AZ ÉBER JELENLÉT AZ ÖNVIZSGÁLAT ALAPJA

Ez a bejegyzés kicsit hosszabbra sikeredett és lehet, hogy az elme elveszti az érdeklődését olvasás közben. Próbáld meg a szíveddel olvasni, mert neked is írtam. Van benne legalább egy dolog, ami Neked szól!

A csecsemőben nincs ellenállás. Figyeld meg, hogy egy ilyen picuri lény milyen természetességgel éli meg a pillanatokat. Ahogyan áramlik az élet történéseivel. Néz, amikor néz. Sír, amikor sír. Gügyög, amikor gügyög. Szopik, amikor szoptatja az anyja. Nincs benne ellenállás, ezért áramlik teljesen természetesen mindennel. Jelen van, nincs számára idő, nincsenek lehetőségek vagy elvárások. Csak a most van. Áldott állapot.

Aztán idővel megtanul dolgokat. Megtanul azért sírni, hogy felvegyék, mert így kapcsolódott benne össze. hogy a sírással járó testi érzet elmúlik, amikor anya felveszi. Mielőtt azt hinnénk, hogy milyen kis rafkós, tudnunk kell, hogy ezt nem tudatosan teszi. Teljesen tudattalanul értelmezi a helyzetet és ebből fakadnak a szintúgy tudattalan működései, reakciói. (Felnőttként a működéseink legjava ugyanilyen tudattalan.)

És amikor egyszer mégsem veszi fel anya őt, amikor már jól megszokta ezt, akkor jön az első ellenállás. Ellenállás annak, ami éppen van. Ilyenkor a pici már nem csak az áramlós, természetes sírás-állapot megélésében van, hanem hozzájön egy plusz feszültség, ami abból fakad, hogy nem a megszokott módon alakulnak a dolgok. Nem múlik az érzés, mert nem vettek fel. Már gépiessé vált a sírok-felvesznek. Ez persze feszültséggel jár, ami az ellenállásból fakad. A jelenlét egyre gyakrabban szakad meg, mert a pici – szülői segítséggel – megtanulta, hogy a sírással és az ezzel járó testi érzettel valami baj lehet, meg kell azt szüntetni, és most – talán mert a szülőnek épp tele van a hócipője – nem veszik fel, az érzés meg egyre erősebb, és a kicsi egyre kevésbé ’akarja’ átélni. Ez – az előtte normális sírásból – felfokozott érzelmi állapotot okoz, ami ismeretlen számára, és mindössze a belső ellenállás tartja fenn. Ezt persze a gyerek nem tudja, többnyire a szülő sem tudja és a gyerek így nő fel, így találkozik az életében egyre gyakrabban a feszültséggel és az attól való megszabadulás szándékával.

Felnőve aztán megláthatja ezt a működést, és kemény munkával tudatosulhatnak, feloldódhatnak a gépies reakció sémák. Ehhez van szükség az éber jelenlétre, amolyan kirándulásokra vissza a csecsemőkorba. Abba az állapotunkba, amikor még nem volt semmiről tudomásunk. Most a tudásunkkal és tapasztalatainkkal, az önazonosságunkkal együtt indulhatunk felfedezni azt, akik vagyunk. Megláthatjuk a sematikus működéseinket, az ezeket fenntartó érzéseket, gondolatokat és a belső ellenállásunkat.

Sokféle módszert használhatunk ehhez. Én rengeteget önvizsgálatot tartottam és közben azt láttam meg, hogy az éber jelenlét alapvető fontosságú ebben a folyamatban.

Éber jelenlét nélkül önvizsgálatot tartani olyan, mintha síbakancsban masszíroznák a talpad. Nem érzel semmit sem. Pedig az önvizsgálatok pont az érzéseket hívják elő és teszik megélhetővé. Az érzések elől menekülünk, mert úgy érezzük, hogy fájnak, rosszak, vagy éppen jók viszont gyorsan elmúlnak, nem érdemeljük meg őket és sorolhatnánk a végtelenségig, hogy miért ne érezzünk.

Az érzések elől leggyakrabban a gondolkodásba burkolózunk, teljesen tudattalanul, ezzel védve magunkat a fájdalommá minősített testérzetektől.

Éber jelenlét nélkül bármit tenni olyan, mintha ott sem lennél abban a tevékenységben. Gondolatban már a jövőben, a lehetséges következményeknél vagy a múltban merengve vagy. Figyeld meg például, amikor eszel mennyire vagy jelen. Észreveszed-e a különböző ízösszetevőket vagy azt, ahogy jelez a tested, hogy elég? És azt, hogy egyáltalán kívánod-e? Gyakran eszünk úgy, hogy közben fejben már a következő teendőnél járunk vagy tévézünk. Aztán egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy majd kipukkadunk és mozdulni sem bírunk.

 

Vehetünk egy baráti beszélgetést is példának. Lehet, hogy olyan vagy, aki nehezen bírja kivárni, amíg a Másik befejezi a mondatot, mert gondolatban folyamatosan kommentálod, mindig mindenről eszedbe jut valami, amit valamiért ki is kell mondanod. Vagy az is lehet, hogy csendben meghúzódó vagy, aki szintén kommentálja a Másik mondandóját, de nem mondja ki. Vagy olyan aligvárommárhogyhazamenjek típus vagy, aki ugyanúgy máshol jár fejben.

Próbáld ki milyen úgy enni, hogy minden idegszálad az étel ízeivel, illataival, színeivel, formáival, a testedben kialakuló érzetekkel van elfoglalva. Vagy úgy részt venni egy beszélgetésben, hogy elmerülsz a Másik hangjában, mozdulataiban, gesztusaiban.

Ha nem vagy ott a jelen pillanatban, mindegy, hogy eszel, beszélgetsz vagy bármi mást csinálsz, egészen más dolgokat tapasztalsz. Ezek nem rosszabbak, csak mások.

Felmerülhet benned a gondolat, hogy: Mi az, hogy nem vagyok jelen a pillanatban? Amikor a gondolataimmal, a jövővel vagy a múlttal foglalkozom az nem jelenlevés a pillanatban? Igazad van. Ez is jelenlevés. Itt most arról van szó, hogy egy adott tevékenységben vagy állapotban, az apró részletekben és a testben megjelenő érzésekkel jelen vagy-e. Arról, hogy amikor eszel, beszélgetsz vagy mást csinálsz, ott tudsz-e maradni csupán abban a tevékenységben jelenlévőként. Ha emlékszel, abból indultunk ki, hogy gyerekként megtanultunk menekülni a rossz érzések elől.

Gyakran előfordul, hogy feszültek vagyunk ilyen hétköznapi helyzetekben. Bűntudatunk lesz, hogy túlesszük magunkat. Vagy félreértjük a Másikat, mert valójában oda sem figyeltünk. Ekkor jöhet jól az éberség, a jelenlét, mert ezek segítségével megszakadhatnak a menekülési kényszereink, felismerhetővé válnak a gépies cselekedeteink, gondolataink és érzéseink.

Megtapasztalva a jelenlétet nem kell többé máshova, másra vágyni. Békére lelhetsz benne.

Ahogy keressük a kiutakat a feszültséget keltő helyzeteinkből, lehet, hogy épp az önvizsgálathoz találunk. Buzgón belefogunk az önismerkedésbe, úgy gondoljuk, hogy majd jól megoldjuk az életünk nehézségeit. Aztán a kezdeti lelkesedés le-letörik. Vajon miért? Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy mindössze azért, mert ugyanúgy, azaz intellektuálisan állunk hozzá. Valójában próbáljuk kigondolkodni magunkat a feszültségeinkből.

A feszültség nem csak gondolat, ezt tudjuk. A testben mindig megjelenik valamilyen érzet formájában is. A lényeg, hogy amikor gondolkodunk a feszültség testi érzete csökkenni látszik. Ezt kajálja be az értelmezőkénk, az elme. Azt hisszük, – és ennek nem sem vagyunk tudatában eleinte –  hogy a gondolkodás oldja a feszültséget. (Na, persze ez sem mindig van így, de maradjunk ennél az esetnél.)

