HONNAN TUDOD, HOGY NEM SZERETED? - AZ ÖNVIZSGÁLAT LEHETSÉGES 'MELLÉKHATÁSAI', AZAZ FUTNI IS 'JÓ'!

Olyan természetességgel vágjuk rá dolgokra, hogy nem szeretjük. Vagy azt, hogy szeretjük. Nem szoktunk ezeken túl sokat gondolkodni. Nem nagyon vizsgájuk felül, nézzük meg közelebbről, hogy pontosan mit nem szeretünk. Hogy miből áll ez a nem szeretés. Ritkán próbálunk meg dolgokat, amiket eddig nem szerettünk.

Pedig ezek a dolgok, a felülvizsgált vagy az újrapróbált dolgok sok csodát rejtenek.

Nézzünk egy konkrét példát mielőtt elunod az általános megfogalmazást!

Itt van a testmozgás, vegyük most a futást. Én sose szerettem futni. Kellett persze a tornaórákon meg néha az állólképesség javító edzéseken, de nem rajongtam érte.

Gyakran viccelődtem vele, mondván fussanak azok, akiket üldöznek. Aztán olyan 30 lehettem, amikor itt-ott megjelentek fájdalmak, kellemetlen érzetek, merevebbé váltak az izmaim. Akkoriban kezdtem masszírozni, ami elég statikus, egy helyben álló munka. A tüneteim, a fájdalmak, merevségek természetes következményei voltak életmódomnak. Átgondolva arra jutottam, hogy kb. 10 év sportmentes élet után újra elkezdek mozogni. Nem sorolom fel, hogy miket csináltam hosszabb-rövidebb ideig. Mind hasznos volt. Inkább a futásra kanyarodnék vissza.

A futás annyira kézenfekvő mozgás. Bármikor lehet űzni, nem kell hozzá semmilyen különleges adottság vagy tárgyi feltétel. Mégis, mindig találtam valamilyen kifogást, hogy miért ne fussak. Első helyen a ’nem szeretek futni’ hiedelmem állt. Hogy ez miért hiedelem? Mert egyszerűen elhittem. Semmi tényszerű nem volt ebben a gondolatban. Bár az tényszerűnek tűnik, hogy unalmas, fárasztó stb., olyan mintha valóban ilyen lenne a futás. Az elmém rengeteg bizonyítékot hozott arra vonatkozólag, hogy miért ne fussak. Kifogásoknak vagy bizonyítékoknak is hívhatjuk ezeket. Voltak még ilyenek bőven. Például a ’gerincsérvvel nem lehet futni, mert romlani fog az állapota’ vagy ’a kattogó térdemnek sem jó’. Bőven volt még ilyen, mint: túl meleg van, hideg van, esik, fáradt vagyok, nincs kedvem, túl sok idő, megizzadok, más dolgoktól veszi el az időt és energiát, és még találhatnék jó pár ilyet.

A koncepcióink, a hiedelmek, a sokat ismételt, berögzült gondolatok valójában az életünk minden területén megtalálhatók. Megnézheted ezt a kapcsolataidban, a munkádban, még a szórakozásban is. Nincs olyan területe az életünknek, ahol ne lenne valamilyen kifogás vagy elképzelés, hogy miért nem szeretem, miért nem jó, miért nem csinálom, vagy ezeknek az ellenkezője. Az elme minduntalan viszonyít és bizonyít. Mindig tudja. Még sokáig akkor is, ha fáj. Az elme önmagától így működik.

Az önvizsgálatokban töltött közel 4 évem alatt sok koncepciómra néztem rá. Több száz hiedelmet vizsgáltam felül, de a futással kapcsolatosak nem voltak benne. Az izgalmas az ebben, hogy az önvizsgálatoknak van egy ilyen ’mellékhatása’. Kinyit. Kinyitja az elmét. Egyre kíváncsibbá tesz, és ezzel olyan szélessé teszi a megtapasztalásunkat, ahogy azt még a legvadabb álmainkban sem láttuk.

A futáshoz való hozzáállásomban a ’mellékhatás’ a következőképpen alakult ki: Úgy egy éve kezdtem futni. Na, jó inkább kocogni. Érdekelt, hogy mit bírok, mi az az eufória, amiről a futók beszélnek, milyen hatásai lesznek rám, az egészségemre.

Szóval belefogtam – ebben, az elkezdésben mindig is jó voltam :) – és igen meglepődtem, hogy milyen keveset bírok levegővel és izomból. Eleinte csak pár száz métereket kocogtam. És levegőhiány és gyorsan elfáradó izmok mellett hol a derekam, hol a térdem fájt. Ez néha hetekre is visszavetett, azaz hetekre jó kifogásként szolgált.

Egy darabig próbáltam azt, hogy nagyon 'jelenlévő' leszek és mindig azt teszem, amit a bensőm sugall. Ebben is megláttam a kifogást, de már ’tartottam ott’, hogy ezzel én jól vagyok. És ez igaz is volt.

Aztán jött egy pont, – és itt jön a ’mellékhatás’ – amikor nagyon kíváncsi lettem, hogy mi van az állandóan kommentáló elme és a kellemetlennek és fáradtnak értelmezett testi érzeteken túl. A szülinapomra kaptam egy futócipőt és azt mondtam magamnak: futok minden reggel, nem számít, hogy mi van épp velem, milyen kedvem van, milyen az idő, amíg fizikailag képes vagyok rá, futok. Mert kíváncsi vagyok, hogy az összes kifogásom és ’jól’ megalapozott elme-bizonyítékon túl milyen megtapasztalás vár.

Nem akartam, akarok bebizonyítani semmit. A pillanatra, a jelen pillanat megtapasztalására vagyok kíváncsi. A koncepciók nélküli valóságra.

Más lett a futás így. Egyre könnyedebb, egyre szabadabb. Nincs benne kell, mert a kíváncsiság hajt, mint a kisgyerekeket. Biztos láttál már gyerekeket, akik órákon át képesek szaladni, játszani. Ha szülő vagy, lehet próbáltál is velük ’lépést tartani’. Nehéz, mert hihetetlen energiájuk van. Ez az energia a kíváncsiságukból, a nem ellenállásukból és a koncepciómentességükből fakad. Ők a jelen pillanatban élnek. Nem mászkálnak gondolatban a jövőben és a múltban. ’Csak’ élik a pillanatot.

Ilyen nekem a futás ma. Élem. És nem is annyira futás már. Ez a szó már csak a mozgásforma meghatározása. Nem csak könnyed és szabad ez a mozgás, hanem határtalan, egybeolvadt mindennel. A patakparton futok, ahol megfér egymás mellett a víz, a halak, a fák, a madarak, kutyák, macskák, futók, sétálók, bringások, munkába és iskolába igyekvők, házak, autók és motorok (ez utóbbi kettőből szerencsére kevés), az elmémben futó gondolatok, a testemben jelentkező érzetek. És az érzelmek, a hála, hogy ezt átélhetem, a szeretet, mert lehetővé teszem ezt magamnak.

Még egy dolog eszembe jutott, ami elég fontos fizikai szinten ehhez a könnyedséghez. A légzés ritmusa. Eleinte futás közben kevés volt a levegő. Egyrészt, mert szoktatni kellett a tüdőt ehhez az új megterheléshez, másrészt, mert nem volt ritmusa. Az egyik reggeli futás közben villant fel az a mentális mozi az elmém vetítővásznán, amit egy videón láttam. Ajánlom is megnézni, hallgatni!

Itt meg is nézheted: https://www.youtube.com/watch?v=lVPLIuBy9CY)

Ez rövid videó (sajnos csak angol felirattal elérhető) a Nyugat-afrikai zenét-életet mutatja be. Azért írom kötőjellel, mert náluk ez a két dolog nem választódik szét. A zenében, a ritmusban élnek. Minden hétköznapi és ünnepi tevékenységükben benne van. Ebből jelentek meg futás közben képek, és került előtérbe a ritmus jelentősége. Eleinte a futás közben ezt tudatosan figyeltem. Ma időnként ráeszmélek erre a csodálatos ritmikusságra, ami a légzésben, futás, az életben van.

Ehhez párosult még a Buteyko-féle gyengéd orrlégzés, amiről egy korábbi bejegyzésben már írtam (ezt itt találod: http://a-munka.blogspot.hu/2014/07/legzes-es-panik.html#uds-search-results). Úgy vélem, hogy ez a ritmikus orrlégzés és a kíváncsi attitűd az alapja ennek a könnyed és szabad megtapasztalásnak.

Ma szeretek futni. Mert a futás koncepciója megváltozott bennem. Kiürült. Már nem célom elérni vele bármit is. Nem akarom bizonyítani, hogy meg tudom csinálni. Nem az elhatározásról és kitartásról szól. Nem akarok erősödni, testsúlyt megtartani. Még az egészséges életmód részét képező elképzeléseim is elhalványultak a pillanat megtapasztalásában. Önmagáért az élményért futok. Nem azért, mert jobb, mint feküdni, olvasni, sétálni, tévézni, másokkal együtt lenni. Ezek is mind jók, ha valóban, koncepciók nélkül vagyok jelen. Önmagáért a jelen megtapasztalásért teszem, és még ez a gondolat is felolvad benne. Néha már csak áramlok ebben, és ’észre sem veszem, hogy futok’.

Párszor az életemben, teljesen öntudatlanul ezt megéltem pillanatokra, néha percekre. Annyira finomak voltak ezek a tapasztalások, hogy nagyon, már-már görcsösen akartam újra megélni. Mondanom sem kell, hogy nem 'sikerült'. :)

Ma, azt hiszem, elsősorban az önvizsgálatok, az elmélyült, lelassult és belső csendes jelenlétnek köszönhetően ez az áramló, tiszta élmény gyakorivá vált. Ez is ’mellékhatás’. A gyakoriság nem volt cél. És ez a ’mellékhatás’ fincsi. Nem kell megkérdezned a gyógyszerészed vagy a kezelőorvosod – de még a facilitátorod sem – erről, mert úgysem tudja, hogy rád miképpen hat. Honnan is tudhatná?
Ha az önvizsgálatot konkrét cél nélkül végezzük, akkor nem hatása lesz, hanem 'mellékhatása'. Úgy értsd ezt, ha céllal végezzük, akkor hatást várunk, amiről elképzelésünk van. Ez meg kiránt a valóságból, a jelen pillanatból. A 'mellékhatás' szóval egyszerűen a következményt fejezem ki, a nem elvárt eredményt. De nagyon ott van…!

Mindegy, hogy milyen tevékenységet végzel. Futhatsz, sétálhatsz, bámulhatod a tájat vagy egy emberektől nyüzsgő teret, mosogathatsz, dolgozhatsz, nyaralhatsz, játszhatsz, bulizhatsz, tanulhatsz. A jelen pillanat mindig ott van veled. Bármikor tapasztalhatod önmaga valóságában. Ez a ’képesség’ ott van benned is, csak kicsit eltemette a sok elhitt gondolat, a koncepciók. Fedezd fel újra!

Nézz körül itt a blogon, gyere el valamelyik aktuális tanfolyamunkra vagy meditálj velünk online!

NEM TUDNI

Vannak dolgok, amit nehéz szavakkal kifejezni és könnyű félreérteni, félreértelmezni. A ’Nem Tudás’ is ilyen.

Abban a világban, amiben élünk, felnőttünk a ’Nem Tudás’ nem elfogadott. Mindent tudnunk kell, sőt jobban kell tudnunk, mint a Másik. Ez ívódott bele a zsigereinkbe: tudni szükséges, jó dolog, nem tudni elrejtendő, megváltoztatandó, rossz dolog.

Ezzel együtt, talán észrevettétek már, hogy minél többet tanultok és tudtok, annál inkább szélesedik a tudnivalók tárháza és motivál arra, hogy még többet tudjunk. Ahogy nő az ismeretünk, úgy csökken a relatív tudásunk. És ha csak ezt a tágulást veszed észre, és úgy érzékeled, hogy egyre többet kell tudnod, az igen frusztráló tud lenni. Csak épül a tudás, gyűlik az információ, viszont a tudástól várt megértés, béke vagy boldogság közben gyakran nem élődik meg vagy elillan.

Mintha a tudás, a megértés megrekedne egy szinten. Ahol megreked, az az intellektuális szint, ami egyébként nagyon hasznos a praktikus életünkben. Abból a tudásból, amiből az intellektus táplálkozik, nincs rálátás másra, csak az addig információként, tudásként beépült, beégett gondolatokra, érzésekre és cselekedetekre. Sőt, sokszor ezekre sem. A kiegyensúlyozott, boldog és szeretetteli élethez azonban az intellektuális szint kevés. Ehhez az életminőséghez váltás szükséges. Valamiféle nézőpontváltás. Mondhatnánk ezt magasabb szintnek vagy következő lépcsőfoknak, de ez azt a gondolatot szülheti, hogy ez jobb, ez elérendő, ami továbbra is ott tarthat az intellektuális szinten. Mi viszont lépnénk, de akkor hova? Hogyan juthatunk túl az gondolatiság szintjén?

Megfigyelheted, hogy amikor boldog, békés és kiegyensúlyozott vagy, akkor mi is történik pontosan. Mi jár olyankor a fejedben, milyen érzéseid vannak és mennyire igazodik az elképzelésed az aktuális élethelyzetedhez.

A megfigyelés, a gondolatok és érzések észrevétele, a lelassult, csendes levés segít abban, hogy az említett váltás megtörténhessen. A kíváncsiság az újra, és az eddig megszerzett tudás félretevése nyitja ki a kaput a ’Nem Tudás’ világába. Félreteszem azért, hogy más is beleférjen a perspektívába.

Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtünk mindent és majd csak bámulunk ki a fejünkből, nem reagálva az élet történéseire. Csak az előítéleteink, berögzült gondolati és cselekvés sémáink válnak átláthatóvá, szétoszlatva ezzel ezek megkérdőjelezhetetlen igazságát.

Például 'tudom', hogy a szomszédom kárörvendő és rosszindulatú. Ez intellektuális szinten zavaró, feszültséget kelt bennem. Ez az ítélet azért jelenik meg bennem, mert megtanultam, hogy milyen a kárörvendő és rosszindulatú viselkedés, és szegény szomszédom valamennyire megfelel ennek. Persze azt, hogy mi zajlik a szomszédomban, azt valójában nem tudom, csak elképzelésem, történetem van róla. A történetem meg igazából bennem zajlik, semmi közvetlen köze nincs a szomszédhoz. A szomszédomról szóló történet a fejemben megkérdőjelezetlen és igaznak hiszem. Ez a Tudom. Tudom, hogy ő milyen, mit gondol és mit, miért tesz. Hahaha…és ezt tényleg elhiszem?!

Az elme, legalábbis ez az ’Én Tudom’ része, elhiszi. Mi több, Szent meggyőződése, hogy az, ami gondolatban megjelenik benne, az igaz! És még az 'érzései' is megtámogatják a sztoriját. Ebben él, és ragaszkodik az igazához. Nagyjából úgy, mintha az élete függne ettől. (megjegyze, az elme számárá az igazánák, az illuzórikus valóságának elvesztése egyenlő a halállal.) Pedig valójában ez a ’tudás’ vágja el a másik embertől és saját magától is. Ez tartja feszültségben és ettől szenved. Pont azt nem éri el, amit szeretne. Mert szeretné jól érezni magát, szeretne szeretni, kiegyensúlyozottnak, békésnek lenni.

A ’Nem Tudom’ mérhetetlen szabadságot ad. De szükséges hozzá az, hogy lásd: az ’Én Tudom’-mal csak a mókuskerékben hajtasz. Kell hozzá ez a tapasztalat. Amikor ezt meglátod, jöhet a munka. Mert nem adják ingyen a ’Nem Tudom’ szabadságát. Sokáig járjuk az ’Én Tudom’ útját, mélyen átitatódunk a hiedelmekkel, amik ezen az úton ránk ragadnak. Sokáig tanuljuk azt, hogy ez Én vagyok! És ezt nem is lehet elfelejteni. Nem is kell elfelejteni. A ’Nem Tudom’ teljesen békés az ’ÉN Tudom’-mal. Az ’Én Tudom’ viszont egyáltalán nincs kibékülve a ’Nem Tudom’-mal.

A ’Nem Tudom’-ba minden belefér. Belefér a szomszéd bármely megnyilvánulása. A ’Nem Tudom’ békében van a szomszéddal, bármilyen legyen is ő. Nem akarja megváltoztatni. És ez nem azt jelenti, hogyha a kedves szomszéd rendszeresen éjjel kettőkor bömbölteti a hifit, akkor nem kérem meg, hogy halkítsa le, vagy nem keresek valamilyen módot arra, hogy ez megváltozzon. A ’Nem Tudom’ nem fojtja el az érzéseit és nem temeti el a gondolatait. Mindössze feszültség nélkül létezik és teszi azt, amit. Megteszi, amit lehet. És ha feszültség keletkezik, akkor érzékelhető, hogy átcsúsztam az ’Én Tudom’-ba. Pont a feszültség a jelzőberendezés.

Én az önvizsgálatokban találtam meg az utat, ami elvezet ide. Már nem keresem. Itt van. Már sokszor nem tudom. Nem kell tudnom. A dolgok maguktól alakulnak. Én meg alakulok velük.

Ha már annyit 'tudsz', hogy szeretnél kicsit 'nem tudni', akkor nézz körül az önvizsgálatok világában!

Várlak szeretettel itt a blogon, a Facebook Önvizsgálatok oldalon és a zárt csoportban, illetve az alábbi programok bármelyikén!

BYRON KATIE - Munka Alapképzési Csomag ONLINE (2014. január 14.-i kezdéssel)

Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok, Tréningek

AMIT AZ ÖNVIZSGÁLAT ADHAT

Ma a nyári egyhetes tábor két résztvevőjének a táborral kapcsolatos tapasztalatait osztom meg veletek.

Ezeket a megosztásokat nagyon fontosnak tartom. Az életemben többször is megtörtént, hogy ilyen megosztások indítottak el olyan utakon, mint például az önvizsgálatok használata. Egyszerűen csodálatos ez az út számomra. Kétségtelen, hogy - hagyományos értelemben véve - nem könnyű önmagunk megismerése, a szembesülés az azonosulásainkkal és félelmeinkkel. És egy-egy önvizsgálat elvégzése nem is feltétlenül rövid, nem egy instant megoldás. A kíváncsiság, kitartás, türelem és az önmagunkhoz való gyengéd hozzáállás jó, ha velünk tartanak ebben a folyamatban. Sokszor megtorpanhatunk ezen az úton. Kételyek merülhetnek fel, összezavarodhatunk. És közben elkezdünk - néha, majd egyre gyakrabban - rálátni az életünkre, az elme működésére, a hiedelmeinkre, és arra, hogy milyen a stresszes történetek nélkül a valóságban lenni.

Az első ilyen, 7 napos ÖnMunkás táborban két éve vettem részt, amiben még 'csak' a Munka önvizsgálattal dolgoztunk Oravecz Andi vezetésével. Erről akkor, az alábbi, egy rövid beszámolót írtam:

"Nem könnyű ezt szavakba önteni.

Először is, azt hiszem, megmutatta, hogy szinte ugyanazok a gyötrő gondolatok jönnek-mennek a fejünkben. Nagy rácsodálkozások és felismerések villantak be a semmiből.

Sok megértés, mély megértés érkezett hozzám mind másokról, mind önmagammal kapcsolatban. És még több, ami a többiektől felém áramlott.

Igen. Valamiféle természetes áramlás volt a tábor, amibe bele engedődtem. Mert, hogy én csináltam, azt túlzás lenne állítani. A gyakorlatok sokat segítettek, hogy benne maradhassunk ebben az áramlásban. Olyan érzésem volt, mintha az események teljesen spontán alakultak volna, miközben egyértelmű volt, hogy komoly tematikus felkészülés előzte meg őket. Nem volt ellenállás, csak egy-egy örvény, amiből úgy kerültünk ki, mint a gyakorlott dunai úszó.

Nonstop lehetőségünk volt Munkázni. Valószínűleg ebben is rejlett a nagyszerűsége, hiszen semmi más dolgunk nem volt. Persze, a gondolatok jöttek, de a Munka pont erre jó. Ez az, amit a tábor és az elmúlt év még adott: Örülök a gondolatoknak! Nem akarok megszabadulni tőlük. Örülök a történéseknek! Látom, hogy minden ad, minden ’jó’ nekem.

Köszönöm Mindannyiunknak!"

Az idei tábor vezetését, immáron az Élő Önvizsgálatokkal kiegészítve, vállaltam fel. Még egyszer köszönöm ezt a lehetőséget és a bizalmat Andinak!

Már a tavaszi 3 napos elvonulás is azt mutatta, hogy ez az intenzitású, folyamatos munka önmagunkon más perspektívákat nyit a megtapasztalásokra, mint a 'hétköznapi' életünk mellett végzett önvizsgálódás. Persze nagyon fontos, hogy a 'hétköznapi' életben is használjuk, használni tudjuk az ismereteinket, mégis ott eleinte - a sok hiedelem és trigger-pont miatt - nehezebb lehet ezt megvalósítani. Nekem csodás élmény volt végigkísérni a résztvevők találkozását önmagukkal, látni-hallani a felismeréseiket és csak lenni velük. És ebben a 'táborvezető' minőségben is megjelentek hiedelmeim. Az önvizsgálatok nem vetnek véget a hiedelmeknek, csak megengedővé tesznek minket a befogadásukra.

Íme kettejük megosztása, amihez kaptak kérdéseket is, ahogy azt az önvizsgálatoknál már megszokhattuk: 

 

"Nyitottan és kíváncsian mentem, hogy hogyan fogok reagálni, előjönnek-e majd történetek és volt előítéletem néhány ember iránt.  A nyitottság és kíváncsiság megmaradt, az előítéletek megszűntek. Mindenkiben megtaláltam magamat, és nagyon megszerettem ezeket az embereket. Úgy érzem hogy legszívesebben telehajigálnám a fb. csoportot hatalmas szívecskékkel  és egy igazi nyálgép lett belőlem. J
Leírom hogy mi motivált:

továbblépés a történeteimből, intenzív önmunka, mélyebb megélések, a saját Munka iránti ellenérzés legyűrése, hogy rálássak a történeteimre, kíváncsiság, hogy milyen vagyon itt más emberek között, kiszakadni a megszokott családi közegből.

Mit kaptam:

oldott, nyitott, őszinte, segítő, támogató közeget; hálás vagyok, hogy ráláthattam a történeteimre, néhány helyzetben ezek erősen beindultak, és ezek rögtön feldolgozásra is kerülhettek; feloldódott az egyedüli munka iránti ellenérzésem; fantasztikus embereket ismerhettem meg; szembenézhettem szorongásaimmal ; mélyülést, rálátást magamra; a térben levés intenzívebb megtapasztalását; mélyebb tudatosságot az érzetek és címkék észrevételére.

Az igazság az, hogy nagyon jól éreztem magam, megszerettem mindenkit, ráláthattam a saját működéseimre, megtapasztalhattam magam helyzetekben tét nélkül,  elveszítettem gátlásokat, szorongásokat és félelmeket, sokkal megengedőbb lettem saját magamhoz.

Külön köszönöm Misinek, hogy a segítségével  kaphattam egy csinos  és vonzó nőt, a saját személyemben (nem kis beakadásom volt a csúnyaságon), és  Gabinak és Ildinek a segítséget, nagyon intenzív önmunkában lehetett részem általuk.

Konkrétan a megéléseim: Hazafelé a buszon  nagyon doppingolnak érzetem magam. Alig vártam, hogy hazaérjek, és megtapasztalhassam magam a régi-új helyzetekben.  Nagy blokkjaim voltak a kommunikáción, a saját vágyaim, önmagam felvállalása, és ennek kimondása terén (is).  Ehhez képest már első este hosszan meséltem a férjemnek a táborról, a módszerekről, teljesen oldottan, felvállalva amit gondolok. Úgy érzem hogy közelebb kerültünk egymáshoz ezáltal és főleg én kerültem közelebb magamhoz. Másnap pedig szex közben többször is sikerült őszinte kérést és közlést adnom, voltak visszajelzéseim. Simán kimondtam, hogy mit hogyan szeretnék, és utána egy olyan meghitt és őszinte beszélgetés alakult ki, amiben még nem volt részem. Olyan dolgokat is ki mertem mondani, amire eddig nem volt példa. Ez a nyitottság és őszinteség megmaradt,  ma is ugyanígy működött, szóval halleluja. (régen ilyenkor jött a toroknál az érzet, a szívtájéki érzet, és nem tudtam kimondani).  Nagyon hálás vagyok, hogy ez így megélődhetett bennem, a férjem szerint egy új nőt kapott, és van benne igazság. Misinek hála, a csúnya énből sikerül kiazonosulni, és csinosnak és vonzónak érzem magam. Már ez is egy nagy szó, mert ez nagyon be volt akadva. A táplálkozással kapcsolatos elakadásom is oldódott rendesen, sokkal megengedőbb vagyok magamhoz. Hirtelen ennyi jön belőlem, de azt hiszem igazán szavakkal nem lehet kifejezni a változást. Nagyon élveztem, hogy ez az egy hét rólam szólt, hogy nem kellett mosogatnom, takarítanom, pakolni a lányom után, hogy meg lehetett élni a félelmeket, és milyen sok mindennek szembenézhettem, és nagyon konkrét oldódásaim voltak. Kipróbálhattam a cigit, vitorlázhattam, ott is volt bátorság-próba, imádtam a koncertet, teljesen feltöltött, és legfőképpen az ott levő embereket, közeget szerettem. Nem tudtak kialakulni konfliktusok, annyira hálás vagyok mindenkinek aki jelen volt, és magamnak is, hogy ezt megengedtem magamnak.  Köszönöm." (KI)

"Mi motivált arra, hogy elmenjek?

Az utolsó előtti másodpercben jelentkeztem a táborba, mert az életemben is pont ugyanitt tartottam, hogy most már muszáj leszek lassan döntéseket hozni. De valahol mélyen éreztem, hogy a jelenlegi hiedelmeimmel nem tudok együtt élni, és nem tudok olyan döntéseket hozni, amivel igazán jól érezném magam. A házasságom számomra elviselhetetlenné vált, ugyanakkor nem akartam elfogadni, hogy vége legyen. Tudtam jól, hogy nem tettem meg még mindent érte, és ez nem engedett kilépni sem. Mindemellett magammal is nagyon elégedetlen voltam. Pánikszerűen vágytam az anyagi függetlenség elérésére, mert elegem lett abból, hogy nem számíthatok magamra, és folyton kiszolgáltatottnak érezzem magam. Vágytam arra, hogy merjek érezni, és hogy sebezhető legyek.
Milyen ítéleteim születtek a táborral kapcsolatosan?
Közben millió és egy, nem volna elég a mai nap, hogy leírjam. De a végén, amikor indulni készültünk, azt éreztem, hogy nem változtatnék semmin. Volt, hogy rühelltem egy feladatot, vagy rettegtem tőle, vagy csak sűrűn gondoltam Misi felmenőire… Ettől függetlenül a programok és a feladatok eszméletlen jól épültek egymásra, és ahogy telt az idő, kezdett kibontakozni előttem a kép, hogy sehol máshol nem lennék most, bármi jöjjön is még. A kezdeti ellenállásom Misivel és a korlátokkal kapcsolatosan szertefoszlottak, mint a köd a napsütésben. Már nem akartam mindenről tudni, hogy miért kell, vagy tudni, hogy éppen mi jön. Fantasztikus élmény volt beleengedődni az egészbe. Biztonságban voltam. A tábor résztvevői, mintha kifejezetten miattam jöttek volna. Mindenki mutatott valami tanulságosat a számomra. Rengeteget tanultam magamról általuk. Sokan közülük akaratukon kívül megszemélyesítettek olyan karaktereket az életemben, akikkel ideje volt szembenéznem. Misiről az a képem alakult ki, hogy amiket tőlünk kért, Ő is megtette már, átment rajta, túlélte, hasznosnak találja, ezért kéri. Hitelesnek éreztem és támogatónak. Bármikor kész volt segíteni, a szakmai hozzáértése megkérdőjelezhetetlen számomra. Nekem a tábor tökéletes volt, kerek és egész.
Mit kaptam a tábortól? Megfelelt-e az elvárásaimnak?
Szerencsére nem felelt meg az elvárásaimnak, hanem túlszárnyalta azokat. Ugyanis nem csak az történt, hogy sokat Munkáztunk és UI-ztunk (Unfindable Inquary - Megtalálhatatlan Önvizsgálat), hanem annál sokkal több. Többek között, amiért jöttem a táborba, az teljesen átértékelődött bennem, és bár meg nem oldódott még, a kényszert, stresszt, pánikot el tudtam engedni róla, és maradt a kíváncsi, megoldásokra nyitott elme. 
A tábortól időt kaptam magammal lenni, hogy felfedezhessem magam, és megkérdőjelezzem a hitrendszereimet. Kaptam impulzusokat, melyek olyan történeteket is beindítottak, amelyekre már nem is emlékeztem, nem is gondoltam volna, hogy még számítanak, fájnak. Kaptam visszaemlékezést arra az énre, akivel elégedettebb voltam, akivel szerettem volna újra azonosulni, és még Őt is jobban kinyitni. Kaptam új barátokat, akikre szintén vágytam már. Engedték, hogy megítéljem őket, és ők is engedték, hogy általam megítéltessenek. Engedték, hogy szeressem és csodáljam őket, és én is meg tudtam engedni, hogy szeretve és csodálva legyek. Megtanultam nem félni az érzéseimtől, a testi érzeteimtől, és nyitottan várni, mit hoz a következő pillanat. Rugalmasabb lett az elmém. Rengeteget nevettem, remekül szórakoztam. A tábortól azt kaptam még, amire régen vágytam, hogy itt önmagam lehettem. Mert tudni akartam, kíváncsi voltam, hogy ki is vagyok, ha úgy viselkedem, ahogy az természetes, megfelelés és görcsölés nélkül. És ez még csak a jéghegy csúcsa! De már látom, hogy milyen irány az, amin ha továbbmegyek, akkor összejöhetek azzal a személlyel, aki a legfontosabb az életemben: önmagammal. 
A tábor óta eltelt időben tapasztalt dolgok:
A Férjemmel a kapcsolatunk varázslatos változásnak indult. Nem túlzok, tényleg. Amióta hazajöttem, egyre nyílunk, udvarolunk egymásnak, pajkoskodunk, rengeteget beszélgetünk nyíltan és őszintén, felfedezzük önmagunkat, egymást. Nagyon élvezem! Elkezdtem szexuálisan vonzódni önmagamhoz, és ez belőle is kihozza a Férfit még jobban. A fogyás is beindult nálam, már látszik, hogy olvadnak le rólam a kilók. Tele vagyok ötletekkel, életkedvvel, önbizalommal, vidámsággal, újra ÉLEK! És kész vagyok arra is, hogy ez bármikor változzon, kész vagyok érezni." (IH)

