„A védekezés a háború első lépése. Ha azt mondod nekem, hogy irigy,
elutasító, kemény, rosszindulatú és tisztességtelen vagyok, azt válaszolom: -
Köszönöm Kedvesem, én is látom, hogy mindez megvan bennem, úgyhogy igazad van.
Mondj el nyugodtan mindet, amit velem kapcsolatban látsz és segíts, hogy jobban
megértsem magamat. Általad ismerem meg
önmagam. Nélküled hogyan is vehetném észre azokat a kellemetlen
tulajdonságaimat, amik láthatatlanok? Te vezetsz el önmagamhoz. Úgyhogy
Kedvesem, nézz a szemembe és mondd el még egyszer. Szeretném, ha nem fognád
magad vissza: mondj el mindent.
Ez az igazi barátság. És ezt hívják önazonosságnak. Tudom, hogy
mindenféle van bennem. Ha rosszindulatúnak látsz, az nekem egy lehetőség, hogy
magamba nézzek és felfedezzem, mi történik az életemben. Valóban rosszindulatú
voltam? Ha igen, rájövök. Valóban tisztességtelen voltam? Nem lesz nehéz
válaszolnom. Ha nem vagyok biztos benne, ott vannak a gyerekeim, hogy
megerősítsenek. Hogy is nevezhetne bárki olyasvalakinek, ami soha életemben nem
voltam? Amikor olyat mondasz, ami védekezésre késztet, egy gyöngyszemet mutatsz
nekem, amely bennem van és arra vár, hogy felfedezzem.” BK
.jpg)
Örülök,
hogy ezen a bekezdésen akadt ma meg a szemem. Életünk nagy részét töltjük
védekezéssel. Nézd végig egy napodat. Mennyi energiád megy el a védekezésre? És
mit is védelmezünk ilyenkor olyan vehemensen? Az identitásunkat. Azt, akinek
hisszük magunkat. Azt, akinek elhittük magunkat. Személyiségünk a magunkról
elhitt gondolatok, képek, érzések, érzelmek összessége. Ezen az énképen
keresztül szemléljük a történéseket, és amikor ez sérülni látszik, elkezdjük
védelmezni. Valami olyasmit védelmezünk - figyelmen kívül hagyva a tényeket -,
ami csak a fejünkben, az elménkben létezik. Nevezzük - Byron Katie után -
Jóltudom elmének azt a helyet, ahol ezek a gondolatok, képek, érzések
lerakódtak, felhalmozódtak. Igazából nem többek, mint történetek. Tehát
védelmezzük őket. Miért is? - ahogy a nagyobbik lányom szokta kérdezni, ha
valami nem tetszik neki. Talán azért, mert ha megvédem az igazamat, akkor van
létjogusultságom!? Vagy, mert azt feltételezem, hogy megtámadták az igazamat?
Úgy tűnik, hogy nem csak nekem van identitásom, elhitt gondolataim, igazam.
Mások is így jártak J Elhitték magukat.
Régebben
nem nagyon értettem a Mesterek által emlegetett illúzióvilágot, tükröződést és
kivetítést, kivetülést. Megfoghatatlan és félelmetes volt, amiket olvastam.
Miközben azt hittem, hogy Ők különlegesek és kiválasztottak, addig magamat nem
sokra tartva, csak vágytam, hogy én is olyanná váljak, mint Ők. Olvastam,
meditáltam, felismertem, megértettem és megtapasztaltam dolgokat és a
hétköznapokban nem változott semmi. Talán kicsit ritkábban voltam már dühös,
szomorú vagy elkeseredett. De vissza-visszatértek ezek az állapotok, sőt
sokszor sokkal erőteljesebbé váltak. Mi történt?
Ma
már látom, hogy erről van szó: Harcolok
az életben maradásért. Pontosabban az azonosult elme életben maradásáért
harcol az elme. Ezt az egészet nem én csinálom! Sokáig ezt hittem. A háború
bennem zajlik. Az azonosult elmém háborúzik. Nézzünk egy konkrét helyzetet: „A kamasz gyerekem azt mondja, hogy ne
nézzem már óvodásnak! Nem nézlek annak, de mutasd meg tettekben is, hogy már
felnőttél! - válaszolom én.” Azonnal védekezek. Védem a ’felelősségteljes
apa’ énemet (Nem nézlek annak). És
még ellentámadásba is lendülők, hogy igazoljam magamat (mutasd meg tettekben is). Tehát a ’felelősségteljes apa’ identitást
védelmezem. Magammal háborúzok.
Sok
ilyen ’énünk’ lehet: ’szerető férj’ ’gondoskodó anya’ ’jó gyerek’ ’rossz
gyerek’ ’felelőtlen szülő’ ’szerethetetlen társ’ ’magára hagyott feleség’ csak
hogy párat említsek.
A
Munka egy kiváló módszer ezen azonosult ének vizsgálatán keresztüli megértésre.
Ezen az önvizsgálati folyamaton keresztül elengedődnek az ’azonosult ének’ és
megtapasztalhatjuk azt ami, van,
azonosulások nélkül. A Munka azt is megmutatja, hogy miért és kivel háborúzol
valójában; és azt is, hogy milyen háború nélkül élni!