Az elmúlt években egyre
intenzívebb a megtapasztalásom arról, hogy a bennünk megjelenő ítéletek milyen
módon gyakorolnak hatást az életünkre.
Az számomra kétségtelen, hogy
ezek az ítéletek – vagy nevezhetjük őket megtanult, elhitt értékrendszernek,
viszonyítási pontoknak, identitásnak is – és a velük együtt járó gondolat és
érzés, érzelem sokaság időnként feszültséget hoznak az életünkbe.
Arra láttam rá és csodálkozom rá
nap, mint nap, hogy az említett ítéletek teljesen automatikusan jelennek meg
bennünk. És ez vonatkozik a „pozitív” és „negatív” ítéletekre is. Azért tettem
idézőjelbe ezeket a szavakat, hogy kiemeljem – még az ítéletet is megítéljük.
Pozitívvá és negatívvá bélyegezzük. Persze ez is automatikus. Gondolhatjátok,
hogy nem az. Mondhatjátok, hogy: Én tudatosan, átgondolva, józanul ítélek,
értékelek, viszonyítok. És persze ezekkel semmi baj nincs. Nem arról van szó,
hogy mondjuk akár egy súlyos bűncselekményt is hagyjunk figyelmen kívül.
Mindössze arról, hogy amennyiben egy helyzetben valakit vagy valamit megítélünk
és ez bennünk feszültséggel, rossz érzésekkel és kusza gondolatokkal jár, akkor
ugyanabban a helyzetben ott a lehetőség a változásra is. A feszültség a mi ébresztőóránk. Ott csilingel
szüntelen, amikor az ítéleteinkkel szembe megyünk a valósággal. Amikor azt gondoljuk, hogy valaminek nem úgy kéne lennie. Miközben éppen úgy van. Csak ez a pici ellenállás a valóságnak, annak ami épp van, mekkora feszültséggel jár!?
Visszatérve az automatikus
működéseinkhez, megfigyelted már egy napodat percről percre úgy, hogy mennyire
vagy tudatos, a jelen pillanatot teljesen megélő és mennyire tudatosság nélküli
robot?
A legmeglepőbb tapasztalataim
ezekből a robot üzemmódokból fakadnak, amikor értetlenül állok egy
cselekedetem, érzésem, gondolatom vagy mondatom előtt (illetve után). Nem
értem, hogyan történhetett, hogy gondolhatok vagy érezhetek ilyet, hogyan
mondhattam ezt és ezt. Mintha nem is én csináltam volna. Valószínűleg veletek
is fordult elő már ilyesmi.
Engem ezek a nem tetsző, automata
működések indítottak el azon az úton, amely mentén, szépen egyesével,
találkozok és ránézek az adott helyzetekre. Az is megfigyelhető, hogy kerültek
ezzel teljesen párhuzamosan az életembe azok a lehetőségek, amik ezt a
folyamatot segítik.
Jelenleg a legnagyobb segítség a
számomra a Munka, Byron Katie hiedelem megkérdőjelező, valóság vizsgálata és
Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai. Ez a két módszer nagyban támogat ezen az úton.
Hogyan alakulnak ki az
ítéleteink? A kérdés megválaszolásához a születésünkig kell visszamenni.
(Lehet, hogy ez előtt is lehet keresgélni, de erre nekem nincs rálátásom.)
Szerencsére vannak gyermekeim,
akiknek ott voltam a születésénél és a felnövekedésüknél. A sajátomra ugyanis
nem emlékszem, csak úgy 3-4 éves koromtól. Pedig az életünk első 3-4 éve a
legmeghatározóbb az ítéletek kialakulása szempontjából.
A megszületett gyermekeimen mind
a születésük pillanatában, mind az első hónapokban azt láttam, hogy teljesen
rendben vannak mindennel. Persze nekem is megvoltak a történeteim, hogy azért
sír, mert fáj a pocija stb. Mégis, ahogy néztem őket, néztem a szemükbe, valami
olyan határtalan békesség sugárzott belőlük, amire nincsenek szavaim.
És ahogy teltek múltak a hetek,
hónapok, évek szépen megtanulták tőlünk, hogy mi jó és rossz, kellemes és
fájdalmas, szép és csúnya és így tovább. Megtanultak viszonyítani és ítélkezni.
És ez az élet rendje. Teljesen természetes. Persze, egy tudatosabb létezésben,
egy tudatos szülő biztosan másképp nevelné fel a gyermekét. Az is rendben van. És az is, amiben én nőttem fel, amiben én neveltem fel a gyermekeimet. Én ezen keresztül jutottam idáig és ezen tapasztalások szolgálnak alapul a további életemhez.
Most, a tapasztalataimmal, már
tudatosabban, jelenlévőbben, mélyebben tudom megélni az életet. És minden egyes
apró vagy nagy stressz abban segít, hogy ráláthassak a még meglévő ítéleteimre.
Csodás folyamat.
Gyermekként megtanuljuk a
dolgokat olyannak, amilyennek a környezetünk, legfőképpen a szüleink, mutatják
meg nekünk. Ártatlanul (hiszen nincs választásunk abban, hogy hiszünk-e nekik
vagy sem) és megkérdőjelezetlenül szívjuk magunkba a tudást, tapasztaljuk az
életet így a szülők és a környezet szemüvegén keresztül. És azonosulunk énné, aki valójában (ebből a szempontból vizsgálva) nem is mi vagyunk. Aztán
meg időnként igen szenvedünk ettől az "illúzió éntől".
Felnőttként – sőt tinikkel is dolgozva,
látva a nyitottságukat – akár már gyerekként is rátekinthetünk ezekre az ítéletekre
és viszonypontokra, melyek oly sokszor korlátozzák a szabad megélésünket.
Az ítéletek kedves segítők.
Állhatatosan és következetesen figyelmeztetnek arra, hogy velük élni milyen. És
utat nyitnak afelé is, hogy nélkülük milyen.
Ha már Te is kíváncsi vagy, hogy milyen a kivezető út az ítéletek árnyékából, nézd meg az általam nyújtott lehetőségeket itt a http://a-munka.blogspot.hu/ aloldalain!