KEEP IT SIMPLE - MARADJ AZ EGYSZERŰSÉGNÉL

Nemrégiben részt vettem Andi egyik kurzusán, amin angolul végeztük az Önvizsgálatokat. Hogy valójában miért jelentkeztem rá, azt akkor még nem is tudtam. Gondoltam, hogy nem árthat, sőt, ha esetleg megkeresnek külföldiek, akkor tudok majd velük is dolgozni.

Azonban a harmadik alkalom után rádöbbentem. Angolul keveset tudok, kevés a szókincsem és ez remek lehetőség az egyszerű megfogalmazásra, az egyenes és rövid kérdésekre, a körbe-körbe magyarázás elkerülésére, a hosszabb hallgatásokra és csendekre.

Az elmém angolul még nem pörög ezerrel, lassan válogat a szavak közül, amiket ismer és amik felidéződnek a kissé poros, belső szótárból.

Régebben zavart volna, hogy a 15 évvel ezelőtti folyékony angolom ilyen hiányosan és lassan jön elő, de most ez nem bántott. Kifejezetten élvezem, hogy nem ostorozom magam ezért sem.

Megfigyelhető, hogy az élet napos oldalán, amikor a dolgok jól mennek, eszünkbe sem jut, hogy bonyolult magyarázatokat adjunk vagy keressünk a boldogságunkra. Egyszerűen megéljük ezeket az időszakokat. Egyszerűen benne vagyunk és élvezzük.

Ezzel szemben, amikor nem mennek olyan jól a dolgok, amikor árnyék vetül az életünk valamely szegmensére, hajlamosak vagyunk a végtelenségig agyalni. A ’szerencsés’ kivételek gyorsan és egyszerűen lezárják az ilyen helyzeteket, de akikben kialakult a ’mindent meg kell értenem’ és a ’lehető legjobban kell megoldanom a helyzeteket’ hozzáállás, azok gyakran túlgondolják és túl sötéten látják az élet eme szakaszait. Magyarul túlbonyolítják, ami az egyszerűség szöges ellentéte. Persze ez a királyi többes szám én is vagyok. :) Időnként én is túlbonyolítom a legegyszerűbb dolgokat is, illetve igencsak meg 'kell' értenem a dolgokat és a lehető legjobban kell őket megoldanom. :)

Vajon miért reagálunk így? Miért természetes és egyszerűen megélhető számunkra a ’jó’, és miért elutasított, megoldandó és gondolatilag/érzelmileg bonyolult a ’rossz’?

Én azt találtam, hogy lehet ez évezredesen vagy generációsan kódolt minta, vagy közvetlenül a szülőktől, nevelőktől kapott minta. Megélési és megoldási mintákat hordozunk, és ezek alapján éljük az életünket, amíg fel nem ismerjük, hogy ez történik.

Ez nem a generációk, a szülők vagy éppenséggel a saját magunk hibája, mindössze mintázat, tanult séma. Gondolati sémák, érzelmi minták.

Ha azt tanultuk volna meg, hogy a ’rossz’ dolgokkal ne foglalkozzunk (van ilyen minta is, csak ritkább), hanem azonnal lépjünk túl rajtuk, akkor így élnénk az életünk. Ha arra kondicionálódtunk volna, hogy a ’jó’ dolgokat utasítsuk el, de minimum legyünk gyanakvóak (ilyen is van), akkor ez alapján működnénk.

Többnyire azt tanultuk meg természetesnek, ami finom, lágy, kellemes, harmonikus, boldog. Ezek a ’jó’ dolgok. Az ezekkel ellentétes dolgok nem természetesek, kerülendők és megváltoztatandók, egyszóval ’rosszak’.

Így a természetes, ’jó’ dolgokat egyszerűen fogadjuk, míg a ’rosszakat’ mindenféle furmányos módon bonyolítjuk, például elkerüléssel, gondolkodással, támadással, védekezéssel, sértődéssel, haraggal és sorolhatnám a végtelenségig.

Az én kérdésem mindig ugyanaz, amikor bonyolódik az életem: Hogyan akarsz élni? Körbemagyarázva, az elképzelésedet bizonygatva, az érzelmek viharaiban vergődve, harcolva vagy egyszerűen és szembesülve a mintáiddal?

Logikusan az egyszerűen a válasz. Hiszen ebben jó lenni. Az összes jó dolog addig 'jó', amíg egyszerű. Amíg nem kezdünk agyalni, amíg nem vívunk érzelmi szabadságharcot.

Azonban gyakran pont az ellenkező irányba megyünk. Harcolunk, magyarázkodunk, bizonygatunk, próbáljuk kigondolni a számunkra legjobbat és elkerülni a legrosszabbat. Ebben vergődünk és nem látjuk, hogy ilyenkor mindössze annyi történik, hogy nem vesszük észre, hogy mintát követünk. Nem vesszük észre, hogy nem vagyunk tudatában a folyamatnak.

Megkövült félelem-mintákat élünk meg. Ha nem félnénk, akkor egyszerűen élnénk. Mint amikor szerelmesek vagyunk, nem bonyolítunk. Amikor a szerelembe beoson a kétely, a félelem leghalványabb árnyéka, elkezdünk agyalni, terveket szőni, koncepciókban hinni, csakhogy megóvjuk magunkat. De mitől???? Amíg nem vetett árnyékot a félelem a szerelmünkre, nem kellett óvni magunkat. Hirtelen miért kell?

A félelem-minta az oka. Mélyen belénk kódolódtak ezek a minták. És a félelem-minták egyetlen oldószere a tudatos tapasztalás.

Előbb viszont tudatosodnunk kell a mintázatra. És akkor elkezdhetjük a bonyolult életünket egyszerűsíteni. Elkezdhetjük tudatosan figyelni, hogy valójában mire van szükségünk. Észrevéve és felülvizsgálva a mintáinkat megérkezhetünk a kiindulási helyzetünkbe, amikor kíváncsi figyelemmel és ítéletmentesen éltünk. Hát, jó régen volt…és rövid ideig tartott :)
De ne szaladjunk ennyire előre. Maradjunk ott, ahol éppen tartunk az életünkben. Most ebben a pillanatban hogy vagyok, hogyan tudok benne lenni ebben a helyzetben?...Egyszerű vagy bonyolult?...Mindenképp meg kell oldanom vagy sem?....Meg kell változtatnom vagy tudom hagyni, önmagától alakuljon?....Irányítani akarom vagy hagyom magam áramolni vele?....Menekülnöm kell vagy tudok – akár a félelmet átélve – benne maradni?
Melyik jobb? Melyik irány jobb?....Az elme folyamatosan mérlegel, kutat az emlékei között és próbálja megfejteni a jövő lehetséges beteljesülési formáit….Én most azt találom, hogy nincs jobb irány. Nincs jobb választás….Mind jó…Ami rossznak tűnik, az is. Ami fáj, az is. Ami félelmetes, az is.

