IGAZ EZ?

Még a hideg is kirázott, amikor egy stresszes gondolatra először feltettem magamnak ezt a kérdést. Mi van? Hogyne lenne igaz?! Hát bárki láthatja, hogy a másik mit művel velem vagy magával! Hogy mit képzel magáról! Értelmetlennek tűnt feltenni ezt a kérdést! (Byron Katie hiedelem megkérdőjelező Munka módszerének 4 kérdéséből ez az első.) A másodikról nem is beszélve: Teljesen biztos lehetek benne, hogy igaz ez! Hát persze, hogy az. Mitől változott volna meg a válaszom?

Leírok egy konkrét helyzetet, hogy érthetőbb legyek:

Egy éjszaka, úgy 3 órakor felébredtem és enyhe fájdalmat éreztem a veséim tájékán. (A történethez hozzátartozik egy órás vesegörcs KO ezelőtt két évvel.) Pár perc múlva finoman meg-megremegett egyik, másik izmom. Kis idő elteltével az egész testemben remegtem. Bejött pár emlékkép a vesegörcsről, de a fájdalom nem fokozódott. Csak a remegés. Közben felmerült bennem, hogy a fájdalom emléke keltette pánik lett rajtam úrrá. Némi homeopátiás nyugtatószer lassan segített és egy óra múlva már aludtam is. Két nap múlva megismétlődött a dolog, úgyhogy kénytelen voltam „megmunkázni”!

A következő hiedelmemet vizsgáltam meg: Félek, hogy fájni fog.

1. Igaz ez? Hogy a csudába ne lenne igaz! Kétszer is pánikrohamot kaptam! (Már, ha ez az volt.)

2. Teljesen biztos lehetek benne, hogy ez igaz? Persze, hogy az! Félek. Úgy remegtem, mint a nyárfalevél.

3. Hogyan reagálok a gondolatra, hogy fájni fog? A testem hullámokban meleg önti el; enyhe fájdalmaim vannak; remegek; kiver a víz; lesápadok; feszültté válok; eszembe jut, hogy mennyire szenvedtem a görcstől; kórházba kerülhetek; félelem jár át; egyedül érzem magam; félek, hogy akár bele is halhatok.

Ezt a kérdést már könnyebben meg tudtam válaszolni. Csak vissza kellett emlékeznem a történésre és a felmerült gondolataimra.

4. Ki lennék a gondolat nélkül, hogy fájni fog? Megfigyelő, szemlélő, aki tudja, hogy a fájdalom nem tart örökké; nem félnék a fájdalom magányától; nem félnék a haláltól.

Csodálatos, amikor megengedem magamnak, hogy átérezzem a helyzetemet a stresszes gondolat nélkül. Katie szavaival élve ilyenkor megnyílunk, nyitott az elménk. Amikor elhiszünk egy gondolatot, akkor zárt az elménk. Ilyenkor a fókuszt az elhitt gondolaton tartjuk. Katie a zárt elmét JÓL TUDOM ELMÉnek nevezi, mert az nagyon jól tudja,hogy mi fog történni. (Biztos megint erős görcseim lesznek és csak feküdni, nyögni leszek képes.) A nyitott elmét NEM TUDOM ELMÉnek nevezi, ami megengedi, hogy ne tudjuk, hogy mi fog történni és így ne stresszeljünk az elképzelt jövőtől. Végül is negyven év alatt egyszer volt ilyen fájdalmam, miért kellene a hátralévő életemet a fájdalomtól való félelemben töltenem.

A Munka 4 kérdése után fontos azokra Megfordításokat találni, amivel a Jól tudom elmének megmutathatjuk, hogy egy stresszes gondolatnak az ellenkezője ugyanannyira vagy még jobban is igaz lehet az életünkre. Ez a rész hihetetlenül megnyitott engem is!

