Mik az élmények?
Az önvizsgálatokon először kérdéseket teszünk fel és nem a Jól Tudom
válaszait várjuk, hiszen azokat már jól tudjuk. Vegyél csak egy élményt!
Gondolj egy meghatározó, karakteres, intenzív élményre. Pl. amikor szerelmes
vagy, egy jót eszel, vagy a tengerben úszol. Figyeld csak meg, mi zajlik
benned, miközben erre az élményre gondolsz! (Ez az önvizsgálat következő része: megtapasztalás, figyelem, észlelés).
Mit tapasztalsz, érzel? Milyen gondolatok, szavak, képek, hangok, szagok
bukkannak elő? És milyen érzelmekké, érzelmi állapotokká állnak össze ezek az
érzések és gondolatok? Ez - amivé összeáll - az azonosulás. A szerelmessé vagy dühössé azonosult Én. Ilyenkor
hisszük-érezzük, hogy szerelmesek, dühösek vagyunk, félünk vagy örülünk. Azt
hisszük, hogy ezek az érzelmi állapotok vagyunk. És amíg nem hatalmasodnak el
egy-egy életszakaszunkban a negatívnak bélyegzett érzelmi állapotok, addig
’jól’ elvagyunk. Ha viszont túl sok vagy hosszabb ideig tartanak ezek a dühös,
szomorú, elkeseredett szakaszok, akkor a szenvedés felerősödik, az elhitt
identitásunk erőteljesebben mutatja meg magát. Amíg nem vagyunk tudatosak erre
és nem látjuk a működési mechanizmusait, addig szenvedünk, menekülünk,
elnyomunk, vagy valamilyen módon próbálunk megszabadulni ezektől az
állapotoktól. Az összes ’megváltoztató’ módszernek ez a nehézsége, ezért nem
hoz maradandó változást. Ezek a módszerek megszabadulni, megváltoztatni akarnak
dolgokat, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy mi is az érzelmi állapot.
Hogy miből áll.
Az Önvizsgálatokban a figyelmet, a
megértést, az észrevevést, az észlelést és a megtapasztalást használjuk. Ezeken
keresztül találkozhatunk azzal a valakivel, aki az azonosulások előtt van. Ez
úgy történik egy önvizsgálat során, hogy nézőpontot váltunk és 'kívülről' nézünk rá az
érzelmi állapotra. Megkérdezzük, hogy mit mond rólunk ez az állapot. Feltárjuk
az azonosulásokat és meglátjuk, hogy minden
ilyen azonosulás képekből, szavakból és
érzésekből áll. Ez az önvizsgálat
harmadik szakasza.
Konkrét élményt nézve a dühöm
szavakból (pl. ’Utálom xy-t, mert
átvert.’), képekből (’Látom a lelki
szemeim előtt, ahogy Hawai-on henyél a pénzemből.’) és érzésekből (összeszorul a torkom, görcsbe rándul a
gyomrom vagy szétmegy a fejem) áll.
Ezeket a szavakat, képeket és érzéseket szétválasztva, önmagában nézve
vagy megtapasztalva jöhet létre a kiazonosulás egy érzelmi állapotból.
És itt egy saját élmény:
Elmentünk családostul egy hétre
kikapcsolódni a mindennapi életünkből, a munkából olaszhonba. Mivel már jártunk
ott, nagyon vártuk a szép tájakat, finom ételeket, fürdést a tengerben,
napsütést, városnézést, pihenést, fagylaltozást és még sorolhatnám. (Ezeket nevezhetjük elképzeléseknek,
elvárásoknak.)
Ez részben sikerült is, hiszen
napokig eszembe sem jutottak az önvizsgálatok vagy a masszázs. Csak élveztem a
vezetést (egy lakóautóval mentünk), a tájakat, már első nap a tengert és a
fagyit, hogy a családom (egy híján) együtt van. Imádtam reggelit készíteni és
mosogatni utána. Minden szép és jó volt, még azzal együtt is, hogy öt emberből
(három tini!), szinte mindig volt valami, ami valakinek nem tetszett.
Ez amolyan menős, intenzív
megtapasztalásos út volt. Minden nap máshol aludtunk, más városban vagy
tengerparton töltöttük a napot. Rengeteg élményben volt részünk, és bennem nem
is minősítődtek már ezek az élmények, egyszerűen élveztem, megéltem a
pillanatokat.
Magam is meglepődtem, amikor az
ötödik napon - éppen Pisa-ban a ferde toronynál vigadtunk - visszaértünk az
lakóautóhoz és nyitva volt az ajtaja. Egyből bűzlött valami, miközben az is
megfordult a fejemben, hogy én hagytam nyitva. Kihajtva az ajtót mát tisztán
láttam a szemközti ablak maradványait, kétség nem volt: feltörték. Minden
kinyitva, szétdobálva. El is vittek egy-két dolgot: a laptopot, a lányom telefonját, a másik lányom ipod-ját. Szerencsére a pénz
széfben volt, ahhoz nem fértek hozzá. (Ezeket
nevezzük tényeknek, valóságnak.)
Miközben tettem a dolgom
(kerestem egy olaszt, felhívtam a rendőrséget, a biztosítót, letiltattam a sim
kártyát), figyeltem a testembe is. Először a megszokott feszítést éreztem a
fejemben, de semmilyen erős érzelem nem tapadt hozzá, és a felbukkanó
gondolatokat is hagytam, hadd jöjjenek-menjenek. Persze nem voltam a
’határtalan boldogság’ állapotában, de nagyon rossznak sem címkézném a
történteket.
Az egyetlen többször felbukkanó
gondolat a ’Miért hoztam laptopot magammal!? Nem is volt rá szükségem.’ volt. (Ezt nevezzük stresszes gondolatnak. Ha
hiszel neki, szenvedsz.) És észre is vettem azokat az újra feljövő
gondolatokat, amik az indulás előtt azt sugallták, hogy vigyem. Lassan meg is
békéltem ezzel. Észrevettem olyan gondolatokat is, hogy ’Tőlem még soha nem
loptak.’ vagy ’Milyen jó, hogy nem voltunk a kocsiban, amikor feltörték. Aztán
megláttam azt is, hogy milyen jól ’kezelem’ a helyzetet. Oda tudtam fordulni
magamhoz és a fontos intézkedések után, meg némileg közben a családom felé is.
Bár erről inkább őket kellene kérdezni. (Ilyen
a stresszes gondolat nélkül.)
A másik, kicsit később
felbukkanó, érzet a nyomás a hasamban volt. Ez egész délután velem volt.
Étvágyam sem nagyon volt, de azért ezt a dolgot fogyókúrás receptként nem fogom
népszerűsíteni J
Ehhez az érzéshez csak az a gondolatkör társult, ami az Új medicinából jön, hogy
a testi tünet az érzelmi konfliktus megoldása után jön. Ezek szerint ez egy
rövid és gyenge kis konfliktus volt, hiszen nem voltak erős és hosszan tartó
testi tünetei. (persze itt beindult a megmagyarázó elme :-) )
Az enyhe feszültség a nap végére
fel is oldódott.
Pár éve máshogy reagáltam volna.
Más ’megoldó képletek’ jutottak volna eszembe, más reakciók kerültek volna elő.
Hála ezért magamnak, az
Önvizsgálatoknak, és mindenkinek, akinek bármi köze is van ehhez az egészhez!
Ha szeretnéd az élményeket önmagukban, címkék és azonosulások nélkül is megélni nézd meg programjainkat: