A FÉLELEM AJÁNDÉKAI

Lehet, hogy meghökkentő a cím. Hogyan lehet a félelem ajándék? Ez nonszensz. Hát…ha két évvel ezelőtt kérdezik ez tőlem, én biztos visszakérdeztem volna, hogy: ’Jól vagy? Miről beszélsz? A félelem ajándék? Hahaha’.

Most meg itt vagyok ezzel a címmel és kiteszem magam annak, hogy furán nézzenek rám. Egy biztos: ez utóbbitól nem félek. J

Az elmúlt két év nekem a félelemről, és annak különböző megnyilvánulásairól szólt. Egy pánikrohammal kezdődött, amiről már olvashattatok itt a blogon. Arról nem írtam, hogy nem sokkal az első ilyen roham után elmentem egy Hellinger-féle állításra, ahol a félelmet állítottam fel. A félelmet megszemélyesítő férfi csak keringett körülöttem azt mondogatva, hogy ő nem is létezik. Igen szürreálisnak hatott a dolog, és nem fűztem túl nagy reményeket ahhoz, hogy ezután majd a félelem megszűnik. Ugyanis ez a para igencsak valóságosnak tűnt. A testem a rohamok közben remegett, elgyengült, szúrt, nyomott vagy feszített és egy jó nagy rakás gondolat is társult az érzésekhez. Kompakt kis pánik, szorongás vagy félelem volt ez.

Akkoriban még nem gondoltam, hogy ez mekkora ajándék nekem. Inkább szabadultam volna tőle, próbáltam elkerülni, kimenekülni ezekből a helyzetekből, csak hogy ne kelljen éreznem ezeket a félelmeket. Mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel. A rohamok jöttek, a szorongás erősödött és egyre gyakrabban és hosszabban volt jelen.

Szerencsémre ismertem pár módszert, melyekkel próbáltam a végére járni ennek a történetnek és nem kellett – nem is akartam – gyógyszereket szedni és orvoshoz menni. Bár a biztonság kedvéért egy időben ott lapult pár pirula a zsebemben.

Gondolom, már inkább azt olvasnád, hogy lett ebből ajándék. Igyekszem rövidre fogni, de hát két év az két év. Persze, hozzá vagyunk szoktatva – a nem mindig értékes – instant megoldásokhoz, és értem, ha már azt fontolgatod, hogy abbahagyod az olvasást.

Visszatekintve erre az időszakra, rájöttem, hogy a gyors megoldással kecsegtető lehetőségek nem segítettek hosszabb távon, a végleges megoldásról már nem is beszélve.

Tudjátok, a jó ajándék jól be van csomagolva, és ránézésre nem lehet megállapítani, hogy mit rejt a csomagolópapír. Nos, így jártam én is a szorongással. Jól be volt csomagolva. És a csomagolás nem más volt, mint a gondolatok és az érzések.

Egyértelműbben fogalmazva: amennyiszer csak beindult a pánik, mindig ott voltak a következő gondolatok: ’Mi fog történni velem?’ ’Biztos bele fogok halni.’ ’A családom magára marad, ha kimúlok.’ és ezek társai. És mindig ott voltak az érzések: a tehetetlenség, kiszolgáltatottság, halálfélelem és még sorolhatnám. Akkor még nem tudtam, de ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel volt becsomagolva a történetem. Ezek a gondolatok és érzések rejtik el előlünk az ajándékot. Egyszerűen nem látjuk meg tőlük. És ugye, ahhoz, hogy megkaparinthassuk az ajándékot, hozzá kell fognuk a kicsomagoláshoz. Ez elkerülhetetlen. Nem feltétlenül könnyű ez, mert jó erős a szalag és a papír is vághat. És van, hogy nem vagyunk elég kitartóak és kíváncsiak ahhoz, hogy kibontsuk a csomagot. Néha szídjuk azt, aki becsomagolta és nekünk adta.

Én a félelmeimmel kapcsolatos gondolatokkal és érzésekkel való közvetlen találkozással bontogattam az ajándékomat. (Erről most nem írok részletesebben, a blogon mindent elolvashatsz az önvizsgálatokról, és több bejegyzésben is leírtam ezt részletekbe menően. A bejegyzés végére beillesztek pár linket.)

Mondhatom, ez az ajándék akkurátusan volt becsomagolva. Több réteg, vaskos papírral és erős szalagokkal leragasztva és átkötve. De én nagyon kíváncsi voltam, és ugyan a lelkesedésemet időnként elvesztettem, mégis mindig újra nekiálltam a bontogatásnak.

Míg végül elfogyott a csomagolóanyag. Először fel sem tűnt. De lassacskán észrevettem, hogy már napok, hetek óta nem szorongok. Függetlenül attól, hogy volt egy-egy kósza gondolatom, amiktől azelőtt pánikoltam, és volt pár érzésem, amitől korábban beparáztam. Valahogy megszűnt a szorongás. Csak később értettem meg, hogy egyszerűen szétesett a félelem hiedelme, az illúzió. És eszembe ötlött az állítás, amikor a félelem azt mondogatta nekem, hogy ő nem létezik. Igen, megszűnt, atomjaira, alkotóelemeire esett szét.

És akkor jöjjön az ajándék, ha még nem kristályosodott ki a számodra. Az ajándék az út volt. A tapasztalás. A csomag nem rejtett semmit, illetve a semmit rejtette. A félelem illúzióját.

És ez az egész folyamat egy újabb ajándékot adott. Az, hogy ezt az utat megjártam, tapaszatlatokat szereztem, kinyitott abba az irányba, hogy megosszam ezt az utat veled. Hogy bátorítsalak, ha épp elfogyott a kitartásod, ha nem találod a kíváncsiságod, ha egyedül vagy és elveszettnek érzed a helyzeted. Ez is az ajándék része.

Egy soron következő bejegyzésben majd arról írok, hogy a különböző félelmek milyen konkrét ajándékot rejtettek.

Köszönöm, hogy elolvastad!

És a linkek:

Szorongás Önvizsgálat

Pánikbetegség

Szorongás hol vagy?

