MIÉRT KELL AZ ÚJ SZERELEM?

Sok felbomlott házasságot, nyűglődő párkapcsolatot, titkolt vagy felvállalt félrelépést láthatunk magunk körül. Gyakran meglepődve hallok ilyen történeteket olyanoktól és olyanokról, akikről álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet velük. És mégis. Miért? Erre a területre fókuszálva született meg ez az írás.

A saját példámmal kezdem. A következő sorok a szerelem érzelmi részéről szólnak. Ez az érzelmi szintű szerelmi élet a tinédzserkorom elején kezdődött.

Talán a Rák napom és a családi mintám az oka, hogy ha ’szerelmes’ lettem egy lányba, mindig hosszútávon, sőt egy életen át tartó kapcsolatban gondolkodtam. Persze pár hét vagy hónap után minden esetben kiderült, hogy valamiért nem működik a kapcsolat.

20 éves koromra rengeteg csalódáson voltam túl, mind önmagamban, mind a partnerekben. Ez nem szegte kedvem az újabb pár, azaz az ’igazi’ megtalálásában, viszont rendesen leszűkítette a józan ítélőképességemet. Egyre inkább az volt a lényeg, hogy megtaláljam végre azt, akivel tényleg leélhetem az életem, akivel gyereket vállalhatunk és rendes családként élhetünk.

Ekkoriban éppen egy hosszabb kapcsolatból fájtam ki, amikor belefutottam a következőbe – miközben persze a ’véletlenül se kelljen érezni az érzelmi sebet, inkább írjuk felül egy új szerelemmel’ tudatalatti program akadálymentesen futott – amiről már az első hetekben kiderült, hogy nem fog működni. Mégis – az előző és az éppen kialakuló érzelmi trauma elkerülése érdekében, és ennek abszolút nem voltam tudatában – makacsul mindent elkövettem, hogy ezt a kapcsolatot megtarthassam. Meg is volt az eredménye: 6 év érzelmi hullámvasút és egy gyermek. Utólag sem bánom ezt az időszakot, mert rengeteg tapasztalatot hozott. Teszem hozzá, én nem hiszek az ’okos ember a más hibájából tanul’ frázisnak, legalábbis az érzelmek területén nem.

Újabb csalódás és újabb kapcsolatba menekülés következett, ami persze alig fél év elteltével megint felborult. Mégsem szakadt meg a ’meg kell találnom az életem párját’ program. Szerencsére. Hamar megtaláltam, újra elhittem, megint nagyon szerelmes voltam és nagyon bíztam. Az élet és a közös elhatározásunk úgy hozta, hogy az első szerelmes hét után fél évre 2000 kilométer távolságba kerültünk egymástól, és internet és skype híján leginkább a heti rendszerességű levelezés maradt. Talán ez is lehet az oka, hogy életem legtartósabb és legmélyebb érzelmi kapcsolatává alakult ez a történet. Persze a hullámvasútozás ebben a kapcsolatban is megvolt, hiszen a gondolati programok és az érzelmi megélések ugyanúgy működtek, vagyis eleinte igen csekély tudatossággal.

Az elmúlt 16 évben fokozatosan tudatára ébredtem az érzelmi és gondolati működéseimnek. Az én oldalamról nézve ez ’mentette meg’ a párkapcsolatomat. (Persze kihagyhatatlan a másik oldal érdeme is!)

Szóval az ébredező tudatosság tette élvezhetővé és egyensúlyozta ki a kapcsolatunkat. Azt, hogy hogyan arra az elmúlt négy év adja folyamatosan a válaszokat. Olyan válaszokat, hogy nem kell egy újabb szerelembe vagy bármilyen más érzelmi sebeket elfedő tevékenységbe menekülnöm.

Az egyik dolog, amit felismertem, hogy a kapcsolatból való kimenekülés vagy egy új kapcsolatba belemenekülés a mély érzelmi sebek elfedésére szolgál. Ez legtöbbször teljesen tudattalan védekezés, hogy ne kelljen az érzelmi fájdalmat megélni. Ezért nem tudok haragudni azokra, akik kilépnek egy kapcsolatból vagy megcsalják a másikat. Egyszerűen nincsenek ennek tudatában. Nincsenek tudatában az én-védő működéseiknek.

Egy példán keresztül szemléltetve: Benne vagyunk egy kapcsolatban, mondjuk akár egy-két évtizede. Megismertük a Másikat valamilyennek. Beleszerettünk valamilyen számunkra jó tulajdonságába vagy adottságába. Aztán az évek során – a duális gondolkodásunk velejárójaként – természetesen megtaláljuk, meglátjuk a Másikban a kevésbé elfogadható, számunkra nem jó tulajdonságokat is. Minősítjük, kategorizáljuk, megítéljük a Másikat és kezdődik a libikóka. Az elménk folyamatosan jelzőkkel, címkékkel látja el, minősíti a Másikat, a kapcsolatot és önmagunkat is, illetve veszettül próbálkozik megtalálni az elveszőben lévő egyensúlyt, boldogságot és szerelmességet. Próbáljuk a lehető legkevesebb érzelmi fájdalommal megúszni, de közben többnyire csak egyre mélyebbre süppedünk az érzelmi és gondolati mocsárba.

És ekkor ’varázsütésre’ megjelenik az ÚJ Szerelem. Az Élet elénk hoz valakit, akit nem ismerünk és Ő sem ismer minket. (Nem mintha már annyira ’jól’ ismernénk a Másikat vagy önmagunkat.)
Szóval, megjelenik az Új, a Vonzó, az Érdekes. Itt tiszta lappal kezdhetünk, nem csak a Másik előtt, de Önmagunk előtt is. Szükségünk van a tiszta lapra, mert már annyira tud fájni a sok csalódás, emlék, bántás, félreértés.

Azonban valami ezzel párhuzamosan is zajlik. A pár együtt töltött évtized alatt, ami során a mocsárba ragadtunk, azért sok mindenben változtunk. Gyakran ezeket a változásokat nem merjük vagy tudjuk felvállalni a párunk és önmagunk előtt sem. A változásokat szeretjük persze, de félünk is tőlük.

Ezeket a Változásokat az Új Szerelem már természetes tartozékunkként ismeri meg, nem kell előtte titkolni, sőt valószínűleg ezek imponálnak neki. Mennyivel könnyebb erre menni. Itt elfogadás, elismerés és szeretet vár az ítéletek mocsara helyett.

Természetes, hogy erre megyünk, amikor már úgy érezzük, hogy a fulladás határán vagyunk ebben az érzelmi-gondolati mocsárban.

Viszont jobb, ha résen leszünk, mert újabb csalódás rejlik azonban az új szerelemben is, ha a régi program fut tovább. Ha nem tanulunk a történésekből. Ha nem ismerjük fel, hogy a felszíni helyzetek mélyén milyen vezérlő erők működnek. Ha nem ismerjük fel, hogy mi késztet minket menekülésre, támadásra, védekezésre, ítélkezésre, vitázásra, kifelé mutogatásra, önámításra, önsajnálatra vagy önhibáztatásra.

És ha már látunk összefüggéseket, kezdjük érteni az érzelmi reakcióinkat, felismerjük az automatikus működéseinket, és hogy miképp szeretnénk élni, könnyen lehet, hogy ugyanott fogjuk találni magunkat, mint azelőtt, ha nem kezdünk valamit ezekkel a felismeréseinkkel. A program fut tovább, mert nincs jobb az elménk értelmezései szerint.

Az elme mindig a lehető legjobbat vagy a legkevésbé rosszat választja. Ez az elme én-védelmi mechanizmusa. Az elme akkor ’cseréli le’ a régi programot, ha egy új program számára jobbnak tűnik, és többszörösen beigazolódott, hogy tényleg jobb is.

A régi program feloldása a megismeréssel kezdődik. Ez sokszor sziszifuszi és haladatlannak tűnő munka, de ne keseredj el, ha már elindultál ezen az úton és ezt tapasztalod. Évtizedek berögzült és valamely szempontok alapján az elménk által jónak minősített működésink nem fognak azonnal megváltozni. Lehet, hogy van ilyen ember is, de én még nem találkoztam eggyel sem. Az önismereti munka időt és energiát igényel. Mindenki a saját tempójában halad ebben a folyamatban, de rendszeres elmélyülés, rátekintés nélkül maradunk a mocsárban. És persze ez a mocsár lehet relatív kényelmes, meleg, megszokott, fura mód biztonságos is.

Amikor elkezdjük rászánni az időt és energiát a megismerésre, gyakran találjuk magunkat újra abban a kinőtt cipőben, ami már igencsak nyomja a lábunkat. Ez elkeseríthet és visszatarthat a további munkától, de a hasznukra is fordíthatjuk. Mint ahogy a kinőtt cipő nyomja a lábunk, úgy jeleznek a régi hiedelmeink érzelmi fájdalommal. Ez a fájdalom lehet egyfajta jelzőberendezés és megerősíthet minket abban, hogy tovább menjünk az úton, hogy lerúgjuk a kinőtt cipőt. A régi program feloldása felé tartó úton a következő lépés a rendszeres önismereti munka, bármilyen módszert is választunk. E nélkül megrekedünk és visszacsúszunk. A rendszeres munkával szerzett tapasztalások és felismerések fogják beigazolni az elménknek, hogy ez az út jó nekünk.

(Ellentmondásosnak tűnhet, hogy az elménknek próbáljuk igazolni az új út megfelelőségét és közben – főként Scott önvizsgálataival – az elme címkéitől szabadítjuk meg a jelen tapasztalásunkat. Én azt találom, hogy mindkettő hasznos. Az elme mindig ott lesz és mindig minősít. Ennek tudatában viszont könnyebben lehetünk jelen címkékkel vagy címkék nélkül. Amikor felismerjük az elme ezen működését, amikor látjuk, hogy tudatosság nélkül, egyszerűen hittünk a felmerülő gondolatoknak, akkor könnyedebben, természetesebben élhetjük meg a sorsunk különböző helyzeteit.)

Az elmúlt négy év önismereti munkája során sokszor elegem lett. Sokszor bekapcsolt a régi program. Sokszor éreztem, hogy reménytelen a helyzet, nem fognak változni a dolgok. De ez nem igaz. A dolgok mindig változnak. A dualitás világa tele van paradoxonnal. Szeretnénk a változást, de tartunk is tőle. Szeretnénk tartós, jól működő párkapcsolatot, de szabotáljuk azt és gyakran nem bírjuk felfedezni azt a jelen kapcsolatunkban.

Az elménk állandóan elemez, szinte fáradhatatlanul keresi a legjobbat vagy a legkevésbé rosszat. Ez a funkciója.

A problémáink abból fakadnak, hogy azonosulunk az elménkkel, a gondolatainkkal, az érzelmi energiákkal. Az új kapcsolattól várjuk a megoldást, a megelégedettséget. Ez nem baj, de a szenvedésünk abbahagyásának kulcsa a felismerés, hogy nem az elménk, nem a gondolatok és nem az érzelmi energiák vagyunk. Az elme hasznos a számunkra. Általa ismerjük fel nap, mint nap a szeretteinket, a dolgokat, mindent. Az elme beazonosít. Így működik. Segít eligazodni a világban. Tudunk vele tervezni és emlékezni. Használjuk ezekre.

Az érzelmi energiák is hasznosak. Hihetetlen színessé teszik az életünk. Velük tudunk szeretni, szomorkodni, érezni. Az érzelmi energiák töltik fel élettel az életünket.

Az elme és az érzelmi energiák együtt csodás tapasztalásokhoz is vezethetnek minket. Csak amikor azonosulunk velük, amikor abban a hitben élünk, hogy én vagyok a gondolatom és az érzelmem, és ez nem a számomra elképzelt módon valósul meg, akkor szenvedünk. Akkor beindul a régi program.

Persze a leírtak bármelyik emberi kapcsolatunkban megjelenhetnek. A gondolati sémáink, az érzelmi reakcióink bármelyik kapcsolatban tükröződhetnek. A tudattalan programjaink egészen addig működnek, mígnem elkezdjük felismerni, hogy valójában nem azt kapjuk tőlük, amit szeretnénk. És ez a belépési pont a valódi változáshoz, a tudatos jelenléthez. Itt válik hasznossá a baj, a szenvedés, az ellenállás. Ezen a ponton kezdhetjük másképp szemlélni és tapasztalni az életünket. Ekkor – és ez minden egyes pillanatra igaz – kezdhetjük megismerni azt az énünk, akit eddig a sok rárakódott hiedelemtől, elgondolástól, koncepciótól, érzelmi sebtől, fájdalomtól, félelemtől nem láthattunk.

Ezeket a belépési pontokat adja számomra folyamatosan az önvizsgálat és a jelenlét. Így ismerkedek magammal nap, mint nap. Ismerem meg a hiedelmek és érzelmi sebek ’mögött’ élő énem és tapasztalok sok apró csodát, szerelmet, belső megnyugvást és szabadon megélhető érzelmeket.


Ha kedved adódik, nézz körül itt a blogon a bejegyzések között, látogass el egy eseményünkre vagy az ÚJ HONLAPUNKRA: www.termeszetesnyugalom.hu

'HOGY EZ MEKKORA SZTORI' - A FELISMERÉS EREJE

 Köszönet Móninak, hogy van, hogy megosztotta élete egy szeletét!

Mi a te történeted?

 

'Hogy ez mekkora sztori!' - bukott ki Móniból úgy negyven percnyi önvizsgálat után. 

Hihetetlenül felszabadító, amikor az ember ráeszmél, hogy amit addig valóságnak hitt az egy jókora történet. Egy történet, amit az elménk kreált teljesen tudattalanul, mindössze azért, hogy jobban érezzük magunkat. Mert bármit is gondolunk, az azért van, hogy jó legyen, de legalábbis a legkevésbé rossz legyen. Ez az automatikus én-védő mechanizmusunk.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért kell védeni magunkat! Ennek egy újabb, erőteljes hiedelem csomag az oka, ami megfogalmazva valahogy így néz ki: Veszélyben vagyok. Támadnak engem. Fenyegetik jóllétem. Megkérdőjelezik az igazam, a jó szándékom, a szeretetem, a tisztaságom és így tovább.

Amikor felismerjük, hogy mindössze azért szenvedünk egy-egy kapcsolatunkban, mert - bár valójában nem tudjuk a Másik gondolatát és érzését - azt hisszük, hogy a Másik ezt vagy azt gondol rólunk, ezt vagy azt csinálja velünk. És legtöbbször még odáig sem jutunk, hogy megkérdezzük: ’Te épp átversz engem?’ vagy ’Bántani akarsz?’. Sokszor addig sem jutunk el, hogy elmondjuk mit gondolunk, érzünk egy-egy helyzetben. Hogy elmondjuk: ’Úgy érzem, átversz.’ vagy ’Engem ez nagyon bánt.’. Gondolatban lerendezzük azzal, hogy elhisszük, átver. Vagy bizonygatjuk magunknak, hogy biztos nem ver át. Többnyire önmagunkon belül lerendezzük, bár szenvedünk tőle.

És itt is fontos tudatában lenni, hogy maga a szenvedés is megóv valamitől, itt is működik az automata én-védő működésünk. Például olyasmitől óvhat meg, hogy szembesülnünk kelljen – ebben az esetben – az átveréssel. Mert az elménk gyakran úgy értelmezi az ilyen helyzeteket, hogy még mindig jobb, ha átver és velem él, mintha mondjuk elhagy. Tűnhet sokkal félelmetesebbnek egyedül élni (legalábbis egy darabig), mint a rendszeres átverés. Nem mellesleg még az is szóba jöhet, hogy a kedves ’átverő’ nincs is tudatában az átverésének, ugyanis az is lehet, hogy nála ez nem minősül átverésnek.

No, de hagyjuk is az Ő részét meg neki. Mert az, amit ő hisz, érez, csinál, az mind az ő dolga.
Erről bővebben a következő bejegyzésben olvashatsz:

http://a-munka.blogspot.hu/2011/12/alapelvek-ii-resz.html 

Van az a pont a szenvedésünkben, amikor elkezdünk kíváncsiak lenni. Elkezdjük felülvizsgálni a helyzeteinket, kapcsolatainkat, hiedelmeinket, az igazunkat. Van, amikor eljutunk oda, hogy meglátjuk, ez már nem jó nekem, ne kapok tőle semmit. Ilyenkor állunk neki keresni, kicsit jobban körülnézni, hogy mi is történik itt. (És ha jobban megfigyeljük, még ilyenkor is kapunk, van értelme a szenvedésnek, hiszen elkezdünk változni, máshogy viszonyulni, kipróbálni dolgokat, módszereket.)
Szóval a kíváncsiságból elindul az életünk egyfajta átvilágítása. És ez kemény. Kemény munka, mert évtizedeken keresztül itatódtunk át az élet, a helyzetek, viselkedések, jó és rossz értelmezésével. Nagyon 'erősen' hisszük, hogy jól látjuk a dolgokat, hogy igazunk van. Bármi áron hajlandóak vagyunk azt védeni. És mit kapunk cserébe? Egy jó adag szenvedést! :) És újfent hangsúlyozom, hogy a szenvedés valójában ’jó’, mert megmozdít, kimozdít a betokosodott történetünkből. 

Amikor ezt meglátjuk, amikor megkaptuk a kellő adag szenvedést, itt az ideje az önvizsgálatnak. Mert nem kell szenvedve leélni az életünket. Felszabadulhatunk a gondolati és érzelmi azonosulásaink, azaz a sztorik alól. Sőt, még élvezhetjük is a gondolatainkat, ha nem hiszünk nekik feltétel nélkül. Az érzelmeinket is megélhetjük szenvedés nélkül. Lehet jót szomorkodni, kellemeset sírni, teljességgel dühösnek lenni, elmélyülve szeretni vagy könnyedén tehetetlennek lenni. Ezeket mind lehet. Szenvedés nélkül is.

Ha már felülvizsgáltuk az érzelmekkel kapcsolatos sztorikat, szabadabban fejezhetjük ki (elsősorban önmagunk felé) az érzéseinket is. 

Ha rájövünk, 'Hogy ez mekkora sztori!'. 

És ha van kedved nézd meg a felvételt Móni önvizsgálatáról az alábbi linken:

Hűtlenség, Átverés, Bizalom a Párkapcsolatban – Munka Önvizsgálat Mónival - Videó

KAPCSOLAT MŰHELY

Páros Munka azoknak, akik együtt akarnak tenni Önmagukért.

Nem mintha bármely kapcsolat megjavításra szorulna (valamiért és hosszútávon minden úgy jó, ahogy van), mégis sokszor találkozunk olyan gondolatokkal, hogy a kapcsolatainkban valami nem jól működik.

Akik már tudatosan is járják az önismeret útját, tapasztalhatják, hogy kapcsolatainkban elvárásokkal működünk. Azt is megértik, hogy a kapcsolatainkban, a másik félben tükröződünk. Gyakran homályos, hogy mi is az, ami tükröződik, mégis tudják, hogy az a valami ott van bennük is.

És lehet, hogy már Te is felismerted önmagadban azt, ami a Másik szavaiban, tetteiben, viselkedésében tükröződik feléd. Lehet, hogy önmagadban el is fogadtad ezeket a dolgokat. Egyedül már „jól” vagy. Viszont még nem tartasz ott, hogy egyedül élj, mert van párod, gyerekeid, szüleid, akikkel együtt élsz és szeretsz, szeretnél együtt élni.

Ilyenkor mit lehet tenni?

Lehet lenyomni magadban, lehet áldozat szerepet vállalni, lehet harcolni, lehet tisztán kommunikálni, lehet megoldást keresni. Ki hol tart.

Én most éppen itt. Keresem a megoldást, keresem magam a kapcsolataimban. És, úgy látom, ha mindketten odafordulunk a Másik felé, – egyben Önmagunk felé – akkor hatványozódik a megélésem. Nem tudom hogyan is van ez. Olyan mintha kölcsönhatásba lépnénk. Ráadásul gyorsan.

Azokban a kapcsolatokban, ahol – látszólag – csak én fordulok oda, a következmény nem ilyen erős, pláne nem gyors. És persze nem kell gyorsan, szuper jól éreznem magam, nem ez a cél, azért be kell, hogy valljam, én kedvelem a kölcsönös jó érzést, jól együtt levést. Itt tartok.

És kevésbé kedvelem azokat az együttléteket, amikben feszültség van. Tudom, hogy ez csak azért van, mert szembe megyek a Valósággal. Mégis, egyelőre van még bennem valami idealisztikus kép arról, hogy kéne lenni a dolgoknak. Az ÖnMunka, az önvizsgálatok hatására egyre kevesebb bennem a feszültség ezzel kapcsolatban, egyre tisztábban kommunikálok a Másik és magam felé. Látom, hogy ez egy folyamat. Ahogy elhittem a kapcsolatokat és bennük magamat, az is egy folyamat volt.

Ennek az önismerkedő folyamatnak lehet része a kapcsolatokban a páros Munka. Ebben a Munka-folyamatban nagy ereje van annak, ahogy egymást megítélve, egymásnak intézve ezeket az ítéleteket, odafigyelve egymásra, meglátjuk a történeteinket. A történeteket a kapcsolatról, a Másikról és Önmagunkról. A történetekre való rálátással csökken vagy megszűnik a feszültség. Tapasztalatom szerint a feszültségmentes kapcsolat nagyban különbözik a feszülttől. Elsősorban persze saját magaddal kerülsz „jó” kapcsolatba. Saját magadat érted meg, szereted meg. Ezen – az önismereten – keresztül érted meg a Másikat is. Így válsz szeretetteljessé.

A Kapcsolat Műhely minden emberi kapcsolatban hatékony önvizsgálati lehetőség a pár-, szülő-gyerek, baráti, munkahelyi kapcsolatokban egyaránt.

Ha Te és a Párod, Gyermeked, Szülőd, Barátod, Munkatársad kíváncsiak vagytok és készen álltok őszintén egymás felé fordulni, szeretettel várlak Titeket a Kapcsolat Műhely tanfolyamaira! Részletek és egy Katie videó a Kapcsolat Műhely fül alatt.

PÁRKAPCSOLAT

Párkapcsolat. Nem vagyok nyelvész, mégis gyakran elgondolkozom szavakon.

A pár az pár. Kettő. Én és a Másik. Csak annyi jut eszembe róla, hogy kiegészíti, segíti egymást. Közös az életük vagy közösen élik az életüket?!

A kapcsolat már összetettebb. Kap. Kapcsolódik. Aki elfogad. Jön felé valami – kap – és nem áll neki ellen, elfogadja, befogadja. Ergo kapcsolódik. Ha nem áll ellen, kapcsolódik.  

Párkapcsolatban – ez alapján – kapcsolódok a Másikhoz, ő meg hozzám. Kapok és befogadok és viszont. Na, itt ér véget a halivudi álomtörténet. Rendező azt mondja: Ilyen szép az élet.

Mi van, amikor ez az idealisztikus kép összetörik? Mi van, ha azt gondolom: Nem kapok vagy a Másik elvárja, hogy adjak. És jönnek a társított történetek: Nem is szeret! Mindig piszkál! Mártírkodik! Valami baj van velem! Nem tudok párkapcsolatban élni! Nem tudok a Másik nélkül élni! … és így tovább. Rengeteg történetünk lehet.

Bontsuk ezt le egy kicsit jobban. Vizsgáljuk meg, hogy hol is van itt a bibi!

Tehát adott egy adó-kapó, befogadó párkapcsolati sztori. Minden szép és jó és egyszer csak valami megváltozik. Nem tudok adni vagy nem kapok, nem tudok befogadni vagy a Másik nem tud. Mi történt? A tapasztalatom egyre inkább azt mutatja, hogy a kulcs a kisgyerekkorban található. Akkor hittünk el minden történetet. Kicsit egyszerűsítve: minden gondolatot, szót és értelmezést. Gyerekként láttuk, hallottuk, hogy milyen is a Párkapcsolat, Anyu és Apu hogyan is csinálja ezt a dolgot. Szépen belénk ívódott. Ki kell hangsúlyoznom, hogy: ÁRTATLANUL hittük el ezeket a történeteket. Nem tudtunk másképp tenni. Úgy tűnik gyerekként – tiszta, gondolatoktól mentes, üres fejjel – ez az egyetlen lehetőségünk. Megjegyzem, ez nem azt jelenti, hogy a szülők hibásak. Hiszen ők hasonlóképpen gyerekként hittek el minden egyes gondolatértelmezést. Ezek szerint ez, ebben a formában, így működik. (Nem megyek bele, hogy mi lenne, ha egy szülő megvizsgálva minden értelmezését, letisztulva azoktól vállalna gyereket és nevelné fel. Így milyen gyerekké válna!? Nem tudom.) Amit most tehetünk, az az önvizsgálat. Ezzel láthatjuk meg, hogy miket is hittünk el például a PÁRKAPCSOLATról. Mit csinált-mondott      Apu, Anyu és hogyan is értelmeztük, értelmezzük ezeket a mai napig.

Ha van feszültség a párkapcsolatodban, lehet, hogy pont most jutsz el idáig: Már annyira zavar, hogy valamit tennem kell! Ekkor segíthet a gondolatok megkérdőjelezése.          

Nézzünk meg   egy konkrét, stresszes gondolatot a témában.

A PÁROMNAK JOBBAN KELLENE FIGYELNIE RÁM

IGAZ EZ?

Nem. Úgy tűnik, ebben a helyzetben éppen nem kellett, mivel nem is tette.

MI ZAJLIK BENNEM?

Elszomorít, hogy nem érdeklem. Hogy nem vagyok fontos neki. Ilyenkor én sem figyelek rá és sajnálom magam, hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Nem tudok közelíteni hozzá vagy kezdeményezni a békülést. Attól félek, hogy kiderül, nem is szeret igazán, csak nincs más, akivel lehet.

KI LENNÉK A GONDOLAT NÉLKÜL?

Felszabadult. Ha nem tudom elhinni, hogy nem figyel rám, akkor csak úgy vagyok vele. És jól vagyok magammal is. Akár megkérdezhetem, hogy mire figyel, mi jár a fejében vagy megoszthatom azt, ami éppen velem van. Ilyen szabadsággal bármit tehetek.

MEGFORDÍTÁSOK

+A páromnak nem kell jobban figyelnie rám.

- Hiszen éppen másra figyel.

- Arra kell a figyelmét fordítania, amit éppen csinál. Több dologra figyelve, valószínűleg kevésbé lehet.           

- Így megtapasztalhatom magamat a figyelme nélkül. Ráláthatok, arra, amire őt használom. Történetesen, hogy a figyelmén keresztül akarom érezni a szeretetét.

+A páromnak jobban figyelmen kívül kell hagynia.

- Ez erősebb. Még inkább azt mutatja, hogy milyen mértékben függ a boldogságom tőle.

+Nekem kell jobban figyelnem rá.

- Ez még igazabb. Amikor azt hiszem, hogy ő nem figyel rám, akkor én sem rá figyelek, hanem el vagyok foglalva a szenvedésemmel.

- Sokszor nem is hallom meg, amit mond.

- Sőt, olyan is előfordult már, hogy tudatosan nem figyeltem rá.           

+Jobban kell figyelnem magamra.

- Elsősorban, amikor szenvedek. Jobban kell figyelnem, hogy éppen melyik gondolatokat hiszem el.

- Amikor fáradt vagyok, hogy pihenjek.

- Amikor nem tudok nemet mondani, pedig inkább azt tenném.       
                                                                    

A KONTROLL ILLÚZIÓJA

Nagyon kedves ÖnMunkás társam Munkáját ajánlom nektek. Az egyik leggyakoribb hiedelmünkbe visz, a kontroll birodalmába. Ezen belül pedig a 'Tudnom kell' ösvényén kirándulhatunk el vele! 

"Ne légy óvatos, még kárt okozhatsz magadban. Hagyd, hogy az élet éljen téged.” /Byron Katie/

„Az önvizsgálat segít a szenvedő elmének, hogy kimozduljon a valósággal való vitázásból. Segít nekünk, hogy haladni tudjunk az állandó változással. A változás így is, úgy is megtörténik, akár tetszik nekünk, akár nem." /Byron Katie/

Oravecz Andi blogján olvasva Katie  sorait , rájöttem, hogy az az érzés, ami most bennem van  és eddig nem tudta az elmém beazonosítani, valójában a gyász érzése. Most úgy érzem magam, mint akit veszteség ért: elveszítettem a gyerekeimet, a páromat, az eddigi életemet, vagyis azt, amit eddig gondoltam róluk….

Az elmém folyamatos „kereső” üzemmódban van , kétségbeesetten kapaszkodik bele újabb és újabb gondolatokba….Egyelőre, mint a tengerész a viharban próbálok talpon maradni, figyelem magam…csinálom az önmunkát…..

„ Fájdalmas azt hinni, hogy tudod, mi a legjobb a gyerekeid számára. Reménytelen. Amikor azt gondolod, hogy meg kell védened őket, szorongást és függőséget tanítasz. A legjobb mód, az egyetlen hatékony mód az, ha példával jársz elől, és senkire nem kényszeríted rá az akaratodat” / Byron Katie/

Több mint negyven éve élem az életem hiedelmeim sokaságával a fejemben, amelyek közül a legerősebb a kontroll illúziója miszerint elhittem azt, hogy nekem kell irányítanom az életemet, különben megszégyenülök.

Hála, hála az Univerzumnak, a páromnak, Andinak…mindenkinek és persze magamnak, hogy végre rájöttem mitől is félek valójában…Az már csak hab a tortán, hogy egy másik hiedelem gyerekemet is magamhoz tudtam ölelni: Őt úgy hívják, hogy „ büntetnem kell!”

Íme egy munkám magamnak, magamról…, ha másoknak is segít annak örülök.

Tudnom kell mi fog történni

1. a párkapcsolatomban
2. a gyerekeim életében
3. a munkámban,

készenlétben kell lennem, különben megszégyenülök, bántani fognak.

1. Tudnom kell mi fog történni a párkapcsolatomban.

Igaz ez? Tudnom kell mi történik éppen a párommal, vagy mi fog történni, mit gondol, mit érez, mit mond ( és annak milyen kihatása lesz rám nézve, hiszen valójában ettől félek) miközben nem tudom? Nem.

Hogyan reagálok, amikor elhiszem, hogy tudnom kellene mi történik a párommal , milyen megélései lesznek, és a valóság az, hogy nem tudhatom…. Megszégyenülök az azt jelenti, hogy nem vagyok elég jó, mások jobbak nálam, nem tudom képviselni, felvállalni , megmutatni magamat. Mások negatívan ítélnek meg J.

Velem még ezt is meg lehet csinálni…szánalmassá, kiszolgáltatottá, nevetségessé  válok.

Gyilkos indulatok kerítenek a hatalmukba. Úgy érzem meg kell őt büntetnem. Fizikai fájdalmat akarok neki okozni. Tudom mire vágyik és azt megvonom tőle…ugyanakkor iszonyúan szenvedek. Utálom magam, amiért, nem vagyok képes irányítani. Dühös vagyok magamra, amiért ennyire függő vagyok, egy másik embertől várom a boldogságomat. Marcangolom magam, amiért nem tudok különleges lenni a számára…., hogy szeressen engem… Még a Sorsra is haragszom, hogy folyton olyan helyzetekbe kerülök, ahol megszégyenülhetek. Menekülök…menekülök…menekülök…

Mikor jutott először eszembe ez a gondolat, hogy tudnom kell mi történik? Gyerekkoromban, , testvérem születése kapcsán…jött egy másik nő az én világomba (4 éves voltam) és osztoznom kellett vele….nagyon sokat büntettem gyerekkorunkban. Szintén kicsi voltam még, megbeszéltük az unokanővéremmel, hogy átjön hozzám játszani, és ő nem jött el. Amikor legközelebb találkoztunk: nagyon megvertem.  Megbüntettem, mert fájdalmat okozott nekem.

Mire jó nekem ez a gondolat, mire használom, hogy tudnom kell mi történik a párkapcsolatomban? Mitől félek, mi történne ha nem tudnám többé elhinni, hogy tudnom kell….Váratlanul egy kiszolgáltatott helyzetbe kerülnék ( tudom, hogy csak a gondolataimnak vagyok kiszolgáltatva J ) 

Olyan dolgokat kellene megtennem, amiket nem akarok….pl. elköltözni, a gyerekemet ritkábban látni., anyagi problémákat megélni...és persze attól is félek, hogy a végén egyedül maradok.

Ki lennék a gondolat nélkül, hogy, tudnom kell mi történik a párkapcsolatomban…?

A szabadság jut először eszembe, meg az, hogy mennyivel fittebb lennék, ha nem fárasztanám le magam ezzel a folyamatos készültséggel…

Elképzelem, hogy feladnék egy társkereső hirdetést: „ keresem azt a bolondot, aki társam lenne az önismeret útján, aki el tudja fogadni, ha néha befordulok és megértően tud nekem segíteni az elakadásaimban” Basszus, hiszen megtaláltam ezt az embert! Én vagyok az! Sőt a valóság annyira kedves, hogy még a párom is ilyen J.

Élvezném a kreatív elmém ötleteit. Sokkal több dologba belefognék, , kíváncsian figyelném a valóságban felbukkanó lehetőségeket , örömmel venném a változásokat.

Megfordítások: 
Nem kell tudnom mi történik a párkapcsolatomban.

- A valóság az, hogy minden igyekezetem ellenére fogalmam sincs mi fog történni benne.

- Amikor elváltam a férjemtől, szintén nem tudtam mi fog történni, rettegtem, fájtam, rossznak ítéltem a helyzetet és most utólag visszanézve a lehető legjobban alakultak a dolgok, amiért hálás vagyok.

- Amikor jött egy gondolat, hogy majd megint az fog történni, hogy….. és én megengedtem magamnak, hogy éppen ne akarjam tudni mi lesz…..a valóság teljesen máshogy alakult, mint az eredeti gondolatom előre vetítette. 
"A valóság mindig kedvesebb." (BK)

Tudnom kell mi történik bennem, a gondolataimban…..

- Minden törekvésem arra irányul, hogy kontroll alatt tartsam saját magam: hogyan viselkedjek, hogy nézzek ki, mit érezzek…Sokszor elnyomom az érzéseimet, büntetem magam, nem engedem meg magamnak, hogy szeressek….Félek attól, hogy fájni fog…..Hú ez nagyon durva most, hogy leírtam…Apukámnak ezek voltak az utolsó szavai:” nem akarom, hogy fájjon…..”Ugyanakkor  éltem át egy kontroll nélküli állapotot , amikor elfogadtam a valóságot, más állapotba kerültem, éreztem a halál közelségét és annyira szépnek láttam…nem tudtam elhinni, hogy bármi baj lenne vele.

- Félek megtapasztalni ki vagyok én valójában, félek attól, hogy egy-egy helyzetben milyen gondolatommal fogok találkozni és arra hogyan reagálok….és az esetleges reakcióim alapján nem fogom tudni többé beazonosítani magamat olyannak, amilyennek hiszem magamat.

Nem kell tudnom mi történik majd a gondolataimban….

- Úgyse tudom..

- Amikor nem akarom előre tudni a forgatókönyvet, nem keletkezik bennem feszültség.

- Amikor felmerül egy stresszes gondolat és rögtön felteszem az igaz ez? kérdést pláne, ha megfordítom máris enyhülést tapasztalok.

Köszönöm Andinak a névtelenül kommentálókkal kapcsolatos sorait, gyönyörű volt…Én nem szoktam kommentálni sem névtelenül, sem sehogyan, csak csinálom az önmunkát magamnak. Mégis nagyon megérintve éreztem magam, amikor azt írta, hogy aki még a nevét sem vállalja az „nem fontos önmagának”. Ezért határoztam úgy, hogy megmutatom az egyik munkámat, mert „a fontos vagyok magamnak” gondolat egyáltalán nem stresszes számomra.  Gabi


Köszönöm az őszinte megosztást!
Misi

ALAPELVEK I. RÉSZ

Elsősorban a Munkában kezdőknek ajánlom az alapelvekkel való ismerkedést, bár a bejegyzés írása közben én is újabb felismerésekre leltem. Az ismétlés és elmélyülés sosem árt!

Vedd észre, amikor gondolataid szembehelyezkednek a valósággal!

„Kizárólag az okoz szenvedést, amikor olyan gondolatnak hiszünk, amelyik szembehelyezkedik a tényekkel.” BK

Nem kell mást tenned, mint hogy megvizsgálod a legutóbbi olyan helyzetet, ami heves és negatív érzelmeket váltott ki belőled. Mi történt? Hogyan reagáltál?

Pl.: A párod, amikor haza érkezel azt mondja neked: - Nem igaz, hogy sáros cipővel kell bejönnöd! Egész nap a lakást takarítottam. Semmibe veszed a munkámat!

Neked is nehéz napod volt. A főnököd sem volt elégedett a munkáddal, miközben lelkiismeretesen elvégezted az aznapi feladataidat. Milyen gondolatok és érzelmek jelennek meg benned ekkor? Lehet, hogy bűntudatot érzel, dühössé vagy elkeseredetté válsz. Ilyenkor azt gondolhatod, hogy a párod üdvözölhetett vagy örülhetett volna, hogy megérkeztél. Vagy azt, hogy azért gürizel, hogy ő otthon lehessen és ne kelljen dolgoznia. Lehetne hálásabb vagy megértőbb.

