Egy tapasztalatomat szeretném
megosztani veletek!
Innen és a konkrét helyzet szempontjából nézve az elmúlt
két évnek gyönyörű íve van. Az írásom végére meg is értheted, miért.
Kezdem – a történet szempontjából
– az elején. Bő két évvel ezelőtt, időben a Munka alaptanfolyam után, egy
éjszaka valami feszültségre ébredtem. Nem is tudtam, hogy igazából mi a bajom,
csak azt vettem észre, hogy meg-megfeszülnek izmaim, görcsösen rángatózni,
remegni kezd itt-ott a testem, míg végül az egész testemben remegtem, kivert a
víz és lesápadtam. Félelmetes volt, ahogy ezek az érzetek és a vele járó érzelmek
eluralták az egész lényem. Egy kis kupac görccsé váltam, aki retteg, hogy mi
lesz. Meddig fog tartani és mivé fog még alakulni. Fél óra után felhívtam az
ügyeletet, ahol azt mondta a nővér, hogy vegyek be nyugtatót. Na, ettől aztán
még ideges is lettem. Beindultak más történeteim is, de az erős testi érzetek
nem engedtek a gondolataimban kóricálni. Egy irányba fókuszáltak: mi lesz? A
félelemmel telt gondolataim voltak a központban. Aztán lassan, a következő fél
órában enyhültek és elmúltak ezek a tünetek, anélkül, hogy nyugtatót vettem
volna be. A páromtól kaptam homeopátiás görcs elleni szert, illetve végig
támogatóan volt mellettem. Biztos ezek is segítették a dolgot. Megnyugodtam,
elaludtam és másnap reggel, ezzel a tapasztalással ugyan, de ment minden a
megszokott módon.
Két nappal később az éjszaka
közepén újra beindult a tünet együttes. Volt is egy rakat ’új’ gondolat. A jövő
még félelmetesebbé vált számomra, ami azért is furcsa, mert ezek előtt nem
féltem a jövőtől. Pánikbetegnek diagnosztizáltam magam és frissítettem az
ismereteimet a témában. És persze ott volt a lehetőségem élesben tesztelni az
új kis kedvencemet, a Munkát (Byron Katie Munka-módszerét)!
Próbálkoztam is vele, szép
felismerésekkel gazdagodtam önmagammal és a hiedelmeimmel kapcsolatban. És –
ahogy mondják: A puding próbája az evés! – már csak a következő rohamra kellett
várnom. No, de ahogy az utóbb kiderült, azért annyira nem vártam :-).
Ez alkalommal nappal találkoztunk. Egy hétvégi kikapcsolódás során lepett meg a
Drága, (nem)szeretett tünetsor. És ez új fejezetet nyitott a pánikos
történetemben. A következő két roham is hétvégi kikapcsolódások alkalmával
üdvözölt. Már-már kezdtem hozzászokni, csak az zavart, hogy a családom nem
nagyon örül ezeknek a mókáimnak.
Addigra már úgy éltem – ahogy
mások haldokolnak :-) - többé-kevésbe tartottam az utazástól, az
egyedülléttől és sorra bukkantak fel a legkülönbözőbb, teljesen hétköznapi
helyzetek, amik szorongással töltöttek el. Közben többször megMunkáztam a
helyzetet, a betegséget, magamat. És eljutottam arra a pontra, hogy ki tudtam
mondani: Alig várom már, hogy újra átélhessem a pánikrohamot. Elterveztem, hogy
belemegyek az érzésekbe, és hogy a feljövő gondolatoknak nem fogok hinni.
Vártam, hogy ezt megtapasztalhassam. (Érdekes, hogy ez az egész előremutatott
az időben, mert fél évvel később ismerkedtem meg az Élő Önvizsgálatokkal, ami részben
az érzések közvetlen megtapasztalásról szól.)
Aztán, az első tünetek
megjelenéséhez képest, közel egy év elteltével, egy ismerősömet szállítottam a
Bécshez közeli reptérre. Előtte többször megfordult a fejemben a gondolat, hogy
ezen az úton esélyes a megtapasztalás. Kicsit aggasztott is a dolog, merthogy
visszafelé egyedül voltam, éjszaka, az országúton. Ez egyfajta kihívássá is
tette a dolgot. Én meg belementem. Végül is mit veszíthettem!? Hát, össze is
jött a randi. Már a kifelé vezető úton beindultak a testi reakciók, szép
sorjában, ahogy azt már megszokhattam. Közben persze arra is kellett figyelnem,
hogy az utasom lehetőleg ezt ne vegye észre. Ugyanis az ő luxusautójával
mentünk, amit nekem kellett visszavezetni, plusz ő nyaralni indult és nem
akartam ezt a stresszt rárakni. A Valóság igen kedves volt hozzánk, mert mire az
utasom kiszállt a kocsiból, én már a remegős fázisban voltam, de még nem vált
annyira láthatóvá ez a tünet, hogy ezt kiszúrja. Így ő a terminál felé vette az
útját és meg egyenesen a pánikroham felé. Félreálltam a kocsival, hogy
teljesen, csak az érzetekre figyelve meg tudjam élni őket. Ekkor – és már
előtte is – igyekeztem az éppen jelenlévő érzettel lenni, hagyva, hogy a
felmerülő gondolatok távozzanak. Minden egyes gondolatnál feltettem a kérdések
egyikét. Igaz ez a gondolat? Tuti, hogy úgy lesz, ahogy a gondolat mondja? Ki
vagyok én most e nélkül a gondolat nélkül? És némelyeket meg is fordítottam az
ellenkezőjére. Pl. azt, hogy ’ Meg fogok halni.’ Néha kifejezetten viccesnek
tűnt az egész. Pillanatokra, már közben is, felszabadultam.
És az érzetek meg tudtak élődni.
Talán ez a legfontosabb megtapasztalásom. Az összes korábbi rohamnál nem
akartam érezni, meg akartam szabadulni az érzésektől és a társult
gondolatoktól. Nem hagytam semmilyen teret az érzéseknek. Mintha ezekkel az
érzésekkel és gondolatokkal valami baj lenne. Azt ’értettem’ meg, hogy a
gondolatoknak és érzéseknek ’saját’ élete van, amit én meg akartam rövidíteni,
sőt el akartam tüntetni. És ezzel pont az ellenkezőjét értem el.
Meghosszabbítottam és újrageneráltam. És persze ezeket nem csináltam, csak így
alakultak. Mégis, azóta, az elmúlt egy évben, pár perces szorongásos,
torokszorító, néha egy-egy enyhe belső remegésen kívül nem volt semmi. És
minden egyes alkalommal megengedő-megélő voltam az érzetekkel és gondolatokkal.
Katie azt mondja, ha megértéssel fordulsz a gondolataid felé, akkor ők
hagynak el téged. Ez történt, szép lassan elhagytak. Scott arra hív, hogy
vizsgáld meg, a konkrét érzés vagy gondolat önmagában a pánik! Ekkor még nem
ismertem az Élő Önvizsgálatokat és mégis valahogy szétválasztódtak az érzetek
és a gondolatok. És külön-külön mindegyik érzet csak energia volt, ami –
odafigyelve, megtapasztalva, átélve – igencsak változékonynak mutatkozott.
Miközben előtte attól féltem, hogy állandósulnak. De csak gondolataim
állandósultak, azok is csak átmenetileg. Elhittem, hogy ez pánik, hogy baj lesz belőle, hogy
rossz, sőt szinte elviselhetetlen, hogy korlátoz, és még sorolhatnám az ezzel
kapcsolatos stresszes gondolatokat.
Hálás vagyok Katie-nek a
kérdéseiért! Hálás vagyok, hogy feltettem őket magamnak! És hálás vagyok neked
is, hogy elolvasod!
Korábban el nem tudtam képzelni,
hogy az elhitt, megkérdőjelezetlen gondolatoknak ilyen ereje van, ilyen
érzéseket képesek kiváltani. Hálás vagyok az életemnek, hogy ezt
megtapasztalhattam!
A bölcs, kínai paraszt története
jut eszembe, aki a szomszédja megjegyzéseire, hogy valami szerencsés vagy
szerencsétlen-e, csak ennyit válaszolt: Nem tudom. Majd meglátjuk.
Minden ’rossz’ ott hordozza
magában a 'jót' és minden ’jó’ ott hordozhatja magában a 'rosszat'. A jó és rossz csak ítéletek, viszonyítás. Az egész csak
attól függ, hogy mit hiszünk el. A dolgok, történések puszta megélése, ítéletek
nélkül, maga a békesség, az öröm, a boldogság, a szeretet, melyeknek még csak
nem is létezik az ellentéte. És ezek mind csak fogalmak. A valóság megélését, a
jelenlétet én nem tudom szavakkal kifejezni.
Ha pánikoltál már, volt
pánikrohamod, vagy van bármilyen fóbiád, az említett két módszer (Scott Kiloby
– Élő Önvizsgálatok és Byron Katie – Munka-módszere) hatékony segítség lehet a
számodra.
Bővebb információ egyéni
konzultációról ITT.