Első megfordítás: Félek, hogy nem fog fájni. Hogyan lehet ez igaz? Eleinte csak ültem a kérdésen és ezerrel pörgött az agyam. Nemhogy félek, de örülnék neki, ha nem fájna! Mire használom, mire jó nekem, hogy félek a fájdalomtól? (Ebből a szemszögből még sosem néztem rá a helyzetre! A nyitott elme ezt megengedi. Végül is mi bajom lehet? ) Becsuktam a szemem és beengedtem a gondolatot…és befurakodott egy teljesen új gondolat-érzés: Félek, hogy elveszítem a Párom! Hoppá! Ez egy mélyebb rétegből került felszínre. Visszaemlékezve, sokszor éreztem már a veszteségtől való félelmet. Tehát erre használom, ha más miatt nem, hát sajnálatból vagy kötelességből, csak nem hagy el. A veszteség a fájdalom-hiedelemnek az ún. alvilága, tehát egy mélyebben elhitt gondolat. Hogy bármit is elveszíthetek. Erre még visszatérhetünk J.

Második megfordítás: Félek, hogy nem történik (semmi). Ezt még jobban be kellett engednem. Olyan megfoghatatlan. Ahogy becsukom a szemem, - most is ezt teszem és visszakerülök abba a meditációba – azt látom, hogy mindig történik valami. Mindig csinálok valamit. Olyan ritkán hagyom abba, olyan ritkán élem meg a nem csinálást. Igen, ha jobban megfigyelem, félek tőle, hogy nem történik semmi. Nem voltam tudatában. Valahol mélyen viszont félek tőle. És ahogy ezt átélem, már oldódik is. Most éppen nem érzek félelmet. Katie azt mondja, akkor végezeted el a Munkát, ha ki tudod jelenteni a végén, hogy „Alig várom, hogy újra megtörténjen!” Amikor pedig újra belekerülsz ugyanabba vagy egy nagyon hasonló helyzetbe, a reakciódból kiderül, hogy van-e még megvizsgálandó hiedelmed az adott területen vagy teljesen kibékültél a Valósággal!

A kedvencem Katie-től, ami nekem minden helyzetben segít, a következő:

„A valóság mindig kedvesebb, mint a róla szőtt történet!”

A Munka meditáció. Lassú és mély. Összeköt mindennel. A Nem Tudom Elme birodalmában működik. A Jól Tudom Elme nem visz közelebb valódi önmagunkhoz. Agyal, bonyolít, történeteket sző és jól megmond. Eltávolít mindentől.

ELJÖTT AZ IDŐ, HOGY MEGISMERD VALÓDI ÖNMAGAD?
Szeptembertől csoportos foglakozásokat indítunk Szentendrén, a Natura Életmód Stúdióban, gyakorlott ÖnMunkások segítségével! Az első foglalkozás szeptember 30.-án, pénteken 19 órakor kezdődik. Bejelentkezés itt a blogon vagy e-mail-ben!
Szeretettel várunk!

Továbbra is örömmel veszek minden hozzászólást, kérést és kérdést! 

A VALÓSÁG ÖRÖME - A JELEN PILLANAT

(Olvasd lassan és állj meg kicsit a mondatok után. Csukd be a szemed és engedd magadba. Így lehet a tiéd. Pontosabban így élheted meg. Egyébként csak mondatok maradnak.)

Figyeld meg a jelen pillanatot!

Nem is olyan könnyű. Amint megfigyelem, már el is illant. Már múlt idő. Ekkor, a jelen pillanatban már figyelő vagyok, akit figyelek. A figyelőt figyelem. Ebből mi sül ki?

Beindulnak a gondolataim...és már nem figyelő vagyok, hanem gondolkodó!? És közben újra figyelő lettem, mert megfigyeltem a gondolataimat.

Úgy tűnik, ketten vagyunk…a megfigyelő és megfigyelt.

Végül is tudok nem a jelen pillanatban lenni?

A cím szerint tudok, hiszen nem örülök mindig a valóságnak. Illetve az egyik részem nem örül neki. Az a részem, amelyik elhitte, hogy a valóság nem jó neki. Amelyik elhitte a gondolatot, ami az „eszébe jutott”. Szép, kifejező nyelvünk van: eszébe jutott. Valahogy odakerült. Hogyan? Sokáig elhittem, hogy gondolok, de egy meditáció alkalmával megtapasztaltam, hogy nem tudok gondolni. Hogy a gondolatok csak úgy jönnek, valahogy az „eszembe jutnak”. Byron Katie azt mondja, hogy az elhitt gondolataink a szenvedésünk forrása. Akkor szenvedünk, amikor a gondolatunk szemben áll a valósággal. Az egyszerűség kedvéért nevezzük személyiségnek azt a részem, amelyik elhitte a gondolatot. A személyiségem úgy alakul ki, hogy elhiszi a gondolatait és ebből áll össze az önképe. Elmének és egónak is hívják.

