KIÚT AZ ÍTÉLETEK ÁRNYÉKÁBÓL

Az elmúlt években egyre intenzívebb a megtapasztalásom arról, hogy a bennünk megjelenő ítéletek milyen módon gyakorolnak hatást az életünkre.

Az számomra kétségtelen, hogy ezek az ítéletek – vagy nevezhetjük őket megtanult, elhitt értékrendszernek, viszonyítási pontoknak, identitásnak is – és a velük együtt járó gondolat és érzés, érzelem sokaság időnként feszültséget hoznak az életünkbe.

Arra láttam rá és csodálkozom rá nap, mint nap, hogy az említett ítéletek teljesen automatikusan jelennek meg bennünk. És ez vonatkozik a „pozitív” és „negatív” ítéletekre is. Azért tettem idézőjelbe ezeket a szavakat, hogy kiemeljem – még az ítéletet is megítéljük. Pozitívvá és negatívvá bélyegezzük. Persze ez is automatikus. Gondolhatjátok, hogy nem az. Mondhatjátok, hogy: Én tudatosan, átgondolva, józanul ítélek, értékelek, viszonyítok. És persze ezekkel semmi baj nincs. Nem arról van szó, hogy mondjuk akár egy súlyos bűncselekményt is hagyjunk figyelmen kívül. Mindössze arról, hogy amennyiben egy helyzetben valakit vagy valamit megítélünk és ez bennünk feszültséggel, rossz érzésekkel és kusza gondolatokkal jár, akkor ugyanabban a helyzetben ott a lehetőség a változásra is. A feszültség a mi ébresztőóránk. Ott csilingel szüntelen, amikor az ítéleteinkkel szembe megyünk a valósággal. Amikor azt gondoljuk, hogy valaminek nem úgy kéne lennie. Miközben éppen úgy van. Csak ez a pici ellenállás a valóságnak, annak ami épp van, mekkora feszültséggel jár!?

Visszatérve az automatikus működéseinkhez, megfigyelted már egy napodat percről percre úgy, hogy mennyire vagy tudatos, a jelen pillanatot teljesen megélő és mennyire tudatosság nélküli robot?

A legmeglepőbb tapasztalataim ezekből a robot üzemmódokból fakadnak, amikor értetlenül állok egy cselekedetem, érzésem, gondolatom vagy mondatom előtt (illetve után). Nem értem, hogyan történhetett, hogy gondolhatok vagy érezhetek ilyet, hogyan mondhattam ezt és ezt. Mintha nem is én csináltam volna. Valószínűleg veletek is fordult elő már ilyesmi.

Engem ezek a nem tetsző, automata működések indítottak el azon az úton, amely mentén, szépen egyesével, találkozok és ránézek az adott helyzetekre. Az is megfigyelhető, hogy kerültek ezzel teljesen párhuzamosan az életembe azok a lehetőségek, amik ezt a folyamatot segítik.

Jelenleg a legnagyobb segítség a számomra a Munka, Byron Katie hiedelem megkérdőjelező, valóság vizsgálata és Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai. Ez a két módszer nagyban támogat ezen az úton.

Hogyan alakulnak ki az ítéleteink? A kérdés megválaszolásához a születésünkig kell visszamenni. (Lehet, hogy ez előtt is lehet keresgélni, de erre nekem nincs rálátásom.)

Szerencsére vannak gyermekeim, akiknek ott voltam a születésénél és a felnövekedésüknél. A sajátomra ugyanis nem emlékszem, csak úgy 3-4 éves koromtól. Pedig az életünk első 3-4 éve a legmeghatározóbb az ítéletek kialakulása szempontjából.

A megszületett gyermekeimen mind a születésük pillanatában, mind az első hónapokban azt láttam, hogy teljesen rendben vannak mindennel. Persze nekem is megvoltak a történeteim, hogy azért sír, mert fáj a pocija stb. Mégis, ahogy néztem őket, néztem a szemükbe, valami olyan határtalan békesség sugárzott belőlük, amire nincsenek szavaim.

És ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, évek szépen megtanulták tőlünk, hogy mi jó és rossz, kellemes és fájdalmas, szép és csúnya és így tovább. Megtanultak viszonyítani és ítélkezni. És ez az élet rendje. Teljesen természetes. Persze, egy tudatosabb létezésben, egy tudatos szülő biztosan másképp nevelné fel a gyermekét. Az is rendben van. És az is, amiben én nőttem fel, amiben én neveltem fel a gyermekeimet. Én ezen keresztül jutottam idáig és ezen tapasztalások szolgálnak alapul a további életemhez.

Most, a tapasztalataimmal, már tudatosabban, jelenlévőbben, mélyebben tudom megélni az életet. És minden egyes apró vagy nagy stressz abban segít, hogy ráláthassak a még meglévő ítéleteimre. Csodás folyamat.

Gyermekként megtanuljuk a dolgokat olyannak, amilyennek a környezetünk, legfőképpen a szüleink, mutatják meg nekünk. Ártatlanul (hiszen nincs választásunk abban, hogy hiszünk-e nekik vagy sem) és megkérdőjelezetlenül szívjuk magunkba a tudást, tapasztaljuk az életet így a szülők és a környezet szemüvegén keresztül. És azonosulunk énné, aki valójában (ebből a szempontból vizsgálva) nem is mi vagyunk. Aztán meg időnként igen szenvedünk ettől az "illúzió éntől".

Felnőttként – sőt tinikkel is dolgozva, látva a nyitottságukat – akár már gyerekként is rátekinthetünk ezekre az ítéletekre és viszonypontokra, melyek oly sokszor korlátozzák a szabad megélésünket.

Az ítéletek kedves segítők. Állhatatosan és következetesen figyelmeztetnek arra, hogy velük élni milyen. És utat nyitnak afelé is, hogy nélkülük milyen.

Ha már Te is kíváncsi vagy, hogy milyen a kivezető út az ítéletek árnyékából, nézd meg az általam nyújtott lehetőségeket itt a http://a-munka.blogspot.hu/ aloldalain!

KAPCSOLAT MŰHELY

Páros Munka azoknak, akik együtt akarnak tenni Önmagukért.

Nem mintha bármely kapcsolat megjavításra szorulna (valamiért és hosszútávon minden úgy jó, ahogy van), mégis sokszor találkozunk olyan gondolatokkal, hogy a kapcsolatainkban valami nem jól működik.

Akik már tudatosan is járják az önismeret útját, tapasztalhatják, hogy kapcsolatainkban elvárásokkal működünk. Azt is megértik, hogy a kapcsolatainkban, a másik félben tükröződünk. Gyakran homályos, hogy mi is az, ami tükröződik, mégis tudják, hogy az a valami ott van bennük is.

És lehet, hogy már Te is felismerted önmagadban azt, ami a Másik szavaiban, tetteiben, viselkedésében tükröződik feléd. Lehet, hogy önmagadban el is fogadtad ezeket a dolgokat. Egyedül már „jól” vagy. Viszont még nem tartasz ott, hogy egyedül élj, mert van párod, gyerekeid, szüleid, akikkel együtt élsz és szeretsz, szeretnél együtt élni.

Ilyenkor mit lehet tenni?

Lehet lenyomni magadban, lehet áldozat szerepet vállalni, lehet harcolni, lehet tisztán kommunikálni, lehet megoldást keresni. Ki hol tart.

Én most éppen itt. Keresem a megoldást, keresem magam a kapcsolataimban. És, úgy látom, ha mindketten odafordulunk a Másik felé, – egyben Önmagunk felé – akkor hatványozódik a megélésem. Nem tudom hogyan is van ez. Olyan mintha kölcsönhatásba lépnénk. Ráadásul gyorsan.

Azokban a kapcsolatokban, ahol – látszólag – csak én fordulok oda, a következmény nem ilyen erős, pláne nem gyors. És persze nem kell gyorsan, szuper jól éreznem magam, nem ez a cél, azért be kell, hogy valljam, én kedvelem a kölcsönös jó érzést, jól együtt levést. Itt tartok.

És kevésbé kedvelem azokat az együttléteket, amikben feszültség van. Tudom, hogy ez csak azért van, mert szembe megyek a Valósággal. Mégis, egyelőre van még bennem valami idealisztikus kép arról, hogy kéne lenni a dolgoknak. Az ÖnMunka, az önvizsgálatok hatására egyre kevesebb bennem a feszültség ezzel kapcsolatban, egyre tisztábban kommunikálok a Másik és magam felé. Látom, hogy ez egy folyamat. Ahogy elhittem a kapcsolatokat és bennük magamat, az is egy folyamat volt.

Ennek az önismerkedő folyamatnak lehet része a kapcsolatokban a páros Munka. Ebben a Munka-folyamatban nagy ereje van annak, ahogy egymást megítélve, egymásnak intézve ezeket az ítéleteket, odafigyelve egymásra, meglátjuk a történeteinket. A történeteket a kapcsolatról, a Másikról és Önmagunkról. A történetekre való rálátással csökken vagy megszűnik a feszültség. Tapasztalatom szerint a feszültségmentes kapcsolat nagyban különbözik a feszülttől. Elsősorban persze saját magaddal kerülsz „jó” kapcsolatba. Saját magadat érted meg, szereted meg. Ezen – az önismereten – keresztül érted meg a Másikat is. Így válsz szeretetteljessé.

A Kapcsolat Műhely minden emberi kapcsolatban hatékony önvizsgálati lehetőség a pár-, szülő-gyerek, baráti, munkahelyi kapcsolatokban egyaránt.

Ha Te és a Párod, Gyermeked, Szülőd, Barátod, Munkatársad kíváncsiak vagytok és készen álltok őszintén egymás felé fordulni, szeretettel várlak Titeket a Kapcsolat Műhely tanfolyamaira! Részletek és egy Katie videó a Kapcsolat Műhely fül alatt.