Az út önmagunkhoz a hiedelmeinken keresztül vezet! Hálásak lehetünk minden egyes stresszes gondolatnak és 'rossz érzésnek', hogy lehetőséget adnak számunkra arra, hogy megkérdőjelezhessük, megvizsgáljuk és megláthassuk a Valóságot!

Köszönöm a tábor résztvevőinek ez a csodás hetet!

A legközelebbi elvonulás november végén lesz. Részletek az alábbi linken:

http://a-munka.blogspot.hu/p/elvonulas.html

AMIT A MOTIVÁCIÓ ELREJT ELŐLED

MOTIVÁCIÓ

Vannak, akiknek többre van szüksége az átlagnál...

Az egyik tanfolyamra készülve jutott eszembe a motiváció témája. Már többször dolgoztam ezzel, felfedezve a motivációkat, mozgató rugókat, melyek az életem állandó résztvevői, de írásban még nem jegyződött le.

Mi a motiváció?

Neked mi az? Mielőtt továbbolvasnál, fogalmazd meg! Igazából úgysem az én vagy bárki más válaszaira vagy kíváncsi, hanem a sajátodéra. (A kérdések feltevése és a megválaszolása arra jó, hogy feltárd, önmagad számára láthatóvá tedd, ami benned gondolati és érzés szinten van. A feltárás nélkül nem nagyon nyílik a látóterünk, a tapasztaló terünk és benne ragadunk a jól megszokott gondolati és érzés körökben.)

Én arra jutottam, hogy az a motiváció, amikor valamit el akarok érni, meg akarok valósítani, hogy az a valami jobbá váljon, vagy boldogabb, elégedettebb stb. legyek.

Mit szeretnél jobbá tenni az életedben?  Írd le! (ez az, amin változtatnál)

Pl. Szeretnék végre békében, kiegyensúlyozottan élni. (ez az irány, a motiváció)

Úgy tűnik, hogy van egy részünk, ami sokszor mondogatja, hogy: Javítsd ki, tedd jobbá, változtass rajta. Ez rendben is van addig a pontig, amíg ezzel békében vagyunk, amíg ez nem szül bennünk feszültséget. Sokakban viszont nagyon erős ez a jobbítási, megváltoztatási vágy. A kényszerességig fajul bennük. Mindig ezen dolgoznak, ami rengeteg energiát emészt fel, és feszültséggel jár.

Ez a kényszer nagyon erős hiedelmeken alapul. Mélyen belénk ivódott, hogy elégtelenek vagyunk, kevesek, bénák, gyengék vagyunk. Ezek mind a viszonyításból, a dualitásból származtathatóak, és a szüleinken, nagyszüleinken, nevelőinken, tanárainkon, barátainkon keresztül égtek belénk, váltak a hitrendszerünkké. (És persze haragudhatunk rájuk, amivel semmire sem megyünk, csak újabb feszültségek keletkeznek bennünk! Az önvizsgálatokon keresztül megismerve magunkat és a működésinket, megismerjük őket is. Ők is ugyanabban nőttek fel, ugyanúgy beléjük égtek a hiedelmek, és nem tudatosan adták nekünk tovább.)
Amikor felismerhetővé válik ez a feszült, kényszeres vagy vágyott jobbítási, megváltoztatási törekvés, akkor van lehetőségünk arra, hogy kezdjünk vele valamit. Amikor már nagyon nem tetszik, ami van körülöttem, egyszer csak felbukkan a kíváncsiság, hogy mi is történik itt valójában. Ez az önismereti út első, tudatos pillanata. És itt az azonosult elme ezerrel tiltakozik, harcol, igazol, menekül, mert mint értelmező gépezet, nem tudja, nem meri felfogni, hogy az eddigi élete egy nagy illúzióhalmaz. Ezt rendkívül félelmetesnek éli meg. Mindenfélét ki is talál, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznia. Próbálja elnyomni az ezzel kapcsolatos gondolatokat és érzéseket.

Ha épp itt tartasz, légy türelmes és gyengéd magadhoz, mint a bölcs édesanya az enni tanuló gyermekéhez. Tudja, hogy evőeszközzel megtanulni enni nem könnyű! Sok gyakorlás szükséges hozzá. Még ebben a rohanó világban is kell elég idő az idegrendszernek arra, hogy kialakuljanak és bejáratódjanak az idegpályák, amik a mozgásért felelősek.
Ugyanígy idő kell ahhoz is, hogy az elme megszokja ezt az új nézőpontot. Hogy megtapasztalja, nincs ebben semmi félelmetes. Hogy megtanulja, mit kezdjen az érzésekkel, a vetített történeteivel, viszonyítás nélkül.

Ne érts félre! Nincs a motivációval semmi baj. Alapmotivációnk az életben maradás. Fontos, hogy ez az alapmotiváció tevődött át azokra területekre, ahol messze nincs szó életben maradásról. Ezekre a motivációkra nézhetünk rá az önvizsgálatok segítségével, ezekről jöhet le a feszültség.

És vajon miért van erre szükségem? Miért kell megváltoztatnom, jobbá tennem ezt? Ezt a kérdést is válaszold meg mielőtt továbbolvasol!

Az önvizsgálatokkal feltárulhat számodra mindaz, amit egy konkrét dologgal kapcsolatban beléd égett. Ezeknek a dolgoknak a megkérdőjelezésével tovább haladhatsz ezen az önismerkedős úton.

Én azt találtam, hogy azért kell bármit, bárkit (akár önmagamat) jobbá tennem, mert azzal valami baj van. Nem jól működik, így nem elég jó.

Pl. Megértőbbnek kellene lennem. Ilyenkor valami hiány történet aktiválódik bennem, valami nincs rendben velem. Pl. érzéketlennek gondolom magam. Aki érzéketlen, az pedig nincs rendben, hiányos és meg kell javítani. Ilyenkor elhiszem, hogy ilyen, érzéketlen vagyok és nem is nagyon tudom magam másmilyennek látni. Ez a zárt elme a működése, beszűkül az általa igaznak tartott vélekedésbe. Elhisz egy gondolatot és hosszabb-rövidebb ideig ragaszkodik hozzá. Ilyen esetben aktiválódik bennem az Érzéketlen-én, ami egy Hiány-én, hiány-történet. Ez - másképp fogalmazva - az elhitt gondolatokkal és érzésekkel való azonosultság.
Figyelmedbe ajánlom egy korábbi bejegyzésemet, ami az elme működésével, az azonosulás folyamatával foglakozik: http://a-munka.blogspot.hu/2013/06/az-elme-ebredese.html

A legegyszerűbb megfogalmazásban a motiváció = változtatási, jobbá tevési vágy, kényszer.

Ha a konkrét helyzetbe belenézve nem jelenik meg benned feszültség, akkor ez nem motiváció, vagy nem stresszes számodra a várható kimenetele. És persze ebben az esetben is épülésedre szolgál a vizsgálódás. 

Ha már felismerhetővé vált a jobbítási, változtatási kényszered, vágyad, és a motiváció már túl sok feszültséggel jár, nézz körül itt a blogon vagy jelentkezz az egyik aktuális ÖnMunka tanfolyamra!

Byron Katie - Munka-Módszere Alapcsomag és Scott Kiloby - Élő Önvizsgálatok Alapcsomag az alábbi linkre kattintva:

http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

ONLINE Byron Katie - Munka-Módszere Alapcsomag itt:

http://a-munka.blogspot.hu/p/online-kurzusok.html

TE HOGYAN BÁNSZ A GONDOLATOKKAL?

"Nem én csinálom a gondolataimat; ők csinálnak engem - míg meg nem kérdőjelezem őket." Byron Katie

Közel 40 évet éltem úgy, hogy észre sem vettem milyen sok gondolat cikázik naphosszat a fejemben. Sokszor csak bevillan, még csak nem is tudatosodik bennem, máskor hosszasabban időzik vagy egyikből a másikba vándorol. A gondolatok önálló életet élnek. Nincs nagy hatásom rájuk, nem kopogtatnak, mielőtt betérnek az észlelésem ajtaján, nem kérdezik, hogy meddig maradhatnak és még csak el sem köszönnek, mikor elhagynak. Jönnek-mennek és egyáltalán nem foglalkoznak velem. Bezzeg én! Mást se csinálok, mint marasztalnám a kedveseket és kitessékelném a zavaróakat. Miért csinálom ezt!? Erre a kérdésre azt a választ találtam valahol, ahol a gondolatok lelassulnak vagy el is csendesednek, hogy kontrollálni akarom őket. Mégpedig azért, mert az a megélésem, hogy a gondolatok befolyásolják, sőt még korlátozzák is az életemet. Szabadon áramlanak és nem vesznek figyelembe. A Munka arra tanít, hogy a dolgokat megváltoztatni nem tudom. Az egyetlen, amin változtatni tudok az a hozzáállásom. A kontroll és az igazam helyett a kíváncsiságot használva, a "nem tudom"-ból nézve, ahogy azt a pici gyerekek teszik. A pici gyerek, úgy fél-egyéves koráig még nem akar irányítani, nem akar semmit, csak tapasztal. Aztán fokozatosan megtanul akarni. Mi tanítjuk meg. Mi korlátozzuk, irányítjuk, kontrolláljuk. Mi szülők, nagyszülők, óvónénik, tanárok. Megtanulja, hogy vannak jobb és rosszabb dolgok. Megtanulja, hogy mit kell tennie, hogy előidézze a jobbat és elkerülje a rosszabbat. Megtanulja azt, amit én is csinálok a gondolatokkal. Beleszűkülünk a viszonyítások világába. És ha a világunk passzol a valósággal, akkor rendben lévőnek éljük meg az életet. Ha viszont a világunk nem passzol a valósággal, szenvedjük az életet. És ez az egész fejben (elmében vagy hol) zajlik. Gondolat és viszonyítás nélkül nem marad más, mint a puszta megtapasztalás, az Élet.

Az viszont a nagybüdös helyzet, hogy vannak gondolatok és viszonyítás! Megtanultuk és elhittük, hogy vannak és olyan valóságosak. Legalábbis észleljük a gondolatokat és viszonyítjuk a jelenségeket. Milliónyit hittünk el belőlük. Rengetegen vannak! És ilyen sokkal nem lehet mit kezdeni! Egyszerre nem. Csakis egyenként. A jó harcos sem tud legyőzni egyszerre több támadót. Egyesével bánik el velük. És azért képes erre, mert megtanulta, hogy hogyan kell. Jól kigyakorolta. Aztán idővel, a harcok során, rájöhet, hogy a háborúság benne van és az ellenség, a helyzetek csak önmaga kivetülése. Hogy igazából, amint megszűnik a belső háború, lassan megszűnik a külső is. Én is harcoltam, fizikailag. És erre jutottam. Ma már többnyire csak fejben harcolok, természetesen magammal és ez kivetül a környezetemre. A gondolatokkal szállok szembe és azt hiszem ellenségek. Pedig a gondolatok is csak engem tükröznek. Jól megítélve őket és megvizsgálva ezeket az ítéleteket, megláthatom ezt. Megláthatom, hogy mit hittem el megszületésem óta. Hogy kinek hittem el magam. És megláthatom, hogy hol nem passzol a történetem a valósággal.

Nemrégiben facilitáltam valakit, akinek éppen nagyon pörögtek a gondolatkerekei. Próbáltam lassítani, fókuszálni, csendesíteni, nem sok sikerrel. Vagy két és fél órán keresztül ment ez így, amikor egyszer csak elkezdtek folyni a könnyei, csak sírt csendesen. Azt hiszem, leállt a nagy gondolatfolyam vagy nagyon belassult és percekig nem szóltunk csak néztük egymást.

Rengeteg a gondolat és szélsebesen áramlik, aztán kevés és lassan csordogál. Hol ilyen, hol olyan. Azt tapasztalom, hogy a legtöbb, amit tehetek az az, hogy tudatosan ránézek egy gondolatra, technikásan leírom és megvizsgálom. Mint a harcos több ellenféllel. Egyesével foglalkozom velük. És lehet, hogy az x-edik gondolat már nem lesz olyan intenzív. A harcban is többnyire így van. Amikor a harcos elbánik pár ellenféllel (akik eleve valószínűleg a legbátrabbak, legerősebbek voltak és nem mindig így van) a többi könnyebben feladhatja. Látják, hogy nincs esélyük. (Persze olyan is van, hogy nem a legerősebbek támadnak először) Talán a gondolatokkal is így van. A hiedelmek közül is sokszor eleinte az erősebbek jönnek, sőt vissza-vissza is térnek, aztán az egyre gyengébbekkel találkozunk. (Az is igaz lehet, hogy előbb a gyengébb töltetű hiedelmekkel találkozunk.) És gondolom, hasonlóképpen egy idő után mintha megfutamodnának, illetve ilyenkor már mi nem állunk ellen annyira a gondolatoknak. Meghagyjuk nekik a szabad áramlást. Hiszen ugyanolyan létjogosultságuk van, mint a másik embernek, akit ellenfélnek hiszünk.

Mint a harcban a győzelem vagy az önmagunkkal folytatott harcra való rádöbbenés, a gondolatok megkérdőjelezése és a vizsgálódás is ad valamiféle önbecsülést. Megteszem és ennek értéke van.

A Munka és az Élő Önvizsgálat ennek tudatos megtapasztalásában segít. Amíg azt hiszed, hogy a gondolatokat Te gondolod és nem veszed észre, hogy Te az észlelője vagy a gondolatoknak és más jelenségeknek, addig ezek a módszerek nem fognak neked túl sokat adni. Intellektuális tornagyakorlatok lesznek csupán a felszínen. A mély megtapasztaláshoz elmélyülésre, ránézésre, vizsgálódásra, kíváncsiságra, csendességre van szükséged.

Azt hiszem, hogy a Valami vagy a Semmi, természetéből fakadóan egyensúlyra törekszik. Nincs folyton gondolat és nincs teljes és örök csend sem. A világ változik, az élet változik, a dolgok változnak, ahogy a bölcsektől hallom, ez a változás az állandó. És az is lehet, hogy ez sem :-)

Arra hívlak, hogy találkozz a gondolatokkal egyesével! Hogy találkozz Magaddal!

Hogyan változik meg az életünk a Munka végzésével?

Akkor leszek boldog, ha azt hiszed, amit én! Ez a gondolat, ha nem is tudatos szinten, de ott van a fejünkben. Folyamatosan próbáljuk az igazunkat másokkal elfogadtatni és fordítva is: mi magunk is próbáljuk a másik igazságait elfogadni. Ezt a játékot kisgyermek korunktól fogva tanuljuk és alkalmazzuk anélkül, hogy belegondolnánk, miért?

A Munka az elhitt gondolataink (pl.: Szeretnem kell a gyermekem.) megkérdőjelezésével, megvizsgálásával nyit ki minket a Valóság megtapasztalására. Nem azt állítja, hogy egy dolog nem úgy van, mindössze azt vizsgálja, hogy ez a dolog milyen viszonyban van a Valósággal. És amennyiben szemben áll a Valósággal, akkor mit okoz az életünkben. Nem azt mondja, hogy az anya ne szeresse a gyermekét, csak feltérképezi, hogy mi vezet oda, hogy egy adott pillanatban ne találjuk magunkban a szeretetet a gyermekünk felé. Szeretetről pont olyan történetünk van, mint a nem szeretetről.

A Munka felteszi a kérdéseket, mi pedig megválaszoljuk őket. A Munka nem fogalmakról szól, hanem a megtapasztalásról. Megtapasztalni, ami éppen van. Ha ez épp az, hogy nem szeretem a gyermekem, akkor az. Felteszem a kérdéseket és megválaszolom. Igaz az, hogy szeretnem kell? Milyen feltételrendszer szerint? Hogyan reagálok, amikor azt hiszem, hogy szeretnem kell? Alap feszültség van bennem, már attól, hogy szeretnem kell, miközben mindenem azt mondja, hogy épp nagyon nem szeretem. És megnézem, a megfordítások igazságait ugyanabban a helyzetben. Nem kell szeretnem a gyermekem. Amikor ezt érzem, egyszerűen nem is tudom. Ha azzal bombázom magam, hogy szeretnem kéne, az fog a szeretethez vezetni? Bűntudathoz inkább. A gyermekemnek kell szeretnie engem. Ennek a megfordításnak is érdekes igazságai lehetnek. Ha pl. azt hiszem, hogy a gyermekem nem szeret engem. Azt gondolom, tanultam, hogy szeretnie kellene, mert…és ő az adott pillanatban nem szeret, hiszen már neki is vannak történetei a szeretetről. Szembe helyezkedem a pillanatnyi Valósággal és már nem is szeretem. Nem is beszélve magamról. Magamat kell szeretnem. Ez ebben a helyzetben lehetetlen. Megkérdőjelezetlen hiedelmekkel lehetetlen. Hogyan is szerethetné egy anya magát, amikor épp a gyerekét nem szereti, és a gyerek sem őt? Viszont, amikor megvizsgálom a szituációt, ráláthatok, hogy az egész csak a fejemben játszódik. Az identitásom, a gondolatok a fejemben azok, amik épp azt mondják, hogy nem szeretem. Az ítéletek magamról, róla és a helyzetről mondják, hogy ezzel baj van. A gondolataimat kell szeretnem. Igen. Amíg a megszülető gondolatokkal háborúzok, nem marad lehetőségem szeretni. Egyszerűen nem látom az elhitt gondolatoktól a Valóságot. A fától az erdőt. És mit tehetünk, ha nem látjuk a fától az erdőt? Arrébb lépünk. Nézőpontot váltunk. Ez a Munka. Nézőpontváltás, kíváncsiság, vizsgálódás.