Végre szabadon érezhetek, bármit, bármilyen jelzővel. Félhetek, izgulhatok, reménykedhetek, hálás lehetek, szerethetek, utálhatok…Egyik sem rossz.
Jó nagy ’átverés’ az egész. De ez is rendben van. Nem lehetne jó, nem lehetne élvezhető, vágyott és szerethető, ha nem ismernék a dolgok ellentétét. Ha nem lenne rossz, nem lenne jó sem. Mára megszerettem a dualizmust. Egy időben elutasítottam a duális életszemléletet, mert a szenvedésem forrásaként azonosítottam. Úgy véltem, hogy a pozitívnak azonosított dolgok ugyanúgy szenvedéshez vezetnek, hiszen elveszhetnek, átalakulhatnak. A negatív dolgok meg eleve szenvedéssel járnak. Jó nagy zsákutcának tűnik ez így. Nem is olyan régen láttam rá, hogy nonszensz utálnom a dualista világom, hisz ez vitt abba a csodás egységélménybe, amit oly sokszor élek át, ahol nincs kettősség és szenvedés. A dualizmus, a kettősség nélkül ezt az élményt nem is tapasztalhattam volna meg. A szenvedés nélkül nem létezhet a szenvedés nélküliség tapasztalata.

Fel sem ismernénk a ’jót’, ha nem ismertük volna meg a ’rosszat’. Jól van ez kitalálva. Nem kell rajta változtatni, elég csak élni…egyszerűen.

Egyszerűen csodás és néha még mindig hihetetlen, hogy megélhetők a végletek, az átmenetek, a rázós és a sima helyzetek, a félelmek és a szerelmek, a harc és az együttműködés.
Olyan ez az élet, mintha kisebb-nagyobb körtúrákat tennénk meg, mindig visszatérve oda, ahonnan elindultunk és mindig egy rakás tapasztalással gazdagabban. Amikor észrevesszük a köreinket, a mintáinkat és összegyúrjuk a tapasztalatainkkal, másképp éljük az életet. Egyszerűbben.

'HOGY EZ MEKKORA SZTORI' - A FELISMERÉS EREJE

 Köszönet Móninak, hogy van, hogy megosztotta élete egy szeletét!

Mi a te történeted?

 

'Hogy ez mekkora sztori!' - bukott ki Móniból úgy negyven percnyi önvizsgálat után. 

Hihetetlenül felszabadító, amikor az ember ráeszmél, hogy amit addig valóságnak hitt az egy jókora történet. Egy történet, amit az elménk kreált teljesen tudattalanul, mindössze azért, hogy jobban érezzük magunkat. Mert bármit is gondolunk, az azért van, hogy jó legyen, de legalábbis a legkevésbé rossz legyen. Ez az automatikus én-védő mechanizmusunk.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért kell védeni magunkat! Ennek egy újabb, erőteljes hiedelem csomag az oka, ami megfogalmazva valahogy így néz ki: Veszélyben vagyok. Támadnak engem. Fenyegetik jóllétem. Megkérdőjelezik az igazam, a jó szándékom, a szeretetem, a tisztaságom és így tovább.

Amikor felismerjük, hogy mindössze azért szenvedünk egy-egy kapcsolatunkban, mert - bár valójában nem tudjuk a Másik gondolatát és érzését - azt hisszük, hogy a Másik ezt vagy azt gondol rólunk, ezt vagy azt csinálja velünk. És legtöbbször még odáig sem jutunk, hogy megkérdezzük: ’Te épp átversz engem?’ vagy ’Bántani akarsz?’. Sokszor addig sem jutunk el, hogy elmondjuk mit gondolunk, érzünk egy-egy helyzetben. Hogy elmondjuk: ’Úgy érzem, átversz.’ vagy ’Engem ez nagyon bánt.’. Gondolatban lerendezzük azzal, hogy elhisszük, átver. Vagy bizonygatjuk magunknak, hogy biztos nem ver át. Többnyire önmagunkon belül lerendezzük, bár szenvedünk tőle.

És itt is fontos tudatában lenni, hogy maga a szenvedés is megóv valamitől, itt is működik az automata én-védő működésünk. Például olyasmitől óvhat meg, hogy szembesülnünk kelljen – ebben az esetben – az átveréssel. Mert az elménk gyakran úgy értelmezi az ilyen helyzeteket, hogy még mindig jobb, ha átver és velem él, mintha mondjuk elhagy. Tűnhet sokkal félelmetesebbnek egyedül élni (legalábbis egy darabig), mint a rendszeres átverés. Nem mellesleg még az is szóba jöhet, hogy a kedves ’átverő’ nincs is tudatában az átverésének, ugyanis az is lehet, hogy nála ez nem minősül átverésnek.

No, de hagyjuk is az Ő részét meg neki. Mert az, amit ő hisz, érez, csinál, az mind az ő dolga.
Erről bővebben a következő bejegyzésben olvashatsz:

http://a-munka.blogspot.hu/2011/12/alapelvek-ii-resz.html 

Van az a pont a szenvedésünkben, amikor elkezdünk kíváncsiak lenni. Elkezdjük felülvizsgálni a helyzeteinket, kapcsolatainkat, hiedelmeinket, az igazunkat. Van, amikor eljutunk oda, hogy meglátjuk, ez már nem jó nekem, ne kapok tőle semmit. Ilyenkor állunk neki keresni, kicsit jobban körülnézni, hogy mi is történik itt. (És ha jobban megfigyeljük, még ilyenkor is kapunk, van értelme a szenvedésnek, hiszen elkezdünk változni, máshogy viszonyulni, kipróbálni dolgokat, módszereket.)
Szóval a kíváncsiságból elindul az életünk egyfajta átvilágítása. És ez kemény. Kemény munka, mert évtizedeken keresztül itatódtunk át az élet, a helyzetek, viselkedések, jó és rossz értelmezésével. Nagyon 'erősen' hisszük, hogy jól látjuk a dolgokat, hogy igazunk van. Bármi áron hajlandóak vagyunk azt védeni. És mit kapunk cserébe? Egy jó adag szenvedést! :) És újfent hangsúlyozom, hogy a szenvedés valójában ’jó’, mert megmozdít, kimozdít a betokosodott történetünkből. 

Amikor ezt meglátjuk, amikor megkaptuk a kellő adag szenvedést, itt az ideje az önvizsgálatnak. Mert nem kell szenvedve leélni az életünket. Felszabadulhatunk a gondolati és érzelmi azonosulásaink, azaz a sztorik alól. Sőt, még élvezhetjük is a gondolatainkat, ha nem hiszünk nekik feltétel nélkül. Az érzelmeinket is megélhetjük szenvedés nélkül. Lehet jót szomorkodni, kellemeset sírni, teljességgel dühösnek lenni, elmélyülve szeretni vagy könnyedén tehetetlennek lenni. Ezeket mind lehet. Szenvedés nélkül is.

Ha már felülvizsgáltuk az érzelmekkel kapcsolatos sztorikat, szabadabban fejezhetjük ki (elsősorban önmagunk felé) az érzéseinket is. 

Ha rájövünk, 'Hogy ez mekkora sztori!'. 

És ha van kedved nézd meg a felvételt Móni önvizsgálatáról az alábbi linken:

Hűtlenség, Átverés, Bizalom a Párkapcsolatban – Munka Önvizsgálat Mónival - Videó

SZOKÁSOK ÉS TUDATOSSÁG

Először is tisztázzuk, hogy mit értünk szokás és tudatosság alatt.

A szokás minden automatikus, tudattalan működés, amit nem gondolunk át, veszünk fontolóra vagy mélyedünk el benne mielőtt cselekszünk, beleértve a beszédet és a kimondatlan véleményeket is. Minden cselekedet szokás, amire nem tesszük fel a kérdést, hogy ’Valóban ezt akarom?’ vagy ’Valóban erre van szükségem?’ A szokás a megkérdőjelezetlen, felülvizsgálatlan hiedelemből, elhitt gondolatból fakadó, automatikus gondolati-érzelmi reakció és cselekvés.

A tudatosság az az állapot, amiben nincs kész válaszunk, válasz reakciónk egy adott helyzetben. A tudatosság a csend, amelyből a feszültségmentes válasz vagy reakció fakad. A tudatosság az, amikor észreveszed a gondolatot vagy cselekedetet, tudatossá válsz a gondolatra vagy cselekedetre. Tudatos vagy, amikor felteszed a kérdést, hogy ’Valóban reggelizni akarok? Éhes vagyok?’, és amikor tudatában vagy a gondolatnak, hogy ’Ilyenkor szoktam reggelizni.’, vagy csak robot üzemmódban betolod a reggelit. Tudatos vagy abban a pillanatban is, amikor reggeli közben észreveszed, hogy elég, vagy észreveszed, hogy ott a gondolat: ’Ételt nem dobok ki.’.

Az életünk napjai a szokások folyamata. Az ébredés utáni első gondolattal és cselekvéssel kezdődik és az elalvás előtti utolsóval zárul. A szokás nem rossz dolog. Addig nem is okoz bennünk feszültséget semmilyen szokás, amíg nem áll szemben a valósággal. Mondok egy példát: Az ’Ilyenkor szoktam reggelizni.’ gondolattal és a reggelizéssel semmi bajom, amíg van, és olyan étel van reggelire, amit szeretek. Amikor azonban nincs semmi a hűtőben vagy a kedvesem egy új receptet próbált ki éppen (amit persze nem szeretek), azonnal ott terem a feszültség valamely formája. Ez lehet enyhe rosszallás vagy heves tiltakozás, akár düh is. Miközben csak annyi történt, hogy a valóság nem passzolt az elképzelésünkkel, a szokásunkkal. Biztos történt már veled is olyan, hogy egy ételt valamiért nem szerettél, de egyszer úgy alakult, hogy megkóstoltad és ízlett. Egészen addig ragaszkodtál egy olyan élményhez a múltban, ami azt mondta, hogy azt nem szereted. Egyszerűen a szokásod volt, hogy nem eszel olyat. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell enned bármit, meg kell csinálnod vagy másképp kell gondolnod bármit, mindössze arról szól, hogyha feszültség keletkezik benned egy helyzetben, attól nem feltétlenül szükséges szenvedned. A tudatosság az, ami segíthet felismerni a szenvedésed okát, az ellenállásod a valóságnak. Ha nincs semmi a hűtőben, akkor nem eszek vagy átmegyek a boltba, vagy csak megkérdem magamtól: Valóban éhes vagyok? A tudatosságban mindig felbukkan a következő, stressz-mentes lépés. Byron Katie úgy mondja, hogy a nyitott elme az egyszerű utasításokat követi: nincs kaja a hűtőben és éhes vagyok, megyek veszek a boltban, vagy megkérem a párom, hogy készítsen, vegyen nekem stb. Az egyszerű utasítások az elmémben megjelenő, feszültség mentes gondolatok, amikhez nem fűzök kommentárt, magyarázatot, nem keresek kifogást vagy hibást.

A szokásokat eltanultuk, lemásoltuk a körülöttünk élőktől. Vannak, amelyeket tudatosan, mert tetszett nekünk, de többnyire teljesen tudattalanul vettük át és kezdtük el használni ezeket.

A szokások sokszor lezárnak, lebénítanak minket helyzetekben. Az étkezésnél maradva: Napi 3 étkezés szükséges, amiből egynek melegnek kell lennie. Gyerekként sokszor átéltem, hogy a szüleim azt mondák ennem kell. Miközben nem voltam mindig éhes. Ez feszültséget keltett bennem és nyilván a szüleimben is, akik ugyanúgy elhitték ezt a gondolatot. Jelzem, nem a napi 3 étkezés a probléma, hanem az, hogy ha valaki épp nem éhes egész nap, akkor csak úgy tud feszültség keletkezni benne, ha a gondolat (Ennem kellene) megjelenik. Amíg a valósággal (nem vagyok éhes) szembe menő gondolat nem bukkan fel, semmi bajom. Ebben az esetben az egyszerű utasítás az, hogy: Nem eszek. Ha az elme ehhez nem fűz kommentárt (pl. ha nem eszel, akkor legyengülsz vagy beteg leszel), akkor nem keletkezik feszültség. Ezt a kommentáló elmét nevezzük Jól Tudom Elmének, ami a szokások, hiedelmek alapján értelmezi a helyzetet. A helyzetben egyébként nincs semmi feszültség. Az értelmezés teszi stresszesé.

A tudatosság a Nyitott Elme. A Nyitott Elmének ugyanúgy megjelenik a gondolat (Ebédidő van), csak amikor észreveszi a gondolatot, lecsendesedve befelé figyel. Figyel, hogy éhes-e. És ha nem, akkor folytatja a napját. A Nyitott Elme tudatos a történésekre. Ha később éhes lesz, akkor sem keletkezik benne feszültség, mert nem megy szembe a Valósággal. Követi az egyszerű utasítást és eszik, amikor éhes. Ha meg épp nem tud enni, akkor sem keletkezik benne feszültség, mert nem értelmezi a helyzetet. Egyszerűen teszi a dolgát.

A feszültséget csak az tudja előidézni és fenntartani, ha gondolatban szembehelyezkedünk a Valósággal! Ahogy Katie mondja: Mondhatod az esőnek, hogy ne essen, amikor éppen esik. A Valóság az, hogy esik. Ez tény. Gondolatban ellene mehetsz ennek, de mindig alul maradsz. A Valóság mindent ural.

Ha felülvizsgálod, megkérdőjelezed a feszültséggel teli gondolatokat, a Zárt Elme kinyílik. És egy másik, békés világba kerülsz. Egy olyan világba, ami addig is ott volt, mindössze néhány elhitt, megkérdőjelezetlen gondolat választott el tőle!

Ha már kíváncsi vagy arra a világra, amiben nyitottan, feszültségektől mentesen élhetsz, jelentkezz az alábbi programok valamelyikére:

Scott Kiloby - Élő Önvizsgálatok Alapképzési Csomag ONLINE nov. 21.-től:
http://onmunka.blogspot.hu/p/online-scott-kiloby-elo-onvizsgalatok.html

Byron Katie - Munka-Módszere Alapképzési Csomag dec. 7.:
http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

Bevezetés az ÖnMunkába - Gyakorlati ismerkedés az önvizsgálatokkal nov. 27.-én Szentendrén:
http://a-munka.blogspot.hu/p/hogyan-tovabb-programok.html

és nov. 30.-án ONLINE:
http://a-munka.blogspot.hu/p/online-kurzusok.html

PÁRKAPCSOLAT

Párkapcsolat. Nem vagyok nyelvész, mégis gyakran elgondolkozom szavakon.

A pár az pár. Kettő. Én és a Másik. Csak annyi jut eszembe róla, hogy kiegészíti, segíti egymást. Közös az életük vagy közösen élik az életüket?!

A kapcsolat már összetettebb. Kap. Kapcsolódik. Aki elfogad. Jön felé valami – kap – és nem áll neki ellen, elfogadja, befogadja. Ergo kapcsolódik. Ha nem áll ellen, kapcsolódik.  

Párkapcsolatban – ez alapján – kapcsolódok a Másikhoz, ő meg hozzám. Kapok és befogadok és viszont. Na, itt ér véget a halivudi álomtörténet. Rendező azt mondja: Ilyen szép az élet.

Mi van, amikor ez az idealisztikus kép összetörik? Mi van, ha azt gondolom: Nem kapok vagy a Másik elvárja, hogy adjak. És jönnek a társított történetek: Nem is szeret! Mindig piszkál! Mártírkodik! Valami baj van velem! Nem tudok párkapcsolatban élni! Nem tudok a Másik nélkül élni! … és így tovább. Rengeteg történetünk lehet.

Bontsuk ezt le egy kicsit jobban. Vizsgáljuk meg, hogy hol is van itt a bibi!

Tehát adott egy adó-kapó, befogadó párkapcsolati sztori. Minden szép és jó és egyszer csak valami megváltozik. Nem tudok adni vagy nem kapok, nem tudok befogadni vagy a Másik nem tud. Mi történt? A tapasztalatom egyre inkább azt mutatja, hogy a kulcs a kisgyerekkorban található. Akkor hittünk el minden történetet. Kicsit egyszerűsítve: minden gondolatot, szót és értelmezést. Gyerekként láttuk, hallottuk, hogy milyen is a Párkapcsolat, Anyu és Apu hogyan is csinálja ezt a dolgot. Szépen belénk ívódott. Ki kell hangsúlyoznom, hogy: ÁRTATLANUL hittük el ezeket a történeteket. Nem tudtunk másképp tenni. Úgy tűnik gyerekként – tiszta, gondolatoktól mentes, üres fejjel – ez az egyetlen lehetőségünk. Megjegyzem, ez nem azt jelenti, hogy a szülők hibásak. Hiszen ők hasonlóképpen gyerekként hittek el minden egyes gondolatértelmezést. Ezek szerint ez, ebben a formában, így működik. (Nem megyek bele, hogy mi lenne, ha egy szülő megvizsgálva minden értelmezését, letisztulva azoktól vállalna gyereket és nevelné fel. Így milyen gyerekké válna!? Nem tudom.) Amit most tehetünk, az az önvizsgálat. Ezzel láthatjuk meg, hogy miket is hittünk el például a PÁRKAPCSOLATról. Mit csinált-mondott      Apu, Anyu és hogyan is értelmeztük, értelmezzük ezeket a mai napig.

Ha van feszültség a párkapcsolatodban, lehet, hogy pont most jutsz el idáig: Már annyira zavar, hogy valamit tennem kell! Ekkor segíthet a gondolatok megkérdőjelezése.          

Nézzünk meg   egy konkrét, stresszes gondolatot a témában.

A PÁROMNAK JOBBAN KELLENE FIGYELNIE RÁM

IGAZ EZ?

Nem. Úgy tűnik, ebben a helyzetben éppen nem kellett, mivel nem is tette.

MI ZAJLIK BENNEM?

Elszomorít, hogy nem érdeklem. Hogy nem vagyok fontos neki. Ilyenkor én sem figyelek rá és sajnálom magam, hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Nem tudok közelíteni hozzá vagy kezdeményezni a békülést. Attól félek, hogy kiderül, nem is szeret igazán, csak nincs más, akivel lehet.

KI LENNÉK A GONDOLAT NÉLKÜL?

Felszabadult. Ha nem tudom elhinni, hogy nem figyel rám, akkor csak úgy vagyok vele. És jól vagyok magammal is. Akár megkérdezhetem, hogy mire figyel, mi jár a fejében vagy megoszthatom azt, ami éppen velem van. Ilyen szabadsággal bármit tehetek.

MEGFORDÍTÁSOK

+A páromnak nem kell jobban figyelnie rám.

- Hiszen éppen másra figyel.

- Arra kell a figyelmét fordítania, amit éppen csinál. Több dologra figyelve, valószínűleg kevésbé lehet.           

- Így megtapasztalhatom magamat a figyelme nélkül. Ráláthatok, arra, amire őt használom. Történetesen, hogy a figyelmén keresztül akarom érezni a szeretetét.

+A páromnak jobban figyelmen kívül kell hagynia.

- Ez erősebb. Még inkább azt mutatja, hogy milyen mértékben függ a boldogságom tőle.

+Nekem kell jobban figyelnem rá.

- Ez még igazabb. Amikor azt hiszem, hogy ő nem figyel rám, akkor én sem rá figyelek, hanem el vagyok foglalva a szenvedésemmel.

- Sokszor nem is hallom meg, amit mond.

- Sőt, olyan is előfordult már, hogy tudatosan nem figyeltem rá.           

+Jobban kell figyelnem magamra.

- Elsősorban, amikor szenvedek. Jobban kell figyelnem, hogy éppen melyik gondolatokat hiszem el.

- Amikor fáradt vagyok, hogy pihenjek.

- Amikor nem tudok nemet mondani, pedig inkább azt tenném.       
                                                                    

A KONTROLL ILLÚZIÓJA

Nagyon kedves ÖnMunkás társam Munkáját ajánlom nektek. Az egyik leggyakoribb hiedelmünkbe visz, a kontroll birodalmába. Ezen belül pedig a 'Tudnom kell' ösvényén kirándulhatunk el vele! 

"Ne légy óvatos, még kárt okozhatsz magadban. Hagyd, hogy az élet éljen téged.” /Byron Katie/

„Az önvizsgálat segít a szenvedő elmének, hogy kimozduljon a valósággal való vitázásból. Segít nekünk, hogy haladni tudjunk az állandó változással. A változás így is, úgy is megtörténik, akár tetszik nekünk, akár nem." /Byron Katie/

Oravecz Andi blogján olvasva Katie  sorait , rájöttem, hogy az az érzés, ami most bennem van  és eddig nem tudta az elmém beazonosítani, valójában a gyász érzése. Most úgy érzem magam, mint akit veszteség ért: elveszítettem a gyerekeimet, a páromat, az eddigi életemet, vagyis azt, amit eddig gondoltam róluk….

