VALÓSÁGOS ILLÚZIÓ

Ebben a pillanatban minden rendben van. És ezen a pillanaton kívül nem is létezik más.

A valóság nekem a pillanat, értelmezés nélkül. És elég feszült vagyok, amikor értelmezem a dolgokat :-)

Sokszor - ezekben a rendben levő pillanatokban - felbukkannak olyan gondolatok, hogy „Ez nem fog így maradni.”, „A múltkor is ez meg ez történt.” Vagy, hogy „Mi lesz a következő pillanatban?” és a gondolatokkal szorosan együtt rossznak címkézett érzések is, amiket nem szeretnénk átélni. Ezek a gondolatok és érzések viszont sosem állandóak, jönnek-mennek, ahogy mondani és tapasztalni szoktuk. Miközben pont attól félünk, hogy állandóak, hogy mindig itt lesznek vagy lesben állnak, fenyegetnek bennünket. Erről szó sincs. Ahhoz, hogy észrevegyük a gondolatok, érzések állandótlanságát, szükség van egyfajta tudatosságra. Arra, hogy az eddigiekhez képest, máshogyan tekintsünk a helyzetünkre. Erre ad lehetőséget az ÖnMunka.

A jelen pillanatban nem létezik feszültség, tehát minden rendben van. (Lehet, hogy ezzel nem értesz egyet, amit abszolút megértek, hiszen lehet olyan megtapasztalásod, hogy feszült vagy.) A feszültség abból adódik, hogy a felbukkant gondolatnak hiszünk. Elhisszük, hogy „Nem fog így maradni.” és máris itt van a feszültség érzése. Mintha a kéz a kézben járnának. Úgy is mondjuk, hogy a gondolatokhoz érzések társulnak, tapadnak. És persze az ilyen érzésektől menekülünk vagy próbáljuk valahogy elnyomni őket.

Nézd csak meg ezt a folyamatot tüzetesebben! Ebben a pillanatban minden rendben, felbukkan a gondolat, hogy ez nem marad így, társul hozzá egy feszültség és máris fuccs a minden rendben érzésnek. Fura egy működés, nem? Mit lehet ezzel kezdeni?

Két dolgot ’csinálhatunk’: hosszabb-rövidebb ideig feszültek leszünk és így éljük az életet vagy megvizsgáljuk, hogy mi is történik valójában. Ha a másodikat ’választjuk’, két dolgot tehetünk (én ezt a kettőt ismerem és használom, és biztos vannak más lehetőségek is):

-          Az egyik, hogy megnézzük az állítás („Nem fog így maradni”) igazságát. Itt használjuk a 4 kérdés + megfordításokat, Byron Katie Munka módszerét. Ez a mód igénybe veszi az elme értelmező képességét és olyan szabadságot adhat a valóság sokszínűségének felismerésére, amilyet azelőtt nem tapasztaltam.

-          A másik, hogy értelmezés nélkül tapasztaljuk meg azt, ami éppen van. Az Élő Önvizsgálatok használata igen közvetlen megtapasztalást ad arról, ami a pillanatban zajlik. Emellett feltárja az elme értelmező mechanizmusait, sőt a megtapasztalással fokozatosan kiazonosít a gondolati és érzés identitásokból.

Arra láthatsz rá, hogy az életedet eddig javarészt fejben élted, kerested a jó érzéseket és menekültél a rossznak bélyegzett érzésektől. Most megtapasztalhatod, hogy ezek az érzések nem rosszak vagy jók, hanem csak vannak, és az elme értelmezte, különböztette meg őket. Ezzel a megtapasztalással teljesen szabadon élheted meg az érzéseket, nem félve vagy menekülve tőlük. 

Ha nincs minden rendben a pillanatban, szívesen megtanítjuk neked az ÖnMunka módszereit, hogy máshogyan is megtapasztalhasd a pillanatot!

Egyéni konzultáció keretében:

http://a-munka.blogspot.hu/p/egyeni-konzultacio.html 

és http://www.onmunka.blogspot.hu/p/akkreditalt-facilitatorok.html

Tanfolyamokon:

http://www.onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html 

és http://a-munka.blogspot.hu/p/hogyan-tovabb-programok.html

PÁNIKBETEGSÉG VAGY CSAK MEGVIZSGÁLATLAN HIEDELMEK?