Félelemmentesen élni

A közeljövőben készülök hirdetni csoportos intenzív kurzussal és rendszeres, beszélgetős-megosztós-gyakorlós összejövetelekkel is! Részleteket megtudhatsz itt a blogon és a Facebook-on:

https://www.facebook.com/onvizsgalatok

VÁLTOZÁST AKAROK!

"Az Életre néha más nézőpontból szükséges ránézni."

Előre jelzem: Nem gondolom, hogy meg kellene változni! A Változás talán az egyetlen állandó jelenség. Amikor aut hisszük, hogy bárminek vagy magunknak meg kellene változnia, pont nem vesszük észre a folyamatos változást. A fókuszunk ilyenkor beragad, mindössze azzal, hogy ilyenkor egy-egy gondolathoz és érzéshez ragaszkodunk. A Változás önmagától történik, ahogy a ragaszkodás oldódik.

Az életünk időnként úgy alakul, hogy legszívesebben újrakezdenénk. Időnként elegünk lesz a szüleinkből, párunkból, gyerekünkből, munkánkból, a testünkből, a betegségből, a hajtásból, az egyhangúságból, a boldogtalanságból, a fájdalomból, a félelemből és ritkábban akár a jólétből, a pénzből, a jó munkából, boldog családból is. Hogy miért? Pláne, miért lesz elegünk az ún. pozitív dolgokból? Talán azért, mert elkezd unalmas, mechanikus, értelmetlen, értéktelen, zavaros vagy kilátástalan lenni a helyzetünk.

Ilyenkor azt szeretnénk, és sokszor azért teszünk, hogy megváltozzon az életünk. Ezt a változást sokféleképp próbáljuk elérni. Megszakítjuk vagy kimenekülünk a kapcsolatokból, új munkát keresünk, fogyózunk vagy erősítjük, gyógyítgatjuk a testünk, próbáljuk elkerülni a veszélyeket, csökkenteni a fájdalmakat és megkeresni a boldogságot.

Egyszóval változtatni, váltani akarunk.

Úgy találtam a saját életemben, hogy a változás nem könnyű. Sok mindennel próbálkoztam, de a legtöbb ilyen nem hozott ’nagy’ fordulatot. Van egy ’hang’ – nevezhetjük gondolatnak is – ami gyakran és hosszasan kommentálja a történéseket. És ahogy visszagondoltam ezekre a próbálkozásokra, rájöttem, hogy bármilyen kis változás történt az életemben, annak voltak bizonyos ’feltételei’. Először is érdemes észrevenni, hogy mi is van, mi az, amiben vagyok. Pontosan megfigyelve az érzéseimet és gondolataimat. Emellett megláttam, hogy nem mindegy a hozzáállásom. Ha pl. utálom a helyzetet, a Másikat vagy magam, az nagyban nehezíti a dolgot. És végül a korona csak akkor kerülhet Változás Herceg fejére, ha megmozdulok. Önmagában kevés tudni, hogy miben vagyok és nyitott kíváncsisággal hozzáállni. És fordítva is igaz: önmagában tenni, negatív ’úgysem lesz jobb’ attitűddel vagy anélkül, hogy tisztában lennék a helyzethez fűződő érzelmeimmel és gondolataimmal, sosem hozott megnyugvást.
Az alábbiakban kicsit részletesebben is leírom ezeket a – véletlenül sem kőbe vésett – ’feltételeket’.

A Változás feltételei:

1. Észlelés: Észrevenni, tudatosítani a helyzetet

Lehet, hogy magától értetődőnek tűnik egy helyzet – legyen az pozitív, semleges vagy negatív – észlelése. Sokszor mégsem vesszük észre, nem tudatosul, hogy mi is történik velünk, miben vagyunk benne. Az életünk jó részét automatizmusok, feltételes reflexek, berögzült reakciók alkotják.

Ezek tudatosítása az első feltétele a Változásnak. Ha nem veszem észre, hogy miben vagyok, hogyan vagyok, hanem csak a gondolati-érzelmi vihar dobál, akkor nehezen találok ’fogást’ a helyzeten. Ehhez elsősorban egy kis lassításra, csendre lesz szükségem. Ha lecsendesülök, akkor kivehetővé válnak az egyes gondolatok és érzések. A viharos kavalkádból így hozzáférhetővé válnak az alkotóelemek. Ha a viharban nyitott szemmel, tiszta tudattal vagy, mindig egyértelműen fogod látni a következő lépést. Ha viszont félsz és el akarod kerülni, sok mindent nem tudsz észrevenni.

Én többnyire az írásos formát választom a lassításra. Azért írom le, mert azt figyeltem meg, ha ’fejben’ csinálom, akkor a gondolatok és érzések csak cirkulálnak, az azonosulás marad, a feszkó meg nő. Ezért egyszerűen leírom, ami éppen zajlik bennem. Szemügyre veszem a vihart. Feketén fehéren odateszem a papírra a gondolatokat és az érzéseket. Leírom, hogy mi nem tetszik, mit szeretnék, mitől félek,  mit érzek, miért vagyok dühös, szomorú vagy elkeseredett. Minden érzelem és szó kikerül a papírlapra. Már önmagában az, hogy leírom, oldja a feszültséget. Érdekes ez, mert amíg ’bent’ dúl a vihar, az tele van feszültséggel. Amint ’kikerül’ enyhülni kezd. Mintha ez lenne az útja. Csak, amikor bent reked, akkor feszít. (Lehet, hogy ez szimpla fizikai-lelki törvényszerűség.) Tanult mintánk az érzelmek elfojtása és a gondolataink, igazunk hangsúlyozása. Ezekkel a mintákkal, tudattalanul reagálva éljük az életünk nagyobbik részét egészen addig, amíg a feszültség, az érzelmek elő nem törnek, kikényszerítve a törvényszerű változást. De ezt nem feltétlenül kell megvárnunk.

A lényeg, hogy leírva, kézzelfoghatóvá válik az addigi kaotikus, belső vihar. Így már lehet vele valamit kezdeni. És ezen a ponton lesz szükségünk a következő ’feltételre’.

2. Attitűd: Kíváncsi, elfogadó hozzáállás

A hozzáállás – a HOGYAN – elengedhetetlen része a változásnak. Ha ugyanazzal a hozzáállásal folytatjuk az életünket egy-egy viharos időszak után, akkor nem indul be a változás, sőt még haragudhatunk is magunkra, ezzel plusz feszültséget adva az amúgy sem kiegyensúlyozott helyzethez.

