Valahogyan eljutottál az
önvizsgálatokhoz. Az élet, sors vagy elme ide vezetett. Ez nem az utolsó
megálló, csak egy állomás. Az
önvizsgálatok, vagy ahova ezen keresztül jutsz, nem végállomás. Az csak az
elme játéka vagy elképzelése, hogy van bármilyen végcél, végleges,
megtalálandó, csúcs állapot. Az a tévhite, hogy valahova el kell jutni.
Csak azt nem veszi észre, hogy már ebben a pillanatban is ott van. És mindössze
azért nem veszi észre, mert gondolati szinten valóban nincs ott. Hol a
közelebbi, hol a távolabbi múltban és jövőben kószál keresve a bizonyítékokat
az álláspontjai igazára és valamit, ami jobb és szebb, mint az eddigiek. Nem
mondom, hogy ez rossz így. Az is jó valamire, amikor épp nem vagyok a jelenben.
Hogy csak a legkézenfekvőbbet említsem: ráébredhetek, hogy éppen nem itt
vagyok, hogy valami jobbat, szebbet keresgélek a jövőben, és hogy mindez mennyi
feszültséggel jár, ami azonnal vissza is ránt ide. Így érkezünk meg – sokszor a
fájdalmakon, feszültségen keresztül – újra a jelenbe.
Visszatérve, találkozol az
önvizsgálatokkal, mert keresed a nyugalmat, békét, szeretetet vagy bármi
fontosnak tetsző dolgot. Elkezded végezni és az elme – mivel a dualitást, a dolgok egymáshoz viszonyítását
tanulta meg alapvető értéknek – az önvizsgálatokban is megtalálja azt, ami
nincs rendben vele. Az önvizsgálatokat
is képes arra használni, hogy az igazát, az elképzeléseit védje. Mintha ezek az
elképzelések, az identitás szétesése az elme, illetve az Én halálához vezetne.
És hogy ezt a képzelt identitás-halált elkerülje, mindent megtesz.
Ebben a bejegyzésben a saját
utamon tapasztaltalt első elkerülési módot írom le, ami Byron Katie Munka Önvizsgálatának
első kérdésénél mutatkozott meg.
Az Igaz ez? kérdés az első
sokk az elménknek. Mi az, hogy nem igaz?? Pl. ’A főnököm folyton kiszúr velem, a legrosszabb munkát adja nekem’.
És az elme máris példák tömkelegét hozza, hogy alátámassza az igazát. Jól
megtanulta már, hogy csak akkor ér valamit, ha igaza van, és ezt be is tudja
bizonyítani. Legalább önmagának.
Ha azt kérjük az elmétől, hogy kérdőjelezze meg az évtizedes, igazzá
bizonygatott hiedelmét, ezerrel fog tiltakozni. És azért fog küzdeni, hogy
véletlenül se veszítse el a keservesen összetákolt igazát, önazonosságát. Mert
valamit kap ezektől a hiedelmektől. Hosszabb rövidebb ideig jó érzéssel tölti
el, hogy igaza van vagy igaznak hisz valamit.
Minden egyes gondolatnál érdemes külön megnézni, hogy mit ad nekünk
vagy mitől óv meg minket. ’A főnököm
folyton kiszúr velem, a legrosszabb munkát adja nekem’ gondolat például elfedheti a ’nem vagyok megfelelő’ identitásomat, vagy megóvhat attól, hogy
konfrontálódjak a főnökömmel, illetve akár azt is adhatja, hogy megkapom a
titkárnő helyeslését vagy sajnálatát. Ezektől kicsit jobban érzem magam, és
úgy tűnik, hogy igazam is van. Megmarad az identitásom, ’tudom’ ki vagyok és –
bár jól nem érzem magam – picit mégis jobb nekem, mintha csak úgy hagynám, hogy
azt csináljon a főnök, amit akar.
Minek kérdőjelezzem meg? Az elme azt hiszi, hogyha megkérdőjelezi a
gondolatot, akkor semmivé válik, nem fogják elismerni és elfogadni, pláne
szeretni. Azt tanulta meg, hogy ahhoz, hogy elismerjék és elfogadják, bizonyítania
kell. Ha nem bizonyítja az igazát, akkor a Másiknak lesz igaza, és ezzel megsemmisül.
Ezért harcol foggal-körömmel, nem akar megsemmisülni. Mindössze annyit nem lát,
hogy a megkérdőjelezés nem az ellentétes
igazságot hozza, hanem kinyílást, lehetőséget, békét, megértést, elfogadást és
szeretetet.
Nagyon egyszerű ez. Amíg egy
gondolatban hiszünk, nem látunk mást. Próbáld ki! Nézz rá egy autóra vagy egy
házra, bármire és keresd meg mi az, ami nem tetszik benne. Utána csak azt nézd!
Amíg a nem tetsző részt nézed, nem fogsz mást látni! Így szűkül be az elme
látóköre is, amint hisz egy gondolatnak. Egyszerűen nem lát mást.
Amikor elkezdjük megkérdőjelezni a hiedelmeink igazságát, akkor
mindössze szélesítjük a látómezőt.
Megnézzük innen és onnan. És amikor meglátjuk, hogy egy helyzetben többféle –
sokszor ellentétes – igazság van, megnyílunk, és természetes béke tölt el. Vagy
– és eleinte ez gyakori – szétesünk és káoszként fogjuk megélni az ellentétes
igazságokat.
Az Igaz ez? kérdés elkezdi
meglazítani a kőbe vésett igazságunkat. Ne próbálj jó választ adni erre a
kérdésre vagy hosszan ecsetelni a miérteket. Ezek is csak egy elkerülési módok.
Ha jó választ adok, akkor jól fogom magam
érezni – bukkanhat fel a gondolat. Nincs jó vagy rossz válasz. Csak válasz
van, ami ebben a pillanatban jön. Igen, nem vagy nem tudom. Ne bonyolítsd túl,
ne magyarázd meg. Csak nézz magadba, hogy éppen mi az a válasz, ami benned van!
Azt is megteheted, hogy napokig,
akár hetekig vagy egy adott gondolatra feltett Igaz ez? kérdéssel, várva a választ. Nem kell sietned. És persze megválaszolhatod
azonnal is. Itt nem kell megfelelned semmilyen elvárásnak. Hagyj magadnak annyi
időt és teret a válaszra, amennyire épp szükség van.
Elkerülés lehet az is, ha gyorsan
válaszolsz, hogy túl legyél már rajta. Vagy szöszmötölsz a válaszadással, hogy
ne kelljen vele foglalkoznod. Nincs más dolgod, mint észrevenni az ilyen
gondolatokat is. Ilyenkor hagyhatod elcsitulni az újabb gondolatokat vagy
ezekre is felteheted a kérdéseket.
Amint észreveszed az elme elkerülési kísérleteit, a tudattalan
szférából a tudatosba kerül ez az önvédő mechanizmus. Így lehetőséged nyílik a
megtapasztalásra, az elkerülés helyett.
Az önvizsgálatok hatékony
gyakorlati út a megkérdőjelezésre, a tudattalan működések felszínre hozására és
a feszültséget keltő hiedelmeink feloldására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése