Olyan természetességgel vágjuk rá dolgokra, hogy nem
szeretjük. Vagy azt, hogy szeretjük. Nem szoktunk ezeken túl sokat gondolkodni.
Nem nagyon vizsgájuk felül, nézzük meg közelebbről, hogy pontosan mit nem
szeretünk. Hogy miből áll ez a nem szeretés. Ritkán próbálunk meg dolgokat, amiket eddig nem szerettünk.
Pedig ezek a dolgok, a felülvizsgált vagy az újrapróbált
dolgok sok csodát rejtenek.
Nézzünk egy konkrét példát mielőtt elunod az általános
megfogalmazást!
Itt van a testmozgás, vegyük most a futást. Én sose
szerettem futni. Kellett persze a tornaórákon meg néha az állólképesség javító
edzéseken, de nem rajongtam érte.
Gyakran viccelődtem vele, mondván fussanak azok, akiket
üldöznek. Aztán olyan 30 lehettem, amikor itt-ott megjelentek fájdalmak,
kellemetlen érzetek, merevebbé váltak az izmaim. Akkoriban kezdtem masszírozni,
ami elég statikus, egy helyben álló munka. A tüneteim, a fájdalmak, merevségek
természetes következményei voltak életmódomnak. Átgondolva arra jutottam, hogy
kb. 10 év sportmentes élet után újra elkezdek mozogni. Nem sorolom fel, hogy
miket csináltam hosszabb-rövidebb ideig. Mind hasznos volt. Inkább a futásra
kanyarodnék vissza.
A futás annyira kézenfekvő mozgás. Bármikor lehet űzni, nem
kell hozzá semmilyen különleges adottság vagy tárgyi feltétel. Mégis, mindig
találtam valamilyen kifogást, hogy miért ne fussak. Első helyen a ’nem szeretek futni’ hiedelmem
állt. Hogy ez miért hiedelem? Mert egyszerűen elhittem. Semmi tényszerű nem
volt ebben a gondolatban. Bár az tényszerűnek tűnik, hogy unalmas, fárasztó
stb., olyan mintha valóban ilyen lenne a futás. Az elmém rengeteg bizonyítékot
hozott arra vonatkozólag, hogy miért ne fussak. Kifogásoknak vagy
bizonyítékoknak is hívhatjuk ezeket. Voltak még ilyenek bőven. Például a
’gerincsérvvel nem lehet futni, mert romlani fog az állapota’ vagy ’a kattogó
térdemnek sem jó’. Bőven volt még ilyen, mint: túl meleg van, hideg van, esik,
fáradt vagyok, nincs kedvem, túl sok idő, megizzadok, más dolgoktól veszi el az
időt és energiát, és még találhatnék jó pár ilyet.
A koncepcióink, a hiedelmek, a sokat ismételt, berögzült gondolatok valójában az életünk minden területén megtalálhatók. Megnézheted ezt a kapcsolataidban, a munkádban, még a szórakozásban is. Nincs olyan területe az életünknek, ahol ne lenne valamilyen kifogás vagy elképzelés, hogy miért nem szeretem, miért nem jó, miért nem csinálom, vagy ezeknek az ellenkezője. Az elme minduntalan viszonyít és bizonyít. Mindig tudja. Még sokáig akkor is, ha fáj. Az elme önmagától így működik.
A koncepcióink, a hiedelmek, a sokat ismételt, berögzült gondolatok valójában az életünk minden területén megtalálhatók. Megnézheted ezt a kapcsolataidban, a munkádban, még a szórakozásban is. Nincs olyan területe az életünknek, ahol ne lenne valamilyen kifogás vagy elképzelés, hogy miért nem szeretem, miért nem jó, miért nem csinálom, vagy ezeknek az ellenkezője. Az elme minduntalan viszonyít és bizonyít. Mindig tudja. Még sokáig akkor is, ha fáj. Az elme önmagától így működik.
Az önvizsgálatokban töltött közel 4 évem alatt sok
koncepciómra néztem rá. Több száz hiedelmet vizsgáltam felül, de a futással
kapcsolatosak nem voltak benne. Az izgalmas az ebben, hogy az önvizsgálatoknak
van egy ilyen ’mellékhatása’. Kinyit. Kinyitja az elmét. Egyre kíváncsibbá
tesz, és ezzel olyan szélessé teszi a megtapasztalásunkat, ahogy azt még a
legvadabb álmainkban sem láttuk.
A futáshoz való hozzáállásomban a ’mellékhatás’ a következőképpen alakult ki:
Úgy egy éve kezdtem futni. Na, jó inkább kocogni. Érdekelt, hogy mit bírok, mi
az az eufória, amiről a futók beszélnek, milyen hatásai lesznek rám, az
egészségemre.
Szóval belefogtam – ebben, az elkezdésben mindig is jó
voltam :)
– és igen meglepődtem, hogy milyen keveset bírok levegővel és izomból. Eleinte
csak pár száz métereket kocogtam. És levegőhiány és gyorsan elfáradó izmok
mellett hol a derekam, hol a térdem fájt. Ez néha hetekre is visszavetett, azaz
hetekre jó kifogásként szolgált.
Egy darabig próbáltam azt, hogy nagyon 'jelenlévő' leszek és
mindig azt teszem, amit a bensőm sugall. Ebben is megláttam a kifogást, de már
’tartottam ott’, hogy ezzel én jól vagyok. És ez igaz is volt.
Aztán jött egy pont, – és itt jön a ’mellékhatás’ – amikor
nagyon kíváncsi lettem, hogy mi van az állandóan kommentáló elme és a
kellemetlennek és fáradtnak értelmezett testi érzeteken túl. A szülinapomra
kaptam egy futócipőt és azt mondtam magamnak: futok minden reggel, nem számít,
hogy mi van épp velem, milyen kedvem van, milyen az idő, amíg fizikailag képes
vagyok rá, futok. Mert kíváncsi vagyok, hogy az összes kifogásom és ’jól’
megalapozott elme-bizonyítékon túl milyen megtapasztalás vár.
Nem akartam, akarok bebizonyítani semmit. A pillanatra, a
jelen pillanat megtapasztalására vagyok kíváncsi. A koncepciók nélküli
valóságra.
Más lett a futás így. Egyre könnyedebb, egyre szabadabb.
Nincs benne kell, mert a kíváncsiság hajt, mint a kisgyerekeket. Biztos láttál
már gyerekeket, akik órákon át képesek szaladni, játszani. Ha szülő vagy, lehet
próbáltál is velük ’lépést tartani’. Nehéz, mert hihetetlen energiájuk van. Ez
az energia a kíváncsiságukból, a nem ellenállásukból és a
koncepciómentességükből fakad. Ők a jelen pillanatban élnek. Nem mászkálnak
gondolatban a jövőben és a múltban. ’Csak’ élik a pillanatot.
Ilyen nekem a futás ma. Élem. És nem is annyira futás már.
Ez a szó már csak a mozgásforma meghatározása. Nem csak könnyed és szabad ez a
mozgás, hanem határtalan, egybeolvadt mindennel. A patakparton futok, ahol
megfér egymás mellett a víz, a halak, a fák, a madarak, kutyák, macskák, futók,
sétálók, bringások, munkába és iskolába igyekvők, házak, autók és motorok (ez
utóbbi kettőből szerencsére kevés), az elmémben futó gondolatok, a testemben
jelentkező érzetek. És az érzelmek, a hála, hogy ezt átélhetem, a szeretet,
mert lehetővé teszem ezt magamnak.
Még egy dolog eszembe jutott, ami elég fontos fizikai
szinten ehhez a könnyedséghez. A légzés ritmusa. Eleinte futás közben kevés
volt a levegő. Egyrészt, mert szoktatni kellett a tüdőt ehhez az új
megterheléshez, másrészt, mert nem volt ritmusa. Az egyik reggeli futás közben
villant fel az a mentális mozi az elmém vetítővásznán, amit egy videón láttam.
Ajánlom is megnézni, hallgatni!
Itt meg is nézheted: https://www.youtube.com/watch?v=lVPLIuBy9CY)
Ez rövid videó (sajnos csak angol felirattal elérhető) a Nyugat-afrikai zenét-életet mutatja be.