A gondolkodás, a gondolati áramlatra való figyelem elveszi a hangsúlyt az érzetről. Ezt tanulta meg az elme és gépiesen megy a gondolati folyamatok felé, mert az könnyebbnek és fájdalommentesebbnek tűnik. Gyakran így is van, csak hosszabb távon észrevehetjük, hogy a feszültség nemhogy oldódik, inkább növekszik. Amiből újfent a gondolkodásba menekülünk és az ördögi kör fel is állt. Ebben őrlődünk egészen addig, amíg rá nem jövünk, meg nem tapasztaljuk, hogy valójában mi is történik velünk. Amíg meg nem ismerjük a gondolati és testi energiák, érzetek működését.

Vissza is érkeztünk az érzéshez. A testben megjelenő energiákhoz, amiket az elme folytonosan osztályoz. Hol kellemetlen, hol kellemes címkével látja el az érzéseket.

Lehet, hogy az olvasottak alapján most már kezdesz kiszaladni a világból. Megértem, én is voltam így. Mindjárt befejezem. Most tudhatod meg, hogy mihez kezdhetsz az érzésekkel, testérzetekkel.

Ha a testedben felbukkanó elutasított, negatívnak minősített érzetekkel elkezdesz úgy bánni, mint az étellel vagy a barátod meghallgatásával, amikor éberen jelen is vagy ezekben, észre fogod venni, hogy az érzetek (pl. egy fejfájás vagy egy gombócérzet a torokban) a velük együtt megjelenő címkék (pl. fájdalmas, kellemetlen) nélkül szabadon áramló energiák, amik csak egy darabig érződnek. Jönnek mennek a tapasztalásodban. Sőt, olyan is megtörténhet, hogy egy lüktető fejfájásból kellemesen hullámzó érzet válik vagy egyszerűen feloldódik.

Az éber jelenlét tanulható. Gondolkodni, jövőbeni terveket szövögetni és a múltunkat felidézve élni is megtanultunk. A szüleinktől, az óvodában, az iskolában, mindenhol ezt láttuk és hallottuk. Mélyen beivódtak a gondolati és testi reakciók, működések a tudatunkba. Sokat ’gyakoroltuk’ ezeket. Ráadásul – gyerekként – mérhetetlen kíváncsisággal gyakoroltuk.

A jelenlét, az éber jelenlévő megtapasztalása gyakorlással ugyanígy beivódik. Persze az elvárás nélküli, puszta kíváncsi hozzáállás elengedhetetlen ehhez a megtapasztaláshoz. Gondolj csak bele, pici, 1-2 éves gyerekként volt-e bármilyen elvárásod? Még a kíváncsiságról sem tudtunk. Figyeld csak meg az ilyen kicsi gyerekeket és megismered az emberi alaptermészetet.

2010 óta tanulom és gyakorlom az éber jelenlétet, amit nevezhetünk meditációnak is. Nem csak a hagyományosan elképzelt meditációs formák ezek, hanem gyakori éberség. Hétköznapi helyzetek figyelemmel átitatott, éber átélése.

Az önvizsgálatok mutatták meg nekem a jelenlét fontosságát. Mert jelenlét nélkül – az érzetek gondolat nélküli megtapasztalása hiányában – a gond gond marad, a feszültség növekszik, mi meg szenvedünk.

Gyere és tapasztaljuk meg együtt a jelenlét gyógyító hatásait a Meditációs Napon, Szentendrén, legközelebb október 18.-án!

A Meditációs Napról bővebben itt olvashatsz:

http://a-munka.blogspot.hu/p/blog-page_3.html

NEM TUDNI

Vannak dolgok, amit nehéz szavakkal kifejezni és könnyű félreérteni, félreértelmezni. A ’Nem Tudás’ is ilyen.

Abban a világban, amiben élünk, felnőttünk a ’Nem Tudás’ nem elfogadott. Mindent tudnunk kell, sőt jobban kell tudnunk, mint a Másik. Ez ívódott bele a zsigereinkbe: tudni szükséges, jó dolog, nem tudni elrejtendő, megváltoztatandó, rossz dolog.

Ezzel együtt, talán észrevettétek már, hogy minél többet tanultok és tudtok, annál inkább szélesedik a tudnivalók tárháza és motivál arra, hogy még többet tudjunk. Ahogy nő az ismeretünk, úgy csökken a relatív tudásunk. És ha csak ezt a tágulást veszed észre, és úgy érzékeled, hogy egyre többet kell tudnod, az igen frusztráló tud lenni. Csak épül a tudás, gyűlik az információ, viszont a tudástól várt megértés, béke vagy boldogság közben gyakran nem élődik meg vagy elillan.

Mintha a tudás, a megértés megrekedne egy szinten. Ahol megreked, az az intellektuális szint, ami egyébként nagyon hasznos a praktikus életünkben. Abból a tudásból, amiből az intellektus táplálkozik, nincs rálátás másra, csak az addig információként, tudásként beépült, beégett gondolatokra, érzésekre és cselekedetekre. Sőt, sokszor ezekre sem. A kiegyensúlyozott, boldog és szeretetteli élethez azonban az intellektuális szint kevés. Ehhez az életminőséghez váltás szükséges. Valamiféle nézőpontváltás. Mondhatnánk ezt magasabb szintnek vagy következő lépcsőfoknak, de ez azt a gondolatot szülheti, hogy ez jobb, ez elérendő, ami továbbra is ott tarthat az intellektuális szinten. Mi viszont lépnénk, de akkor hova? Hogyan juthatunk túl az gondolatiság szintjén?

Megfigyelheted, hogy amikor boldog, békés és kiegyensúlyozott vagy, akkor mi is történik pontosan. Mi jár olyankor a fejedben, milyen érzéseid vannak és mennyire igazodik az elképzelésed az aktuális élethelyzetedhez.

A megfigyelés, a gondolatok és érzések észrevétele, a lelassult, csendes levés segít abban, hogy az említett váltás megtörténhessen. A kíváncsiság az újra, és az eddig megszerzett tudás félretevése nyitja ki a kaput a ’Nem Tudás’ világába. Félreteszem azért, hogy más is beleférjen a perspektívába.

Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtünk mindent és majd csak bámulunk ki a fejünkből, nem reagálva az élet történéseire. Csak az előítéleteink, berögzült gondolati és cselekvés sémáink válnak átláthatóvá, szétoszlatva ezzel ezek megkérdőjelezhetetlen igazságát.

Például 'tudom', hogy a szomszédom kárörvendő és rosszindulatú. Ez intellektuális szinten zavaró, feszültséget kelt bennem. Ez az ítélet azért jelenik meg bennem, mert megtanultam, hogy milyen a kárörvendő és rosszindulatú viselkedés, és szegény szomszédom valamennyire megfelel ennek. Persze azt, hogy mi zajlik a szomszédomban, azt valójában nem tudom, csak elképzelésem, történetem van róla. A történetem meg igazából bennem zajlik, semmi közvetlen köze nincs a szomszédhoz. A szomszédomról szóló történet a fejemben megkérdőjelezetlen és igaznak hiszem. Ez a Tudom. Tudom, hogy ő milyen, mit gondol és mit, miért tesz. Hahaha…és ezt tényleg elhiszem?!

Az elme, legalábbis ez az ’Én Tudom’ része, elhiszi. Mi több, Szent meggyőződése, hogy az, ami gondolatban megjelenik benne, az igaz! És még az 'érzései' is megtámogatják a sztoriját. Ebben él, és ragaszkodik az igazához. Nagyjából úgy, mintha az élete függne ettől. (megjegyze, az elme számárá az igazánák, az illuzórikus valóságának elvesztése egyenlő a halállal.) Pedig valójában ez a ’tudás’ vágja el a másik embertől és saját magától is. Ez tartja feszültségben és ettől szenved. Pont azt nem éri el, amit szeretne. Mert szeretné jól érezni magát, szeretne szeretni, kiegyensúlyozottnak, békésnek lenni.

A ’Nem Tudom’ mérhetetlen szabadságot ad. De szükséges hozzá az, hogy lásd: az ’Én Tudom’-mal csak a mókuskerékben hajtasz. Kell hozzá ez a tapasztalat. Amikor ezt meglátod, jöhet a munka. Mert nem adják ingyen a ’Nem Tudom’ szabadságát. Sokáig járjuk az ’Én Tudom’ útját, mélyen átitatódunk a hiedelmekkel, amik ezen az úton ránk ragadnak. Sokáig tanuljuk azt, hogy ez Én vagyok! És ezt nem is lehet elfelejteni. Nem is kell elfelejteni. A ’Nem Tudom’ teljesen békés az ’ÉN Tudom’-mal. Az ’Én Tudom’ viszont egyáltalán nincs kibékülve a ’Nem Tudom’-mal.

A ’Nem Tudom’-ba minden belefér. Belefér a szomszéd bármely megnyilvánulása. A ’Nem Tudom’ békében van a szomszéddal, bármilyen legyen is ő. Nem akarja megváltoztatni. És ez nem azt jelenti, hogyha a kedves szomszéd rendszeresen éjjel kettőkor bömbölteti a hifit, akkor nem kérem meg, hogy halkítsa le, vagy nem keresek valamilyen módot arra, hogy ez megváltozzon. A ’Nem Tudom’ nem fojtja el az érzéseit és nem temeti el a gondolatait. Mindössze feszültség nélkül létezik és teszi azt, amit. Megteszi, amit lehet. És ha feszültség keletkezik, akkor érzékelhető, hogy átcsúsztam az ’Én Tudom’-ba. Pont a feszültség a jelzőberendezés.

Én az önvizsgálatokban találtam meg az utat, ami elvezet ide. Már nem keresem. Itt van. Már sokszor nem tudom. Nem kell tudnom. A dolgok maguktól alakulnak. Én meg alakulok velük.

Ha már annyit 'tudsz', hogy szeretnél kicsit 'nem tudni', akkor nézz körül az önvizsgálatok világában!

Várlak szeretettel itt a blogon, a Facebook Önvizsgálatok oldalon és a zárt csoportban, illetve az alábbi programok bármelyikén!

BYRON KATIE - Munka Alapképzési Csomag ONLINE (2014. január 14.-i kezdéssel)

Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok, Tréningek

TE HOGYAN BÁNSZ A GONDOLATOKKAL?

"Nem én csinálom a gondolataimat; ők csinálnak engem - míg meg nem kérdőjelezem őket." Byron Katie

Közel 40 évet éltem úgy, hogy észre sem vettem milyen sok gondolat cikázik naphosszat a fejemben. Sokszor csak bevillan, még csak nem is tudatosodik bennem, máskor hosszasabban időzik vagy egyikből a másikba vándorol. A gondolatok önálló életet élnek. Nincs nagy hatásom rájuk, nem kopogtatnak, mielőtt betérnek az észlelésem ajtaján, nem kérdezik, hogy meddig maradhatnak és még csak el sem köszönnek, mikor elhagynak. Jönnek-mennek és egyáltalán nem foglalkoznak velem. Bezzeg én! Mást se csinálok, mint marasztalnám a kedveseket és kitessékelném a zavaróakat. Miért csinálom ezt!? Erre a kérdésre azt a választ találtam valahol, ahol a gondolatok lelassulnak vagy el is csendesednek, hogy kontrollálni akarom őket. Mégpedig azért, mert az a megélésem, hogy a gondolatok befolyásolják, sőt még korlátozzák is az életemet. Szabadon áramlanak és nem vesznek figyelembe. A Munka arra tanít, hogy a dolgokat megváltoztatni nem tudom. Az egyetlen, amin változtatni tudok az a hozzáállásom. A kontroll és az igazam helyett a kíváncsiságot használva, a "nem tudom"-ból nézve, ahogy azt a pici gyerekek teszik. A pici gyerek, úgy fél-egyéves koráig még nem akar irányítani, nem akar semmit, csak tapasztal. Aztán fokozatosan megtanul akarni. Mi tanítjuk meg. Mi korlátozzuk, irányítjuk, kontrolláljuk. Mi szülők, nagyszülők, óvónénik, tanárok. Megtanulja, hogy vannak jobb és rosszabb dolgok. Megtanulja, hogy mit kell tennie, hogy előidézze a jobbat és elkerülje a rosszabbat. Megtanulja azt, amit én is csinálok a gondolatokkal. Beleszűkülünk a viszonyítások világába. És ha a világunk passzol a valósággal, akkor rendben lévőnek éljük meg az életet. Ha viszont a világunk nem passzol a valósággal, szenvedjük az életet. És ez az egész fejben (elmében vagy hol) zajlik. Gondolat és viszonyítás nélkül nem marad más, mint a puszta megtapasztalás, az Élet.