Felmerülhet itt a kérdés: Hogyan legyek kíváncsi és elfogadó, amikor mondjuk éppen dühös vagyok az egész világra, beleértve saját magam is?

Az én esetemben ez kétféleképpen történt meg. Vagy egyszerűen bevillant a gondolat, hogy ’nem igaz, hogy ez csak így lehet’ – így kíváncsivá lettem, illetve ’ez van, erre nincs hatásom’ – így elfogadóvá váltam. Vagy annyira nagy volt bennem a feszkó, félelem, fájdalom, hogy egyszerűen az érzés átlökött a kíváncsiság és elfogadás térfelére.

A kíváncsiság és az elfogadás nem ’csinálás’. Nem lehet előidézni, csak megtörténik, kialakul. Pontosabban újra megélődik. Gondolj csak vissza arra az időre, amikor pici gyerek voltál. Amikor tudni akartál, akkor voltál kíváncsi. És ezt nem ’csináltad’,  akkor még nem nagyon álltál ellen a dolgoknak, elfogadó voltál. Talán nincs is más dolgod, mint felidézni ezt az állapotot. Újra átélni, és ebből az átélt, kíváncsi és elfogadó, gyermeki állapotból szemléni a történéseket és cselekedni. És meg is érkeztünk a harmadik feltételhez.

3. Cselekvés: Lelassult, csendes, átélő, mentális és fizikai tevés

Sokszor azon agyalunk, hogy mit csináljunk, merre induljunk, mihez kezdjünk. Amint megvan a HOGYAN állapota, azaz a hozzáállás, többnyire már nincs nagy szükség a MIT-re. Amikor a kíváncsiság és az elfogadás állapotába kerülsz, elfogynak a kérdések. A tett, a cselekvés önmagától értetődő lesz. És ha mégsem, akkor van itt pár lehetőség J

’Rest. Inquire. Enjoy life’ ahogy Scott Kiloby írja. ’Pihenj. Önvizsgálj. Élvezd az életet.’

Pihenés:

Hihetetlenül felszabadító tud lenni ez a – megszokott pihenéstől kissé eltérő – megpihenés. A lényege a megjelenő gondolatok (szavak és mentális képek) és érzések (érzelmek, testi érzetek) észlelése. Csak nézünk és érzünk. Nem gondolkodunk, nem gondolunk tovább, nem értelmezünk, csak tudatában vagyunk a felbukkanó gondolatoknak és érzéseknek. Ez egyszerű, békés szemlélődés.
Ez persze nem biztos, hogy eleinte könnyen megy. Kezdd rövid, pár perces megpihenéssel, más szavakkal belső szemlélődéssel, egyszerű létezéssel, levéssel.

Ez lehet, hogy fura vagy félelmetes is lesz. Kérj ehhez, illetve az önvizsgálathoz facilitátor segítséget, ha úgy érzed!

Önvizsgálat:

Az Élő Önvizsgálatok (ÉÖ), Scott módszere az egyik legletisztultabb eszköz arra, hogy átláss a szenvedés legfőbb forrásán, az elkülönültségbe és elégtelenségbe vetett hiedelmeken. Ezekkel az önvizsgálatokkal, az életed stresszes helyzeteiben, feltárhatod a feszültségeid okait. Láthatóvá válnak azok a ’részeid’, élethelyzeteid, amikben úgy érzed nem vagy megfelelő, nem vagy elég jó. Amikor fény derül egy ilyen azonosulásra (pl. mások nem fogadnak el), az olyan mintha lenne egy ilyen én-részünk, aki nem elfogadható. Ilyenkor Megtalálhatatlan Önvizsgálattal (MÖ az ÉÖ egyik fajtája) keressük ezt az én-részt, addig amíg megtalálhatatlanná válik, azaz már semmi nem jelenti, tükrözi vissza az elfogadhatatlanságot. Ez az, amikor átlátunk egy hiedelmen, azonosuláson.

Megközelíthetjük az elkülönültség és elégtelenség érzését a félelmeken vagy függőségeken keresztül is. Ezekben az esetekben a Szorongás Önvizsgálatot (SZÖ) és Függőség Önvizsgálatot (FÖ) használhatjuk. Az SZÖ-ben a valós fenyegetést, az FÖ-ben a parancsot vagy késztetést keressük, amíg megtalálható. Ezek az eszközök megmutatják nekünk, hogy miért félünk vagy használunk valamilyen szert vagy cselekvést kényszeresen. Megmutatják azokat az érzéseinket és hiányainkat, amiket el akarunk fedni vagy el akarunk kerülni. És talán már megfigyelted, hogy az elkerüléssel, hosszabb távon, nem mész sokra.

Az írásos önvizsgálat szintén hatékony formája A Munka, Byron Katie módszere, ami a Négy Kérdés és a Megfordítások segítségével fedi fel a békés Valóságot. A Munka a bennünk feszültséget keltő, eddig megkérdőjelezetlen gondolatok felülvizsgálásával megmutatja, hogy minden stressz, nehézség, fájdalom és félelem a tények értelmezéséből fakad. Egyszerűbben fogalmazva nem szeretjük, nem tudjuk elfogadni azt, ami van. A Munka önvizsgálat kinyitja az elmét, és ezen keresztül a szívet, így hozza el a Változást az életünkbe.

Az élet élvezete:

Ezt nem részletezem nagyon. Élvezem a lélegzést, a mozgást, az evést, a szexet, a kikapcsolódást, a tanulást, a munkát, az együttlétet, az egyedüllétet vagy bármit, ami van.

És ez sokkal könnyebb, amint felülvizsgáltam a történeteimet.

Aktuális képzések:

http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

TERMÉSZETES NYUGALOM MÓDSZER A FÜGGŐSÉGEK ELHAGYÁSÁÉRT - SCOTT KILOBY VIDEÓ

Ebben a videóban Scott a Függőség Önvizsgálatról beszél, szeretettel ajánlom mindenkinek!