Az elmém folyamatos „kereső” üzemmódban van , kétségbeesetten kapaszkodik bele újabb és újabb gondolatokba….Egyelőre, mint a tengerész a viharban próbálok talpon maradni, figyelem magam…csinálom az önmunkát…..

„ Fájdalmas azt hinni, hogy tudod, mi a legjobb a gyerekeid számára. Reménytelen. Amikor azt gondolod, hogy meg kell védened őket, szorongást és függőséget tanítasz. A legjobb mód, az egyetlen hatékony mód az, ha példával jársz elől, és senkire nem kényszeríted rá az akaratodat” / Byron Katie/

Több mint negyven éve élem az életem hiedelmeim sokaságával a fejemben, amelyek közül a legerősebb a kontroll illúziója miszerint elhittem azt, hogy nekem kell irányítanom az életemet, különben megszégyenülök.

Hála, hála az Univerzumnak, a páromnak, Andinak…mindenkinek és persze magamnak, hogy végre rájöttem mitől is félek valójában…Az már csak hab a tortán, hogy egy másik hiedelem gyerekemet is magamhoz tudtam ölelni: Őt úgy hívják, hogy „ büntetnem kell!”

Íme egy munkám magamnak, magamról…, ha másoknak is segít annak örülök.

Tudnom kell mi fog történni

1. a párkapcsolatomban
2. a gyerekeim életében
3. a munkámban,

készenlétben kell lennem, különben megszégyenülök, bántani fognak.

1. Tudnom kell mi fog történni a párkapcsolatomban.

Igaz ez? Tudnom kell mi történik éppen a párommal, vagy mi fog történni, mit gondol, mit érez, mit mond ( és annak milyen kihatása lesz rám nézve, hiszen valójában ettől félek) miközben nem tudom? Nem.

Hogyan reagálok, amikor elhiszem, hogy tudnom kellene mi történik a párommal , milyen megélései lesznek, és a valóság az, hogy nem tudhatom…. Megszégyenülök az azt jelenti, hogy nem vagyok elég jó, mások jobbak nálam, nem tudom képviselni, felvállalni , megmutatni magamat. Mások negatívan ítélnek meg J.

Velem még ezt is meg lehet csinálni…szánalmassá, kiszolgáltatottá, nevetségessé  válok.

Gyilkos indulatok kerítenek a hatalmukba. Úgy érzem meg kell őt büntetnem. Fizikai fájdalmat akarok neki okozni. Tudom mire vágyik és azt megvonom tőle…ugyanakkor iszonyúan szenvedek. Utálom magam, amiért, nem vagyok képes irányítani. Dühös vagyok magamra, amiért ennyire függő vagyok, egy másik embertől várom a boldogságomat. Marcangolom magam, amiért nem tudok különleges lenni a számára…., hogy szeressen engem… Még a Sorsra is haragszom, hogy folyton olyan helyzetekbe kerülök, ahol megszégyenülhetek. Menekülök…menekülök…menekülök…

Mikor jutott először eszembe ez a gondolat, hogy tudnom kell mi történik? Gyerekkoromban, , testvérem születése kapcsán…jött egy másik nő az én világomba (4 éves voltam) és osztoznom kellett vele….nagyon sokat büntettem gyerekkorunkban. Szintén kicsi voltam még, megbeszéltük az unokanővéremmel, hogy átjön hozzám játszani, és ő nem jött el. Amikor legközelebb találkoztunk: nagyon megvertem.  Megbüntettem, mert fájdalmat okozott nekem.

Mire jó nekem ez a gondolat, mire használom, hogy tudnom kell mi történik a párkapcsolatomban? Mitől félek, mi történne ha nem tudnám többé elhinni, hogy tudnom kell….Váratlanul egy kiszolgáltatott helyzetbe kerülnék ( tudom, hogy csak a gondolataimnak vagyok kiszolgáltatva J ) 

Olyan dolgokat kellene megtennem, amiket nem akarok….pl. elköltözni, a gyerekemet ritkábban látni., anyagi problémákat megélni...és persze attól is félek, hogy a végén egyedül maradok.

Ki lennék a gondolat nélkül, hogy, tudnom kell mi történik a párkapcsolatomban…?

A szabadság jut először eszembe, meg az, hogy mennyivel fittebb lennék, ha nem fárasztanám le magam ezzel a folyamatos készültséggel…

Elképzelem, hogy feladnék egy társkereső hirdetést: „ keresem azt a bolondot, aki társam lenne az önismeret útján, aki el tudja fogadni, ha néha befordulok és megértően tud nekem segíteni az elakadásaimban” Basszus, hiszen megtaláltam ezt az embert! Én vagyok az! Sőt a valóság annyira kedves, hogy még a párom is ilyen J.

Élvezném a kreatív elmém ötleteit. Sokkal több dologba belefognék, , kíváncsian figyelném a valóságban felbukkanó lehetőségeket , örömmel venném a változásokat.

Megfordítások: 
Nem kell tudnom mi történik a párkapcsolatomban.

- A valóság az, hogy minden igyekezetem ellenére fogalmam sincs mi fog történni benne.

- Amikor elváltam a férjemtől, szintén nem tudtam mi fog történni, rettegtem, fájtam, rossznak ítéltem a helyzetet és most utólag visszanézve a lehető legjobban alakultak a dolgok, amiért hálás vagyok.

- Amikor jött egy gondolat, hogy majd megint az fog történni, hogy….. és én megengedtem magamnak, hogy éppen ne akarjam tudni mi lesz…..a valóság teljesen máshogy alakult, mint az eredeti gondolatom előre vetítette. 
"A valóság mindig kedvesebb." (BK)

Tudnom kell mi történik bennem, a gondolataimban…..

- Minden törekvésem arra irányul, hogy kontroll alatt tartsam saját magam: hogyan viselkedjek, hogy nézzek ki, mit érezzek…Sokszor elnyomom az érzéseimet, büntetem magam, nem engedem meg magamnak, hogy szeressek….Félek attól, hogy fájni fog…..Hú ez nagyon durva most, hogy leírtam…Apukámnak ezek voltak az utolsó szavai:” nem akarom, hogy fájjon…..”Ugyanakkor  éltem át egy kontroll nélküli állapotot , amikor elfogadtam a valóságot, más állapotba kerültem, éreztem a halál közelségét és annyira szépnek láttam…nem tudtam elhinni, hogy bármi baj lenne vele.

- Félek megtapasztalni ki vagyok én valójában, félek attól, hogy egy-egy helyzetben milyen gondolatommal fogok találkozni és arra hogyan reagálok….és az esetleges reakcióim alapján nem fogom tudni többé beazonosítani magamat olyannak, amilyennek hiszem magamat.

Nem kell tudnom mi történik majd a gondolataimban….

- Úgyse tudom..

- Amikor nem akarom előre tudni a forgatókönyvet, nem keletkezik bennem feszültség.