Mindkettőtök gondolatai szemben állnak a valósággal. A tény az, hogy sáros cipővel bementél. Az összes többi történet. Nyilván nem azért mentél be sáros cipővel, hogy tönkretedd a munkáját.

Mit lehet tenni, amikor egy fájdalmas érzelmi állapotba kerülünk?

Észre lehet venni, hogy nem történt más, minthogy szembe kerültünk a valósággal. A Négy Kérdéssel és a Megfordításokkal meg lehet vizsgálni, hogy mi történt. Lelassítjuk a kavargó gondolat-érzés áradatot. A Munka végzése elvihet a megértéshez. Elvihet valódi önmagadhoz. És miért feltételes módban írtam? Mert Te is kellesz hozzá. A nyitottságod, a bátorságod. Az önvizsgálat nem mindig könnyű! A tapasztalatom az, hogy minél nehezebb, minél mélyebb, annál nagyobb a feloldódás, a megértés, az öröm és a szeretet, ami áramlik a lényedben. Amint az ellenállásod oldódik, az áramlás válik természetessé.

Tehát, ahogy észrevetted, hogy szembe mész a tényekkel, nincs más dolgod, mint megkérdőjelezni a gondolatot.

Pl.: Örülhetett volna, hogy megérkeztem.

1. Igaz ez?

      Csak engedd magadba a kérdést és hagyd, hogy a válasz felbukkanjon. A Munka meditáció. A válasz igen, nem vagy nem tudom. Nincs rossz válasz és ne magyarázd meg. Ha a válaszod igen, tedd fel a második kérdést.

2. Teljesen biztos lehetek benne, hogy igaz ez?

       Ez a kérdés arra szolgál, hogy még mélyebbre engedd magadba az állítást. Itt sincs rossz válasz és igen, nem és nem tudom lehet a válasz.  Itt se magyarázkodj. A magyarázat, értelmezés a Jól Tudom Elme működése. A válaszaidat most a Nem Tudom Elme adja. Ez a két kérdés egy olyan birodalomba visz, ahol ritkán járunk. Megkérdőjelezi azt, amit szent meggyőződéssel hiszünk. Legyél magaddal gyengéd.

3. Hogyan reagálsz, mi történik, amikor elhiszed ezt a gondolatot?

      Ennél a résznél figyeld meg, mi zajlik benned ebben a konkrét helyzetben. Milyen gondolataid, érzelmeid jönnek elő. Pl.: Dühös vagyok magamra, hogy nem voltam figyelmes. Elkeserít, hogy elszúrok dolgokat. Az anyám is mindig szidott.

Megnézheted, hogy ilyenkor hogyan bánsz a pároddal és magaddal. Milyen félelmeid kerülnek a felszínre és hogy mire nem vagy képes ebben a helyzetben.

4. Ki lennél a fenti gondolat nélkül?

      Ennél a kérdésnél egy utazásra invitállak. Itt megláthatod azt a részed, aki a gondolat nélkül van. Aki látja magát. A nyitott, szabad elméjét, ami nem korlátozza semmiben. Aki látja a párja igazát és tudja, hogy mi rejlik a mögött, amit kommunikál. Csak engedd magad a gondolat nélkül, szabadon szárnyalni.

Megkérdőjelezted, újra átélted a gondolattal járó érzelmi és intellektuális állapotokat és megnézted magad a gondolat nélkül is. Jöhetnek a megfordítások! A megfordítások tovább nyitják az elménket. Megmutatják, hogy amikor elhittük az adott gondolatot, mennyire bezártunk, mennyire leszűkítettük a látómezőnket és hogy mennyire igaz a gondolatunk szöges ellentéte is. A gondolatot megfordítjuk az ellenkezőjére, a másikra, önmagunkra és hozunk legalább 3 konkrét példát mindegyikre.

Eredeti gondolat: Örülhetett volna, hogy megérkeztem.

      + Nem örülhetett, hogy megérkeztem.

•  Nehéz annak örülni, amikor összesározzák a lakást.
•  Kifáradt a takarításban és pihenni készült.
•  Késtem és a vacsora is kihűlt.

+ Örülhettem volna, hogy megérkeztem.

•    Bocsánatot kérek tőle.
•    Örömmel üdvözlöm és feltakarítom a sarat.
•   Végre itthon vagyok a párommal és gyújtok pár gyertyát a    megmelegített vacsora mellé.

A Munka végzése kinyitja az elménket és olyan tettekre késztet, amikre nem is gondoltunk előtte. Amikor az energiánkat az ellenállás helyett az önvizsgálatra fordítjuk, akkor nem a szenvedés fog hatványozódni, hanem az Öröm.

„Amikor az elme tökéletesen tiszta, azt akarjuk, ami van.” BK

A Munkával az elménket tisztogatjuk! Kellemes tisztogatást!

A VALÓSÁG MEGBÍZHATÓ

A valóság megbízható.

Már-már kezdem elhinni, hogy minden úgy jó nekem, ahogy van, aztán jön a (keserű) valóság és rá kell, hogy jöjjek: vannak még stresszes gondolatok. Utólag még örülni is tudok neki, de amikor épp jönnek, nem mindig örülök nekik.

Örülnöm kellene a stresszes gondolatoknak.

1. Igaz ez?

-          Nem igaz.

3. Hogyan reagálok, amikor elhiszem a gondolatot?

-          Először is nem hiszem el és meglepődök. Elkezdek védekezni, érvelni vagy támadni.

-          Kicsit haragszom magamra, hogy ellene megyek a valóságnak és elszomorodok, hogy még mindig itt tartok.

-          Ilyenkor leblokkolok, egy darabig benne maradok az ellenállásban, majd elvesztem a csatát, visszavonulok, megsértődök, rosszul érzem magam és aztán megMunkázom.

-          Talán attól félek, hogyha nem tudnám elhinni a gondolatot, akkor veszítenék, nem lehetne felnézni rám, mint társ vagy apa. Furán néznének rám, hogy minek is örülök. (Bár ez inkább szórakoztat, mint félelmet kelt)

-          Ilyenkor nem vagyok képes gyorsan kapcsolni, nyugodt középpontból szemlélni, ami éppen történik.

4. Ki lennék a gondolat nélkül?

-          Szabadon örülnék, vagy épp nem örülnék a felbukkanó gondolatoknak. Nyitottabban szemlélném őket. Talán meg is szeretném őket J

+ Nem kell örülnöm a stresszes gondolatoknak.

-          Hiszen nem is teszem. Illetve csak néha.

-          Mert így megláthatom, hogy hol kell még magamon Munkázni.

-          Nem néznek hülyének J

+ A stresszes gondolatoknak kell örülniük nekem J

-          Még szép! Mert így megkérdőjeleződhetnek és mehetnek stressz mentesen a dolgukra.

+ Örülnöm kell magamnak.

-          Igen, hiszen én láthatok rá az elhitt gondolataimra.

-          Megtalált/am a Munkát és használom.

-     A valóság megbízható és mindig visszatalálhatok hozzá.

CSAK SZERETNI TUDUNK!

Még nehezen tudom elhinni, mégis igaz. Csak szeretni tudunk. Az egyetlen, ami történhet, az az, hogy félreértelmezünk egy helyzetet. Persze, amíg hiszünk a gondolatainknak, addig félre is fogjuk értelmezni. Hihetetlen ereje van az önvizsgálatnak. Főként a Munka segítségével.

Már lassan egy éve találkoztam ezzel a módszerrel (igazából több nekem, mint módszer), sok fájdalmas gondolatomat megkérdőjeleztem, aminek hatására felismerések és feloldódások tömkelegére leltem. A legutóbbiról írok most, hátha indikál nálatok, az olvasóknál is valamilyen felismerést.

Talán ti is megéltetek már párkapcsolati nehézségeket, vitákat, fájdalmas egymáshoz szólásokat, hirtelen és meggondolatlan reakciókat. Hát velem is ez történt, sokadszor. Egy relatív békés nap vége felé közeledve, miközben az eltervezetthez képest kicsit másképpen alakult az este, az én Drága Párom mondott nekem valamit. Mindjárt rátérek, hogy pontosan mit, de fontosak az előzmények is. Édesem nem nagyon szereti az egyhetes (időnként 2,3,4 hetes) borostát, amit ebben a konkrét szituban is többször megemlített. Persze én meg levágni vagyok lusta, többnyire.

Tehát miután a pár hét alatt többször is szembesültem az arcszőrzetem hosszával, az én drága Egyetlenem, arra szeretetteli közlésemre, hogy „ma este levágom a borostámat” ezt bírta válaszolni: „Bezzeg, amikor másokkal találkozol, le tudod vágni. Nekem meg nem!”. (aznap este úgy alakult, hogy ÖnMunkás összejövetel volt és Ő nem vett részt. Ja, és a Mások általában nem férfiakat jelent :-)) Megjegyzem, azt hiszem, ez egy teljesen hétköznapi eset.

Szóval, ez mondta és itt kezd érdekessé válni a történet. Én csípőből, azonnal, mindenféle átgondolás nélkül azt mondtam: „Elmész te a jó …!” És persze értetlenül és feldúlva álltam saját magam előtt. Bocsánatot kértem, miközben tudtam, hogy ez édes kevés. „Szerencsére” nemsokkal ezután elkezdődött az összejövetel és pár órán keresztül nem kellett foglalkoznom a dologgal.

Késő este még beszéltünk a helyzetről és mondhatom nagy érzelmi mélypontokat éltem át, mindenesetre relatív nyugodtan tudtam elaludni.

Másnap és harmadnap Andi tartott nálunk alaptanfolyamot, amin ismétlőként, mindketten részt vettünk, így oldva tovább a sérüléseinket.

Azzal kezdtem, hogy csak szeretni lehet és joggal tehetitek fel a kérdést, hogy lesz ebből csak szeretet!

A döbbenetes felismerés a tanfolyamot követő reggelen csapott belém! Kinyitottam a szemem és az első gondolataim a három nappal azelőtti helyzet körül jártak. Újra felidéztem, hogy mi történt. Mit mondott ő, mit mondtam én. És a megkérdőjelezés önmagától ment végbe. Mit is jelent pontosan, amit mondtam? Miért mondtam? És mit jelent az nekem, amit ő mondott? Miért is mondta? Ekkor csapott belém a felismerés: Az, hogy ilyet mondtam neki, azért volt, mert elhittem, hogy ő feltételezi, hogy másoknak akarok tetszeni, nem neki. Mit is jelenthet ez? Azt hiszem, neki azt, hogy „nem elég jó nő” vagy „nem érzem vele jól magam” vagy „nem érdemli meg, hogy neki kedvezzek” vagy „fél, hogy elveszít” vagy hogy „nem is szeretem”! Ergo, a szeretete mondatta vele ezt, én meg teljesen másképpen értelmeztem. Nem hallottam meg, hogy ezt mondja: SZERETLEK. És én detto: Vulgáris szóösszetételem mögött ugyanez rejlik. Azért reagáltam így, mert elhittem, hogy „nem ért meg”, „nem hiszi el, amit mondok neki”, „félek, hogy nem fog szeretni”. És azért van, mert szeretem. Csak azt mondtam neki: SZERETLEK. Kissé félreérhető kifejezéssel, de mégis.

És ahogy ebben az állapotban voltam/vagyok rájöttem, hogy másokkal is így van ez. Mások is csak szeretni tudnak! Csak félreértések vannak és csak addig, amíg elhisszük a történeteinket, amíg nem kérdőjelezzük meg a szenvedést okozó gondolatainkat!

„A 4 kérdés legyen velünk!”

Először is köszönöm az én Drágámnak, a legnagyobb tanítómnak! Köszönöm Andinak és Katie-nek és mindenkinek, aki segít az utamon! Köszönöm Neked, kedves Olvasó! És utoljára és elsősorban Magamnak, amiért meg tud nyílni a zárt kicsi elmém!

Ha még nem ismered A Munkát vagy már igen és szeretnél csoportosan Munkázni, gyere el egy ÖnMunkás összejövetelre Szentendrén. Kéthetente pénteken este 7 órakor találkozunk.

Ha tovább mélyítenéd önismereted A Munkával részt vehetsz a következő alaptanfolyamon, Szentendrén, legközelebb 2011.12.10-11.-én lesz rá alkalmad.

Bejelentkezés e-mailen vagy a 20/9138673-as telefonszámon.