Mindannyian függünk valamitől. Egyesek különböző szereket használnak, mint például az édesség; cigaretta; alkohol; kávé; különböző ételek, míg mások sokat ülnek a számítógép előtt vagy sokat dolgoznak; sportolnak, megint mások pedig gondolatoktól függenek, amiket kényszeresen ismételgetnek maguknak. Ilyen lehet a "le kellene már fogynom" gondolat is. :-)

Mi is történik itt valójában?

"Sokak számára az unalom szorosan kapcsolódik a függőséghez. Már nagyon korai életkorban elkezdődik. Ha megfigyelsz egy gyerekcsapatot, akik épp unalmas pillanatba kerülnek, melyben nincs mit csinálni, gyakran lázasan kezdik el keresni a következő csinálnivalót, csak hogy betölthessék a jelen pillanat üresség-érzetét. Mindannyian ezzel az örökös üresség-betöltő késztetéssel növünk fel. Sokak számára az élet egy hosszú cselekvéssor, melyet azért végeznek, hogy elkerülhessék a csinálás nélküli létet vagy a csendességet. És ez lehet az emberi fejlődés hajtóereje is sok területen, például a technológia és ipari fejlesztések területét. De a függőségeink mögött is ugyanez a hajtóerő húzódik meg."

 (Scott Kiloby)

Úgy érződik, mintha lenne egy erő, ami oda húz, hogy megegyem, megigyam, megvegyem vagy megtegyem azt a dolgot, ami a függőségem tárgya. Azt érzem nem tudok ellenállni, magával sodor a késztetésem vagy erőből , önuralommal próbálom megállni... ami néha sikerül, néha nem. Elég gyakran találkozom a bűntudattal, hibáztatom, ostorozom magamat és mondogatom magamnak, hogy abba kellene már hagyni...

Nagyon fontosak a kérdések, amiket feltehetek magamnak, mert azokat megválaszolva válhatok tudatossá ebben a folyamatban. Mi az, amit függőségnek gondolok? Hogyan élődik meg ez a mindennapokban? Mire használom, mit kapok tőle? Miért akarom abbahagyni, mitől félek? Kinek érzékelem magamat a függőségem tükrében, mit mond az rólam?

Mi hiányzik nekem valójában, amikor a "szeremhez" nyúlok?

Amikor kíváncsivá válok a saját válaszaimra, hajlandó vagyok belenézni, akkor ráláthatok a működésemre, megláthatom a mélyben meglévő hiány történeteimet. Észrevehetem, hogy mit hittem el magamról, hogy van itt egy elkülönült valaki, akivel valami baj van.

Ilyenkor szomorú leszek vagy dühös, mindenfélét kezdek érezni a testemben, gombócot a torkomban vagy szívszúrást, esetleg gyomorgörcsöt.

Megtanultam, hogy ezek nem jó érzések és el akarok menekülni előlük. Ennek egyik módja a szerhasználat. Amíg szívom a cigimet, iszom a boromat vagy tömöm magamba az édességet egy pillanatra kikönnyülök ezekből az érzetekből, abbahagyom a folyamatos keresést, önmagam jobbítását, ostorozását, akkor éppen nem hiányzik semmi.

Ha csak egy pillanatra is...nyugtom van ....

Most a saját megtapasztalásomat írom le először a cigarettával kapcsolatban.

Régi kapcsolat a miénk. Többször elszakadtunk már egymástól, mindig volt valami apropója az elszakadásnak és az újrakezdésnek is. Egyáltalán nem voltam tudatos ebben a működésben.

Legutóbb akkor kerültem függésbe tőle, amikor beerősödtek a stresszes gondolataim önmagammal kapcsolatban és elhittem, hogy a környezetemben lévő embereknek másképpen kellene bánniuk velem, mint ahogyan teszik. Féltem, szorongtam és el akartam menekülni az életem elől. Leginkább az érzés elől, hogy nem vagyok elég jó. Mindenféle elképzelésem volt arra vonatkozóan, hogy kinek mit kellene csinálnia, hogy én jól érezzem magam.

Muszáj volt cigarettát venni és otthon elszívni, mert lecsendesedtem és megnyugodtam tőle.

Addig, amíg szívtam arra figyeltem és egyfajta támogatottságot éreztem közben. Aztán mindig olyan hamar leégett és jött a következő kör az ellenkező irányból, hogy nem egészséges, drága, büdös és abba kellene már hagyni. Ugyanakkor nem haragudtam magamra nagyon, amiért ezt csinálom. Elfogadtam, hogy ez van és nem erőltettem a leszokást.

A stresszes helyzetek meg egyre csak jöttek.....

Először leírtam a gondolatokat egy papírra, hogy lássam egyáltalán miket gondolok azokban a helyzetekben. Majd Byron Katie Munka Módszerével elkezdtem megkérdőjelezni őket. Feltettem a négy kérdést, magamba engedtem a megfordításokat és lassan megmozdultak a "kőbe vésett" sztorik.

Ekkor észrevettem, hogy jutalmazásra is használom a cigit, egy-egy elvégzett és megkönnyebbülést hozó munka után megengedtem magamnak 1-1 szálat.

Kitartóan végeztem az önvizsgálatot, így napvilágra kerültek a történeteim. Megláttam, hogy miket hittem el magamról, hogyan működtem, amikor igaznak véltem a stresszes gondolataimat. Folyamatosan  jártam a tanfolyamokra, tematikus napokra , összejövetelekre és egyszer csak megérkeztek hozzánk Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai is. Innentől kezdtem igazán kapcsolatba kerülni az érzéseimmel, egy eszközt kaptam a kezembe, amivel egyre mélyebb rétegekbe jutottam magamban és elkezdtek kioldódni az azonosulásaim.

Sokat dolgoztam és dolgozom mind a mai napig magamon egyedül is és facilitátorokkal is. Sok hiány sztorimra néztem már rá, néhányra többször is. Úgy tűnt mintha lenne valaki, aki nem elég jó; nem szerethető; nem fontos; akit nem vesznek figyelembe és még rengeteg más. Koncepciókra néztem rá: jó anya; jó nő; bizalom; siker; szeretet; stb. Szorongásokra, félelmekre...fenyegetésekre. A cigarettáról szinte észrevétlenül jöttem le, egyik nap feltűnt, hogy már rég nem gyújtottam rá. Pusztán attól, hogy végeztem az Önvizsgálatokat megtörtént. Azóta sem hiányzik. Ebből is látszik, hogy magát a függőséget a hiány sztorik tartják életben.