És mi a helyzet a másik részemmel, amelyik észrevette, megfigyelte a gondolatot? Ez a részem mindig megvolt. Ez a részem a születésemkor és már az anyaméhben is megfigyelt, jelen volt. Saját megfigyelési emlékeim ugyan csak 2-3 éves koromtól vannak, viszont a gyermekeim születésétől fogva láthattam, ahogy az átható tekintetükkel megfigyeltek. Jelen voltak minden pillanatban. A megfigyelő részünket szokták felsőbb énnek, egyéniségnek is nevezni. Nekem valamiért a lény, lényem jobban tetszik. Talán azért, mert ebből a tőből fakad a lényeg szavunk is. A lényem megfigyel, nem analizál, nem viszonyít, nem ítél. A lényemnek úgy jó minden, ahogy van. Nézz meg egy párhetes kisbabát. Nem vitázik a valósággal, nem manipulál, nem hiszi, hogy bármivel árthat. Ha álmos, alszik. Ha éhes, eszik. Ha nem kap enni, megtesz érte mindent, hogy kapjon. Ha fáj a hasa, ordít. Megéli a pillanatot. Byron Katie így fogalmaz: ül, áll, fekszik. A kisbaba nem bonyolít, ahogy a lényünk sem. Még nincsen elhitt gondolata, miszerint ha nem fog aludni, fáradt lesz. Vagy ha nem kap enni, kilyukad a gyomra. Vagy ha fáj a hasa, akkor vastagbélfekélye van és kórházba fog kerülni, megműtik stb. Ordít, amíg érzi a fájdalmat, aztán nem ordít. A lényemnek megfelel a valóság. Békés a valósággal. Csendesen figyeli a személyiségemet. Néha valahogy megfeledkezünk a személyiségünkről és lényünkből érzékelünk. Ilyenkor egyfajta békés nyugalom száll ránk. Az első ilyen tudatos megtapasztalás után sokáig keresetem és vágytam ezt az állapotot. Legjobban a lelassulás segített rátalálni. Lelassulva könnyebb megfigyelni. Byron Katie Munka módszere mélyítette legjobban ezt a folyamatot. A hiedelmek megkérdőjelezésével kézzelfogható és egyszerű módszerhez jutottam ennek megéléséhez. Fokozatosan oldódik az elhitt gondolatokból adódó belső feszültségem. A személyiségem békés egyéniséggé változik. Visszatalálok a lényemhez. 

A valóság öröme nem azt jelenti, hogy mindig fülig ér a szám. Csupán annyit jelent, hogy nem vitázom a valóssággal. Megélem a valóságot és az tölt el örömmel, hogy ezt megtehetem, mert a szenvedést okozó fájdalmas gondolataimat bármikor megkérdőjelezhetem, letehetem a fegyvert és tovább élhetem a békés valóságot.
A valóság öröme minden egyes pillanatban ott van. És minden egyes pillanatban felfedezheted, ha kicsit elcsendesedsz, lelassítasz és figyelsz. Amikor a gondolat csak gondolat, az érzés csak energia, picit megszűnik az értelmezés és nem marad más csak a nézés-érzés címkék és ítéletek nélkül. Ez a meditáció, a jelen pillanat tiszta megtapasztalása.

Byron Katie önvizsgálati, Munka módszerét Magyarországon, ÖnMunka néven Oravecz Andrea kezdte népszerűsíteni, amivel komoly lehetőséghez segített minket az önismeret terén. Hálás köszönet érte!
 
Immáron 2 éve - újfent Oravecz Andrea hathatós közreműködésével - megismerkedtem egy újabb önvizsgálati módszerrel Scott Kiloby Élő Önvizsgálataival, aminek 2013 óta okleveles facilitátora vagyok. Az Élő Önvizsgálatok tovább 'mélyítették és szélesítették' a tapasztalásomat a jelen pillanattal és az elme működésével kapcsolatban. Itt a blogon több bejegyzésben és az Oldalak menüpontjaiban is megtalálható!

Örömmel veszek minden hozzászólást, kérést vagy kérdést! 

2014-es kiegészítés sárga színnel.