- Amikor felmerül egy stresszes gondolat és rögtön felteszem az igaz ez? kérdést pláne, ha megfordítom máris enyhülést tapasztalok.

Köszönöm Andinak a névtelenül kommentálókkal kapcsolatos sorait, gyönyörű volt…Én nem szoktam kommentálni sem névtelenül, sem sehogyan, csak csinálom az önmunkát magamnak. Mégis nagyon megérintve éreztem magam, amikor azt írta, hogy aki még a nevét sem vállalja az „nem fontos önmagának”. Ezért határoztam úgy, hogy megmutatom az egyik munkámat, mert „a fontos vagyok magamnak” gondolat egyáltalán nem stresszes számomra.  Gabi


Köszönöm az őszinte megosztást!
Misi

ALAPELVEK V. RÉSZ

KERESD MEG A SZENVEDÉST OKOZÓ GONDOLATO(KA)T!

Byron Katie meglátta, hogy minden érzést/érzelmet megelőz egy gondolat. Nem kell ezt elhinned. Vizsgálj meg egy szenvedéssel teli érzést és magad győződhetsz meg róla!

Lássunk egy konkrét példát:

A lányomat nem engedtem el bulizni az éjszakába, ő meg nem szól hozzám, ha mégis, akkor meg azt mondja, hogy: nem hagyom élni, már nem az őskorban élünk, tönkreteszem a fiatal éveit. Ez intenzív érzelmeket vált ki belőlem: elszomorít, hogy nem tisztel; bűntudatom van, hogy túl szigorú vagyok; dühös vagyok, hogy flegmán szól hozzám és elkeseredett, mert ez sokszor előfordul.

Nézzük csak meg miket hittem el, milyen gondolat/ok előzik meg az érzelmeket.

- Szomorú vagyok: elhittem, hogy a gyerek/em/nek tisztelnie, legalábbis elismerni kellene azt, amit és ahogyan teszek érte. Tudhatná (hiszen sokszor elmondtam már neki), hogy az ő érdekében teszem. (Micsoda önhittség a részemről! Később leírom, hogy miért.)

- Bűntudatom van: elhittem, hogy lehetek túl szigorú, hogy bármit is csinálhatok rosszul.

- Dühös vagyok: elhittem, hogy a gyerekem nem szólhat hozzám flegmán, értenie kell, hogy óvni akarom és örülnie, hogy ilyen szülője van.

- Elkeseredett vagyok: elhittem, hogyha flegmán szól hozzám, akkor nem érdekli, hogy jót akarok neki.

Mi is történt? Jött a felsorolt négy érzelem, ami – megvizsgálva - megmutatta, hogy milyen elhitt gondolatok előzték meg. Sokszor nincs konkrét gondolat, mert már jól begyakoroltuk ezeket a sémákat és egyből a testi érzet vagy az érzelem jelenik meg, ami valamilyen cselekvésre késztet. Ebben az esetben én felküldtem a lányom a szobájába. Éppen látni sem bírtam! Olyan tükröt tartott elém, amibe egyszerűen nem akartam belenézni. Így aztán megítéltem, feltettem a négy kérdést, megfordítottam és erre jutottam. Megköszöntem neki és elmondtam, hogy mit éltem át, kvázi nem hordoztam tovább magamban, hanem megkerestem a szenvedést okozó gondolatot és megMunkáztam.

Katie úgy fogalmaz, hogy „valamennyi feszültséggel terhes érzés ébresztőóraként működik, amely arra int, hogy ideje kikászálódni az álmok világából”.

Ha ezt meglátjuk, már kevésbé fogjuk rossznak ítélni ezeket az érzéseket, sőt idővel meg is szerethetjük az ébresztőóra csengését! Hisz ez a figyelmeztető jel, hogy „hahó, elhittél valamit, ami nem egyezik a Valósággal!”.

Most már ki tudom mondani: Alig várom, hogy a lányom újra kifakadjon! Így megtudhatom, hogy van-e még a témában feszültséggel teli történet.

Ezen az úton haladva akaratlanul is rálelek a boldogságra.

„A Munka tudatosítja bennünk belső történéseink oksági láncolatát. Ha egyszer felismerjük ezt, valamennyi szenvedésünk elenyészik.” BK


Ha még nem ismered A Munkát, kattints az elméleti alapokra!

ALAPELVEK III. RÉSZ

KÖZELÍTSÜNK MEGÉRTÉSSEL A GONDOLATAINKHOZ

„Egy gondolat mindaddig ártalmatlan, amíg nem hiszünk neki.” BK

Tehát nem a gondolat okozza a szenvedésünket és negatív érzelmeinket, hanem az, hogy elhisszük őket!?

Ez elég furán hangozhat! Próbáld ki a következő gyakorlatot (szánj rá pár nyugodt, csendes percet):

Csukd be a szemed....Figyeld meg a gondolatokat....Csípd el az egyiket.....Aztán engedd, hadd menjen.....Figyeld meg a következőt, ami jön.....Te gondolod őket?....Vagy csak úgy jönnek?

Nekem még soha nem sikerült egy konkrét gondolatot gondolni. Egyszerűen felbukkannak valahonnan. Ezt a 'helyet' nevezi Byron Katie Egy Elmének. Azt vettem észre, hogy mindössze annyi történik, hogy ezeket a felbukkanó gondolatokat fűzzük egymás után, így szőve a személyes drámáinkat.

Az, hogy nem én gondolok, eleinte kifejezetten rémisztőnek tűnt. Elvesztettem tőle azt a valakit, akit önmagamnak hittem. Azt, aki azt hitte, hogy ő ilyen meg olyan és ezért meg azért tesz ezt meg azt. (És csak helyettesítsd be konkrét tulajdonságokkal, magyarázatokkal és cselekedetekkel az előbbi mondatot.) Igazából csak az önmagamról szóló illúziókat veszítettem, veszítem el.

Szóval, fura volt ránézni magamra úgy, hogy nem én gondolok. Aztán, ahogy sorra vettem a stresszes gondolatokat, egyre inkább beigazolódott számomra, hogy ez a valóság. Nem mi gondolunk!

Azóta sok szenvedést okozó, elhitt gondolatot találtam. Megkérdőjeleztem őket és a stressz, a fájdalom, a szenvedés eltűnt. És amikor újra átélek valamilyen negatív érzelmet, azt már örömmel, kíváncsian tudom fogadni, hiszen csak megmutatja, hogy van még elhitt gondolatom.

„Nem gondolataink, hanem a hozzájuk való ragaszkodás minden szenvedés forrása.” BK

A gondolat nem személyes! A gondolatok jönnek-mennek, sőt fénysebességgel száguldanak!
A Munka lelassítja ezt a felgyorsult gondolat-tömeget. Ebből a gondolat-tömegből veszünk ki egyet-egyet, aszerint, hogy éppen mi bukkan fel, és milyen erős feszültséget kelt bennünk. (Pl.: A gyerekemnek szót kéne fogadnia.) Amikor a gondolat szemben áll a valósággal (A gyerekem éppen nem fogad szót.), akkor szenvedünk. Csalódottak, szomorúak vagy dühösek leszünk. Miközben csak a gondolathoz ragaszkodunk, miszerint „A gyerekemnek szót kéne fogadnia.”.

