MIÉRT KELL AZ ÚJ SZERELEM?

Sok felbomlott házasságot, nyűglődő párkapcsolatot, titkolt vagy felvállalt félrelépést láthatunk magunk körül. Gyakran meglepődve hallok ilyen történeteket olyanoktól és olyanokról, akikről álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet velük. És mégis. Miért? Erre a területre fókuszálva született meg ez az írás.

A saját példámmal kezdem. A következő sorok a szerelem érzelmi részéről szólnak. Ez az érzelmi szintű szerelmi élet a tinédzserkorom elején kezdődött.

Talán a Rák napom és a családi mintám az oka, hogy ha ’szerelmes’ lettem egy lányba, mindig hosszútávon, sőt egy életen át tartó kapcsolatban gondolkodtam. Persze pár hét vagy hónap után minden esetben kiderült, hogy valamiért nem működik a kapcsolat.

20 éves koromra rengeteg csalódáson voltam túl, mind önmagamban, mind a partnerekben. Ez nem szegte kedvem az újabb pár, azaz az ’igazi’ megtalálásában, viszont rendesen leszűkítette a józan ítélőképességemet. Egyre inkább az volt a lényeg, hogy megtaláljam végre azt, akivel tényleg leélhetem az életem, akivel gyereket vállalhatunk és rendes családként élhetünk.

Ekkoriban éppen egy hosszabb kapcsolatból fájtam ki, amikor belefutottam a következőbe – miközben persze a ’véletlenül se kelljen érezni az érzelmi sebet, inkább írjuk felül egy új szerelemmel’ tudatalatti program akadálymentesen futott – amiről már az első hetekben kiderült, hogy nem fog működni. Mégis – az előző és az éppen kialakuló érzelmi trauma elkerülése érdekében, és ennek abszolút nem voltam tudatában – makacsul mindent elkövettem, hogy ezt a kapcsolatot megtarthassam. Meg is volt az eredménye: 6 év érzelmi hullámvasút és egy gyermek. Utólag sem bánom ezt az időszakot, mert rengeteg tapasztalatot hozott. Teszem hozzá, én nem hiszek az ’okos ember a más hibájából tanul’ frázisnak, legalábbis az érzelmek területén nem.

Újabb csalódás és újabb kapcsolatba menekülés következett, ami persze alig fél év elteltével megint felborult. Mégsem szakadt meg a ’meg kell találnom az életem párját’ program. Szerencsére. Hamar megtaláltam, újra elhittem, megint nagyon szerelmes voltam és nagyon bíztam. Az élet és a közös elhatározásunk úgy hozta, hogy az első szerelmes hét után fél évre 2000 kilométer távolságba kerültünk egymástól, és internet és skype híján leginkább a heti rendszerességű levelezés maradt. Talán ez is lehet az oka, hogy életem legtartósabb és legmélyebb érzelmi kapcsolatává alakult ez a történet. Persze a hullámvasútozás ebben a kapcsolatban is megvolt, hiszen a gondolati programok és az érzelmi megélések ugyanúgy működtek, vagyis eleinte igen csekély tudatossággal.

Az elmúlt 16 évben fokozatosan tudatára ébredtem az érzelmi és gondolati működéseimnek. Az én oldalamról nézve ez ’mentette meg’ a párkapcsolatomat. (Persze kihagyhatatlan a másik oldal érdeme is!)

Szóval az ébredező tudatosság tette élvezhetővé és egyensúlyozta ki a kapcsolatunkat. Azt, hogy hogyan arra az elmúlt négy év adja folyamatosan a válaszokat. Olyan válaszokat, hogy nem kell egy újabb szerelembe vagy bármilyen más érzelmi sebeket elfedő tevékenységbe menekülnöm.

Az egyik dolog, amit felismertem, hogy a kapcsolatból való kimenekülés vagy egy új kapcsolatba belemenekülés a mély érzelmi sebek elfedésére szolgál. Ez legtöbbször teljesen tudattalan védekezés, hogy ne kelljen az érzelmi fájdalmat megélni. Ezért nem tudok haragudni azokra, akik kilépnek egy kapcsolatból vagy megcsalják a másikat. Egyszerűen nincsenek ennek tudatában. Nincsenek tudatában az én-védő működéseiknek.

Egy példán keresztül szemléltetve: Benne vagyunk egy kapcsolatban, mondjuk akár egy-két évtizede. Megismertük a Másikat valamilyennek. Beleszerettünk valamilyen számunkra jó tulajdonságába vagy adottságába. Aztán az évek során – a duális gondolkodásunk velejárójaként – természetesen megtaláljuk, meglátjuk a Másikban a kevésbé elfogadható, számunkra nem jó tulajdonságokat is. Minősítjük, kategorizáljuk, megítéljük a Másikat és kezdődik a libikóka. Az elménk folyamatosan jelzőkkel, címkékkel látja el, minősíti a Másikat, a kapcsolatot és önmagunkat is, illetve veszettül próbálkozik megtalálni az elveszőben lévő egyensúlyt, boldogságot és szerelmességet. Próbáljuk a lehető legkevesebb érzelmi fájdalommal megúszni, de közben többnyire csak egyre mélyebbre süppedünk az érzelmi és gondolati mocsárba.

És ekkor ’varázsütésre’ megjelenik az ÚJ Szerelem. Az Élet elénk hoz valakit, akit nem ismerünk és Ő sem ismer minket. (Nem mintha már annyira ’jól’ ismernénk a Másikat vagy önmagunkat.)
Szóval, megjelenik az Új, a Vonzó, az Érdekes. Itt tiszta lappal kezdhetünk, nem csak a Másik előtt, de Önmagunk előtt is. Szükségünk van a tiszta lapra, mert már annyira tud fájni a sok csalódás, emlék, bántás, félreértés.

Azonban valami ezzel párhuzamosan is zajlik. A pár együtt töltött évtized alatt, ami során a mocsárba ragadtunk, azért sok mindenben változtunk. Gyakran ezeket a változásokat nem merjük vagy tudjuk felvállalni a párunk és önmagunk előtt sem. A változásokat szeretjük persze, de félünk is tőlük.

Ezeket a Változásokat az Új Szerelem már természetes tartozékunkként ismeri meg, nem kell előtte titkolni, sőt valószínűleg ezek imponálnak neki. Mennyivel könnyebb erre menni. Itt elfogadás, elismerés és szeretet vár az ítéletek mocsara helyett.

Természetes, hogy erre megyünk, amikor már úgy érezzük, hogy a fulladás határán vagyunk ebben az érzelmi-gondolati mocsárban.

Viszont jobb, ha résen leszünk, mert újabb csalódás rejlik azonban az új szerelemben is, ha a régi program fut tovább. Ha nem tanulunk a történésekből. Ha nem ismerjük fel, hogy a felszíni helyzetek mélyén milyen vezérlő erők működnek. Ha nem ismerjük fel, hogy mi késztet minket menekülésre, támadásra, védekezésre, ítélkezésre, vitázásra, kifelé mutogatásra, önámításra, önsajnálatra vagy önhibáztatásra.

És ha már látunk összefüggéseket, kezdjük érteni az érzelmi reakcióinkat, felismerjük az automatikus működéseinket, és hogy miképp szeretnénk élni, könnyen lehet, hogy ugyanott fogjuk találni magunkat, mint azelőtt, ha nem kezdünk valamit ezekkel a felismeréseinkkel. A program fut tovább, mert nincs jobb az elménk értelmezései szerint.

Az elme mindig a lehető legjobbat vagy a legkevésbé rosszat választja. Ez az elme én-védelmi mechanizmusa. Az elme akkor ’cseréli le’ a régi programot, ha egy új program számára jobbnak tűnik, és többszörösen beigazolódott, hogy tényleg jobb is.

A régi program feloldása a megismeréssel kezdődik. Ez sokszor sziszifuszi és haladatlannak tűnő munka, de ne keseredj el, ha már elindultál ezen az úton és ezt tapasztalod. Évtizedek berögzült és valamely szempontok alapján az elménk által jónak minősített működésink nem fognak azonnal megváltozni. Lehet, hogy van ilyen ember is, de én még nem találkoztam eggyel sem. Az önismereti munka időt és energiát igényel. Mindenki a saját tempójában halad ebben a folyamatban, de rendszeres elmélyülés, rátekintés nélkül maradunk a mocsárban. És persze ez a mocsár lehet relatív kényelmes, meleg, megszokott, fura mód biztonságos is.

Amikor elkezdjük rászánni az időt és energiát a megismerésre, gyakran találjuk magunkat újra abban a kinőtt cipőben, ami már igencsak nyomja a lábunkat. Ez elkeseríthet és visszatarthat a további munkától, de a hasznukra is fordíthatjuk. Mint ahogy a kinőtt cipő nyomja a lábunk, úgy jeleznek a régi hiedelmeink érzelmi fájdalommal. Ez a fájdalom lehet egyfajta jelzőberendezés és megerősíthet minket abban, hogy tovább menjünk az úton, hogy lerúgjuk a kinőtt cipőt. A régi program feloldása felé tartó úton a következő lépés a rendszeres önismereti munka, bármilyen módszert is választunk. E nélkül megrekedünk és visszacsúszunk. A rendszeres munkával szerzett tapasztalások és felismerések fogják beigazolni az elménknek, hogy ez az út jó nekünk.

(Ellentmondásosnak tűnhet, hogy az elménknek próbáljuk igazolni az új út megfelelőségét és közben – főként Scott önvizsgálataival – az elme címkéitől szabadítjuk meg a jelen tapasztalásunkat. Én azt találom, hogy mindkettő hasznos. Az elme mindig ott lesz és mindig minősít. Ennek tudatában viszont könnyebben lehetünk jelen címkékkel vagy címkék nélkül. Amikor felismerjük az elme ezen működését, amikor látjuk, hogy tudatosság nélkül, egyszerűen hittünk a felmerülő gondolatoknak, akkor könnyedebben, természetesebben élhetjük meg a sorsunk különböző helyzeteit.)

Az elmúlt négy év önismereti munkája során sokszor elegem lett. Sokszor bekapcsolt a régi program. Sokszor éreztem, hogy reménytelen a helyzet, nem fognak változni a dolgok. De ez nem igaz. A dolgok mindig változnak. A dualitás világa tele van paradoxonnal. Szeretnénk a változást, de tartunk is tőle. Szeretnénk tartós, jól működő párkapcsolatot, de szabotáljuk azt és gyakran nem bírjuk felfedezni azt a jelen kapcsolatunkban.

Az elménk állandóan elemez, szinte fáradhatatlanul keresi a legjobbat vagy a legkevésbé rosszat. Ez a funkciója.

A problémáink abból fakadnak, hogy azonosulunk az elménkkel, a gondolatainkkal, az érzelmi energiákkal. Az új kapcsolattól várjuk a megoldást, a megelégedettséget. Ez nem baj, de a szenvedésünk abbahagyásának kulcsa a felismerés, hogy nem az elménk, nem a gondolatok és nem az érzelmi energiák vagyunk. Az elme hasznos a számunkra. Általa ismerjük fel nap, mint nap a szeretteinket, a dolgokat, mindent. Az elme beazonosít. Így működik. Segít eligazodni a világban. Tudunk vele tervezni és emlékezni. Használjuk ezekre.

Az érzelmi energiák is hasznosak. Hihetetlen színessé teszik az életünk. Velük tudunk szeretni, szomorkodni, érezni. Az érzelmi energiák töltik fel élettel az életünket.

Az elme és az érzelmi energiák együtt csodás tapasztalásokhoz is vezethetnek minket. Csak amikor azonosulunk velük, amikor abban a hitben élünk, hogy én vagyok a gondolatom és az érzelmem, és ez nem a számomra elképzelt módon valósul meg, akkor szenvedünk. Akkor beindul a régi program.

Persze a leírtak bármelyik emberi kapcsolatunkban megjelenhetnek. A gondolati sémáink, az érzelmi reakcióink bármelyik kapcsolatban tükröződhetnek. A tudattalan programjaink egészen addig működnek, mígnem elkezdjük felismerni, hogy valójában nem azt kapjuk tőlük, amit szeretnénk. És ez a belépési pont a valódi változáshoz, a tudatos jelenléthez. Itt válik hasznossá a baj, a szenvedés, az ellenállás. Ezen a ponton kezdhetjük másképp szemlélni és tapasztalni az életünket. Ekkor – és ez minden egyes pillanatra igaz – kezdhetjük megismerni azt az énünk, akit eddig a sok rárakódott hiedelemtől, elgondolástól, koncepciótól, érzelmi sebtől, fájdalomtól, félelemtől nem láthattunk.

Ezeket a belépési pontokat adja számomra folyamatosan az önvizsgálat és a jelenlét. Így ismerkedek magammal nap, mint nap. Ismerem meg a hiedelmek és érzelmi sebek ’mögött’ élő énem és tapasztalok sok apró csodát, szerelmet, belső megnyugvást és szabadon megélhető érzelmeket.


Ha kedved adódik, nézz körül itt a blogon a bejegyzések között, látogass el egy eseményünkre vagy az ÚJ HONLAPUNKRA: www.termeszetesnyugalom.hu

VÁLTOZÁST AKAROK!

"Az Életre néha más nézőpontból szükséges ránézni."

Előre jelzem: Nem gondolom, hogy meg kellene változni! A Változás talán az egyetlen állandó jelenség. Amikor aut hisszük, hogy bárminek vagy magunknak meg kellene változnia, pont nem vesszük észre a folyamatos változást. A fókuszunk ilyenkor beragad, mindössze azzal, hogy ilyenkor egy-egy gondolathoz és érzéshez ragaszkodunk. A Változás önmagától történik, ahogy a ragaszkodás oldódik.

Az életünk időnként úgy alakul, hogy legszívesebben újrakezdenénk. Időnként elegünk lesz a szüleinkből, párunkból, gyerekünkből, munkánkból, a testünkből, a betegségből, a hajtásból, az egyhangúságból, a boldogtalanságból, a fájdalomból, a félelemből és ritkábban akár a jólétből, a pénzből, a jó munkából, boldog családból is. Hogy miért? Pláne, miért lesz elegünk az ún. pozitív dolgokból? Talán azért, mert elkezd unalmas, mechanikus, értelmetlen, értéktelen, zavaros vagy kilátástalan lenni a helyzetünk.

Ilyenkor azt szeretnénk, és sokszor azért teszünk, hogy megváltozzon az életünk. Ezt a változást sokféleképp próbáljuk elérni. Megszakítjuk vagy kimenekülünk a kapcsolatokból, új munkát keresünk, fogyózunk vagy erősítjük, gyógyítgatjuk a testünk, próbáljuk elkerülni a veszélyeket, csökkenteni a fájdalmakat és megkeresni a boldogságot.

Egyszóval változtatni, váltani akarunk.

Úgy találtam a saját életemben, hogy a változás nem könnyű. Sok mindennel próbálkoztam, de a legtöbb ilyen nem hozott ’nagy’ fordulatot. Van egy ’hang’ – nevezhetjük gondolatnak is – ami gyakran és hosszasan kommentálja a történéseket. És ahogy visszagondoltam ezekre a próbálkozásokra, rájöttem, hogy bármilyen kis változás történt az életemben, annak voltak bizonyos ’feltételei’. Először is érdemes észrevenni, hogy mi is van, mi az, amiben vagyok. Pontosan megfigyelve az érzéseimet és gondolataimat. Emellett megláttam, hogy nem mindegy a hozzáállásom. Ha pl. utálom a helyzetet, a Másikat vagy magam, az nagyban nehezíti a dolgot. És végül a korona csak akkor kerülhet Változás Herceg fejére, ha megmozdulok. Önmagában kevés tudni, hogy miben vagyok és nyitott kíváncsisággal hozzáállni. És fordítva is igaz: önmagában tenni, negatív ’úgysem lesz jobb’ attitűddel vagy anélkül, hogy tisztában lennék a helyzethez fűződő érzelmeimmel és gondolataimmal, sosem hozott megnyugvást.
Az alábbiakban kicsit részletesebben is leírom ezeket a – véletlenül sem kőbe vésett – ’feltételeket’.

A Változás feltételei:

1. Észlelés: Észrevenni, tudatosítani a helyzetet

Lehet, hogy magától értetődőnek tűnik egy helyzet – legyen az pozitív, semleges vagy negatív – észlelése. Sokszor mégsem vesszük észre, nem tudatosul, hogy mi is történik velünk, miben vagyunk benne. Az életünk jó részét automatizmusok, feltételes reflexek, berögzült reakciók alkotják.

Ezek tudatosítása az első feltétele a Változásnak. Ha nem veszem észre, hogy miben vagyok, hogyan vagyok, hanem csak a gondolati-érzelmi vihar dobál, akkor nehezen találok ’fogást’ a helyzeten. Ehhez elsősorban egy kis lassításra, csendre lesz szükségem. Ha lecsendesülök, akkor kivehetővé válnak az egyes gondolatok és érzések. A viharos kavalkádból így hozzáférhetővé válnak az alkotóelemek. Ha a viharban nyitott szemmel, tiszta tudattal vagy, mindig egyértelműen fogod látni a következő lépést. Ha viszont félsz és el akarod kerülni, sok mindent nem tudsz észrevenni.

Én többnyire az írásos formát választom a lassításra. Azért írom le, mert azt figyeltem meg, ha ’fejben’ csinálom, akkor a gondolatok és érzések csak cirkulálnak, az azonosulás marad, a feszkó meg nő. Ezért egyszerűen leírom, ami éppen zajlik bennem. Szemügyre veszem a vihart. Feketén fehéren odateszem a papírra a gondolatokat és az érzéseket. Leírom, hogy mi nem tetszik, mit szeretnék, mitől félek,  mit érzek, miért vagyok dühös, szomorú vagy elkeseredett. Minden érzelem és szó kikerül a papírlapra. Már önmagában az, hogy leírom, oldja a feszültséget. Érdekes ez, mert amíg ’bent’ dúl a vihar, az tele van feszültséggel. Amint ’kikerül’ enyhülni kezd. Mintha ez lenne az útja. Csak, amikor bent reked, akkor feszít. (Lehet, hogy ez szimpla fizikai-lelki törvényszerűség.) Tanult mintánk az érzelmek elfojtása és a gondolataink, igazunk hangsúlyozása. Ezekkel a mintákkal, tudattalanul reagálva éljük az életünk nagyobbik részét egészen addig, amíg a feszültség, az érzelmek elő nem törnek, kikényszerítve a törvényszerű változást. De ezt nem feltétlenül kell megvárnunk.

A lényeg, hogy leírva, kézzelfoghatóvá válik az addigi kaotikus, belső vihar. Így már lehet vele valamit kezdeni. És ezen a ponton lesz szükségünk a következő ’feltételre’.

2. Attitűd: Kíváncsi, elfogadó hozzáállás

A hozzáállás – a HOGYAN – elengedhetetlen része a változásnak. Ha ugyanazzal a hozzáállásal folytatjuk az életünket egy-egy viharos időszak után, akkor nem indul be a változás, sőt még haragudhatunk is magunkra, ezzel plusz feszültséget adva az amúgy sem kiegyensúlyozott helyzethez.

Felmerülhet itt a kérdés: Hogyan legyek kíváncsi és elfogadó, amikor mondjuk éppen dühös vagyok az egész világra, beleértve saját magam is?

Az én esetemben ez kétféleképpen történt meg. Vagy egyszerűen bevillant a gondolat, hogy ’nem igaz, hogy ez csak így lehet’ – így kíváncsivá lettem, illetve ’ez van, erre nincs hatásom’ – így elfogadóvá váltam. Vagy annyira nagy volt bennem a feszkó, félelem, fájdalom, hogy egyszerűen az érzés átlökött a kíváncsiság és elfogadás térfelére.

A kíváncsiság és az elfogadás nem ’csinálás’. Nem lehet előidézni, csak megtörténik, kialakul. Pontosabban újra megélődik. Gondolj csak vissza arra az időre, amikor pici gyerek voltál. Amikor tudni akartál, akkor voltál kíváncsi. És ezt nem ’csináltad’,  akkor még nem nagyon álltál ellen a dolgoknak, elfogadó voltál. Talán nincs is más dolgod, mint felidézni ezt az állapotot. Újra átélni, és ebből az átélt, kíváncsi és elfogadó, gyermeki állapotból szemléni a történéseket és cselekedni. És meg is érkeztünk a harmadik feltételhez.

3. Cselekvés: Lelassult, csendes, átélő, mentális és fizikai tevés

Sokszor azon agyalunk, hogy mit csináljunk, merre induljunk, mihez kezdjünk. Amint megvan a HOGYAN állapota, azaz a hozzáállás, többnyire már nincs nagy szükség a MIT-re. Amikor a kíváncsiság és az elfogadás állapotába kerülsz, elfogynak a kérdések. A tett, a cselekvés önmagától értetődő lesz. És ha mégsem, akkor van itt pár lehetőség J

’Rest. Inquire. Enjoy life’ ahogy Scott Kiloby írja. ’Pihenj. Önvizsgálj. Élvezd az életet.’

Pihenés:

Hihetetlenül felszabadító tud lenni ez a – megszokott pihenéstől kissé eltérő – megpihenés. A lényege a megjelenő gondolatok (szavak és mentális képek) és érzések (érzelmek, testi érzetek) észlelése. Csak nézünk és érzünk. Nem gondolkodunk, nem gondolunk tovább, nem értelmezünk, csak tudatában vagyunk a felbukkanó gondolatoknak és érzéseknek. Ez egyszerű, békés szemlélődés.
Ez persze nem biztos, hogy eleinte könnyen megy. Kezdd rövid, pár perces megpihenéssel, más szavakkal belső szemlélődéssel, egyszerű létezéssel, levéssel.

Ez lehet, hogy fura vagy félelmetes is lesz. Kérj ehhez, illetve az önvizsgálathoz facilitátor segítséget, ha úgy érzed!

Önvizsgálat:

Az Élő Önvizsgálatok (ÉÖ), Scott módszere az egyik legletisztultabb eszköz arra, hogy átláss a szenvedés legfőbb forrásán, az elkülönültségbe és elégtelenségbe vetett hiedelmeken. Ezekkel az önvizsgálatokkal, az életed stresszes helyzeteiben, feltárhatod a feszültségeid okait. Láthatóvá válnak azok a ’részeid’, élethelyzeteid, amikben úgy érzed nem vagy megfelelő, nem vagy elég jó. Amikor fény derül egy ilyen azonosulásra (pl. mások nem fogadnak el), az olyan mintha lenne egy ilyen én-részünk, aki nem elfogadható. Ilyenkor Megtalálhatatlan Önvizsgálattal (MÖ az ÉÖ egyik fajtája) keressük ezt az én-részt, addig amíg megtalálhatatlanná válik, azaz már semmi nem jelenti, tükrözi vissza az elfogadhatatlanságot. Ez az, amikor átlátunk egy hiedelmen, azonosuláson.

Megközelíthetjük az elkülönültség és elégtelenség érzését a félelmeken vagy függőségeken keresztül is. Ezekben az esetekben a Szorongás Önvizsgálatot (SZÖ) és Függőség Önvizsgálatot (FÖ) használhatjuk. Az SZÖ-ben a valós fenyegetést, az FÖ-ben a parancsot vagy késztetést keressük, amíg megtalálható. Ezek az eszközök megmutatják nekünk, hogy miért félünk vagy használunk valamilyen szert vagy cselekvést kényszeresen. Megmutatják azokat az érzéseinket és hiányainkat, amiket el akarunk fedni vagy el akarunk kerülni. És talán már megfigyelted, hogy az elkerüléssel, hosszabb távon, nem mész sokra.

Az írásos önvizsgálat szintén hatékony formája A Munka, Byron Katie módszere, ami a Négy Kérdés és a Megfordítások segítségével fedi fel a békés Valóságot. A Munka a bennünk feszültséget keltő, eddig megkérdőjelezetlen gondolatok felülvizsgálásával megmutatja, hogy minden stressz, nehézség, fájdalom és félelem a tények értelmezéséből fakad. Egyszerűbben fogalmazva nem szeretjük, nem tudjuk elfogadni azt, ami van. A Munka önvizsgálat kinyitja az elmét, és ezen keresztül a szívet, így hozza el a Változást az életünkbe.

Az élet élvezete:

Ezt nem részletezem nagyon. Élvezem a lélegzést, a mozgást, az evést, a szexet, a kikapcsolódást, a tanulást, a munkát, az együttlétet, az egyedüllétet vagy bármit, ami van.

És ez sokkal könnyebb, amint felülvizsgáltam a történeteimet.

Aktuális képzések:

http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

SZORONGÁS! HOL VAGY?

Stressz, félelem, szorongás, pánik. Azt hiszem, ezek a szavak és állapotok mindenki életében előfordultak már. Kinél gyakrabban, kinél ritkábban, erősebben vagy gyengébben, de megjelennek. A stresszre, félelemre, szorongásra vagy pánikra adott reakció három féle lehet: HARC (ellenállás), MENEKÜLÉS (elkerülés) vagy LEFAGYÁS (blokk).

Ezek a reakciók mélyen belénk kódolódtak és a természetes előfordulásukban (pl. megtámad egy kutya) teljesen normális, hiszen ott van konkrét fenyegetés (pl. megharap). Az elme pillanatok alatt felméri a helyzetet és menekülésre, harcra vagy lefagyásra utasítja a testet. Nem megyek bele a miértekbe. Ennek megvan a biológiai, pszichikai, fiziológiai, genetikus stb. oka.

Számunkra a lényeg az, hogy egy konkrét veszélyhelyzetben ez teljesen rendben van, viszont az a személyes tapasztalatom, hogy ezeket a fenyegetésre, veszélyre adott reakciókat olyankor is produkáljuk, amikor nincs konkrét veszély. (Pl. a főnököm azzal vár reggel, hogy miattam elvesztettük a cég legjobb ügyfelét, mert nem voltam elég körültekintő. És tegyük fel, hogy tényleg van benne részem.) Nincs konkrét veszélyhelyzet, mégis a három reakció egyike indul be. Elkezdek védekezni vagy támadni (harc), megpróbálom megmagyarázni (menekülés) vagy csak állok ott kukán és egy szó sem jön ki a számon (lefagyás). Nincs fenyegetés, konkrét veszély, mert a főnök nem fog megharapni vagy megverni. Persze a gondolataim között lehet olyan, hogy „Ki fog rúgni.”, „Levon a fizumból.”, „Nem fog előléptetni.” stb., viszont konkrétan, abban a pillanatban nem vagyok semmilyen veszélynek kitéve. Csak az elmém vetíti ki az előbb felsorolt gondolatokat, képeket. A reakcióm mégis ugyanaz lesz, mint egy konkrét veszélyhelyzetben.