Az viszont a nagybüdös helyzet, hogy vannak gondolatok és viszonyítás! Megtanultuk és elhittük, hogy vannak és olyan valóságosak. Legalábbis észleljük a gondolatokat és viszonyítjuk a jelenségeket. Milliónyit hittünk el belőlük. Rengetegen vannak! És ilyen sokkal nem lehet mit kezdeni! Egyszerre nem. Csakis egyenként. A jó harcos sem tud legyőzni egyszerre több támadót. Egyesével bánik el velük. És azért képes erre, mert megtanulta, hogy hogyan kell. Jól kigyakorolta. Aztán idővel, a harcok során, rájöhet, hogy a háborúság benne van és az ellenség, a helyzetek csak önmaga kivetülése. Hogy igazából, amint megszűnik a belső háború, lassan megszűnik a külső is. Én is harcoltam, fizikailag. És erre jutottam. Ma már többnyire csak fejben harcolok, természetesen magammal és ez kivetül a környezetemre. A gondolatokkal szállok szembe és azt hiszem ellenségek. Pedig a gondolatok is csak engem tükröznek. Jól megítélve őket és megvizsgálva ezeket az ítéleteket, megláthatom ezt. Megláthatom, hogy mit hittem el megszületésem óta. Hogy kinek hittem el magam. És megláthatom, hogy hol nem passzol a történetem a valósággal.

Nemrégiben facilitáltam valakit, akinek éppen nagyon pörögtek a gondolatkerekei. Próbáltam lassítani, fókuszálni, csendesíteni, nem sok sikerrel. Vagy két és fél órán keresztül ment ez így, amikor egyszer csak elkezdtek folyni a könnyei, csak sírt csendesen. Azt hiszem, leállt a nagy gondolatfolyam vagy nagyon belassult és percekig nem szóltunk csak néztük egymást.

Rengeteg a gondolat és szélsebesen áramlik, aztán kevés és lassan csordogál. Hol ilyen, hol olyan. Azt tapasztalom, hogy a legtöbb, amit tehetek az az, hogy tudatosan ránézek egy gondolatra, technikásan leírom és megvizsgálom. Mint a harcos több ellenféllel. Egyesével foglalkozom velük. És lehet, hogy az x-edik gondolat már nem lesz olyan intenzív. A harcban is többnyire így van. Amikor a harcos elbánik pár ellenféllel (akik eleve valószínűleg a legbátrabbak, legerősebbek voltak és nem mindig így van) a többi könnyebben feladhatja. Látják, hogy nincs esélyük. (Persze olyan is van, hogy nem a legerősebbek támadnak először) Talán a gondolatokkal is így van. A hiedelmek közül is sokszor eleinte az erősebbek jönnek, sőt vissza-vissza is térnek, aztán az egyre gyengébbekkel találkozunk. (Az is igaz lehet, hogy előbb a gyengébb töltetű hiedelmekkel találkozunk.) És gondolom, hasonlóképpen egy idő után mintha megfutamodnának, illetve ilyenkor már mi nem állunk ellen annyira a gondolatoknak. Meghagyjuk nekik a szabad áramlást. Hiszen ugyanolyan létjogosultságuk van, mint a másik embernek, akit ellenfélnek hiszünk.

Mint a harcban a győzelem vagy az önmagunkkal folytatott harcra való rádöbbenés, a gondolatok megkérdőjelezése és a vizsgálódás is ad valamiféle önbecsülést. Megteszem és ennek értéke van.

A Munka és az Élő Önvizsgálat ennek tudatos megtapasztalásában segít. Amíg azt hiszed, hogy a gondolatokat Te gondolod és nem veszed észre, hogy Te az észlelője vagy a gondolatoknak és más jelenségeknek, addig ezek a módszerek nem fognak neked túl sokat adni. Intellektuális tornagyakorlatok lesznek csupán a felszínen. A mély megtapasztaláshoz elmélyülésre, ránézésre, vizsgálódásra, kíváncsiságra, csendességre van szükséged.