Azért nem aggódtam, hogy nem tudom kipróbálni a Függőség Önvizsgálatot (FÖ), mert volt még nekem a habos sütemény iránti vonzódásom. :-) Végigcsináltam az FÖ-t rá és megtanultam kiszúrni a szellemképet, ami felbukkan még mielőtt elindulnék sütit enni. Legtöbbször ez egy mentális kép volt magáról a sütiről és csak azt vettem észre, hogy megjelent egy vágy érzet a testemben, mellette az a gondolat, hogy "úgy ennék egy krémest". Külön-külön ránéztem a szavakra, a képre, a testi érzetre és mindenhol a vágyat kerestem, de nem találtam sehol. Mostanában simán ott tudok hagyni egy krémes sütit a tányéron és azzal sincs bajom, ha nagy ritkán megeszem.

A kávé függőségemre viszont már többször csináltam FÖ-t  és azt látom, hogy ez egy folyamat, amelyben finoman oldódik ki a sóvárgás. Egyszerűen szeretem az ízét és az illatát. Most ott tartok, hogy mára már csak a reggeli habos kávén van függőség, azt még meg kell innom, hogy jól induljon a napom. Napközben már jól elvagyok nélküle. Éppen tegnap kezdtem neki harmadjára az önvizsgálatnak és rögtön elő is jött a hiány történet az élet habos oldaláról...Egyik oldalon ott volt a napi rutin, a felelősség, kötelesség, feladatok, amiből segít a kávé kikönnyülni...a másik oldalon megjelentek képek a tengerről, nyugalomról, pihenésről...és sehol nem volt a sóvárgás a kávé után, sőt egyáltalán nem akartam meginni.

A függőségben nem csak a késztetés, vágy, sóvárgás van jelen, hanem a tiltás is, hogy miért nem szabad, vagy nem kellene kávét inni. 
A folytatásban ránéztünk erre a tiltásra, nagyon érdekes volt, hogy milyen képek, szavak és testi érzetek bukkantak fel és nem találtam a tiltást rajtuk sehol. Helyette találtam egy késztetést a lázadásra és egy hiányos ént, aki az egész működés hátterében áll. A harmadik alkalommal ezekre fogunk ránézni. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra.  G.G.

AZ ELME TUDATTALAN ELKERÜLÉSI ÚTJAI I.

Valahogyan eljutottál az önvizsgálatokhoz. Az élet, sors vagy elme ide vezetett. Ez nem az utolsó megálló, csak egy állomás. Az önvizsgálatok, vagy ahova ezen keresztül jutsz, nem végállomás. Az csak az elme játéka vagy elképzelése, hogy van bármilyen végcél, végleges, megtalálandó, csúcs állapot. Az a tévhite, hogy valahova el kell jutni. Csak azt nem veszi észre, hogy már ebben a pillanatban is ott van. És mindössze azért nem veszi észre, mert gondolati szinten valóban nincs ott. Hol a közelebbi, hol a távolabbi múltban és jövőben kószál keresve a bizonyítékokat az álláspontjai igazára és valamit, ami jobb és szebb, mint az eddigiek. Nem mondom, hogy ez rossz így. Az is jó valamire, amikor épp nem vagyok a jelenben. Hogy csak a legkézenfekvőbbet említsem: ráébredhetek, hogy éppen nem itt vagyok, hogy valami jobbat, szebbet keresgélek a jövőben, és hogy mindez mennyi feszültséggel jár, ami azonnal vissza is ránt ide. Így érkezünk meg – sokszor a fájdalmakon, feszültségen keresztül – újra a jelenbe.

Visszatérve, találkozol az önvizsgálatokkal, mert keresed a nyugalmat, békét, szeretetet vagy bármi fontosnak tetsző dolgot. Elkezded végezni és az elme – mivel a dualitást, a dolgok egymáshoz viszonyítását tanulta meg alapvető értéknek – az önvizsgálatokban is megtalálja azt, ami nincs rendben vele. Az önvizsgálatokat is képes arra használni, hogy az igazát, az elképzeléseit védje. Mintha ezek az elképzelések, az identitás szétesése az elme, illetve az Én halálához vezetne. És hogy ezt a képzelt identitás-halált elkerülje, mindent megtesz.

Ebben a bejegyzésben a saját utamon tapasztaltalt első elkerülési módot írom le, ami Byron Katie Munka Önvizsgálatának első kérdésénél mutatkozott meg.

Az Igaz ez? kérdés az első sokk az elménknek. Mi az, hogy nem igaz?? Pl. ’A főnököm folyton kiszúr velem, a legrosszabb munkát adja nekem’. És az elme máris példák tömkelegét hozza, hogy alátámassza az igazát. Jól megtanulta már, hogy csak akkor ér valamit, ha igaza van, és ezt be is tudja bizonyítani. Legalább önmagának.

Ha azt kérjük az elmétől, hogy kérdőjelezze meg az évtizedes, igazzá bizonygatott hiedelmét, ezerrel fog tiltakozni. És azért fog küzdeni, hogy véletlenül se veszítse el a keservesen összetákolt igazát, önazonosságát. Mert valamit kap ezektől a hiedelmektől. Hosszabb rövidebb ideig jó érzéssel tölti el, hogy igaza van vagy igaznak hisz valamit.

Minden egyes gondolatnál érdemes külön megnézni, hogy mit ad nekünk vagy mitől óv meg minket. ’A főnököm folyton kiszúr velem, a legrosszabb munkát adja nekem’ gondolat például elfedheti a ’nem vagyok megfelelő’ identitásomat, vagy megóvhat attól, hogy konfrontálódjak a főnökömmel, illetve akár azt is adhatja, hogy megkapom a titkárnő helyeslését vagy sajnálatát. Ezektől kicsit jobban érzem magam, és úgy tűnik, hogy igazam is van. Megmarad az identitásom, ’tudom’ ki vagyok és – bár jól nem érzem magam – picit mégis jobb nekem, mintha csak úgy hagynám, hogy azt csináljon a főnök, amit akar.

Minek kérdőjelezzem meg? Az elme azt hiszi, hogyha megkérdőjelezi a gondolatot, akkor semmivé válik, nem fogják elismerni és elfogadni, pláne szeretni. Azt tanulta meg, hogy ahhoz, hogy elismerjék és elfogadják, bizonyítania kell. Ha nem bizonyítja az igazát, akkor a Másiknak lesz igaza, és ezzel megsemmisül. Ezért harcol foggal-körömmel, nem akar megsemmisülni. Mindössze annyit nem lát, hogy a megkérdőjelezés nem az ellentétes igazságot hozza, hanem kinyílást, lehetőséget, békét, megértést, elfogadást és szeretetet.

Nagyon egyszerű ez. Amíg egy gondolatban hiszünk, nem látunk mást. Próbáld ki! Nézz rá egy autóra vagy egy házra, bármire és keresd meg mi az, ami nem tetszik benne. Utána csak azt nézd! Amíg a nem tetsző részt nézed, nem fogsz mást látni! Így szűkül be az elme látóköre is, amint hisz egy gondolatnak. Egyszerűen nem lát mást.

Amikor elkezdjük megkérdőjelezni a hiedelmeink igazságát, akkor mindössze szélesítjük a látómezőt. Megnézzük innen és onnan. És amikor meglátjuk, hogy egy helyzetben többféle – sokszor ellentétes – igazság van, megnyílunk, és természetes béke tölt el. Vagy – és eleinte ez gyakori – szétesünk és káoszként fogjuk megélni az ellentétes igazságokat.

Az Igaz ez? kérdés elkezdi meglazítani a kőbe vésett igazságunkat. Ne próbálj jó választ adni erre a kérdésre vagy hosszan ecsetelni a miérteket. Ezek is csak egy elkerülési módok. Ha jó választ adok, akkor jól fogom magam érezni – bukkanhat fel a gondolat. Nincs jó vagy rossz válasz. Csak válasz van, ami ebben a pillanatban jön. Igen, nem vagy nem tudom. Ne bonyolítsd túl, ne magyarázd meg. Csak nézz magadba, hogy éppen mi az a válasz, ami benned van!

Azt is megteheted, hogy napokig, akár hetekig vagy egy adott gondolatra feltett Igaz ez? kérdéssel, várva a választ. Nem kell sietned. És persze megválaszolhatod azonnal is. Itt nem kell megfelelned semmilyen elvárásnak. Hagyj magadnak annyi időt és teret a válaszra, amennyire épp szükség van.

Elkerülés lehet az is, ha gyorsan válaszolsz, hogy túl legyél már rajta. Vagy szöszmötölsz a válaszadással, hogy ne kelljen vele foglalkoznod. Nincs más dolgod, mint észrevenni az ilyen gondolatokat is. Ilyenkor hagyhatod elcsitulni az újabb gondolatokat vagy ezekre is felteheted a kérdéseket.

Amint észreveszed az elme elkerülési kísérleteit, a tudattalan szférából a tudatosba kerül ez az önvédő mechanizmus. Így lehetőséged nyílik a megtapasztalásra, az elkerülés helyett.

Az önvizsgálatok hatékony gyakorlati út a megkérdőjelezésre, a tudattalan működések felszínre hozására és a feszültséget keltő hiedelmeink feloldására.

Ha késznek érzed magad arra, hogy megkérdőjelezd a stresszes gondolataid, ha szeretnél felszabadulni a feszültség alól, gyere el valamelyik programunkra:

Önismeret-Önszeretet csoport Szentendén

Szorongás, félelem, pánik - Gyakorlati Megoldások

Párkapcsolat tréning

Aktuális ÖnMunka alaptanfolyamok és tematikus képzések

HADD NÉZZELEK CSAK...

Ma Mayer Móni írását osztom meg. Móni a saját útját és megtapasztalásait sűríti egy rövid bejegyzésbe. Feltárja, hogyan élte az életét a tudatos önvizsgálódás előtt, és hogy miben változott az élete a vizsgálódás és tapasztalás során. Egyéni stílusával és őszinteségével olyan helyre viszi az olvasót, ahol a csodák történnek! Fogadjátok szeretettel Őt!

Hadd nézzelek csak…

Tavaly áprilisig a világért se vettem volna be, hogy a félelemmel, szorongással együtt lenni a legfelszabadítóbb dolgok közé tartozik. Sőt, gyerekkoromtól fogva ezerrel menekültem tőlük, mert úgy tanultam, ez a legjobb megoldás. 

Mikor a szüleim megpróbáltak rávenni, hogy aludjak végre külön szobában, éjszakánként gyakran elfogott valami furcsa, szorongató érzés. Ahogy visszaemlékszem, úgy hívtam: "egyedül vagyok". Ilyenkor átsomfordáltam hozzájuk, bebújtam közéjük a nagyágyba. Erre persze felébredtek és kérdezgetni kezdték, hogy mi van. Mondtam, félek, hadd maradjak velük, hadd bújjak oda. Sokszor belementek, odavettek, magyarázták, nincs semmi baj, minden rendben. Néha megkérdezték, mitől félek, és mikor megpróbáltam valahogy kibeszélni, azt mondták, olyan nincs is, csak képzelem, vagy hogy rosszat álmodtam, mindenesetre nyugodjak meg. Amúgy is nagy vagyok már, aludjak ügyesen egyedül.

Ebből úgy vettem észre, félni nem jó. A legtöbb, amit tehettek értem, hogy körbevettek, simogattak, hátha elmúlik. Ők se tudták, nekik se tanította meg senki, hogy együtt is lehetnénk ezzel a furcsa érzéssel.

Hát elkezdtem megtanulni a hárítást. És senki se tehetett róla, mindenki ártatlan volt benne. Ők is így szokták meg, ezt adták tovább.

Az oviban, suliban sokszor már ki is nevettek érte a nagyobbak, ha féltem. Ott ez volt a hagyomány, így tanulták meg Ők is. Ebből rájöttem, bátornak kell lenni, a félelmet muszáj titkolni, akkor lehetek valaki a többiek szemében.

Már csak elképzelni volt szabad, hogy mondjuk Anyu odavesz, és bőgni is csak a párnába lehetett, kis levegőkkel, nehogy meghallják a többiek, mert akkor jön a röhögés, a csúfolódás.

Erre ügyesen kifejlesztettem a hang nélküli könnypotyogtatást és egész nagy gombócokat is le bírtam nyelni a torkomon. 

Ők se rosszból csinálták, a tapasztalataikból tudtak élni.

Persze a képzelgés se használt, csak sokkal rosszabb lett tőle, mert Anyu nem tudott jönni, az meg nagyon fájt. Így egyre gyakrabban választottam, hogy inkább elnyomom a félelmet, elfoglalom magam valamivel, vagy jó bátornak mutatkozom, mert sokkal élhetőbbnek tűnt, mint együtt lenni a szorongás érzésével, meg az Anyu nélküliség fájdalmával.

Azt mindenesetre jól kitaláltam magamnak, hogy mikor félek, kell nekem valaki ahhoz, hogy elmúljon. Szólni viszont nem szabad, úgyhogy a saját csapdámba estem.

Erre az egészre persze kicsit se voltam tudatos, csak éppen ebben a katyvaszban éltem az életemet, egészen addig, míg el nem kezdtem önismerkedni vagy hat éve. Addigra már túl voltam jó néhány pánikközeli élményen, amiken egyszerűen áttoltam magam erőből, vagy ha nagyon nem ment, megkértem egy-egy barátomat, hogy szóljon hozzám, mielőtt kipurcanok.

Amúgy nem szedtem rá semmit, legfeljebb az alvást használtam védekezésre, ha nagyon nem bírtam. Komoly segítséget kérni ciki lett volna, és ezt egészen addig éreztem így, míg be nem ütött az önismeret.

Na, ahogy ízlelgettem, tanultam, használtam a különféle módszereket, fölszakadt belőlem az a visszatartott rengeteg érzés, csakhogy még mindig nem tudtam velük igazán mit kezdeni azon túl, hogy vállaltam egy részüket, mert már nem bírtam visszatartani.

Jó sokat tanultam arról, hogy a különféle lelki nehézségeink gyerekkori emlékekhez meg generációs viselkedési mintákhoz kapcsolódnak, és ha ezeket felfejtjük, oldjuk, akkor a dolgok a helyükre kerülnek. És tényleg rengeteg tapasztaláshoz, felismeréshez jutottam, amiknek köszönhetően egyre többet éreztem, értettem meg abból, hogy milyen srófra jár az agyunk, mi az oka a különféle viselkedéseinknek, valami mégis hiányzott.

Másfél éve akadtam össze Oravecz Andival, akihez Byron Katie Négy kérdés módszerét mentem megtanulni. (Erről itt részletesen: http://onmunka.blogspot.hu/p/byron-katie-munka-atfogo-ismerteto.html) Ez a dolog azért keltette fel az érdeklődésemet, mert valami olyan szemléletet mutatott nekem, amilyenről még sose hallottam. Eleve mi az, hogy ítéljem meg, aki/ami abba a helyzetbe hozott, amivel éppen bajom van?

Lehet, hogy a helyzettel van bajom, nem is azzal, aki bele hozott?

Ne is fogjam vissza magam? Na, ítélkezni csúnya dolog, nem?

Aztán még kérdőjelezzem is meg?

Dehát hogy?

Fordítsam meg az állításaimat? Az ellenkezőjére? A másikra? Magamra? 

Hogy egyszerre mindegyik igaz lehet? Ááááá!

És ahogy összejött a csoport, ahogy a két nap alatt ráláttunk egymás életére, helyzeteire, döbbenetes volt, mennyire felszabadítóan más így nézegetni a világot. Persze magamat hagytam utolsónak, mert éreztem, hogy meleg lesz a pite. Egyre jobban féltem, mik fognak itt kiderülni, meg hogy kibírom-e bőgés nélkül bátran, ügyesen.

Az utolsó szünetben, óriási zavaromban császkáltam ide-oda, és ahogy pörögtem a szorongásban, úgy ráléptem az Andi lábára, tisztára égő volt. Ahelyett, hogy leállított, megnyugtatott vagy tudom is én mit csinált volna, csak rám mosolygott, és köszönt, hogy "szia".

Fogalmam sincs, minek szánta, én mindenesetre azt kaptam ettől, hogy üdvözölt, úgy ahogy voltam, a bénáskodásommal, a félelmemmel együtt. Nem próbált meg kivenni belőle, csak hagyta, legyen, ahogy van.

Ez valami varázslatosan jó és érzékeny pillanatban jött, az elfogadása a szívem közepébe talált. Főleg az, hogy nem akart megmenteni a helyzetemből, csak nézte és üdvözölte.

Hát van ilyen? Szabad félni? Szabad látszódnia is? 

És nyilván ez az én megélésem volt akkor, ami pont elégnek bizonyult arra, hogy a kíváncsiságom, a nyitottságom csak nőjön.

Aztán megtanultam Anditól Scott Kiloby Élő Önvizsgálatait is. (Erről pedig itt: http://onmunka.blogspot.hu/p/scott-kiloby-elo-onvizsgalatai-eo.html) Ezek segítségével az emberi működés nagyon fontos elemeit értettem, tapasztaltam, éreztem meg a saját bőrömön:

Bármilyen helyzetben is vagyok, ott valakinek érzékelem magam, ez vagyok Én (szerethető, értékes, elfogadhatatlan, képtelen, stb). Ennek az Énnek "látszólag" tennie kell valamit azért, hogy a helyzetét fenntartsa vagy elkerülje. Itt fedezhetem fel a tudat alatt működő kényszeres cselekvéseimet arra, hogy megvédjem magamat valamitől. 

És asszem azért kell védekeznem, mert gyerekkoromban ügyesen elhittem, hogy velem valami baj van. Ráadásul olyanoknak, akik magukról pont ugyanezt hiszik. Aztán jól belekevertük a buliba azt is, hogy az érzéseinket, érzeteinket nem szabad megélni, kifejezni, mert abból további bajok lesznek.

Oké, és akkor most merre tovább?

Scott, meg az Andi azt javasolták, hogy vegyük csak észre a gondolatainkat, amik képek, és szavak formájában jelentkeznek, tapasztaljuk meg bátran a hozzájuk kapcsolódó testérzeteinket. Először ehhez megtanultunk lelassulni, elcsendesedni, felfedezni azt a bennünk és körülöttünk lévő teret, amiben minden jelenség (kép, szó, hang, testérzet) felbukkan majd idővel eloszlik. 

Nekem ezt úgy sikerült észrevenni, hogy elmentem oda, ahonnan a hangok felbukkannak, aztán ahová később eltűnnek. Hatalmas tágasságot, mély csendességet találtam ott, mindennek a lehetőségével.

Rácsodálkoztam, hogy hiszen én ezt már gyerekkorom óta ismerem, csak sose hívtam így.

Megfigyeltem, hogy a gondolataim jönnek-mennek ebben a csendességben. Nem is tőlem függ, hogy miket gondolok. És csak az a gondolat marad velem, amelyikkel együtt testérzet is jár. Így megtapasztaltam, hogy az érzeteket attól függően minősítem jónak vagy rossznak, megőrizni vagy elkerülnivalónak, hogy mit gondolok, miközben éppen érzem őket.

Ha mondjuk hamarosan vizsgáznom kell és azt gondolom, hogy nem fog menni, közben meg heves szívdobogást érzek, az pocsék. Viszont randihoz készülődve imádom, ahogy kalapál a szívem, holott az is heves és erősen hasonlít a vizsgázós érzethez.

Akkor most mi van?

Lehet, hogyha szétválasztom a gondolatokat (képeket, szavakat, stb) a testérzetektől, és külön-külön fordítok figyelmet rájuk, akkor önmagában mindegyik teljesen élhető és veszélytelen?

Ez azért nem ment egy húzásra, sok-sok gyakorlás kellett hozzá.

Az első nagyon mély megélésem tavaly áprilisban jött, akkor éreztem, hogy igazán a véremmé válik. Sajnos már nem emlékszem pontosan, milyen helyzetben voltam, kinek érzékeltem magam éppen, csak az maradt meg, hogy valami jó kis "elhagyatott" érzésem volt, nagyon erős félelemmel.

Andival vizsgáltuk, kerestük az ide kapcsolódó hiány-ént, sorra szedegetve szét a képeket, szavakat, testérzeteket. Nagyon erős fizikai tünetek jöttek, és ahogy elfogytak róluk a képek meg szavak, egyszer csak már nem tudtam hogyan kifejezni magam. Onnantól gondolni se bírtam róluk semmit, csak hagytam, hogy remegjen a testem, befeszüljenek az izmaim, alig kapjak levegőt, engedtem, hogy szabadon fájjon, élődjön ez az egész. És ahogy nem szabtam neki gátat, határt, nem minősítettem ezt a helyzetet semminek, elmenekülni se volt igényem belőle.

Andi folyamatosan benne tartott, bátorított, hogy hadd jöjjön, minden rendben van ezzel, teljesen biztonságos, ami zajlik. Bő 30 év visszatartott érzése, érzete szakadt fel, és végre megélődhetett minden szégyen, félelem, szorongás nélkül. Nem éreztem, hogy bármi baj is lenne velem közben.

Aztán ahogy jött, szépen elsimult, és bennem olyan energia szabadult fel, hogy az leírhatatlan.

Ott éreztem meg először, hogy nincs mitől menekülni, nincs miért elbújni. Egyszerűen csak eddig nem tanultam meg együtt lenni ezekkel az érzetekkel, mert még senki se mondta, hogy lehetne. (Scott Kiloby videó az érzelmek megéléséről: http://onmunka.blogspot.hu/2012/12/scott-kiloby-video-amit-soha-nem.html)

Így váltak a félelmeim a felszabadítóimmá. Ez persze nem azt jelenti, hogy azóta sose próbálok semmit elkerülni, csak ismerem már magam olyannak, aki tudott biztonságban lenni az ilyen érzetek között. És ez egyre gyakrabban van így, mikor jönnek.

A "hálás" szó kutyafüle kifejezni, ami vagyok Andinak, Scottnak, meg mindenkinek, aki idáig elszöszmötölt velem. Csak köszönöm, hogy élek, hogy másképp élek, mint azelőtt.

És ismerek még egy csuda lehetőséget, ami rengeteget segíthet elkerülés helyett felvenni a kapcsolatot a különféle helyzetekben bennünk zajló folyamatokkal, hiedelmekkel, lelki és fizikai nehézségekkel, a testünkkel, bármivel, amivel csak el vagyunk akadva.

Megtehetjük, hogy a találkozás, ismerkedés, rálátás és szabad megélődés idejére kihelyezzük magunkból ezeket, tárgyakat - vagy ha csoportban dolgozunk -, embereket hívva segítségül a megszemélyesítéshez.

Felállíthatjuk a szükséges szereplőket a mindig rendelkezésre álló "térben" úgy, ahogy az a helyzetünket a leginkább kifejezi. Így rájuk tudunk nézni kívülről, meg tudjuk szólítani őket. Ha tárgyakat választottunk, mindegyik helyére beléphetünk átélni, milyen is lehet ott, mi esne jól. 

Csoportban dolgozva megkérdezhetjük a képviselő személyeket, Ők hogy érzik magukat azon a helyen, ahova kerültek és persze az Ő helyüket is ki lehet próbálni. Így megélődésre, kimondásra, rendeződésre kerülhetnek olyan dolgok, amik eddig talán rejtve voltak vagy nem mertünk rájuk nézni.

Ha úgy érzed, hogy szívesen belekóstolnál ezekbe a tapasztalásokba, ha kedvet kaptál hozzá, hogy megtanuld vagy tovább mélyítsd magadban ezeket az Önvizsgálati módszereket, Szeretettel megyünk Veled oda, ahol te vagy, kísérünk, támogatunk a folyamatban, hogy végül egyedül is boldogulj. 

Rengeteg infó, videó, cikk minderről itt, ezen a blogon és az ÖnMunka blogon – Gondolati és Érzelmi Öngyógyítás Önvizsgálatokkal: http://onmunka.blogspot.hu/

Aktuális Tanfolyami időpontok: http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html