A miértekbe most sem megyek bele. Elmondom, miért J Nagyon úgy néz ki, hogy az elme egy értelmezőgépezet. Így kondicionálódott. Az elmén keresztül fogjuk fel a világot, történéseket. Az elmén keresztül értelmezünk. És az elmének szuper önvédelmi mechanizmusa van. Ahogy értelmezi a világot, úgy talál benne veszélyes és veszélytelen dolgokat, és amit veszélyesnek ítél, attól próbál megóvni. Amikor tudatosulunk arra, hogy az elme így működik és éppen semmilyen konkrét veszélyhelyzet nem áll fenn, akkor tehetjük meg az első lépést azért, hogy ne kelljen a fenyegetettség illúziójában élnünk. Amíg erre nem vagy tudatos, benne maradsz az automatikus működéseidben.

A tudatosság elsőre itt annyit jelent, hogy észleled az aktuális működésed (pl. a főnök szavaitól megrémülsz), és észreveszed, hogy melyik válaszreakció beindult (harc, menekülés, lefagyás). Aztán tovább mehetsz. Fokozottabb figyelemmel lehetsz az életed történéseire és az adott reakciókra. Így ismerheted meg az automatikus, tanult működéseidet. És tapasztalhatod, hogy éppen kellemesen vagy kellemetlenül érzed magad egy helyzetben.

A következő lépés lehet a változtatás, pontosabban a változás. És nem a helyzetek vagy a másik megváltoztatása. Ezeket mind megpróbáltam, sikertelenül. Lehet, hogy neked is van ilyen tapasztalatod J

Én az önvizsgálatok során láttam rá ezekre az automatikus működésekre. Ezek segítségével tudatosodtam az azonosulásokra és tapasztaltam meg, hogy nincs fenyegetés vagy veszély ezekben a helyzetekben. Az elme kreálja ezeket, hogy megóvjon, mert nem látja, hogy nincs veszély. És nem mondom, hogy egy konkrét helyzetben haraptasd meg magad vagy állj bele egy pofonba. Mindössze légy tudatos rá, hogy van- e konkrét veszély vagy nincs.

Ezeknek az illúzióknak a felismerésére az egyik legnagyszerűbb módszer, ami megtalált az Élő Önvizsgálatok, illetve ezek közül a Szorongás Önvizsgálat.

Ez a módszer hihetetlenül hatékony. Olyan radikálisan mállasztja darabjaira a stresszt, félelmet, szorongást, hogy öröm nézni. Én önmagamon pánikrohamokra és szorongásra alkalmaztam. Kliensekkel hasonlóképp. Hosszú évek óta tartó szorongásos, fóbiás, pánikos embereknél néhány alkalom és intenzív gyakorlás, használat után, napok vagy hetek alatt foszlottak semmivé ezek az azonosulások, amit hagyományosan pánikbetegségnek, depressziónak, fóbiáknak hívnak. A különböző gyógyszeres vagy pszichikai kezelések során is ’kigyógyulhatsz’ ezekből. Bár, én nem is gyógyulásnak hívom ezt a folyamatot. Szerintem ezek nem betegségek, csak elhittük őket betegségnek. Betegségként azonosultak bennünk. Ezek az azonosulások oszlanak szét az önvizsgálatok során, és a SZORONGÁS többé NEM MEGTALÁLHATÓ!

Ha úgy érzed, hogy itt az ideje egy kicsit másképp találkozni a szorongásos vagy bármilyen más történeteddel, gyere el a legközelebbi, vidéki Élő Önvizsgálatok alapképzésre szeptember 14-15.-n! Bővebben itt!

KIÚT AZ ÍTÉLETEK ÁRNYÉKÁBÓL

Az elmúlt években egyre intenzívebb a megtapasztalásom arról, hogy a bennünk megjelenő ítéletek milyen módon gyakorolnak hatást az életünkre.

Az számomra kétségtelen, hogy ezek az ítéletek – vagy nevezhetjük őket megtanult, elhitt értékrendszernek, viszonyítási pontoknak, identitásnak is – és a velük együtt járó gondolat és érzés, érzelem sokaság időnként feszültséget hoznak az életünkbe.

Arra láttam rá és csodálkozom rá nap, mint nap, hogy az említett ítéletek teljesen automatikusan jelennek meg bennünk. És ez vonatkozik a „pozitív” és „negatív” ítéletekre is. Azért tettem idézőjelbe ezeket a szavakat, hogy kiemeljem – még az ítéletet is megítéljük. Pozitívvá és negatívvá bélyegezzük. Persze ez is automatikus. Gondolhatjátok, hogy nem az. Mondhatjátok, hogy: Én tudatosan, átgondolva, józanul ítélek, értékelek, viszonyítok. És persze ezekkel semmi baj nincs. Nem arról van szó, hogy mondjuk akár egy súlyos bűncselekményt is hagyjunk figyelmen kívül. Mindössze arról, hogy amennyiben egy helyzetben valakit vagy valamit megítélünk és ez bennünk feszültséggel, rossz érzésekkel és kusza gondolatokkal jár, akkor ugyanabban a helyzetben ott a lehetőség a változásra is. A feszültség a mi ébresztőóránk. Ott csilingel szüntelen, amikor az ítéleteinkkel szembe megyünk a valósággal. Amikor azt gondoljuk, hogy valaminek nem úgy kéne lennie. Miközben éppen úgy van. Csak ez a pici ellenállás a valóságnak, annak ami épp van, mekkora feszültséggel jár!?

Visszatérve az automatikus működéseinkhez, megfigyelted már egy napodat percről percre úgy, hogy mennyire vagy tudatos, a jelen pillanatot teljesen megélő és mennyire tudatosság nélküli robot?

A legmeglepőbb tapasztalataim ezekből a robot üzemmódokból fakadnak, amikor értetlenül állok egy cselekedetem, érzésem, gondolatom vagy mondatom előtt (illetve után). Nem értem, hogyan történhetett, hogy gondolhatok vagy érezhetek ilyet, hogyan mondhattam ezt és ezt. Mintha nem is én csináltam volna. Valószínűleg veletek is fordult elő már ilyesmi.

Engem ezek a nem tetsző, automata működések indítottak el azon az úton, amely mentén, szépen egyesével, találkozok és ránézek az adott helyzetekre. Az is megfigyelhető, hogy kerültek ezzel teljesen párhuzamosan az életembe azok a lehetőségek, amik ezt a folyamatot segítik.

Jelenleg a legnagyobb segítség a számomra a Munka, Byron Katie hiedelem megkérdőjelező, valóság vizsgálata és Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai. Ez a két módszer nagyban támogat ezen az úton.

Hogyan alakulnak ki az ítéleteink? A kérdés megválaszolásához a születésünkig kell visszamenni. (Lehet, hogy ez előtt is lehet keresgélni, de erre nekem nincs rálátásom.)

Szerencsére vannak gyermekeim, akiknek ott voltam a születésénél és a felnövekedésüknél. A sajátomra ugyanis nem emlékszem, csak úgy 3-4 éves koromtól. Pedig az életünk első 3-4 éve a legmeghatározóbb az ítéletek kialakulása szempontjából.

A megszületett gyermekeimen mind a születésük pillanatában, mind az első hónapokban azt láttam, hogy teljesen rendben vannak mindennel. Persze nekem is megvoltak a történeteim, hogy azért sír, mert fáj a pocija stb. Mégis, ahogy néztem őket, néztem a szemükbe, valami olyan határtalan békesség sugárzott belőlük, amire nincsenek szavaim.

És ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, évek szépen megtanulták tőlünk, hogy mi jó és rossz, kellemes és fájdalmas, szép és csúnya és így tovább. Megtanultak viszonyítani és ítélkezni. És ez az élet rendje. Teljesen természetes. Persze, egy tudatosabb létezésben, egy tudatos szülő biztosan másképp nevelné fel a gyermekét. Az is rendben van. És az is, amiben én nőttem fel, amiben én neveltem fel a gyermekeimet. Én ezen keresztül jutottam idáig és ezen tapasztalások szolgálnak alapul a további életemhez.

Most, a tapasztalataimmal, már tudatosabban, jelenlévőbben, mélyebben tudom megélni az életet. És minden egyes apró vagy nagy stressz abban segít, hogy ráláthassak a még meglévő ítéleteimre. Csodás folyamat.

Gyermekként megtanuljuk a dolgokat olyannak, amilyennek a környezetünk, legfőképpen a szüleink, mutatják meg nekünk. Ártatlanul (hiszen nincs választásunk abban, hogy hiszünk-e nekik vagy sem) és megkérdőjelezetlenül szívjuk magunkba a tudást, tapasztaljuk az életet így a szülők és a környezet szemüvegén keresztül. És azonosulunk énné, aki valójában (ebből a szempontból vizsgálva) nem is mi vagyunk. Aztán meg időnként igen szenvedünk ettől az "illúzió éntől".

Felnőttként – sőt tinikkel is dolgozva, látva a nyitottságukat – akár már gyerekként is rátekinthetünk ezekre az ítéletekre és viszonypontokra, melyek oly sokszor korlátozzák a szabad megélésünket.

Az ítéletek kedves segítők. Állhatatosan és következetesen figyelmeztetnek arra, hogy velük élni milyen. És utat nyitnak afelé is, hogy nélkülük milyen.

Ha már Te is kíváncsi vagy, hogy milyen a kivezető út az ítéletek árnyékából, nézd meg az általam nyújtott lehetőségeket itt a http://a-munka.blogspot.hu/ aloldalain!