a saját helyzetedbe és megláthatod a téteket. Itt ezzel részletesebben most nem foglalkozom, de érdemes felülvizsgálni a tétek valóság tartalmát is. Ez a következő lépcsőfok.

Visszatérve, a tükör ott van az életed minden helyzetében. Láthatod direktben magad, a viselkedésed, a reakcióid (tehát a Másikat durvának látom és abban a pillanatban magamat is) vagy indirekt módon. Ez utóbbi azokra a részeidre mutat, amiket mélyen elutasítasz magadban. Pl. ha mindig kedvesnek kell lenned, akkor valószínűsíthető, hogy ennek az ellenkezője (durva, érdektelen, nemtörődöm, nyers stb.) is benned van. Valamikor egy vagy több helyzetben is pl. nyersnek vagy durvának hitted el magad, és jó mélyre ástad vagy egyszerűen elutasítod. Ezért inkább kedves vagy. Ne érts félre, ez nem az a kedvesség, ami csak úgy árad az emberből, elvárások és viszonzások nélkül. Ez a kompenzáció. Onnan tudhatod, hogy kompenzálsz, hogy ez sok plusz energiádba telik, feszültséget szül és cserébe te is kedvességet vársz. Amit persze, ha nem kapsz meg, akkor jól megítéled a Másikat nyersnek vagy durvának.

A tükör, a tükröződés jó barát. Segít felismerni azt a valakit, akinek elhitted magad, akivé azonosultál az életed során. Ahogy találkozol a nem szeretett részeiddel és elkezded befogadni őket, úgy derül fény arra, hogy nem történt más, minthogy valamikor elhitted magad nyersnek vagy durvának. Lehet akár egyetlen helyzet, ahol így azonosultál. És ezek negatív címkéjű dolgok, tulajdonságok. Azok pedig nemkívánatosak.

Ráláthatsz, hogy megkérdőjelezetlenül, felülvizsgálatlanul hittél egy külső ítéletnek és azóta azon munkálkodsz, hogy ez ne látszódjon. Miközben könnyen lehet, hogy nem is voltál nyers, csak a Másik így értelmezte a viselkedésed.

Amikor kisgyerekkorban belénk ívódnak ezek a viselkedés-tulajdonság címkék még egyáltalán nem vagyunk ennek tudatában. Mikor egy gyereknek először azt mondják, hogy durva vagy, még nem érti, nem jelent neki semmit ez a szó. Maximum a hangsúlyból érzékeli, hogy azzal, amit csinál, ahogy csinálja, valami baj van. Aztán – minél többször hallja ezt – elkezd neki összeállni a történet. A történet, amit a szülők és mások mesélnek. Belehiszi magát a mesébe.

Aztán felnőttként még mindig ebben a mesében élünk. Egészen addig, amíg a feszültség el nem kezd gondolkodtatni, valami felé mozgatni minket. Lehet, hogy újabb meséket fogunk keresni, megpróbáljuk átírni a programjainkat. Keresünk egy szebb mesét. De az azonosulások, a hiány történetek ezzel nem változnak, csak el lesznek takarva. És lehet, hogy végül elég kíváncsivá válunk és meglátjuk, hogy mesevilágban, illúziókban élünk. Rálelhetünk a puszta valóságra, amit arról ismerhetünk meg, hogy semmi feszültség nincs benne.

Személyes tapasztalatom az, hogy az azonosulásokból, a történetekből gondolkodással nem lehet kiutat találni. Nincs is rá szükség, ugyanis nem gondolkodással jöttek létre a történetek, hanem egyszerűen összeálltak. Nem tudatosan raktuk össze, hogy pl. ’nem vagyok megfelelő’. Voltak helyzetek, amiket szavakkal jellemeztünk, ehhez tapadnak képek ezekről a helyzetekről, illetve a szituációban megjelent érzések is hozzánőttek ehhez az azonosuláshoz. Így áll össze egy pl. ’nem vagyok megfelelő’ történet.

Scott Kiloby – Élő Önvizsgálataiban közvetlenül ezekhez a szavakhoz, képekhez és érzésekhez fordulunk, és szétválasztva őket, külön-külön nézve és tapasztalva azokat, egyszerűen szétesnek az identitások. Nem értelmezzük, átgondoljuk a helyzetet, hanem szemléljük, érezzük. Nem megváltoztatni, eltűntetni, átprogramozni akarjuk, csak vagyunk velük. De az, hogy leírom ezeket a szavakat, köszönő viszonyban sincs az Élő Önvizsgálatok megtapasztalásával. A tapasztalás leírhatatlan, megfogalmazhatatlan.

Az én története abból áll, hogy valamilyen módon hiányosnak, nem rendben lévőnek tartjuk magunkat, ami kijavítandó, megváltoztatni való, elkerülendő vagy elrejtendő. Ez feszültséget és folytonos keresést eredményez. Azt keressük, hogy mi lenne jobb, hogyan lenne jobb és hogyan érhetjük el azt. Ez rengeteg energiába és feszültségbe kerül. Miközben a kiindulási pont – az hogy nem vagyok így elég jó – téves elképzelésen alapul. Amint átlátunk a történeten, az azonosulásokon, úgy szűnik meg az azonosulás, a feszültség és végül a keresés. A meséből a valóságba kerülünk.

Az önvizsgálatok a hogyan. Egyszerű, gyakorlatias módjai a szenvedés, az ellenállás és a feszültség feloldásának!

Ha szeretnél átlátni a történeteken és a mesevilágodból a feszültségmentes valóságba felé haladni, válassz az alábbi lehetőségek közül:

BYRON KATIE - Munka Alapképzési Csomag ONLINE (2014. január 14.-i kezdéssel)

Aktuális budapesti képzések

Scott Kiloby - Élő Önvizsgálatok alapcsomag ONLINE janár 7.-től

ÉLMÉNYEK

Mik az élmények?

Az önvizsgálatokon először kérdéseket teszünk fel és nem a Jól Tudom válaszait várjuk, hiszen azokat már jól tudjuk. Vegyél csak egy élményt! Gondolj egy meghatározó, karakteres, intenzív élményre. Pl. amikor szerelmes vagy, egy jót eszel, vagy a tengerben úszol. Figyeld csak meg, mi zajlik benned, miközben erre az élményre gondolsz! (Ez az önvizsgálat következő része: megtapasztalás, figyelem, észlelés). Mit tapasztalsz, érzel? Milyen gondolatok, szavak, képek, hangok, szagok bukkannak elő? És milyen érzelmekké, érzelmi állapotokká állnak össze ezek az érzések és gondolatok? Ez - amivé összeáll - az azonosulás. A szerelmessé vagy dühössé azonosult Én. Ilyenkor hisszük-érezzük, hogy szerelmesek, dühösek vagyunk, félünk vagy örülünk. Azt hisszük, hogy ezek az érzelmi állapotok vagyunk. És amíg nem hatalmasodnak el egy-egy életszakaszunkban a negatívnak bélyegzett érzelmi állapotok, addig ’jól’ elvagyunk. Ha viszont túl sok vagy hosszabb ideig tartanak ezek a dühös, szomorú, elkeseredett szakaszok, akkor a szenvedés felerősödik, az elhitt identitásunk erőteljesebben mutatja meg magát. Amíg nem vagyunk tudatosak erre és nem látjuk a működési mechanizmusait, addig szenvedünk, menekülünk, elnyomunk, vagy valamilyen módon próbálunk megszabadulni ezektől az állapotoktól. Az összes ’megváltoztató’ módszernek ez a nehézsége, ezért nem hoz maradandó változást. Ezek a módszerek megszabadulni, megváltoztatni akarnak dolgokat, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy mi is az érzelmi állapot. Hogy miből áll.

Az Önvizsgálatokban a figyelmet, a megértést, az észrevevést, az észlelést és a megtapasztalást használjuk. Ezeken keresztül találkozhatunk azzal a valakivel, aki az azonosulások előtt van. Ez úgy történik egy önvizsgálat során, hogy nézőpontot váltunk és 'kívülről' nézünk rá az érzelmi állapotra. Megkérdezzük, hogy mit mond rólunk ez az állapot. Feltárjuk az azonosulásokat és meglátjuk, hogy minden ilyen azonosulás képekből, szavakból és érzésekből áll. Ez az önvizsgálat harmadik szakasza.

Konkrét élményt nézve a dühöm szavakból (pl. ’Utálom xy-t, mert átvert.’), képekből (’Látom a lelki szemeim előtt, ahogy Hawai-on henyél a pénzemből.’) és érzésekből (összeszorul a torkom, görcsbe rándul a gyomrom vagy szétmegy a fejem) áll.

Ezeket a szavakat, képeket és érzéseket szétválasztva, önmagában nézve vagy megtapasztalva jöhet létre a kiazonosulás egy érzelmi állapotból.

És itt egy saját élmény:

Elmentünk családostul egy hétre kikapcsolódni a mindennapi életünkből, a munkából olaszhonba. Mivel már jártunk ott, nagyon vártuk a szép tájakat, finom ételeket, fürdést a tengerben, napsütést, városnézést, pihenést, fagylaltozást és még sorolhatnám. (Ezeket nevezhetjük elképzeléseknek, elvárásoknak.)

Ez részben sikerült is, hiszen napokig eszembe sem jutottak az önvizsgálatok vagy a masszázs. Csak élveztem a vezetést (egy lakóautóval mentünk), a tájakat, már első nap a tengert és a fagyit, hogy a családom (egy híján) együtt van. Imádtam reggelit készíteni és mosogatni utána. Minden szép és jó volt, még azzal együtt is, hogy öt emberből (három tini!), szinte mindig volt valami, ami valakinek nem tetszett.

Ez amolyan menős, intenzív megtapasztalásos út volt. Minden nap máshol aludtunk, más városban vagy tengerparton töltöttük a napot. Rengeteg élményben volt részünk, és bennem nem is minősítődtek már ezek az élmények, egyszerűen élveztem, megéltem a pillanatokat.

Magam is meglepődtem, amikor az ötödik napon - éppen Pisa-ban a ferde toronynál vigadtunk - visszaértünk az lakóautóhoz és nyitva volt az ajtaja. Egyből bűzlött valami, miközben az is megfordult a fejemben, hogy én hagytam nyitva. Kihajtva az ajtót mát tisztán láttam a szemközti ablak maradványait, kétség nem volt: feltörték. Minden kinyitva, szétdobálva. El is vittek egy-két dolgot: a laptopot, a lányom telefonját,  a másik lányom ipod-ját. Szerencsére a pénz széfben volt, ahhoz nem fértek hozzá. (Ezeket nevezzük tényeknek, valóságnak.)

Miközben tettem a dolgom (kerestem egy olaszt, felhívtam a rendőrséget, a biztosítót, letiltattam a sim kártyát), figyeltem a testembe is. Először a megszokott feszítést éreztem a fejemben, de semmilyen erős érzelem nem tapadt hozzá, és a felbukkanó gondolatokat is hagytam, hadd jöjjenek-menjenek. Persze nem voltam a ’határtalan boldogság’ állapotában, de nagyon rossznak sem címkézném a történteket.

Az egyetlen többször felbukkanó gondolat a ’Miért hoztam laptopot magammal!? Nem is volt rá szükségem.’ volt. (Ezt nevezzük stresszes gondolatnak. Ha hiszel neki, szenvedsz.) És észre is vettem azokat az újra feljövő gondolatokat, amik az indulás előtt azt sugallták, hogy vigyem. Lassan meg is békéltem ezzel. Észrevettem olyan gondolatokat is, hogy ’Tőlem még soha nem loptak.’ vagy ’Milyen jó, hogy nem voltunk a kocsiban, amikor feltörték. Aztán megláttam azt is, hogy milyen jól ’kezelem’ a helyzetet. Oda tudtam fordulni magamhoz és a fontos intézkedések után, meg némileg közben a családom felé is. Bár erről inkább őket kellene kérdezni. (Ilyen a stresszes gondolat nélkül.)

A másik, kicsit később felbukkanó, érzet a nyomás a hasamban volt. Ez egész délután velem volt. Étvágyam sem nagyon volt, de azért ezt a dolgot fogyókúrás receptként nem fogom népszerűsíteni J Ehhez az érzéshez csak az a gondolatkör társult, ami az Új medicinából jön, hogy a testi tünet az érzelmi konfliktus megoldása után jön. Ezek szerint ez egy rövid és gyenge kis konfliktus volt, hiszen nem voltak erős és hosszan tartó testi tünetei. (persze itt beindult a megmagyarázó elme :-) )

Az enyhe feszültség a nap végére fel is oldódott.

Pár éve máshogy reagáltam volna. Más ’megoldó képletek’ jutottak volna eszembe, más reakciók kerültek volna elő.

Hála ezért magamnak, az Önvizsgálatoknak, és mindenkinek, akinek bármi köze is van ehhez az egészhez!

Ha szeretnéd az élményeket önmagukban, címkék és azonosulások nélkül is megélni nézd meg programjainkat:

Nyári intenzív tréningek

Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok, Tréningek

ÖnMunka tanfolyamok vidéken

TE HOGYAN BÁNSZ A GONDOLATOKKAL?

"Nem én csinálom a gondolataimat; ők csinálnak engem - míg meg nem kérdőjelezem őket." Byron Katie

Közel 40 évet éltem úgy, hogy észre sem vettem milyen sok gondolat cikázik naphosszat a fejemben. Sokszor csak bevillan, még csak nem is tudatosodik bennem, máskor hosszasabban időzik vagy egyikből a másikba vándorol. A gondolatok önálló életet élnek. Nincs nagy hatásom rájuk, nem kopogtatnak, mielőtt betérnek az észlelésem ajtaján, nem kérdezik, hogy meddig maradhatnak és még csak el sem köszönnek, mikor elhagynak. Jönnek-mennek és egyáltalán nem foglalkoznak velem. Bezzeg én! Mást se csinálok, mint marasztalnám a kedveseket és kitessékelném a zavaróakat. Miért csinálom ezt!? Erre a kérdésre azt a választ találtam valahol, ahol a gondolatok lelassulnak vagy el is csendesednek, hogy kontrollálni akarom őket. Mégpedig azért, mert az a megélésem, hogy a gondolatok befolyásolják, sőt még korlátozzák is az életemet. Szabadon áramlanak és nem vesznek figyelembe. A Munka arra tanít, hogy a dolgokat megváltoztatni nem tudom. Az egyetlen, amin változtatni tudok az a hozzáállásom. A kontroll és az igazam helyett a kíváncsiságot használva, a "nem tudom"-ból nézve, ahogy azt a pici gyerekek teszik. A pici gyerek, úgy fél-egyéves koráig még nem akar irányítani, nem akar semmit, csak tapasztal. Aztán fokozatosan megtanul akarni. Mi tanítjuk meg. Mi korlátozzuk, irányítjuk, kontrolláljuk. Mi szülők, nagyszülők, óvónénik, tanárok. Megtanulja, hogy vannak jobb és rosszabb dolgok. Megtanulja, hogy mit kell tennie, hogy előidézze a jobbat és elkerülje a rosszabbat. Megtanulja azt, amit én is csinálok a gondolatokkal. Beleszűkülünk a viszonyítások világába. És ha a világunk passzol a valósággal, akkor rendben lévőnek éljük meg az életet. Ha viszont a világunk nem passzol a valósággal, szenvedjük az életet. És ez az egész fejben (elmében vagy hol) zajlik. Gondolat és viszonyítás nélkül nem marad más, mint a puszta megtapasztalás, az Élet.

Az viszont a nagybüdös helyzet, hogy vannak gondolatok és viszonyítás! Megtanultuk és elhittük, hogy vannak és olyan valóságosak. Legalábbis észleljük a gondolatokat és viszonyítjuk a jelenségeket. Milliónyit hittünk el belőlük. Rengetegen vannak! És ilyen sokkal nem lehet mit kezdeni! Egyszerre nem. Csakis egyenként. A jó harcos sem tud legyőzni egyszerre több támadót. Egyesével bánik el velük. És azért képes erre, mert megtanulta, hogy hogyan kell. Jól kigyakorolta. Aztán idővel, a harcok során, rájöhet, hogy a háborúság benne van és az ellenség, a helyzetek csak önmaga kivetülése. Hogy igazából, amint megszűnik a belső háború, lassan megszűnik a külső is. Én is harcoltam, fizikailag. És erre jutottam. Ma már többnyire csak fejben harcolok, természetesen magammal és ez kivetül a környezetemre. A gondolatokkal szállok szembe és azt hiszem ellenségek. Pedig a gondolatok is csak engem tükröznek. Jól megítélve őket és megvizsgálva ezeket az ítéleteket, megláthatom ezt. Megláthatom, hogy mit hittem el megszületésem óta. Hogy kinek hittem el magam. És megláthatom, hogy hol nem passzol a történetem a valósággal.

Nemrégiben facilitáltam valakit, akinek éppen nagyon pörögtek a gondolatkerekei. Próbáltam lassítani, fókuszálni, csendesíteni, nem sok sikerrel. Vagy két és fél órán keresztül ment ez így, amikor egyszer csak elkezdtek folyni a könnyei, csak sírt csendesen. Azt hiszem, leállt a nagy gondolatfolyam vagy nagyon belassult és percekig nem szóltunk csak néztük egymást.

Rengeteg a gondolat és szélsebesen áramlik, aztán kevés és lassan csordogál. Hol ilyen, hol olyan. Azt tapasztalom, hogy a legtöbb, amit tehetek az az, hogy tudatosan ránézek egy gondolatra, technikásan leírom és megvizsgálom. Mint a harcos több ellenféllel. Egyesével foglalkozom velük. És lehet, hogy az x-edik gondolat már nem lesz olyan intenzív. A harcban is többnyire így van. Amikor a harcos elbánik pár ellenféllel (akik eleve valószínűleg a legbátrabbak, legerősebbek voltak és nem mindig így van) a többi könnyebben feladhatja. Látják, hogy nincs esélyük. (Persze olyan is van, hogy nem a legerősebbek támadnak először) Talán a gondolatokkal is így van. A hiedelmek közül is sokszor eleinte az erősebbek jönnek, sőt vissza-vissza is térnek, aztán az egyre gyengébbekkel találkozunk. (Az is igaz lehet, hogy előbb a gyengébb töltetű hiedelmekkel találkozunk.) És gondolom, hasonlóképpen egy idő után mintha megfutamodnának, illetve ilyenkor már mi nem állunk ellen annyira a gondolatoknak. Meghagyjuk nekik a szabad áramlást. Hiszen ugyanolyan létjogosultságuk van, mint a másik embernek, akit ellenfélnek hiszünk.

Mint a harcban a győzelem vagy az önmagunkkal folytatott harcra való rádöbbenés, a gondolatok megkérdőjelezése és a vizsgálódás is ad valamiféle önbecsülést. Megteszem és ennek értéke van.

A Munka és az Élő Önvizsgálat ennek tudatos megtapasztalásában segít. Amíg azt hiszed, hogy a gondolatokat Te gondolod és nem veszed észre, hogy Te az észlelője vagy a gondolatoknak és más jelenségeknek, addig ezek a módszerek nem fognak neked túl sokat adni. Intellektuális tornagyakorlatok lesznek csupán a felszínen. A mély megtapasztaláshoz elmélyülésre, ránézésre, vizsgálódásra, kíváncsiságra, csendességre van szükséged.

Azt hiszem, hogy a Valami vagy a Semmi, természetéből fakadóan egyensúlyra törekszik. Nincs folyton gondolat és nincs teljes és örök csend sem. A világ változik, az élet változik, a dolgok változnak, ahogy a bölcsektől hallom, ez a változás az állandó. És az is lehet, hogy ez sem :-)

Arra hívlak, hogy találkozz a gondolatokkal egyesével! Hogy találkozz Magaddal!

Hogyan változik meg az életünk a Munka végzésével?

Akkor leszek boldog, ha azt hiszed, amit én! Ez a gondolat, ha nem is tudatos szinten, de ott van a fejünkben. Folyamatosan próbáljuk az igazunkat másokkal elfogadtatni és fordítva is: mi magunk is próbáljuk a másik igazságait elfogadni. Ezt a játékot kisgyermek korunktól fogva tanuljuk és alkalmazzuk anélkül, hogy belegondolnánk, miért?

A Munka az elhitt gondolataink (pl.: Szeretnem kell a gyermekem.) megkérdőjelezésével, megvizsgálásával nyit ki minket a Valóság megtapasztalására. Nem azt állítja, hogy egy dolog nem úgy van, mindössze azt vizsgálja, hogy ez a dolog milyen viszonyban van a Valósággal. És amennyiben szemben áll a Valósággal, akkor mit okoz az életünkben. Nem azt mondja, hogy az anya ne szeresse a gyermekét, csak feltérképezi, hogy mi vezet oda, hogy egy adott pillanatban ne találjuk magunkban a szeretetet a gyermekünk felé. Szeretetről pont olyan történetünk van, mint a nem szeretetről.

A Munka felteszi a kérdéseket, mi pedig megválaszoljuk őket. A Munka nem fogalmakról szól, hanem a megtapasztalásról. Megtapasztalni, ami éppen van. Ha ez épp az, hogy nem szeretem a gyermekem, akkor az. Felteszem a kérdéseket és megválaszolom. Igaz az, hogy szeretnem kell? Milyen feltételrendszer szerint? Hogyan reagálok, amikor azt hiszem, hogy szeretnem kell? Alap feszültség van bennem, már attól, hogy szeretnem kell, miközben mindenem azt mondja, hogy épp nagyon nem szeretem. És megnézem, a megfordítások igazságait ugyanabban a helyzetben. Nem kell szeretnem a gyermekem. Amikor ezt érzem, egyszerűen nem is tudom. Ha azzal bombázom magam, hogy szeretnem kéne, az fog a szeretethez vezetni? Bűntudathoz inkább. A gyermekemnek kell szeretnie engem. Ennek a megfordításnak is érdekes igazságai lehetnek. Ha pl. azt hiszem, hogy a gyermekem nem szeret engem. Azt gondolom, tanultam, hogy szeretnie kellene, mert…és ő az adott pillanatban nem szeret, hiszen már neki is vannak történetei a szeretetről. Szembe helyezkedem a pillanatnyi Valósággal és már nem is szeretem. Nem is beszélve magamról. Magamat kell szeretnem. Ez ebben a helyzetben lehetetlen. Megkérdőjelezetlen hiedelmekkel lehetetlen. Hogyan is szerethetné egy anya magát, amikor épp a gyerekét nem szereti, és a gyerek sem őt? Viszont, amikor megvizsgálom a szituációt, ráláthatok, hogy az egész csak a fejemben játszódik. Az identitásom, a gondolatok a fejemben azok, amik épp azt mondják, hogy nem szeretem. Az ítéletek magamról, róla és a helyzetről mondják, hogy ezzel baj van. A gondolataimat kell szeretnem. Igen. Amíg a megszülető gondolatokkal háborúzok, nem marad lehetőségem szeretni. Egyszerűen nem látom az elhitt gondolatoktól a Valóságot. A fától az erdőt. És mit tehetünk, ha nem látjuk a fától az erdőt? Arrébb lépünk. Nézőpontot váltunk. Ez a Munka. Nézőpontváltás, kíváncsiság, vizsgálódás.

KIVEL HÁBORÚZOL?

„A védekezés a háború első lépése. Ha azt mondod nekem, hogy irigy, elutasító, kemény, rosszindulatú és tisztességtelen vagyok, azt válaszolom: - Köszönöm Kedvesem, én is látom, hogy mindez megvan bennem, úgyhogy igazad van. Mondj el nyugodtan mindet, amit velem kapcsolatban látsz és segíts, hogy jobban megértsem magamat. Általad ismerem meg önmagam. Nélküled hogyan is vehetném észre azokat a kellemetlen tulajdonságaimat, amik láthatatlanok? Te vezetsz el önmagamhoz. Úgyhogy Kedvesem, nézz a szemembe és mondd el még egyszer. Szeretném, ha nem fognád magad vissza: mondj el mindent.

Ez az igazi barátság. És ezt hívják önazonosságnak. Tudom, hogy mindenféle van bennem. Ha rosszindulatúnak látsz, az nekem egy lehetőség, hogy magamba nézzek és felfedezzem, mi történik az életemben. Valóban rosszindulatú voltam? Ha igen, rájövök. Valóban tisztességtelen voltam? Nem lesz nehéz válaszolnom. Ha nem vagyok biztos benne, ott vannak a gyerekeim, hogy megerősítsenek. Hogy is nevezhetne bárki olyasvalakinek, ami soha életemben nem voltam? Amikor olyat mondasz, ami védekezésre késztet, egy gyöngyszemet mutatsz nekem, amely bennem van és arra vár, hogy felfedezzem.” BK

            Örülök, hogy ezen a bekezdésen akadt ma meg a szemem. Életünk nagy részét töltjük védekezéssel. Nézd végig egy napodat. Mennyi energiád megy el a védekezésre? És mit is védelmezünk ilyenkor olyan vehemensen? Az identitásunkat. Azt, akinek hisszük magunkat. Azt, akinek elhittük magunkat. Személyiségünk a magunkról elhitt gondolatok, képek, érzések, érzelmek összessége. Ezen az énképen keresztül szemléljük a történéseket, és amikor ez sérülni látszik, elkezdjük védelmezni. Valami olyasmit védelmezünk - figyelmen kívül hagyva a tényeket -, ami csak a fejünkben, az elménkben létezik. Nevezzük - Byron Katie után - Jóltudom elmének azt a helyet, ahol ezek a gondolatok, képek, érzések lerakódtak, felhalmozódtak. Igazából nem többek, mint történetek. Tehát védelmezzük őket. Miért is? - ahogy a nagyobbik lányom szokta kérdezni, ha valami nem tetszik neki. Talán azért, mert ha megvédem az igazamat, akkor van létjogusultságom!? Vagy, mert azt feltételezem, hogy megtámadták az igazamat? Úgy tűnik, hogy nem csak nekem van identitásom, elhitt gondolataim, igazam. Mások is így jártak J Elhitték magukat.

            Régebben nem nagyon értettem a Mesterek által emlegetett illúzióvilágot, tükröződést és kivetítést, kivetülést. Megfoghatatlan és félelmetes volt, amiket olvastam. Miközben azt hittem, hogy Ők különlegesek és kiválasztottak, addig magamat nem sokra tartva, csak vágytam, hogy én is olyanná váljak, mint Ők. Olvastam, meditáltam, felismertem, megértettem és megtapasztaltam dolgokat és a hétköznapokban nem változott semmi. Talán kicsit ritkábban voltam már dühös, szomorú vagy elkeseredett. De vissza-visszatértek ezek az állapotok, sőt sokszor sokkal erőteljesebbé váltak. Mi történt?

            Ma már látom, hogy erről van szó: Harcolok az életben maradásért. Pontosabban az azonosult elme életben maradásáért harcol az elme. Ezt az egészet nem én csinálom! Sokáig ezt hittem. A háború bennem zajlik. Az azonosult elmém háborúzik. Nézzünk egy konkrét helyzetet: „A kamasz gyerekem azt mondja, hogy ne nézzem már óvodásnak! Nem nézlek annak, de mutasd meg tettekben is, hogy már felnőttél! - válaszolom én.” Azonnal védekezek. Védem a ’felelősségteljes apa’ énemet (Nem nézlek annak). És még ellentámadásba is lendülők, hogy igazoljam magamat (mutasd meg tettekben is). Tehát a ’felelősségteljes apa’ identitást védelmezem. Magammal háborúzok.

            Sok ilyen ’énünk’ lehet: ’szerető férj’ ’gondoskodó anya’ ’jó gyerek’ ’rossz gyerek’ ’felelőtlen szülő’ ’szerethetetlen társ’ ’magára hagyott feleség’ csak hogy párat említsek.

            A Munka egy kiváló módszer ezen azonosult ének vizsgálatán keresztüli megértésre. Ezen az önvizsgálati folyamaton keresztül elengedődnek az ’azonosult ének’ és megtapasztalhatjuk azt ami, van, azonosulások nélkül. A Munka azt is megmutatja, hogy miért és kivel háborúzol valójában; és azt is, hogy milyen háború nélkül élni!

KI LENNÉL A TÖRTÉNETED NÉLKÜL? – 2-napos, kiscsoportos ÖnMunka Alaptanfolyam Byron Katie Munka-Módszere alapján. 2012. október 27-28. (jelentkezési határidő: október 15.) Helyszín: Debrecen.

Bővebb információ ITT vagy ITT