Amikor felismerjük, hogy a szenvedésünket ez a ragaszkodás okozta, azonnal feloldódunk. Meglátjuk a valóság és a valóságról alkotott elképzelésünk közötti különbséget és tisztán, ítéletmentesen látjuk a helyzetet. Nyitott elmével bármit teszünk vagy nem teszünk, az úgy lesz jó. Nem tudjuk elrontani. Igazából sosem tudtuk, csak azt hittük.

Nyitott elmével örülhetek, hogy a gyerek épp nem fogad szót. Miért? Például azért, mert önállóan cselekszik. A saját feje után megy. Örülhetek is ennek. És örülhetek annak is, ha nekem ez fáj, mert felhívja a figyelmemet valamelyik hiedelmemre. Megmutatja, hogyan érzem magam, amikor nem fogad nekem szót. Megmutatja, hogyan viszonyulok hozzá és magamhoz, míg hiszek ennek a gondolatnak. Az önvizsgálat során rálátok a működéseimre, amiket a hiedelmeim, illetve a hozzájuk való ragaszkodás okoz. Ezek a működések automatikusak, tanult mintákra épülnek.

Pl.: én azt tanultam, hogy a gyerekeknek szót kell fogadnia a szüleinek és én meg is felelek ennek, ezt várom a sajátomtól is. Ebben nincs egyéniség, csak felvett, megtanult minta. A gyerekem viszont egyéniség, amikor nem fogad szót, nem akar megfelelni, önmagát követi. Ez nem tetszik nekem. Meg az, hogy én ezt nem mertem megtenni annak idején. Ez a tükörkép nem tetszik nekem. Pedig, ha jobban megnézem (pl.: megkérdőjelezem), megláthatom a valóságot. Megláthatom a gyerekemben a tanítót, a segítőt. A tiszta szeretetet, ha fennkölt akarok lenni.

Ha csak azt tudom elhinni, hogy szót kell fogadnia, elválasztom magam tőle, magamtól és a mindenségtől. Pillanatnyilag elbukok, de csak azért, hogy újabb esélyt kapjak. Arra, hogy más szemszögből láthassam a dolgot, hogy megkérdezhessem: Igaz ez?

Tudod, nem lehet elrontani! Mindig felteheted a Négy Kérdést és meglelheted a Valóságot!

„Jómagam nem engedem el a gondolataimat, hanem megértéssel közeledem feléjük. Végül ők engednek el engem.” BK

Már tapasztalattá vált bennem a fenti két mondat. Sok olyan megvizsgált, megértett gondolatom hagyott el, amikhez azelőtt ragaszkodtam.

Szeretettel invitállak a találkozásra Önmagaddal! A Négy Kérdés és a Megfordítások hozzásegítenek valódi Önmagad megértéséhez, megismeréséhez!

Legközelebbi ÖnMunka összejövetel Szentendrén 2011.12.16.-án, 19 órától lesz.

ALAPELVEK II. RÉSZ

A SAJÁT HÁZUNK TÁJÁN SEPERJÜNK!

„Az én szememben a mindenség három részre különül el: van, ami az én ügyem; van, ami másoké; és van, ami kizárólag Istenre tartozik. Számomra Isten egyet jelent a Valósággal.” BK

Ez elmúlt évben bőven volt alkalmam megfigyelni, hogy mi történik, amikor nem az én dolgommal foglalkozom. Ráláttam, hogy sokszor foglalkozom a párom és a gyermekeim dolgával és időnként még Isten kezéből is ki akartam venni a kormánykereket. Persze ilyenkor rendesen szenvedtem, hol szomorú, hol tehetetlen, hol dühös voltam. Ezek a „negatívnak nevezett” érzelmek a mi figyelmezető jelzéseink, hogy nem a saját dolgunkkal foglakozunk. Igazából hálásak lehetünk minden „negatív” érzésünknek és gondolatunknak, mert ezek az iránymutatók az utunkon.

Csodálatos adomány az a képességünk, hogy kívülről is rá tudunk nézni a működésünkre. A Munka pedig kiváló segítség ezen képességünk tudatos használatára. Egy stresszes helyzetben feltett „Kinek a dolgával foglalkozom éppen?” kérdés és az arra, a belső csendünkből felbukkanó válasz már önmagában kibillenti a Jól Tudom Elménket a jól megszokott szenvedésből. Megéri beiktatni egy-egy olyan napot az életünkbe, amikor minden kellemetlen helyzetben feltesszük ezt a kérdést.

A Munka végzése közben is fontos, hogy feltegyük ezt az alkérdést a „Hogyan reagálok, amikor elhiszem a gondolatot?” kérdéskörben.

Eleinte folyton- folyvást beleakadtam ebbe a kérdésbe és sokszor nagyon zavart, hogy tudom, nem a más dolgával kéne foglalkoznom, miközben éppen azt tettem. Munkáztam is rá párszor és az alvilágból fel is bukkantak azok a hiedelmek és minták, amik teljesen logikussá és érthetővé tették számomra, hogy addig fogok a másik dolgával foglakozni, amíg meg nem vizsgálom az összes elhitt gondolatomat. Most éppen ott tartok, ha előfordul, hogy beleütöm az orrom más dolgába, mihamarabb megvizsgálom. És bizton mondhatom, ez egyre ritkábban fordul elő velem és már kevésbé ráz meg.

Nézzünk egy konkrét példát:

- Vegyél fel meleg kabátot gyermekem, mert hideg van.

A gyermekem persze nem akar. Én dühös leszek, hogy nem fogad szót. Vagy aggódó, hogy meg fog fázni. Vagy tehetetlen, mert nem tudom rávenni. Vagy erőszakos, hogy ráadjam. Vagy manipulatív, hogy azt mondom neki beteg lesz vagy nem találkozhat a barátaival. Mindenki megtalálhatja a rá leginkább jellemző érzelmi állapotokat és reakciókat.

Kinek a dolgával foglakozok ilyenkor?

Az biztos, hogy nem a sajátommal! Az a gyerek dolga, hogy szót fogad-e vagy meg fog-e fázni. Az én dolgom annyi lehet, hogy veszek neki kabátot, megmondom hány fok van, esetleg, hogy én mennyire fázok, amikor nem öltözök melegen. Ja, és szerethetem is, ha nem az egyéb érzelmeimmel vagyok elfoglalva.

Érezhetem-e azt, hogy ő fázik? Volt olyan, hogy én nem fáztam, amikor mások igen?

Ha megkérdőjelezem a hiedelmeim, - miszerint „A gyereknek szót kell fogadnia.” Vagy „Nem kellene megfáznia.”, egyáltalán, hogy „Ha nem öltözik melegen, meg fog fázni.” Vagy „Én tudom, hogy mire van szüksége a gyereknek.” – megláthatom azt, hogy én mikor hittem el, amiket mondok neki és így megérthetem a működésemet. Megláthatom, hogy mennyire igaz az állításom ellenkezője, amikor szót fogad vagy amikor „melegben fázik meg”.

Mi változik, ha végzem a Munkát? Én változok. Az elmém megtisztul az elhitt gondolatoktól, az ítéletektől, az előfeltételezésektől, történetektől. A másik nem biztos, hogy változik. Én viszont másképpen fogok tükröződni benne. A szeretet, a megértés, az elfogadás fog tükröződni benne. Kapcsolódni fogok, elsősorban valódi önmagamhoz. Ahhoz, aki történetek előtt van. És ebben az állapotban másokhoz is tudok kapcsolódni.

Szívesen és köszönettel veszem a kérdéseket, hozzászólásokat, ellenvéleményeket és kritikákat!

ALAPELVEK I. RÉSZ

Elsősorban a Munkában kezdőknek ajánlom az alapelvekkel való ismerkedést, bár a bejegyzés írása közben én is újabb felismerésekre leltem. Az ismétlés és elmélyülés sosem árt!

Vedd észre, amikor gondolataid szembehelyezkednek a valósággal!

„Kizárólag az okoz szenvedést, amikor olyan gondolatnak hiszünk, amelyik szembehelyezkedik a tényekkel.” BK

Nem kell mást tenned, mint hogy megvizsgálod a legutóbbi olyan helyzetet, ami heves és negatív érzelmeket váltott ki belőled. Mi történt? Hogyan reagáltál?

Pl.: A párod, amikor haza érkezel azt mondja neked: - Nem igaz, hogy sáros cipővel kell bejönnöd! Egész nap a lakást takarítottam. Semmibe veszed a munkámat!

Neked is nehéz napod volt. A főnököd sem volt elégedett a munkáddal, miközben lelkiismeretesen elvégezted az aznapi feladataidat. Milyen gondolatok és érzelmek jelennek meg benned ekkor? Lehet, hogy bűntudatot érzel, dühössé vagy elkeseredetté válsz. Ilyenkor azt gondolhatod, hogy a párod üdvözölhetett vagy örülhetett volna, hogy megérkeztél. Vagy azt, hogy azért gürizel, hogy ő otthon lehessen és ne kelljen dolgoznia. Lehetne hálásabb vagy megértőbb.

Mindkettőtök gondolatai szemben állnak a valósággal. A tény az, hogy sáros cipővel bementél. Az összes többi történet. Nyilván nem azért mentél be sáros cipővel, hogy tönkretedd a munkáját.

Mit lehet tenni, amikor egy fájdalmas érzelmi állapotba kerülünk?

Észre lehet venni, hogy nem történt más, minthogy szembe kerültünk a valósággal. A Négy Kérdéssel és a Megfordításokkal meg lehet vizsgálni, hogy mi történt. Lelassítjuk a kavargó gondolat-érzés áradatot. A Munka végzése elvihet a megértéshez. Elvihet valódi önmagadhoz. És miért feltételes módban írtam? Mert Te is kellesz hozzá. A nyitottságod, a bátorságod. Az önvizsgálat nem mindig könnyű! A tapasztalatom az, hogy minél nehezebb, minél mélyebb, annál nagyobb a feloldódás, a megértés, az öröm és a szeretet, ami áramlik a lényedben. Amint az ellenállásod oldódik, az áramlás válik természetessé.

Tehát, ahogy észrevetted, hogy szembe mész a tényekkel, nincs más dolgod, mint megkérdőjelezni a gondolatot.

Pl.: Örülhetett volna, hogy megérkeztem.

1. Igaz ez?

      Csak engedd magadba a kérdést és hagyd, hogy a válasz felbukkanjon. A Munka meditáció. A válasz igen, nem vagy nem tudom. Nincs rossz válasz és ne magyarázd meg. Ha a válaszod igen, tedd fel a második kérdést.

2. Teljesen biztos lehetek benne, hogy igaz ez?

       Ez a kérdés arra szolgál, hogy még mélyebbre engedd magadba az állítást. Itt sincs rossz válasz és igen, nem és nem tudom lehet a válasz.  Itt se magyarázkodj. A magyarázat, értelmezés a Jól Tudom Elme működése. A válaszaidat most a Nem Tudom Elme adja. Ez a két kérdés egy olyan birodalomba visz, ahol ritkán járunk. Megkérdőjelezi azt, amit szent meggyőződéssel hiszünk. Legyél magaddal gyengéd.

3. Hogyan reagálsz, mi történik, amikor elhiszed ezt a gondolatot?

      Ennél a résznél figyeld meg, mi zajlik benned ebben a konkrét helyzetben. Milyen gondolataid, érzelmeid jönnek elő. Pl.: Dühös vagyok magamra, hogy nem voltam figyelmes. Elkeserít, hogy elszúrok dolgokat. Az anyám is mindig szidott.

Megnézheted, hogy ilyenkor hogyan bánsz a pároddal és magaddal. Milyen félelmeid kerülnek a felszínre és hogy mire nem vagy képes ebben a helyzetben.

4. Ki lennél a fenti gondolat nélkül?

      Ennél a kérdésnél egy utazásra invitállak. Itt megláthatod azt a részed, aki a gondolat nélkül van. Aki látja magát. A nyitott, szabad elméjét, ami nem korlátozza semmiben. Aki látja a párja igazát és tudja, hogy mi rejlik a mögött, amit kommunikál. Csak engedd magad a gondolat nélkül, szabadon szárnyalni.

Megkérdőjelezted, újra átélted a gondolattal járó érzelmi és intellektuális állapotokat és megnézted magad a gondolat nélkül is. Jöhetnek a megfordítások! A megfordítások tovább nyitják az elménket. Megmutatják, hogy amikor elhittük az adott gondolatot, mennyire bezártunk, mennyire leszűkítettük a látómezőnket és hogy mennyire igaz a gondolatunk szöges ellentéte is. A gondolatot megfordítjuk az ellenkezőjére, a másikra, önmagunkra és hozunk legalább 3 konkrét példát mindegyikre.

Eredeti gondolat: Örülhetett volna, hogy megérkeztem.

      + Nem örülhetett, hogy megérkeztem.

•  Nehéz annak örülni, amikor összesározzák a lakást.
•  Kifáradt a takarításban és pihenni készült.
•  Késtem és a vacsora is kihűlt.

+ Örülhettem volna, hogy megérkeztem.

•    Bocsánatot kérek tőle.
•    Örömmel üdvözlöm és feltakarítom a sarat.
•   Végre itthon vagyok a párommal és gyújtok pár gyertyát a    megmelegített vacsora mellé.

A Munka végzése kinyitja az elménket és olyan tettekre késztet, amikre nem is gondoltunk előtte. Amikor az energiánkat az ellenállás helyett az önvizsgálatra fordítjuk, akkor nem a szenvedés fog hatványozódni, hanem az Öröm.

„Amikor az elme tökéletesen tiszta, azt akarjuk, ami van.” BK

A Munkával az elménket tisztogatjuk! Kellemes tisztogatást!