Azért írom kötőjellel, mert náluk ez a két dolog nem választódik szét. A
zenében, a ritmusban élnek. Minden hétköznapi és ünnepi tevékenységükben benne
van. Ebből jelentek meg futás közben képek, és került előtérbe a ritmus
jelentősége. Eleinte a futás közben ezt tudatosan figyeltem. Ma időnként ráeszmélek erre a
csodálatos ritmikusságra, ami a légzésben, futás, az életben van.
Ehhez párosult még a Buteyko-féle gyengéd orrlégzés, amiről
egy korábbi bejegyzésben már írtam (ezt itt találod: http://a-munka.blogspot.hu/2014/07/legzes-es-panik.html#uds-search-results). Úgy vélem, hogy ez a ritmikus orrlégzés és
a kíváncsi attitűd az alapja ennek a könnyed és szabad megtapasztalásnak.
Ma szeretek futni. Mert a futás koncepciója megváltozott
bennem. Kiürült. Már nem célom elérni vele bármit is. Nem akarom bizonyítani,
hogy meg tudom csinálni. Nem az elhatározásról és kitartásról szól. Nem akarok
erősödni, testsúlyt megtartani. Még az egészséges életmód részét képező
elképzeléseim is elhalványultak a pillanat megtapasztalásában. Önmagáért az
élményért futok. Nem azért, mert jobb, mint feküdni, olvasni, sétálni, tévézni,
másokkal együtt lenni. Ezek is mind jók, ha valóban, koncepciók nélkül vagyok
jelen. Önmagáért a jelen megtapasztalásért teszem, és még ez a gondolat is
felolvad benne. Néha már csak áramlok ebben, és ’észre sem veszem, hogy futok’.
Párszor az életemben, teljesen öntudatlanul ezt megéltem
pillanatokra, néha percekre. Annyira finomak voltak ezek a tapasztalások, hogy
nagyon, már-már görcsösen akartam újra megélni. Mondanom sem kell, hogy nem 'sikerült'. :)
Ma, azt hiszem, elsősorban az önvizsgálatok, az elmélyült,
lelassult és belső csendes jelenlétnek köszönhetően ez az áramló, tiszta élmény
gyakorivá vált. Ez is ’mellékhatás’. A gyakoriság nem volt cél. És ez a
’mellékhatás’ fincsi. Nem kell megkérdezned a gyógyszerészed vagy a
kezelőorvosod – de még a facilitátorod sem – erről, mert úgysem tudja, hogy rád
miképpen hat. Honnan is tudhatná?
Ha az önvizsgálatot konkrét cél nélkül végezzük, akkor nem hatása lesz, hanem 'mellékhatása'. Úgy értsd ezt, ha céllal végezzük, akkor hatást várunk, amiről elképzelésünk van. Ez meg kiránt a valóságból, a jelen pillanatból. A 'mellékhatás' szóval egyszerűen a következményt fejezem ki, a nem elvárt eredményt. De nagyon ott van…!
Ha az önvizsgálatot konkrét cél nélkül végezzük, akkor nem hatása lesz, hanem 'mellékhatása'. Úgy értsd ezt, ha céllal végezzük, akkor hatást várunk, amiről elképzelésünk van. Ez meg kiránt a valóságból, a jelen pillanatból. A 'mellékhatás' szóval egyszerűen a következményt fejezem ki, a nem elvárt eredményt. De nagyon ott van…!
Mindegy, hogy milyen tevékenységet végzel. Futhatsz,
sétálhatsz, bámulhatod a tájat vagy egy emberektől nyüzsgő teret, mosogathatsz,
dolgozhatsz, nyaralhatsz, játszhatsz, bulizhatsz, tanulhatsz. A jelen pillanat
mindig ott van veled. Bármikor tapasztalhatod önmaga valóságában. Ez a
’képesség’ ott van benned is, csak kicsit eltemette a sok elhitt gondolat, a
koncepciók. Fedezd fel újra!
Nézz körül itt a blogon, gyere el valamelyik aktuális tanfolyamunkra vagy meditálj velünk online!