Azt hiszem, hogy a Valami vagy a Semmi, természetéből fakadóan egyensúlyra törekszik. Nincs folyton gondolat és nincs teljes és örök csend sem. A világ változik, az élet változik, a dolgok változnak, ahogy a bölcsektől hallom, ez a változás az állandó. És az is lehet, hogy ez sem :-)

Arra hívlak, hogy találkozz a gondolatokkal egyesével! Hogy találkozz Magaddal!

AMIRE SZÜKSÉGED VAN A KÉRDÉSEK MEGVÁLASZOLÁSÁHOZ

Az alábbi írás egy feladatnak készült a Mélyülő csoportnak, aztán lett belőle egy bejegyzés :-) Imádom a Valóságot! (Amikor épp nem utálom.) :-)
Szeretettel ajánlom Mindenkinek, elmélyülésre!

IGAZ EZ? Nagyon szeretem ezt a kérdést. Olyan egyszerű. És amilyen egyszerű, olyan ritkán tesszük fel. És ha fel is tesszük, olyan összetett, koncepciózus válaszokat adunk, hogy az szinte kibogozhatatlan. Pedig, ha kicsit csendesítjük az elmét - megengedve neki, hogy a gondolatok és érzések szabadon megjelenjenek benne; és megengedve magunknak, hogy ne kezdjünk velük semmit, csak hagyjuk, hadd legyenek - megláthatjuk az igazat. Azt a tiszta igazságot, ami mentes a koncepcióktól, az ítéletektől és a viszonyítástól. Ebben a csendben meglelhetjük azt az igazságot, ami abban a pillanatban a miénk. És honnan tudhatjuk, hogy ez az igazság? Onnan, hogy nincs benne feszültség.

Nincs más dolgunk, csak együtt lenni a hiedelemmel és a kérdéssel: Igaz ez? Úgy is megkérdezhetjük, hogy: Mi a konkrét bizonyíték az adott gondolat igazságára? Pl. Karcsi megbántott! Mi a bizonyíték erre? Mi történt valójában? Mik a konkrét tények? Tudhatom, hogy mi volt a szándéka? Egyáltalán volt-e szándéka? Tudhatom, hogy mi zajlott benne, miközben azt tette/mondta, amivel engem „megbántott”?

Tedd fel a kérdést és várj! Az intellektuális válaszra a feszültség nem vagy csak kicsit és átmenetileg csökken. Az igazi válasz, az igazság felszabadít. Békéssé válsz, innen tudhatod, hogy már nem vagy történetben. Karcsi azt mondta, hogy kövér vagyok. Mihelyst meglátom, hogy a „kövérség” a történetem (az alvilág a „megbántott” történetnél mélyebben elhitt gondolat), abban a pillanatban tud szertefoszlani a „megbántott” történet. (És persze a kövérség is történet, de erre - a történet alvilágára - majd később, egy következő bejegyzésben visszatérünk.)

Próbáld ki azt, hogy amikor éppen feszült vagy, amikor épp történetben vagy, csak vedd észre a feszültséget és a történetet. Amíg a feszültségre a menekülést választod, minden marad a régiben. Ha kész vagy az igazságra, akkor tapasztald meg a feszültséget, engedd meg a történetnek, hogy ott legyen és vedd észre a gondolatot, ami szemben áll a valósággal. Ehhez kell a csendesség. Arra is fordíthatod az energiádat, hogy bizonygasd az igazad. Mindig megbánt. A múltkor azt mondta, hogy kiállhatatlan vagyok. Így is élhetsz. És ha semmilyen feszültséget nem okoz az igazad, boldog ember vagy. Ha viszont ez nem így van, felteheted ezt az egyszerű kérdést és várhatsz.

Ebben a csendes várakozásban sok mindent megtudhatsz magadról, a hiedelmeidről, történeteidről és a Valóságról. Ez az önismeret útja, az önvizsgálat. A csendességben ismered meg magad, születsz újjá. És így már tudatosan élheted ugyanazt az életet, amit az „első” születésednél kezdtél megtapasztalni. Akkor még nem volt történeted, nem voltak viszonyításaid és ítéleteid. A világot és annak működését, amit ezután ártatlanul (hiszen nem tudtad megkérdőjelezni és megvizsgálni) elhittél, most már megvizsgált hiedelmekkel, újra megtapasztalhatod.

A Munka ehhez a megtapasztaláshoz segít hozzá!