Egy tapasztalatomat szeretném megosztani veletek! 

Innen és a konkrét helyzet szempontjából nézve az elmúlt két évnek gyönyörű íve van. Az írásom végére meg is értheted, miért.

Kezdem – a történet szempontjából – az elején. Bő két évvel ezelőtt, időben a Munka alaptanfolyam után, egy éjszaka valami feszültségre ébredtem. Nem is tudtam, hogy igazából mi a bajom, csak azt vettem észre, hogy meg-megfeszülnek izmaim, görcsösen rángatózni, remegni kezd itt-ott a testem, míg végül az egész testemben remegtem, kivert a víz és lesápadtam. Félelmetes volt, ahogy ezek az érzetek és a vele járó érzelmek eluralták az egész lényem. Egy kis kupac görccsé váltam, aki retteg, hogy mi lesz. Meddig fog tartani és mivé fog még alakulni. Fél óra után felhívtam az ügyeletet, ahol azt mondta a nővér, hogy vegyek be nyugtatót. Na, ettől aztán még ideges is lettem. Beindultak más történeteim is, de az erős testi érzetek nem engedtek a gondolataimban kóricálni. Egy irányba fókuszáltak: mi lesz? A félelemmel telt gondolataim voltak a központban. Aztán lassan, a következő fél órában enyhültek és elmúltak ezek a tünetek, anélkül, hogy nyugtatót vettem volna be. A páromtól kaptam homeopátiás görcs elleni szert, illetve végig támogatóan volt mellettem. Biztos ezek is segítették a dolgot. Megnyugodtam, elaludtam és másnap reggel, ezzel a tapasztalással ugyan, de ment minden a megszokott módon.

Két nappal később az éjszaka közepén újra beindult a tünet együttes. Volt is egy rakat ’új’ gondolat. A jövő még félelmetesebbé vált számomra, ami azért is furcsa, mert ezek előtt nem féltem a jövőtől. Pánikbetegnek diagnosztizáltam magam és frissítettem az ismereteimet a témában. És persze ott volt a lehetőségem élesben tesztelni az új kis kedvencemet, a Munkát (Byron Katie Munka-módszerét)!

Próbálkoztam is vele, szép felismerésekkel gazdagodtam önmagammal és a hiedelmeimmel kapcsolatban. És – ahogy mondják: A puding próbája az evés! – már csak a következő rohamra kellett várnom. No, de ahogy az utóbb kiderült, azért annyira nem vártam :-). Ez alkalommal nappal találkoztunk. Egy hétvégi kikapcsolódás során lepett meg a Drága, (nem)szeretett tünetsor. És ez új fejezetet nyitott a pánikos történetemben. A következő két roham is hétvégi kikapcsolódások alkalmával üdvözölt. Már-már kezdtem hozzászokni, csak az zavart, hogy a családom nem nagyon örül ezeknek a mókáimnak.

Addigra már úgy éltem – ahogy mások haldokolnak :-) - többé-kevésbe tartottam az utazástól, az egyedülléttől és sorra bukkantak fel a legkülönbözőbb, teljesen hétköznapi helyzetek, amik szorongással töltöttek el. Közben többször megMunkáztam a helyzetet, a betegséget, magamat. És eljutottam arra a pontra, hogy ki tudtam mondani: Alig várom már, hogy újra átélhessem a pánikrohamot. Elterveztem, hogy belemegyek az érzésekbe, és hogy a feljövő gondolatoknak nem fogok hinni. Vártam, hogy ezt megtapasztalhassam. (Érdekes, hogy ez az egész előremutatott az időben, mert fél évvel később ismerkedtem meg az Élő Önvizsgálatokkal, ami részben az érzések közvetlen megtapasztalásról szól.)

Aztán, az első tünetek megjelenéséhez képest, közel egy év elteltével, egy ismerősömet szállítottam a Bécshez közeli reptérre. Előtte többször megfordult a fejemben a gondolat, hogy ezen az úton esélyes a megtapasztalás. Kicsit aggasztott is a dolog, merthogy visszafelé egyedül voltam, éjszaka, az országúton. Ez egyfajta kihívássá is tette a dolgot. Én meg belementem. Végül is mit veszíthettem!? Hát, össze is jött a randi. Már a kifelé vezető úton beindultak a testi reakciók, szép sorjában, ahogy azt már megszokhattam. Közben persze arra is kellett figyelnem, hogy az utasom lehetőleg ezt ne vegye észre. Ugyanis az ő luxusautójával mentünk, amit nekem kellett visszavezetni, plusz ő nyaralni indult és nem akartam ezt a stresszt rárakni. A Valóság igen kedves volt hozzánk, mert mire az utasom kiszállt a kocsiból, én már a remegős fázisban voltam, de még nem vált annyira láthatóvá ez a tünet, hogy ezt kiszúrja. Így ő a terminál felé vette az útját és meg egyenesen a pánikroham felé. Félreálltam a kocsival, hogy teljesen, csak az érzetekre figyelve meg tudjam élni őket. Ekkor – és már előtte is – igyekeztem az éppen jelenlévő érzettel lenni, hagyva, hogy a felmerülő gondolatok távozzanak. Minden egyes gondolatnál feltettem a kérdések egyikét. Igaz ez a gondolat? Tuti, hogy úgy lesz, ahogy a gondolat mondja? Ki vagyok én most e nélkül a gondolat nélkül? És némelyeket meg is fordítottam az ellenkezőjére. Pl. azt, hogy ’ Meg fogok halni.’ Néha kifejezetten viccesnek tűnt az egész. Pillanatokra, már közben is, felszabadultam.

És az érzetek meg tudtak élődni. Talán ez a legfontosabb megtapasztalásom. Az összes korábbi rohamnál nem akartam érezni, meg akartam szabadulni az érzésektől és a társult gondolatoktól. Nem hagytam semmilyen teret az érzéseknek. Mintha ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal valami baj lenne. Azt ’értettem’ meg, hogy a gondolatoknak és érzéseknek ’saját’ élete van, amit én meg akartam rövidíteni, sőt el akartam tüntetni. És ezzel pont az ellenkezőjét értem el. Meghosszabbítottam és újrageneráltam. És persze ezeket nem csináltam, csak így alakultak. Mégis, azóta, az elmúlt egy évben, pár perces szorongásos, torokszorító, néha egy-egy enyhe belső remegésen kívül nem volt semmi. És minden egyes alkalommal megengedő-megélő voltam az érzetekkel és gondolatokkal. Katie azt mondja, ha megértéssel fordulsz a gondolataid felé, akkor ők hagynak el téged. Ez történt, szép lassan elhagytak. Scott arra hív, hogy vizsgáld meg, a konkrét érzés vagy gondolat önmagában a pánik! Ekkor még nem ismertem az Élő Önvizsgálatokat és mégis valahogy szétválasztódtak az érzetek és a gondolatok. És külön-külön mindegyik érzet csak energia volt, ami – odafigyelve, megtapasztalva, átélve – igencsak változékonynak mutatkozott. Miközben előtte attól féltem, hogy állandósulnak. De csak gondolataim állandósultak, azok is csak átmenetileg. Elhittem, hogy ez pánik, hogy baj lesz belőle, hogy rossz, sőt szinte elviselhetetlen, hogy korlátoz, és még sorolhatnám az ezzel kapcsolatos stresszes gondolatokat.

Hálás vagyok Katie-nek a kérdéseiért! Hálás vagyok, hogy feltettem őket magamnak! És hálás vagyok neked is, hogy elolvasod!

Korábban el nem tudtam képzelni, hogy az elhitt, megkérdőjelezetlen gondolatoknak ilyen ereje van, ilyen érzéseket képesek kiváltani. Hálás vagyok az életemnek, hogy ezt megtapasztalhattam!

A bölcs, kínai paraszt története jut eszembe, aki a szomszédja megjegyzéseire, hogy valami szerencsés vagy szerencsétlen-e, csak ennyit válaszolt: Nem tudom. Majd meglátjuk.

Minden ’rossz’ ott hordozza magában a 'jót' és minden ’jó’ ott hordozhatja magában a 'rosszat'. A jó és rossz csak ítéletek, viszonyítás. Az egész csak attól függ, hogy mit hiszünk el. A dolgok, történések puszta megélése, ítéletek nélkül, maga a békesség, az öröm, a boldogság, a szeretet, melyeknek még csak nem is létezik az ellentéte. És ezek mind csak fogalmak. A valóság megélését, a jelenlétet én nem tudom szavakkal kifejezni.

Ha pánikoltál már, volt pánikrohamod, vagy van bármilyen fóbiád, az említett két módszer (Scott Kiloby – Élő Önvizsgálatok és Byron Katie – Munka-módszere) hatékony segítség lehet a számodra.

Az aktuális vidéki tanfolyamokat ITT találod. A budapesti tanfolyamok ITT.

Bővebb információ egyéni konzultációról ITT.

KIÚT AZ ÍTÉLETEK ÁRNYÉKÁBÓL

Az elmúlt években egyre intenzívebb a megtapasztalásom arról, hogy a bennünk megjelenő ítéletek milyen módon gyakorolnak hatást az életünkre.

Az számomra kétségtelen, hogy ezek az ítéletek – vagy nevezhetjük őket megtanult, elhitt értékrendszernek, viszonyítási pontoknak, identitásnak is – és a velük együtt járó gondolat és érzés, érzelem sokaság időnként feszültséget hoznak az életünkbe.

Arra láttam rá és csodálkozom rá nap, mint nap, hogy az említett ítéletek teljesen automatikusan jelennek meg bennünk. És ez vonatkozik a „pozitív” és „negatív” ítéletekre is. Azért tettem idézőjelbe ezeket a szavakat, hogy kiemeljem – még az ítéletet is megítéljük. Pozitívvá és negatívvá bélyegezzük. Persze ez is automatikus. Gondolhatjátok, hogy nem az. Mondhatjátok, hogy: Én tudatosan, átgondolva, józanul ítélek, értékelek, viszonyítok. És persze ezekkel semmi baj nincs. Nem arról van szó, hogy mondjuk akár egy súlyos bűncselekményt is hagyjunk figyelmen kívül. Mindössze arról, hogy amennyiben egy helyzetben valakit vagy valamit megítélünk és ez bennünk feszültséggel, rossz érzésekkel és kusza gondolatokkal jár, akkor ugyanabban a helyzetben ott a lehetőség a változásra is. A feszültség a mi ébresztőóránk. Ott csilingel szüntelen, amikor az ítéleteinkkel szembe megyünk a valósággal. Amikor azt gondoljuk, hogy valaminek nem úgy kéne lennie. Miközben éppen úgy van. Csak ez a pici ellenállás a valóságnak, annak ami épp van, mekkora feszültséggel jár!?

Visszatérve az automatikus működéseinkhez, megfigyelted már egy napodat percről percre úgy, hogy mennyire vagy tudatos, a jelen pillanatot teljesen megélő és mennyire tudatosság nélküli robot?

A legmeglepőbb tapasztalataim ezekből a robot üzemmódokból fakadnak, amikor értetlenül állok egy cselekedetem, érzésem, gondolatom vagy mondatom előtt (illetve után). Nem értem, hogyan történhetett, hogy gondolhatok vagy érezhetek ilyet, hogyan mondhattam ezt és ezt. Mintha nem is én csináltam volna. Valószínűleg veletek is fordult elő már ilyesmi.

Engem ezek a nem tetsző, automata működések indítottak el azon az úton, amely mentén, szépen egyesével, találkozok és ránézek az adott helyzetekre. Az is megfigyelhető, hogy kerültek ezzel teljesen párhuzamosan az életembe azok a lehetőségek, amik ezt a folyamatot segítik.

Jelenleg a legnagyobb segítség a számomra a Munka, Byron Katie hiedelem megkérdőjelező, valóság vizsgálata és Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai. Ez a két módszer nagyban támogat ezen az úton.

Hogyan alakulnak ki az ítéleteink? A kérdés megválaszolásához a születésünkig kell visszamenni. (Lehet, hogy ez előtt is lehet keresgélni, de erre nekem nincs rálátásom.)

Szerencsére vannak gyermekeim, akiknek ott voltam a születésénél és a felnövekedésüknél. A sajátomra ugyanis nem emlékszem, csak úgy 3-4 éves koromtól. Pedig az életünk első 3-4 éve a legmeghatározóbb az ítéletek kialakulása szempontjából.

A megszületett gyermekeimen mind a születésük pillanatában, mind az első hónapokban azt láttam, hogy teljesen rendben vannak mindennel. Persze nekem is megvoltak a történeteim, hogy azért sír, mert fáj a pocija stb. Mégis, ahogy néztem őket, néztem a szemükbe, valami olyan határtalan békesség sugárzott belőlük, amire nincsenek szavaim.

És ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, évek szépen megtanulták tőlünk, hogy mi jó és rossz, kellemes és fájdalmas, szép és csúnya és így tovább. Megtanultak viszonyítani és ítélkezni. És ez az élet rendje. Teljesen természetes. Persze, egy tudatosabb létezésben, egy tudatos szülő biztosan másképp nevelné fel a gyermekét. Az is rendben van. És az is, amiben én nőttem fel, amiben én neveltem fel a gyermekeimet. Én ezen keresztül jutottam idáig és ezen tapasztalások szolgálnak alapul a további életemhez.

Most, a tapasztalataimmal, már tudatosabban, jelenlévőbben, mélyebben tudom megélni az életet. És minden egyes apró vagy nagy stressz abban segít, hogy ráláthassak a még meglévő ítéleteimre. Csodás folyamat.

Gyermekként megtanuljuk a dolgokat olyannak, amilyennek a környezetünk, legfőképpen a szüleink, mutatják meg nekünk. Ártatlanul (hiszen nincs választásunk abban, hogy hiszünk-e nekik vagy sem) és megkérdőjelezetlenül szívjuk magunkba a tudást, tapasztaljuk az életet így a szülők és a környezet szemüvegén keresztül. És azonosulunk énné, aki valójában (ebből a szempontból vizsgálva) nem is mi vagyunk. Aztán meg időnként igen szenvedünk ettől az "illúzió éntől".

Felnőttként – sőt tinikkel is dolgozva, látva a nyitottságukat – akár már gyerekként is rátekinthetünk ezekre az ítéletekre és viszonypontokra, melyek oly sokszor korlátozzák a szabad megélésünket.

Az ítéletek kedves segítők. Állhatatosan és következetesen figyelmeztetnek arra, hogy velük élni milyen. És utat nyitnak afelé is, hogy nélkülük milyen.

Ha már Te is kíváncsi vagy, hogy milyen a kivezető út az ítéletek árnyékából, nézd meg az általam nyújtott lehetőségeket itt a http://a-munka.blogspot.hu/ aloldalain!

KAPCSOLAT MŰHELY

Páros Munka azoknak, akik együtt akarnak tenni Önmagukért.

Nem mintha bármely kapcsolat megjavításra szorulna (valamiért és hosszútávon minden úgy jó, ahogy van), mégis sokszor találkozunk olyan gondolatokkal, hogy a kapcsolatainkban valami nem jól működik.

Akik már tudatosan is járják az önismeret útját, tapasztalhatják, hogy kapcsolatainkban elvárásokkal működünk. Azt is megértik, hogy a kapcsolatainkban, a másik félben tükröződünk. Gyakran homályos, hogy mi is az, ami tükröződik, mégis tudják, hogy az a valami ott van bennük is.

És lehet, hogy már Te is felismerted önmagadban azt, ami a Másik szavaiban, tetteiben, viselkedésében tükröződik feléd. Lehet, hogy önmagadban el is fogadtad ezeket a dolgokat. Egyedül már „jól” vagy. Viszont még nem tartasz ott, hogy egyedül élj, mert van párod, gyerekeid, szüleid, akikkel együtt élsz és szeretsz, szeretnél együtt élni.

Ilyenkor mit lehet tenni?

Lehet lenyomni magadban, lehet áldozat szerepet vállalni, lehet harcolni, lehet tisztán kommunikálni, lehet megoldást keresni. Ki hol tart.

Én most éppen itt. Keresem a megoldást, keresem magam a kapcsolataimban. És, úgy látom, ha mindketten odafordulunk a Másik felé, – egyben Önmagunk felé – akkor hatványozódik a megélésem. Nem tudom hogyan is van ez. Olyan mintha kölcsönhatásba lépnénk. Ráadásul gyorsan.

Azokban a kapcsolatokban, ahol – látszólag – csak én fordulok oda, a következmény nem ilyen erős, pláne nem gyors. És persze nem kell gyorsan, szuper jól éreznem magam, nem ez a cél, azért be kell, hogy valljam, én kedvelem a kölcsönös jó érzést, jól együtt levést. Itt tartok.

És kevésbé kedvelem azokat az együttléteket, amikben feszültség van. Tudom, hogy ez csak azért van, mert szembe megyek a Valósággal. Mégis, egyelőre van még bennem valami idealisztikus kép arról, hogy kéne lenni a dolgoknak. Az ÖnMunka, az önvizsgálatok hatására egyre kevesebb bennem a feszültség ezzel kapcsolatban, egyre tisztábban kommunikálok a Másik és magam felé. Látom, hogy ez egy folyamat. Ahogy elhittem a kapcsolatokat és bennük magamat, az is egy folyamat volt.

Ennek az önismerkedő folyamatnak lehet része a kapcsolatokban a páros Munka. Ebben a Munka-folyamatban nagy ereje van annak, ahogy egymást megítélve, egymásnak intézve ezeket az ítéleteket, odafigyelve egymásra, meglátjuk a történeteinket. A történeteket a kapcsolatról, a Másikról és Önmagunkról. A történetekre való rálátással csökken vagy megszűnik a feszültség. Tapasztalatom szerint a feszültségmentes kapcsolat nagyban különbözik a feszülttől. Elsősorban persze saját magaddal kerülsz „jó” kapcsolatba. Saját magadat érted meg, szereted meg. Ezen – az önismereten – keresztül érted meg a Másikat is. Így válsz szeretetteljessé.

A Kapcsolat Műhely minden emberi kapcsolatban hatékony önvizsgálati lehetőség a pár-, szülő-gyerek, baráti, munkahelyi kapcsolatokban egyaránt.

Ha Te és a Párod, Gyermeked, Szülőd, Barátod, Munkatársad kíváncsiak vagytok és készen álltok őszintén egymás felé fordulni, szeretettel várlak Titeket a Kapcsolat Műhely tanfolyamaira! Részletek és egy Katie videó a Kapcsolat Műhely fül alatt.

FÉRFI IDENTITÁSOK

Mi az identitásunk?

Gyakran merülnek fel bennem kérdések. Sok mindent megtanulunk, miután megszületünk és cseperedünk kisfiúvá, kamaszodunk, és felnőtt férfivé válunk.

Lexikon szerint ez az identitás fogalma: „Az identitás én-azonosság, önmeghatározás szerepeken, magatartásformákon, értékrendszeren keresztül, mely a "teljes én" érzésével társul. A személyiségfejlődés eredménye, a  szocializáció eredménye, az emberi kölcsönhatások során jön létre.”

A én (J) megfogalmazásomban azon elhitt gondolatok és a hozzá kapcsolódó érzések összessége az, amit ’én’-ként értelmeztem. Minden, amit mondtak nekem (kisfiam, egy fiú ilyen meg olyan, a kislányok pityeregnek stb.) és amit mutattak, azzal, ahogyan éltek azok, akik körülöttem voltak az életutamon hozzátett az identitásomhoz. Folyamatosan érnek minket ingerek és ezeket – többnyire az adott társadalmi-kulturális környezet mintájára – értelmezzük. Leegyszerűsítve elhisszük magunkat. Azt mondják fiú vagy és elhiszed. Azt mondják erős vagy gyenge vagy és egy idő után elhiszed, és így tovább megy mindennel. És mivel viszonyítanak minket, kialakul bennünk (elhisszük) egy értékrendszer. Értékelünk (viszonyítunk, megítélünk) másokat és persze magunkat is. Párhuzamosan kialakul az önértékelés is. Így hisszük el magunkat.

Kicsit visszanéztem az utam eddigi részére, fontosabbnak ítélt állomásokra és ezt találtam:

• Kukival születtem. Azt mondták: - Fiú.
• Kék ruhákat kaptam, nadrágot és inget, mert fiú vagyok.
• Kisautót kaptam ajándékba, meg labdát, puskát. Egy fiúnak ez kell.
• Azt mondták rossz vagyok, verekedős. Egy fiúnál ez elmegy.
• Lehorzsoltam a térdem, katonadolog.
• Fociztam és karatéztam. Fiús sportok.
• Begyújtottam, füvet nyírtam, kocsit mostam. Férfi munkák.
• Katonai főiskolára jelentkeztem pilótának, szerencsére nem vettek fel.
• Besoroztak. Ez is katonadolog.
• Férj lettem, apa lettem.
• Még a daganatom is férfias helyen volt.
• Autószerelőnek tanultam.
• Elváltam és nulláról újrakezdtem. Igazán tökös, kemény fickó.
• Új család, kettő + 1 gyerek. Bevállalós pasi.
• Házat építettem. Kétkezű melósként. Egy férfi erre is képes.
• Önismeretre adtam a fejem. Ez a legférfiasabb J

Az eddigi életem kiemelt részeiben 16, kemény, férfi identitás. A sok aprócskát nem is említem.

Jól elhittem, hogy férfi vagyok. És ezzel semmi baj. Ez a természetes, mondhatnánk.

És akkor jön a bibi. Ugyanis (a viszonyítások világában), ha valamilyen vagyok, akkor annak az ellenkezője is előfordulhat. És elő is fordul J

Nézzünk egy listát arról, hogy hol nem voltam ezekben az azonosulásokban eléggé fiú, férfi:

• Eleinte még nem álltam ellen a férfi identitásnak.
• Verekedni nem szerettem. Féltem, hogy megvernek, bajom lesz.
• Ha elestem és véreztem, akkor - közterületen - tartottam magam, de ahogy egyedül maradtam, sírtam vagy fájlaltam.
• A focit abbahagytam, mert orrba vágtak. A karatét abba kellet hagynom, mert orrba vágtak. Menekültem.
• A főiskolára nem vettek fel. Béna voltam.
• A laktanyából el-elszöktem, mert nem bírtam a korlátokat. Gyenge voltam.
• Férjként, az első házasságomban, megbuktam. Apaként, akkoriban dettó.
• Az autószerelés nem jött be. Túl koszos meló. Puhány voltam. 

Csak, hogy pár ’nem vagyok eléggé férfi’ identitást említsek.

Szépen, rendben elhittem magam fiúnak, majd férfinak és eközben elhittem magam nem eléggé férfinak is.

Az elmúlt években sok férfi és kevésbé férfi hiedelmet kérdőjeleztem meg. Feltettem a kérdéseket és megcsináltam a megfordításokat. Az utóbbi pár hónapban kerestem a férfi identitásokat a Megtalálhatatlan Önvizsgálattal. Sok teljesen feloldódott, nem hagyva feszültséget maga után. Néhány még itt van. Újra elhívődik. Újra ránézek. És puhul, ritkul, csendesedik. Némelyik erősödik, feszültséggel telik. Így vagyok.

És egyre kevesebb az ítéletem magamról. Magamról, mint férfiról. És másokról is.

Imádom ezt! Meg utálom. Azt is imádom, mikor utálom. Jó imádni meg utálni. Jó érezni és kifejezni az érzéseket. Nem kell mindig férfiasan, józanul lenni. Nem kell tartani magam. Egyre többet lehetek ilyen is, meg olyan is. Egyre többet vagyok. Vagyok azzal, ami éppen van. És kapom hozzá a lehetőségeket, hogy megéljem minden részét ennek a világnak J

Ha neked is vannak hasonló identitásaid, és ha eljött a pillanat az életedben, gyere és nézzünk rá együtt a FÉRFI hiedelmekre!
További információ itt: A Munka