VÁLTOZÁST AKAROK!

"Az Életre néha más nézőpontból szükséges ránézni."

Előre jelzem: Nem gondolom, hogy meg kellene változni! A Változás talán az egyetlen állandó jelenség. Amikor aut hisszük, hogy bárminek vagy magunknak meg kellene változnia, pont nem vesszük észre a folyamatos változást. A fókuszunk ilyenkor beragad, mindössze azzal, hogy ilyenkor egy-egy gondolathoz és érzéshez ragaszkodunk. A Változás önmagától történik, ahogy a ragaszkodás oldódik.

Az életünk időnként úgy alakul, hogy legszívesebben újrakezdenénk. Időnként elegünk lesz a szüleinkből, párunkból, gyerekünkből, munkánkból, a testünkből, a betegségből, a hajtásból, az egyhangúságból, a boldogtalanságból, a fájdalomból, a félelemből és ritkábban akár a jólétből, a pénzből, a jó munkából, boldog családból is. Hogy miért? Pláne, miért lesz elegünk az ún. pozitív dolgokból? Talán azért, mert elkezd unalmas, mechanikus, értelmetlen, értéktelen, zavaros vagy kilátástalan lenni a helyzetünk.

Ilyenkor azt szeretnénk, és sokszor azért teszünk, hogy megváltozzon az életünk. Ezt a változást sokféleképp próbáljuk elérni. Megszakítjuk vagy kimenekülünk a kapcsolatokból, új munkát keresünk, fogyózunk vagy erősítjük, gyógyítgatjuk a testünk, próbáljuk elkerülni a veszélyeket, csökkenteni a fájdalmakat és megkeresni a boldogságot.

Egyszóval változtatni, váltani akarunk.

Úgy találtam a saját életemben, hogy a változás nem könnyű. Sok mindennel próbálkoztam, de a legtöbb ilyen nem hozott ’nagy’ fordulatot. Van egy ’hang’ – nevezhetjük gondolatnak is – ami gyakran és hosszasan kommentálja a történéseket. És ahogy visszagondoltam ezekre a próbálkozásokra, rájöttem, hogy bármilyen kis változás történt az életemben, annak voltak bizonyos ’feltételei’. Először is érdemes észrevenni, hogy mi is van, mi az, amiben vagyok. Pontosan megfigyelve az érzéseimet és gondolataimat. Emellett megláttam, hogy nem mindegy a hozzáállásom. Ha pl. utálom a helyzetet, a Másikat vagy magam, az nagyban nehezíti a dolgot. És végül a korona csak akkor kerülhet Változás Herceg fejére, ha megmozdulok. Önmagában kevés tudni, hogy miben vagyok és nyitott kíváncsisággal hozzáállni. És fordítva is igaz: önmagában tenni, negatív ’úgysem lesz jobb’ attitűddel vagy anélkül, hogy tisztában lennék a helyzethez fűződő érzelmeimmel és gondolataimmal, sosem hozott megnyugvást.
Az alábbiakban kicsit részletesebben is leírom ezeket a – véletlenül sem kőbe vésett – ’feltételeket’.

A Változás feltételei:

1. Észlelés: Észrevenni, tudatosítani a helyzetet

Lehet, hogy magától értetődőnek tűnik egy helyzet – legyen az pozitív, semleges vagy negatív – észlelése. Sokszor mégsem vesszük észre, nem tudatosul, hogy mi is történik velünk, miben vagyunk benne. Az életünk jó részét automatizmusok, feltételes reflexek, berögzült reakciók alkotják.

Ezek tudatosítása az első feltétele a Változásnak. Ha nem veszem észre, hogy miben vagyok, hogyan vagyok, hanem csak a gondolati-érzelmi vihar dobál, akkor nehezen találok ’fogást’ a helyzeten. Ehhez elsősorban egy kis lassításra, csendre lesz szükségem. Ha lecsendesülök, akkor kivehetővé válnak az egyes gondolatok és érzések. A viharos kavalkádból így hozzáférhetővé válnak az alkotóelemek. Ha a viharban nyitott szemmel, tiszta tudattal vagy, mindig egyértelműen fogod látni a következő lépést. Ha viszont félsz és el akarod kerülni, sok mindent nem tudsz észrevenni.

Én többnyire az írásos formát választom a lassításra. Azért írom le, mert azt figyeltem meg, ha ’fejben’ csinálom, akkor a gondolatok és érzések csak cirkulálnak, az azonosulás marad, a feszkó meg nő. Ezért egyszerűen leírom, ami éppen zajlik bennem. Szemügyre veszem a vihart. Feketén fehéren odateszem a papírra a gondolatokat és az érzéseket. Leírom, hogy mi nem tetszik, mit szeretnék, mitől félek,  mit érzek, miért vagyok dühös, szomorú vagy elkeseredett. Minden érzelem és szó kikerül a papírlapra. Már önmagában az, hogy leírom, oldja a feszültséget. Érdekes ez, mert amíg ’bent’ dúl a vihar, az tele van feszültséggel. Amint ’kikerül’ enyhülni kezd. Mintha ez lenne az útja. Csak, amikor bent reked, akkor feszít. (Lehet, hogy ez szimpla fizikai-lelki törvényszerűség.) Tanult mintánk az érzelmek elfojtása és a gondolataink, igazunk hangsúlyozása. Ezekkel a mintákkal, tudattalanul reagálva éljük az életünk nagyobbik részét egészen addig, amíg a feszültség, az érzelmek elő nem törnek, kikényszerítve a törvényszerű változást. De ezt nem feltétlenül kell megvárnunk.

A lényeg, hogy leírva, kézzelfoghatóvá válik az addigi kaotikus, belső vihar. Így már lehet vele valamit kezdeni. És ezen a ponton lesz szükségünk a következő ’feltételre’.

2. Attitűd: Kíváncsi, elfogadó hozzáállás

A hozzáállás – a HOGYAN – elengedhetetlen része a változásnak. Ha ugyanazzal a hozzáállásal folytatjuk az életünket egy-egy viharos időszak után, akkor nem indul be a változás, sőt még haragudhatunk is magunkra, ezzel plusz feszültséget adva az amúgy sem kiegyensúlyozott helyzethez.

Felmerülhet itt a kérdés: Hogyan legyek kíváncsi és elfogadó, amikor mondjuk éppen dühös vagyok az egész világra, beleértve saját magam is?

Az én esetemben ez kétféleképpen történt meg. Vagy egyszerűen bevillant a gondolat, hogy ’nem igaz, hogy ez csak így lehet’ – így kíváncsivá lettem, illetve ’ez van, erre nincs hatásom’ – így elfogadóvá váltam. Vagy annyira nagy volt bennem a feszkó, félelem, fájdalom, hogy egyszerűen az érzés átlökött a kíváncsiság és elfogadás térfelére.

A kíváncsiság és az elfogadás nem ’csinálás’. Nem lehet előidézni, csak megtörténik, kialakul. Pontosabban újra megélődik. Gondolj csak vissza arra az időre, amikor pici gyerek voltál. Amikor tudni akartál, akkor voltál kíváncsi. És ezt nem ’csináltad’,  akkor még nem nagyon álltál ellen a dolgoknak, elfogadó voltál. Talán nincs is más dolgod, mint felidézni ezt az állapotot. Újra átélni, és ebből az átélt, kíváncsi és elfogadó, gyermeki állapotból szemléni a történéseket és cselekedni. És meg is érkeztünk a harmadik feltételhez.

3. Cselekvés: Lelassult, csendes, átélő, mentális és fizikai tevés

Sokszor azon agyalunk, hogy mit csináljunk, merre induljunk, mihez kezdjünk. Amint megvan a HOGYAN állapota, azaz a hozzáállás, többnyire már nincs nagy szükség a MIT-re. Amikor a kíváncsiság és az elfogadás állapotába kerülsz, elfogynak a kérdések. A tett, a cselekvés önmagától értetődő lesz. És ha mégsem, akkor van itt pár lehetőség J

’Rest. Inquire. Enjoy life’ ahogy Scott Kiloby írja. ’Pihenj. Önvizsgálj. Élvezd az életet.’

Pihenés:

Hihetetlenül felszabadító tud lenni ez a – megszokott pihenéstől kissé eltérő – megpihenés. A lényege a megjelenő gondolatok (szavak és mentális képek) és érzések (érzelmek, testi érzetek) észlelése. Csak nézünk és érzünk. Nem gondolkodunk, nem gondolunk tovább, nem értelmezünk, csak tudatában vagyunk a felbukkanó gondolatoknak és érzéseknek. Ez egyszerű, békés szemlélődés.
Ez persze nem biztos, hogy eleinte könnyen megy. Kezdd rövid, pár perces megpihenéssel, más szavakkal belső szemlélődéssel, egyszerű létezéssel, levéssel.

Ez lehet, hogy fura vagy félelmetes is lesz. Kérj ehhez, illetve az önvizsgálathoz facilitátor segítséget, ha úgy érzed!

Önvizsgálat:

Az Élő Önvizsgálatok (ÉÖ), Scott módszere az egyik legletisztultabb eszköz arra, hogy átláss a szenvedés legfőbb forrásán, az elkülönültségbe és elégtelenségbe vetett hiedelmeken. Ezekkel az önvizsgálatokkal, az életed stresszes helyzeteiben, feltárhatod a feszültségeid okait. Láthatóvá válnak azok a ’részeid’, élethelyzeteid, amikben úgy érzed nem vagy megfelelő, nem vagy elég jó. Amikor fény derül egy ilyen azonosulásra (pl. mások nem fogadnak el), az olyan mintha lenne egy ilyen én-részünk, aki nem elfogadható. Ilyenkor Megtalálhatatlan Önvizsgálattal (MÖ az ÉÖ egyik fajtája) keressük ezt az én-részt, addig amíg megtalálhatatlanná válik, azaz már semmi nem jelenti, tükrözi vissza az elfogadhatatlanságot. Ez az, amikor átlátunk egy hiedelmen, azonosuláson.

Megközelíthetjük az elkülönültség és elégtelenség érzését a félelmeken vagy függőségeken keresztül is. Ezekben az esetekben a Szorongás Önvizsgálatot (SZÖ) és Függőség Önvizsgálatot (FÖ) használhatjuk. Az SZÖ-ben a valós fenyegetést, az FÖ-ben a parancsot vagy késztetést keressük, amíg megtalálható. Ezek az eszközök megmutatják nekünk, hogy miért félünk vagy használunk valamilyen szert vagy cselekvést kényszeresen. Megmutatják azokat az érzéseinket és hiányainkat, amiket el akarunk fedni vagy el akarunk kerülni. És talán már megfigyelted, hogy az elkerüléssel, hosszabb távon, nem mész sokra.

Az írásos önvizsgálat szintén hatékony formája A Munka, Byron Katie módszere, ami a Négy Kérdés és a Megfordítások segítségével fedi fel a békés Valóságot. A Munka a bennünk feszültséget keltő, eddig megkérdőjelezetlen gondolatok felülvizsgálásával megmutatja, hogy minden stressz, nehézség, fájdalom és félelem a tények értelmezéséből fakad. Egyszerűbben fogalmazva nem szeretjük, nem tudjuk elfogadni azt, ami van. A Munka önvizsgálat kinyitja az elmét, és ezen keresztül a szívet, így hozza el a Változást az életünkbe.

Az élet élvezete:

Ezt nem részletezem nagyon. Élvezem a lélegzést, a mozgást, az evést, a szexet, a kikapcsolódást, a tanulást, a munkát, az együttlétet, az egyedüllétet vagy bármit, ami van.

És ez sokkal könnyebb, amint felülvizsgáltam a történeteimet.

Aktuális képzések:

http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

HADD NÉZZELEK CSAK...

Ma Mayer Móni írását osztom meg. Móni a saját útját és megtapasztalásait sűríti egy rövid bejegyzésbe. Feltárja, hogyan élte az életét a tudatos önvizsgálódás előtt, és hogy miben változott az élete a vizsgálódás és tapasztalás során. Egyéni stílusával és őszinteségével olyan helyre viszi az olvasót, ahol a csodák történnek! Fogadjátok szeretettel Őt!

Hadd nézzelek csak…

Tavaly áprilisig a világért se vettem volna be, hogy a félelemmel, szorongással együtt lenni a legfelszabadítóbb dolgok közé tartozik. Sőt, gyerekkoromtól fogva ezerrel menekültem tőlük, mert úgy tanultam, ez a legjobb megoldás. 

Mikor a szüleim megpróbáltak rávenni, hogy aludjak végre külön szobában, éjszakánként gyakran elfogott valami furcsa, szorongató érzés. Ahogy visszaemlékszem, úgy hívtam: "egyedül vagyok". Ilyenkor átsomfordáltam hozzájuk, bebújtam közéjük a nagyágyba. Erre persze felébredtek és kérdezgetni kezdték, hogy mi van. Mondtam, félek, hadd maradjak velük, hadd bújjak oda. Sokszor belementek, odavettek, magyarázták, nincs semmi baj, minden rendben. Néha megkérdezték, mitől félek, és mikor megpróbáltam valahogy kibeszélni, azt mondták, olyan nincs is, csak képzelem, vagy hogy rosszat álmodtam, mindenesetre nyugodjak meg. Amúgy is nagy vagyok már, aludjak ügyesen egyedül.

Ebből úgy vettem észre, félni nem jó. A legtöbb, amit tehettek értem, hogy körbevettek, simogattak, hátha elmúlik. Ők se tudták, nekik se tanította meg senki, hogy együtt is lehetnénk ezzel a furcsa érzéssel.

Hát elkezdtem megtanulni a hárítást. És senki se tehetett róla, mindenki ártatlan volt benne. Ők is így szokták meg, ezt adták tovább.

Az oviban, suliban sokszor már ki is nevettek érte a nagyobbak, ha féltem. Ott ez volt a hagyomány, így tanulták meg Ők is. Ebből rájöttem, bátornak kell lenni, a félelmet muszáj titkolni, akkor lehetek valaki a többiek szemében.

Már csak elképzelni volt szabad, hogy mondjuk Anyu odavesz, és bőgni is csak a párnába lehetett, kis levegőkkel, nehogy meghallják a többiek, mert akkor jön a röhögés, a csúfolódás.

Erre ügyesen kifejlesztettem a hang nélküli könnypotyogtatást és egész nagy gombócokat is le bírtam nyelni a torkomon. 

Ők se rosszból csinálták, a tapasztalataikból tudtak élni.

Persze a képzelgés se használt, csak sokkal rosszabb lett tőle, mert Anyu nem tudott jönni, az meg nagyon fájt. Így egyre gyakrabban választottam, hogy inkább elnyomom a félelmet, elfoglalom magam valamivel, vagy jó bátornak mutatkozom, mert sokkal élhetőbbnek tűnt, mint együtt lenni a szorongás érzésével, meg az Anyu nélküliség fájdalmával.

Azt mindenesetre jól kitaláltam magamnak, hogy mikor félek, kell nekem valaki ahhoz, hogy elmúljon. Szólni viszont nem szabad, úgyhogy a saját csapdámba estem.

Erre az egészre persze kicsit se voltam tudatos, csak éppen ebben a katyvaszban éltem az életemet, egészen addig, míg el nem kezdtem önismerkedni vagy hat éve. Addigra már túl voltam jó néhány pánikközeli élményen, amiken egyszerűen áttoltam magam erőből, vagy ha nagyon nem ment, megkértem egy-egy barátomat, hogy szóljon hozzám, mielőtt kipurcanok.

Amúgy nem szedtem rá semmit, legfeljebb az alvást használtam védekezésre, ha nagyon nem bírtam. Komoly segítséget kérni ciki lett volna, és ezt egészen addig éreztem így, míg be nem ütött az önismeret.

Na, ahogy ízlelgettem, tanultam, használtam a különféle módszereket, fölszakadt belőlem az a visszatartott rengeteg érzés, csakhogy még mindig nem tudtam velük igazán mit kezdeni azon túl, hogy vállaltam egy részüket, mert már nem bírtam visszatartani.

Jó sokat tanultam arról, hogy a különféle lelki nehézségeink gyerekkori emlékekhez meg generációs viselkedési mintákhoz kapcsolódnak, és ha ezeket felfejtjük, oldjuk, akkor a dolgok a helyükre kerülnek. És tényleg rengeteg tapasztaláshoz, felismeréshez jutottam, amiknek köszönhetően egyre többet éreztem, értettem meg abból, hogy milyen srófra jár az agyunk, mi az oka a különféle viselkedéseinknek, valami mégis hiányzott.

Másfél éve akadtam össze Oravecz Andival, akihez Byron Katie Négy kérdés módszerét mentem megtanulni. (Erről itt részletesen: http://onmunka.blogspot.hu/p/byron-katie-munka-atfogo-ismerteto.html) Ez a dolog azért keltette fel az érdeklődésemet, mert valami olyan szemléletet mutatott nekem, amilyenről még sose hallottam. Eleve mi az, hogy ítéljem meg, aki/ami abba a helyzetbe hozott, amivel éppen bajom van?

Lehet, hogy a helyzettel van bajom, nem is azzal, aki bele hozott?

Ne is fogjam vissza magam? Na, ítélkezni csúnya dolog, nem?

Aztán még kérdőjelezzem is meg?

Dehát hogy?

Fordítsam meg az állításaimat? Az ellenkezőjére? A másikra? Magamra? 

Hogy egyszerre mindegyik igaz lehet? Ááááá!

És ahogy összejött a csoport, ahogy a két nap alatt ráláttunk egymás életére, helyzeteire, döbbenetes volt, mennyire felszabadítóan más így nézegetni a világot. Persze magamat hagytam utolsónak, mert éreztem, hogy meleg lesz a pite. Egyre jobban féltem, mik fognak itt kiderülni, meg hogy kibírom-e bőgés nélkül bátran, ügyesen.

Az utolsó szünetben, óriási zavaromban császkáltam ide-oda, és ahogy pörögtem a szorongásban, úgy ráléptem az Andi lábára, tisztára égő volt. Ahelyett, hogy leállított, megnyugtatott vagy tudom is én mit csinált volna, csak rám mosolygott, és köszönt, hogy "szia".

Fogalmam sincs, minek szánta, én mindenesetre azt kaptam ettől, hogy üdvözölt, úgy ahogy voltam, a bénáskodásommal, a félelmemmel együtt. Nem próbált meg kivenni belőle, csak hagyta, legyen, ahogy van.

Ez valami varázslatosan jó és érzékeny pillanatban jött, az elfogadása a szívem közepébe talált. Főleg az, hogy nem akart megmenteni a helyzetemből, csak nézte és üdvözölte.

Hát van ilyen? Szabad félni? Szabad látszódnia is? 

És nyilván ez az én megélésem volt akkor, ami pont elégnek bizonyult arra, hogy a kíváncsiságom, a nyitottságom csak nőjön.

Aztán megtanultam Anditól Scott Kiloby Élő Önvizsgálatait is. (Erről pedig itt: http://onmunka.blogspot.hu/p/scott-kiloby-elo-onvizsgalatai-eo.html) Ezek segítségével az emberi működés nagyon fontos elemeit értettem, tapasztaltam, éreztem meg a saját bőrömön:

Bármilyen helyzetben is vagyok, ott valakinek érzékelem magam, ez vagyok Én (szerethető, értékes, elfogadhatatlan, képtelen, stb). Ennek az Énnek "látszólag" tennie kell valamit azért, hogy a helyzetét fenntartsa vagy elkerülje. Itt fedezhetem fel a tudat alatt működő kényszeres cselekvéseimet arra, hogy megvédjem magamat valamitől. 

És asszem azért kell védekeznem, mert gyerekkoromban ügyesen elhittem, hogy velem valami baj van. Ráadásul olyanoknak, akik magukról pont ugyanezt hiszik. Aztán jól belekevertük a buliba azt is, hogy az érzéseinket, érzeteinket nem szabad megélni, kifejezni, mert abból további bajok lesznek.

Oké, és akkor most merre tovább?

Scott, meg az Andi azt javasolták, hogy vegyük csak észre a gondolatainkat, amik képek, és szavak formájában jelentkeznek, tapasztaljuk meg bátran a hozzájuk kapcsolódó testérzeteinket. Először ehhez megtanultunk lelassulni, elcsendesedni, felfedezni azt a bennünk és körülöttünk lévő teret, amiben minden jelenség (kép, szó, hang, testérzet) felbukkan majd idővel eloszlik. 

Nekem ezt úgy sikerült észrevenni, hogy elmentem oda, ahonnan a hangok felbukkannak, aztán ahová később eltűnnek. Hatalmas tágasságot, mély csendességet találtam ott, mindennek a lehetőségével.

Rácsodálkoztam, hogy hiszen én ezt már gyerekkorom óta ismerem, csak sose hívtam így.

Megfigyeltem, hogy a gondolataim jönnek-mennek ebben a csendességben. Nem is tőlem függ, hogy miket gondolok. És csak az a gondolat marad velem, amelyikkel együtt testérzet is jár. Így megtapasztaltam, hogy az érzeteket attól függően minősítem jónak vagy rossznak, megőrizni vagy elkerülnivalónak, hogy mit gondolok, miközben éppen érzem őket.

Ha mondjuk hamarosan vizsgáznom kell és azt gondolom, hogy nem fog menni, közben meg heves szívdobogást érzek, az pocsék. Viszont randihoz készülődve imádom, ahogy kalapál a szívem, holott az is heves és erősen hasonlít a vizsgázós érzethez.

Akkor most mi van?

Lehet, hogyha szétválasztom a gondolatokat (képeket, szavakat, stb) a testérzetektől, és külön-külön fordítok figyelmet rájuk, akkor önmagában mindegyik teljesen élhető és veszélytelen?

Ez azért nem ment egy húzásra, sok-sok gyakorlás kellett hozzá.

Az első nagyon mély megélésem tavaly áprilisban jött, akkor éreztem, hogy igazán a véremmé válik. Sajnos már nem emlékszem pontosan, milyen helyzetben voltam, kinek érzékeltem magam éppen, csak az maradt meg, hogy valami jó kis "elhagyatott" érzésem volt, nagyon erős félelemmel.

Andival vizsgáltuk, kerestük az ide kapcsolódó hiány-ént, sorra szedegetve szét a képeket, szavakat, testérzeteket. Nagyon erős fizikai tünetek jöttek, és ahogy elfogytak róluk a képek meg szavak, egyszer csak már nem tudtam hogyan kifejezni magam. Onnantól gondolni se bírtam róluk semmit, csak hagytam, hogy remegjen a testem, befeszüljenek az izmaim, alig kapjak levegőt, engedtem, hogy szabadon fájjon, élődjön ez az egész. És ahogy nem szabtam neki gátat, határt, nem minősítettem ezt a helyzetet semminek, elmenekülni se volt igényem belőle.

Andi folyamatosan benne tartott, bátorított, hogy hadd jöjjön, minden rendben van ezzel, teljesen biztonságos, ami zajlik. Bő 30 év visszatartott érzése, érzete szakadt fel, és végre megélődhetett minden szégyen, félelem, szorongás nélkül. Nem éreztem, hogy bármi baj is lenne velem közben.

Aztán ahogy jött, szépen elsimult, és bennem olyan energia szabadult fel, hogy az leírhatatlan.

Ott éreztem meg először, hogy nincs mitől menekülni, nincs miért elbújni. Egyszerűen csak eddig nem tanultam meg együtt lenni ezekkel az érzetekkel, mert még senki se mondta, hogy lehetne. (Scott Kiloby videó az érzelmek megéléséről: http://onmunka.blogspot.hu/2012/12/scott-kiloby-video-amit-soha-nem.html)

Így váltak a félelmeim a felszabadítóimmá. Ez persze nem azt jelenti, hogy azóta sose próbálok semmit elkerülni, csak ismerem már magam olyannak, aki tudott biztonságban lenni az ilyen érzetek között. És ez egyre gyakrabban van így, mikor jönnek.

A "hálás" szó kutyafüle kifejezni, ami vagyok Andinak, Scottnak, meg mindenkinek, aki idáig elszöszmötölt velem. Csak köszönöm, hogy élek, hogy másképp élek, mint azelőtt.

És ismerek még egy csuda lehetőséget, ami rengeteget segíthet elkerülés helyett felvenni a kapcsolatot a különféle helyzetekben bennünk zajló folyamatokkal, hiedelmekkel, lelki és fizikai nehézségekkel, a testünkkel, bármivel, amivel csak el vagyunk akadva.

Megtehetjük, hogy a találkozás, ismerkedés, rálátás és szabad megélődés idejére kihelyezzük magunkból ezeket, tárgyakat - vagy ha csoportban dolgozunk -, embereket hívva segítségül a megszemélyesítéshez.

Felállíthatjuk a szükséges szereplőket a mindig rendelkezésre álló "térben" úgy, ahogy az a helyzetünket a leginkább kifejezi. Így rájuk tudunk nézni kívülről, meg tudjuk szólítani őket. Ha tárgyakat választottunk, mindegyik helyére beléphetünk átélni, milyen is lehet ott, mi esne jól. 

Csoportban dolgozva megkérdezhetjük a képviselő személyeket, Ők hogy érzik magukat azon a helyen, ahova kerültek és persze az Ő helyüket is ki lehet próbálni. Így megélődésre, kimondásra, rendeződésre kerülhetnek olyan dolgok, amik eddig talán rejtve voltak vagy nem mertünk rájuk nézni.

Ha úgy érzed, hogy szívesen belekóstolnál ezekbe a tapasztalásokba, ha kedvet kaptál hozzá, hogy megtanuld vagy tovább mélyítsd magadban ezeket az Önvizsgálati módszereket, Szeretettel megyünk Veled oda, ahol te vagy, kísérünk, támogatunk a folyamatban, hogy végül egyedül is boldogulj. 

Rengeteg infó, videó, cikk minderről itt, ezen a blogon és az ÖnMunka blogon – Gondolati és Érzelmi Öngyógyítás Önvizsgálatokkal: http://onmunka.blogspot.hu/

Aktuális Tanfolyami időpontok: http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

BOLDOG KARÁCSONY?

Közeledik a SZERETET ünnepe. Ez csodálatos! Kivéve, amikor borzasztó.

A karácsonnyal, szeretettel, ünnepléssel és ajándékozással kapcsolatban temérdek feszültséggel teli gondolat, érzés, emlékkép és jövőbeni elképzelés kerülhet felszínre.

Ha benned még sosem volt feszültség semmilyen ünneppel kapcsolatban (az enyhe aggódástól a bizonytalanságon keresztül a kilátástalanságig), akkor ne is olvasd tovább ezt a bejegyzést. Ugyanis ez pont azoknak íródik, akikben gyakran vagy időnként megjelenik az ünneppel kapcsolatos stressz.

Hogy pontosan miért is vagyunk ilyenkor feszültek (vagy feszültebbek) az egyénenként változó. Ahhoz, hogy megtaláld, felismerd az ehhez fűződő gondolatokat és érzelmeket, érdemes kicsit lelassítva belehelyezkedni egy konkrét helyzetbe.

Amint megtaláltad ezt a konkrét szitut (ez lehet egy régebbi, vagy gyakran előforduló, illetve egy most aktuális helyzet), kezdd el nézni, mint egy filmet.

Lásd a történéseket, halld az elhangzó mondatokat, és vedd észre az ezzel járó érzelmeket!

Aztán vegyél elő egy papírt és írd le a felmerülő gondolatokat és érzelmeket.

Ezzel tudatosíthatod az elmédben és a testedben lévő folyamatokat, azaz feketén-fehéren megláthatod, hogy pontosan mi zajlik benned. Így van lehetőséged arra, hogy – akár többször is – ránézz ezekre.

Többnyire a felszínen zajló történésekkel vagyunk elfoglalva és látszólag ez okozza a keletkező feszültséget. Például: ’Nem tudom mivel ajándékozzam meg a páromat! Soha nem örül semminek!’ vagy ’Karácsony estére már tiszta feszült vagyok! Nyugodt ünnepet szeretnék!’

A feszültséget nem az okozza, ami a fenti példákban van. Az okot elfedi a felszíni történés és annak értelmezése. Az önvizsgálatok kérdéseivel mélyebbre ásunk és így hozzáférhetővé válnak az okok.

Feltehetjük azt a kérdést, hogy ’Mi a baj azzal, ha nem ajándékozom meg?’ vagy ’Mi a baj azzal, ha nem örül az ajándéknak?’. A kérdésekre adott válaszaink fognak közelebb vinni a hiedelmeinkhez, amik az állapotunkat, a jól levésünket befolyásolják.

Pl.: ’Ha nem ajándékozom meg, akkor megsértődik vagy megbántom.’, ’Amikor nem örül az ajándéknak, olyan nyersen bánik velem.’.

Akár minden kérdésre adott válaszra újra feltehetjük a kérdést. És ahogy jönnek a válaszok, tárul fel az, amit nem szeretünk, félelmetesnek vagy fájdalmasnak tűnik.

Joggal merülhet fel benned, hogy vajon mire jó, ha felbolygatjuk az életünkben előforduló, jól eltemetett problémákat, nehézségeket, félelmeket és fájdalmasságokat!

A személyes megélésem az, hogy akkor foglalkozom ezekkel és az önfeltárással, amikor épp itt van az ideje. Amikor annyira fáj, annyira félek, annyira elegem van, és – a legjobb esetben – akkor, amikor már annyira kíváncsi vagyok, hogy mi is van itt, mi történik valójában!

Az önvizsgálat mélyülés. Elmélyülés abban, rálátás arra, hogy milyen hiedelmek alapján működünk. Nem könnyű út, de alapjaiban szabadít fel, mégpedig az elhitt koncepcióink alól.

Amióta ezen az úton járok az a tapasztalatom, hogy a karácsony és minden más ünnep, sőt minden egyes pillanat más megvilágításba kerül. A boldogság nem elérendő cél lesz az életünkben, hanem tisztán megélhető állapot. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy mindig boldogok leszünk. Csak a boldogság átélhetővé válik. Nem lesz az útjában hiedelem, feltételezés, értelmezés vagy bármilyen koncepció.

Lehetünk éppenséggel szomorúak is. És a szomorúság is teljesen más élmény lesz a számunkra, ha már az érzést nem fedik stresszes történetek és értelmezések.

Az önvizsgálatok következményeképp nem a gondolkodásunk változik, hanem a tapasztalásunk. Nem a dolgok változnak, hanem velük kapcsolatos megtapasztalásunk. Ahogy feltárulnak a működéseink, ahogy a valóságot kezdjük el látni az értelmezés helyett, elkezdünk kinyílni. Kinyílik az elme és a szív. És az ünnep ünneppé válik.

Két olyan önvizsgálati mód van a kezünkben, ami az elméletek helyett a HOGYAN-nal foglakozik. Gyakorlatiasan és a lehető legegyszerűbben közelíti meg az életünk minden részét, finoman rámutatva és kitisztítva azt az értelmezéseinktől. Az értelmezéstől, ami az egyetlen gátja az élet elfogadásának úgy, ahogy az éppen van.

Ha szeretnél átlátni az értelmezéseken és megtapasztalni az ünnepet, az életet ezek nélkül az értelmezések nélkül, akkor kattints az alábbi linkekre:

Bevezetés az ÖnMunkába: http://a-munka.blogspot.hu/p/blog-page.html

ONLINE Byron Katie - Munka Alapcsomag: http://a-munka.blogspot.hu/p/online-kurzusok.html

 

PÁNIKBETEGSÉG VAGY CSAK MEGVIZSGÁLATLAN HIEDELMEK?

Egy tapasztalatomat szeretném megosztani veletek! 

Innen és a konkrét helyzet szempontjából nézve az elmúlt két évnek gyönyörű íve van. Az írásom végére meg is értheted, miért.

Kezdem – a történet szempontjából – az elején. Bő két évvel ezelőtt, időben a Munka alaptanfolyam után, egy éjszaka valami feszültségre ébredtem. Nem is tudtam, hogy igazából mi a bajom, csak azt vettem észre, hogy meg-megfeszülnek izmaim, görcsösen rángatózni, remegni kezd itt-ott a testem, míg végül az egész testemben remegtem, kivert a víz és lesápadtam. Félelmetes volt, ahogy ezek az érzetek és a vele járó érzelmek eluralták az egész lényem. Egy kis kupac görccsé váltam, aki retteg, hogy mi lesz. Meddig fog tartani és mivé fog még alakulni. Fél óra után felhívtam az ügyeletet, ahol azt mondta a nővér, hogy vegyek be nyugtatót. Na, ettől aztán még ideges is lettem. Beindultak más történeteim is, de az erős testi érzetek nem engedtek a gondolataimban kóricálni. Egy irányba fókuszáltak: mi lesz? A félelemmel telt gondolataim voltak a központban. Aztán lassan, a következő fél órában enyhültek és elmúltak ezek a tünetek, anélkül, hogy nyugtatót vettem volna be. A páromtól kaptam homeopátiás görcs elleni szert, illetve végig támogatóan volt mellettem. Biztos ezek is segítették a dolgot. Megnyugodtam, elaludtam és másnap reggel, ezzel a tapasztalással ugyan, de ment minden a megszokott módon.

Két nappal később az éjszaka közepén újra beindult a tünet együttes. Volt is egy rakat ’új’ gondolat. A jövő még félelmetesebbé vált számomra, ami azért is furcsa, mert ezek előtt nem féltem a jövőtől. Pánikbetegnek diagnosztizáltam magam és frissítettem az ismereteimet a témában. És persze ott volt a lehetőségem élesben tesztelni az új kis kedvencemet, a Munkát (Byron Katie Munka-módszerét)!

Próbálkoztam is vele, szép felismerésekkel gazdagodtam önmagammal és a hiedelmeimmel kapcsolatban. És – ahogy mondják: A puding próbája az evés! – már csak a következő rohamra kellett várnom. No, de ahogy az utóbb kiderült, azért annyira nem vártam :-). Ez alkalommal nappal találkoztunk. Egy hétvégi kikapcsolódás során lepett meg a Drága, (nem)szeretett tünetsor. És ez új fejezetet nyitott a pánikos történetemben. A következő két roham is hétvégi kikapcsolódások alkalmával üdvözölt. Már-már kezdtem hozzászokni, csak az zavart, hogy a családom nem nagyon örül ezeknek a mókáimnak.

Addigra már úgy éltem – ahogy mások haldokolnak :-) - többé-kevésbe tartottam az utazástól, az egyedülléttől és sorra bukkantak fel a legkülönbözőbb, teljesen hétköznapi helyzetek, amik szorongással töltöttek el. Közben többször megMunkáztam a helyzetet, a betegséget, magamat. És eljutottam arra a pontra, hogy ki tudtam mondani: Alig várom már, hogy újra átélhessem a pánikrohamot. Elterveztem, hogy belemegyek az érzésekbe, és hogy a feljövő gondolatoknak nem fogok hinni. Vártam, hogy ezt megtapasztalhassam. (Érdekes, hogy ez az egész előremutatott az időben, mert fél évvel később ismerkedtem meg az Élő Önvizsgálatokkal, ami részben az érzések közvetlen megtapasztalásról szól.)

Aztán, az első tünetek megjelenéséhez képest, közel egy év elteltével, egy ismerősömet szállítottam a Bécshez közeli reptérre. Előtte többször megfordult a fejemben a gondolat, hogy ezen az úton esélyes a megtapasztalás. Kicsit aggasztott is a dolog, merthogy visszafelé egyedül voltam, éjszaka, az országúton. Ez egyfajta kihívássá is tette a dolgot. Én meg belementem. Végül is mit veszíthettem!? Hát, össze is jött a randi. Már a kifelé vezető úton beindultak a testi reakciók, szép sorjában, ahogy azt már megszokhattam. Közben persze arra is kellett figyelnem, hogy az utasom lehetőleg ezt ne vegye észre. Ugyanis az ő luxusautójával mentünk, amit nekem kellett visszavezetni, plusz ő nyaralni indult és nem akartam ezt a stresszt rárakni. A Valóság igen kedves volt hozzánk, mert mire az utasom kiszállt a kocsiból, én már a remegős fázisban voltam, de még nem vált annyira láthatóvá ez a tünet, hogy ezt kiszúrja. Így ő a terminál felé vette az útját és meg egyenesen a pánikroham felé. Félreálltam a kocsival, hogy teljesen, csak az érzetekre figyelve meg tudjam élni őket. Ekkor – és már előtte is – igyekeztem az éppen jelenlévő érzettel lenni, hagyva, hogy a felmerülő gondolatok távozzanak. Minden egyes gondolatnál feltettem a kérdések egyikét. Igaz ez a gondolat? Tuti, hogy úgy lesz, ahogy a gondolat mondja? Ki vagyok én most e nélkül a gondolat nélkül? És némelyeket meg is fordítottam az ellenkezőjére. Pl. azt, hogy ’ Meg fogok halni.’ Néha kifejezetten viccesnek tűnt az egész. Pillanatokra, már közben is, felszabadultam.

És az érzetek meg tudtak élődni. Talán ez a legfontosabb megtapasztalásom. Az összes korábbi rohamnál nem akartam érezni, meg akartam szabadulni az érzésektől és a társult gondolatoktól. Nem hagytam semmilyen teret az érzéseknek. Mintha ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal valami baj lenne. Azt ’értettem’ meg, hogy a gondolatoknak és érzéseknek ’saját’ élete van, amit én meg akartam rövidíteni, sőt el akartam tüntetni. És ezzel pont az ellenkezőjét értem el. Meghosszabbítottam és újrageneráltam. És persze ezeket nem csináltam, csak így alakultak. Mégis, azóta, az elmúlt egy évben, pár perces szorongásos, torokszorító, néha egy-egy enyhe belső remegésen kívül nem volt semmi. És minden egyes alkalommal megengedő-megélő voltam az érzetekkel és gondolatokkal. Katie azt mondja, ha megértéssel fordulsz a gondolataid felé, akkor ők hagynak el téged. Ez történt, szép lassan elhagytak. Scott arra hív, hogy vizsgáld meg, a konkrét érzés vagy gondolat önmagában a pánik! Ekkor még nem ismertem az Élő Önvizsgálatokat és mégis valahogy szétválasztódtak az érzetek és a gondolatok. És külön-külön mindegyik érzet csak energia volt, ami – odafigyelve, megtapasztalva, átélve – igencsak változékonynak mutatkozott. Miközben előtte attól féltem, hogy állandósulnak. De csak gondolataim állandósultak, azok is csak átmenetileg. Elhittem, hogy ez pánik, hogy baj lesz belőle, hogy rossz, sőt szinte elviselhetetlen, hogy korlátoz, és még sorolhatnám az ezzel kapcsolatos stresszes gondolatokat.

Hálás vagyok Katie-nek a kérdéseiért! Hálás vagyok, hogy feltettem őket magamnak! És hálás vagyok neked is, hogy elolvasod!

Korábban el nem tudtam képzelni, hogy az elhitt, megkérdőjelezetlen gondolatoknak ilyen ereje van, ilyen érzéseket képesek kiváltani. Hálás vagyok az életemnek, hogy ezt megtapasztalhattam!

A bölcs, kínai paraszt története jut eszembe, aki a szomszédja megjegyzéseire, hogy valami szerencsés vagy szerencsétlen-e, csak ennyit válaszolt: Nem tudom. Majd meglátjuk.

Minden ’rossz’ ott hordozza magában a 'jót' és minden ’jó’ ott hordozhatja magában a 'rosszat'. A jó és rossz csak ítéletek, viszonyítás. Az egész csak attól függ, hogy mit hiszünk el. A dolgok, történések puszta megélése, ítéletek nélkül, maga a békesség, az öröm, a boldogság, a szeretet, melyeknek még csak nem is létezik az ellentéte. És ezek mind csak fogalmak. A valóság megélését, a jelenlétet én nem tudom szavakkal kifejezni.

Ha pánikoltál már, volt pánikrohamod, vagy van bármilyen fóbiád, az említett két módszer (Scott Kiloby – Élő Önvizsgálatok és Byron Katie – Munka-módszere) hatékony segítség lehet a számodra.

Az aktuális vidéki tanfolyamokat ITT találod. A budapesti tanfolyamok ITT.

Bővebb információ egyéni konzultációról ITT.

KAPCSOLAT MŰHELY

Páros Munka azoknak, akik együtt akarnak tenni Önmagukért.

Nem mintha bármely kapcsolat megjavításra szorulna (valamiért és hosszútávon minden úgy jó, ahogy van), mégis sokszor találkozunk olyan gondolatokkal, hogy a kapcsolatainkban valami nem jól működik.

Akik már tudatosan is járják az önismeret útját, tapasztalhatják, hogy kapcsolatainkban elvárásokkal működünk. Azt is megértik, hogy a kapcsolatainkban, a másik félben tükröződünk. Gyakran homályos, hogy mi is az, ami tükröződik, mégis tudják, hogy az a valami ott van bennük is.

És lehet, hogy már Te is felismerted önmagadban azt, ami a Másik szavaiban, tetteiben, viselkedésében tükröződik feléd. Lehet, hogy önmagadban el is fogadtad ezeket a dolgokat. Egyedül már „jól” vagy. Viszont még nem tartasz ott, hogy egyedül élj, mert van párod, gyerekeid, szüleid, akikkel együtt élsz és szeretsz, szeretnél együtt élni.

Ilyenkor mit lehet tenni?

Lehet lenyomni magadban, lehet áldozat szerepet vállalni, lehet harcolni, lehet tisztán kommunikálni, lehet megoldást keresni. Ki hol tart.

Én most éppen itt. Keresem a megoldást, keresem magam a kapcsolataimban. És, úgy látom, ha mindketten odafordulunk a Másik felé, – egyben Önmagunk felé – akkor hatványozódik a megélésem. Nem tudom hogyan is van ez. Olyan mintha kölcsönhatásba lépnénk. Ráadásul gyorsan.

Azokban a kapcsolatokban, ahol – látszólag – csak én fordulok oda, a következmény nem ilyen erős, pláne nem gyors. És persze nem kell gyorsan, szuper jól éreznem magam, nem ez a cél, azért be kell, hogy valljam, én kedvelem a kölcsönös jó érzést, jól együtt levést. Itt tartok.

És kevésbé kedvelem azokat az együttléteket, amikben feszültség van. Tudom, hogy ez csak azért van, mert szembe megyek a Valósággal. Mégis, egyelőre van még bennem valami idealisztikus kép arról, hogy kéne lenni a dolgoknak. Az ÖnMunka, az önvizsgálatok hatására egyre kevesebb bennem a feszültség ezzel kapcsolatban, egyre tisztábban kommunikálok a Másik és magam felé. Látom, hogy ez egy folyamat. Ahogy elhittem a kapcsolatokat és bennük magamat, az is egy folyamat volt.

Ennek az önismerkedő folyamatnak lehet része a kapcsolatokban a páros Munka. Ebben a Munka-folyamatban nagy ereje van annak, ahogy egymást megítélve, egymásnak intézve ezeket az ítéleteket, odafigyelve egymásra, meglátjuk a történeteinket. A történeteket a kapcsolatról, a Másikról és Önmagunkról. A történetekre való rálátással csökken vagy megszűnik a feszültség. Tapasztalatom szerint a feszültségmentes kapcsolat nagyban különbözik a feszülttől. Elsősorban persze saját magaddal kerülsz „jó” kapcsolatba. Saját magadat érted meg, szereted meg. Ezen – az önismereten – keresztül érted meg a Másikat is. Így válsz szeretetteljessé.

A Kapcsolat Műhely minden emberi kapcsolatban hatékony önvizsgálati lehetőség a pár-, szülő-gyerek, baráti, munkahelyi kapcsolatokban egyaránt.

Ha Te és a Párod, Gyermeked, Szülőd, Barátod, Munkatársad kíváncsiak vagytok és készen álltok őszintén egymás felé fordulni, szeretettel várlak Titeket a Kapcsolat Műhely tanfolyamaira! Részletek és egy Katie videó a Kapcsolat Műhely fül alatt.

FÉRFI TÉMA

Régóta foglalkoztat, hogy miért találkozok relatíve kevés férfival az önismeret terén. Ennyire tisztában vagyunk magunkkal vagy ennyire nem foglalkozunk önmagunkkal? Keménykedünk, takargatunk, vakok vagyunk, nem vállaljuk fel a nehézségeink?

Még a történetem szerinti bátrabbak is, akik mélyebben foglalkoznak magukkal, sem túl aktívak. Legalább is láthatóan. Fejben rendezik a dolgokat vagy mélyebben? Vagy csak nem foglalkoznak a nehézségekkel? Vagy a férfi identitás, az ennek való megfelelési vágy az, ami nem enged megkérdőjelezni, megvizsgálni dolgokat. Hiúság, büszkeség, önteltség, a látszat fenntartása akadályoz ebben?

Ahogy elkezdtem magamba nézni, találtam válaszokat. És megkedveltem a nehézségeket, illetve egyre kevésbé hiszem el nehézségnek azt, amit előtte annak véltem. 

Ha úgy érzed van még mit megtudnod magadról, ha szembenéznél a legfélelmetesebb hiedelmeiddel, ha kíváncsi vagy ki vagy mi is ez a férfi benned, jelentkezz a következő kurzusra:

KURZUS CSAK FÉRFIAKNAK!

Az ÖnMunka módszereiben kezdőknek és haladóknak indítom ezt az intenzív, 8 hetes folyamatot. A tanfolyamon elsajátítható és elmélyíthető Byron Katie - A Munka és Scott Kiloby - Élő Önvizsgálatok módszerei. Ez a két önvizsgálati technika kiválóan alkalmas arra, hogy ránézzünk a FÉRFI, FÉRJ (PARTNER) ÉS APA identitásainkra! 

Az a tapasztalatom, hogy a férfi témában több, mély hiedelem is rányomja a bélyegét az életünkre. Ezek meglátásával az elmúlt két évben sokat könnyült az önmagammal és másokkal való kapcsolatom.

Ebben a férfi csoportban a férfi identitáson keresztül az alapoktól dolgozunk együtt az alábbi témákban:

- férfi, férj, partner, apa, gyerek (felnőttként a szülővel való kapcsolatban) szerepeink

- külső és belső elvárások a férfi, férj, apa szerepekben

- az ideális férfi, férj, apa

- férfiasság

- hiány-ének és koncepciók keresése a Megtalálhatatlan Önvizsgálattal (MÖ)

A tanfolyam fontos része a heti alkalmak közti önálló és közös gyakorlás, tapasztalás és az egyéni konzultáció, mind a Munka és MÖ módszerekkel. A tanfolyam díja tartalmaz egy ingyenes MÖ konzultációt velem, illetve a tanfolyamon való részvétellel egy 50%-os, kedvezményes Munka konzultációt is kaptok.
Maximális létszám 8 fő!
A tanfolyam a Köz-Pontban (VI. Bp, Benczúr u. 20.), április első hetében indul és heti egyszer 4 órás időtartamú, előre láthatóan kedd esti időpontban.
A tanfolyam díja 40.000.- Ft.
Jelentkezési határidő: március 18.
Jelentkezés: pakolux@gmail.com vagy 20/9138 673, Pákolicz Misinél

TE HOGYAN BÁNSZ A GONDOLATOKKAL?

"Nem én csinálom a gondolataimat; ők csinálnak engem - míg meg nem kérdőjelezem őket." Byron Katie

Közel 40 évet éltem úgy, hogy észre sem vettem milyen sok gondolat cikázik naphosszat a fejemben. Sokszor csak bevillan, még csak nem is tudatosodik bennem, máskor hosszasabban időzik vagy egyikből a másikba vándorol. A gondolatok önálló életet élnek. Nincs nagy hatásom rájuk, nem kopogtatnak, mielőtt betérnek az észlelésem ajtaján, nem kérdezik, hogy meddig maradhatnak és még csak el sem köszönnek, mikor elhagynak. Jönnek-mennek és egyáltalán nem foglalkoznak velem. Bezzeg én! Mást se csinálok, mint marasztalnám a kedveseket és kitessékelném a zavaróakat. Miért csinálom ezt!? Erre a kérdésre azt a választ találtam valahol, ahol a gondolatok lelassulnak vagy el is csendesednek, hogy kontrollálni akarom őket. Mégpedig azért, mert az a megélésem, hogy a gondolatok befolyásolják, sőt még korlátozzák is az életemet. Szabadon áramlanak és nem vesznek figyelembe. A Munka arra tanít, hogy a dolgokat megváltoztatni nem tudom. Az egyetlen, amin változtatni tudok az a hozzáállásom. A kontroll és az igazam helyett a kíváncsiságot használva, a "nem tudom"-ból nézve, ahogy azt a pici gyerekek teszik. A pici gyerek, úgy fél-egyéves koráig még nem akar irányítani, nem akar semmit, csak tapasztal. Aztán fokozatosan megtanul akarni. Mi tanítjuk meg. Mi korlátozzuk, irányítjuk, kontrolláljuk. Mi szülők, nagyszülők, óvónénik, tanárok. Megtanulja, hogy vannak jobb és rosszabb dolgok. Megtanulja, hogy mit kell tennie, hogy előidézze a jobbat és elkerülje a rosszabbat. Megtanulja azt, amit én is csinálok a gondolatokkal. Beleszűkülünk a viszonyítások világába. És ha a világunk passzol a valósággal, akkor rendben lévőnek éljük meg az életet. Ha viszont a világunk nem passzol a valósággal, szenvedjük az életet. És ez az egész fejben (elmében vagy hol) zajlik. Gondolat és viszonyítás nélkül nem marad más, mint a puszta megtapasztalás, az Élet.

Az viszont a nagybüdös helyzet, hogy vannak gondolatok és viszonyítás! Megtanultuk és elhittük, hogy vannak és olyan valóságosak. Legalábbis észleljük a gondolatokat és viszonyítjuk a jelenségeket. Milliónyit hittünk el belőlük. Rengetegen vannak! És ilyen sokkal nem lehet mit kezdeni! Egyszerre nem. Csakis egyenként. A jó harcos sem tud legyőzni egyszerre több támadót. Egyesével bánik el velük. És azért képes erre, mert megtanulta, hogy hogyan kell. Jól kigyakorolta. Aztán idővel, a harcok során, rájöhet, hogy a háborúság benne van és az ellenség, a helyzetek csak önmaga kivetülése. Hogy igazából, amint megszűnik a belső háború, lassan megszűnik a külső is. Én is harcoltam, fizikailag. És erre jutottam. Ma már többnyire csak fejben harcolok, természetesen magammal és ez kivetül a környezetemre. A gondolatokkal szállok szembe és azt hiszem ellenségek. Pedig a gondolatok is csak engem tükröznek. Jól megítélve őket és megvizsgálva ezeket az ítéleteket, megláthatom ezt. Megláthatom, hogy mit hittem el megszületésem óta. Hogy kinek hittem el magam. És megláthatom, hogy hol nem passzol a történetem a valósággal.

Nemrégiben facilitáltam valakit, akinek éppen nagyon pörögtek a gondolatkerekei. Próbáltam lassítani, fókuszálni, csendesíteni, nem sok sikerrel. Vagy két és fél órán keresztül ment ez így, amikor egyszer csak elkezdtek folyni a könnyei, csak sírt csendesen. Azt hiszem, leállt a nagy gondolatfolyam vagy nagyon belassult és percekig nem szóltunk csak néztük egymást.

Rengeteg a gondolat és szélsebesen áramlik, aztán kevés és lassan csordogál. Hol ilyen, hol olyan. Azt tapasztalom, hogy a legtöbb, amit tehetek az az, hogy tudatosan ránézek egy gondolatra, technikásan leírom és megvizsgálom. Mint a harcos több ellenféllel. Egyesével foglalkozom velük. És lehet, hogy az x-edik gondolat már nem lesz olyan intenzív. A harcban is többnyire így van. Amikor a harcos elbánik pár ellenféllel (akik eleve valószínűleg a legbátrabbak, legerősebbek voltak és nem mindig így van) a többi könnyebben feladhatja. Látják, hogy nincs esélyük. (Persze olyan is van, hogy nem a legerősebbek támadnak először) Talán a gondolatokkal is így van. A hiedelmek közül is sokszor eleinte az erősebbek jönnek, sőt vissza-vissza is térnek, aztán az egyre gyengébbekkel találkozunk. (Az is igaz lehet, hogy előbb a gyengébb töltetű hiedelmekkel találkozunk.) És gondolom, hasonlóképpen egy idő után mintha megfutamodnának, illetve ilyenkor már mi nem állunk ellen annyira a gondolatoknak. Meghagyjuk nekik a szabad áramlást. Hiszen ugyanolyan létjogosultságuk van, mint a másik embernek, akit ellenfélnek hiszünk.

Mint a harcban a győzelem vagy az önmagunkkal folytatott harcra való rádöbbenés, a gondolatok megkérdőjelezése és a vizsgálódás is ad valamiféle önbecsülést. Megteszem és ennek értéke van.

A Munka és az Élő Önvizsgálat ennek tudatos megtapasztalásában segít. Amíg azt hiszed, hogy a gondolatokat Te gondolod és nem veszed észre, hogy Te az észlelője vagy a gondolatoknak és más jelenségeknek, addig ezek a módszerek nem fognak neked túl sokat adni. Intellektuális tornagyakorlatok lesznek csupán a felszínen. A mély megtapasztaláshoz elmélyülésre, ránézésre, vizsgálódásra, kíváncsiságra, csendességre van szükséged.

Azt hiszem, hogy a Valami vagy a Semmi, természetéből fakadóan egyensúlyra törekszik. Nincs folyton gondolat és nincs teljes és örök csend sem. A világ változik, az élet változik, a dolgok változnak, ahogy a bölcsektől hallom, ez a változás az állandó. És az is lehet, hogy ez sem :-)

Arra hívlak, hogy találkozz a gondolatokkal egyesével! Hogy találkozz Magaddal!

VISSZATEKINTÉS

"Visszatekintve az életedre rájöhetsz, hogy egy nagyon különleges személy követte végig azt: 
TE MAGAD! És még nem késő újra azzá a különleges személlyé válni." Ismeretlen szerző

2010 karácsonyán Byron Katie Négy kérdés című könyvét olvasva úgy tűnt, hogy - cirka 15 év kevésbé tudatos és 5 év intenzív önismereti út bejárása után - az élet működésének esszenciáját kaptam a kezembe. A kérdések egyszerűsége, a rálátás történetekre kíváncsisággal töltött el. Persze két év elmúltával látom, hogy az első találkozásom a Munkával még nagyon intellektuális volt. És az intellektussal semmi baj, hiszen az ember élete így épül fel, az intellektuson keresztül épül az identitásunk. Egyszerűbben fogalmazva elhisszük azt, akik vagyunk. Tapasztalatokat szerzünk, gondolatok és érzetek jelennek meg bennünk és ezek összefonódásából állunk össze. Ez is egyfajta tudatosság. A Munka segítségével egyre inkább ráláttam, hogy a tudatosság sokkal szélesebb, mélyebb - és még ki tudja milyen dimenziókon - spektrumon mozog.

A kíváncsiságom a 2011 év eleji ÖnMunka alaptanfolyamig vitt. Ez volt az első „élő” megtapasztalásom a Munka világában. Már az első vezetett meditáció hazavágott (nem én gondolok??). Megtudtam, hogy van Jól Tudom Elmém és ezzel el is kezdődött az a folyamat, melyben egyre többször láttam meg a működését. Az egyszerűsége még itt is tetszett, bár az elmém helyenként igencsak tiltakozott, bonyolított és menekült. Már látszott valami ’más’, ami ismeretlen volt szemben az időnként igen kényelmetlen, de jól megszokott működésekkel. Őszintén szólva úgy mentem az Alaptanfolyamra, hogy én már csak egy-két lépésre vagyok a megvilágosodástól. Túl voltam már komoly betegségeken, váláson, válságokon, csodás meditációkon. Nos, valóban egy-két lépésre voltam, csak nem a megvilágosodástól, hanem attól, hogy rájöjjek: ez nem egy-két lépés és hogy nem is a megvilágosodásról szól. Néha úgy éreztem, hogy inkább távolodok ettől az áhított állapottól. Most meg nem tudom, hogy egyáltalán létezik-e. És ez a két éves utazás megmutatta nekem, hogy ez a tudás egyáltalán nem is fontos.

A lelkesedésem viszont nem csökkent és éltem a különböző tematikus napok adta lehetőségekkel, miközben egyre többet használtam a Munkát, hiedelmeket kérdőjeleztem, ítélkező lapokat töltöttem ki, dolgoztam fel és jóvátevő leveleket töltöttem ki. És az is igaz, hogy sokszor elakadtam, elkeseredtem és egy-egy hétre abba is hagytam az önvizsgálatokat. Többször előfordult, hogy egy hiedelem megkérdőjelezése után újra és újra hittem az adott, már megvizsgált gondolatnak. Ilyenkor úgy éreztem, hogy már nem itt kéne tartanom. Ezen az úton ez sokszor előfordul. És a „Már nem itt kéne tartanom.” is csak egy gondolat. Ha hiszünk neki szenvedünk, ha megvizsgáljuk nem!

2011 nyarán két különleges esemény várt. Katie néni Bécsben tartott workshop-ot és Andi szervezett egy 8 napos tábort. Mindkettő különleges élmény volt újabb tapasztalatokat, megéléseket és lendületet adva a további önvizsgálatokhoz.

Összejövetelek, tematikus napok, csodás megtapasztalások és még csodásabb mélypontok váltogatták egymást. Voltak fizikai és érzelmi nehézségek. És volt a Munka. Mindig ott volt és segített, ha használtam. Döbbenet hegyekkel találkoztam. Olyan automatikus, ahogy elhiszek egy gondolatot, olyan mélyen hívődött el némelyik, hogy szinte fejbe vág, hogy észrevegyem. Mint, ahogy egy hegy tornyosul elénk, eltakarva azt, ami mögötte van. A Munka, az önvizsgálat a hegymászás. A hegy ott van, ahogy a gondolat is. Nem tudom eltüntetni és nem is kell. A hegyet meg lehet mászni, a gondolatot meg lehet vizsgálni. A hegyeket mindig szerettem és mára a gondolatokat is megszerettem. A gondolat nem kinyírandó ellenség. Nem tudom, honnan kerülnek a ’fejembe’ és ez nem is az én dolgom, ahogy egy hegy ott léte sem.

Időközben másokkal is elkezdtem a Munkával dolgozni. Nekem ez is különleges élmény. Látni, ahogy a másik járja az utat. Látni magamat a benne, a történeteimet a történeteiben. Régebben azt hittem tanítani fogok, ma úgy gondolom, engem tanítanak. Mindenki, akivel találkozom.

2012 közepe hozta a lehetőséget, hogy megismerjem Scott Kiloby Megtalálhatatlan Önvizsgálatát, mely bennem mára a legteljesebb összhangba került a Munkával. Ez a módszer mélyebb megtapasztalást adott a valóság és az értelmezések közti különbözőségben. Ez a módszer megmutatta, hogy minden értelmezés. Hogy a szenvedés is csak történet és keresve sem találni. Megtapasztaltam a nem találásban lévő természetes békét, amit szavakkal csak értelmezni lehet. A tapasztalás, az észlelés és a nem tudás a csoda.

Az év végén, nyolcad magammal, meghívást kaptam Anditól egy intenzív kurzusra, amely mindkét önvizsgálati módszer elmélyítését magába foglalja. Az önismereti út, az önvizsgálat az életem része lett.

Hálával tartozom mindenkinek, aki hozzásegített a megtapasztalásokhoz, beleértve önmagamat!

Ha Te is elindulnál Önmagad felé, mélyítenéd a kapcsolatot magaddal, olvasd el a bejegyzéseket ezen a blogon, keress meg vagy nézd meg az alábbi honlapokat és programokat!

www.kincsamivan.hu

www.onmunka.blogspot.com

Egy hiedelem a süllyesztőben

Az első Munkáim egyike akadt a kezembe a minap. Ahogy átolvastam, szinte újraéltem azt az állapotot, amiben írtam. Az olvasás közben a másik megtapasztalásom az, hogy visszanézve az elmúlt két évre, ez a megvizsgált hiedelem nem jött vissza. Azóta nem éreztem, hogy bárki is b@sztatna. Néha felmerült ez a gondolat egy-egy helyzetben és ahogy felmerült, úgy süllyedt el. Nem hagyva maga után érzéseket vagy kapcsolódó történeteket és igazolásokat. Két éve nem gondoltam volna, hogy hiedelem így el tud tűnni. Mára ez többszörös tapasztalattá vált. Amikor ezt a Munkát végeztem, hihetetlen intenzitással jártak át a megfordítások felismerései. Ez nincs mindig így és nem is kell mindig így lennie. Ez nem tervezhető folyamat. Ahogy mondani szoktuk: megengedődik. Amikor 'kész' vagyok rá, megtörténik. Nem előbb és nem később. Csak arra van szükség, hogy ott legyek és annyira tudok ott lenni, amennyire megengedődik nekem abban a pillanatban. Olyan természetes ez a folyamat. És a gondolatok elhívésével tudom csak ezt a természetes áramlást gátolni és igazából ezt sem én csinálom. Egyszerűen így alakul. Ez a Valóság. Egy ideje imádom ezt. Mégpedig úgy imádom, hogy már az ellenkezőjét sem utálom. Pedig gyakran utáltam. Nem mondom, hogy nincs már mit megvizsgálnom, csak megváltozott/változik bennem valami. A feszültség muladozik, enyhül, ritkul. És az előző mondat megfordítása is igaz. Volt egy hosszú időszak, amikor olyan feszült állapotokba kerültem, mint még soha. Pontosabban ezeket az állapotokat azonosítottam feszültségnek. Ez is csodás megtapasztalásokhoz vitt, de erről majd legközelebb. Most következzen a hiedelem:

Önmagam kivetülése vagy!

Azt mondtad nekem: nincs rám időd, nem töltöd velem az időt.

Ez igaz: az elmúlt napokban mindenképpen és ha a mélyére tekintek én is így érzem: kevés időm van rád. Az is igaz, hogy neked is kevés időd van mostanában rám.

Az is igaz, hogy amennyi időt veled tudok tölteni, annyit veled is töltök és ez fordítva is igaz: amennyi időt velem tudsz tölteni, annyit el is töltesz velem.

Azt válaszoltam: ne b@sztass, direkt b@sztatsz.

Elgondolkodtató, hogy így reagáltam. Te kifejezted a gondolatod, amit én b@sztatásként éltem meg. Mert én is úgy gondolom, hogy keveset vagyunk együtt. Csak éppen most neked fájt jobban és te jegyezted meg. (Persze a nincs rám időd is megkérdőjelezendő hiedelem.)

Szóval igaz az, hogy b@sztatsz? - Nem

Hogyan reagálok arra gondolatra, hogy b@sztatsz? – Fáj, dühös vagyok, megsértődök. Arra gondolok, hogy mikor jössz már rá, hogy veled vagyok és én is vágyom veled lenni. Félek, hogy elveszítelek. Ilyenkor nem tudlak szeretni és magamat is utálom.

Mi lenne a gondolat nélkül, hogy b@sztatsz? – Egyszerűen látnám, hogy most kevesebbet voltunk együtt és te kifejezed, hogy szükséged van több együttlétre és ez örömmel töltene el. Érezném, hogy szeretsz. Abban a pillanatban is tudnálak szeretni.

Megfordítások:

-         Nem b@sztatsz: ez sokkal többször előfordul és különben is csak hangot adtál a gondolatodnak.

-         Én b@sztatom magamat: pl. azzal, hogy elhiszem, hogy te b@sztatsz engem. És azzal, hogy megsértődöm és a fejedhez vágom a saját gondolatomat. Azzal meg pláne, hogy elhiszem a bennem felbukkanó, feszültséget okozó gondolatokat.

-         Én b@sztatlak téged: hát ez még sokkal igazabb. Abban a pillanatban, amikor azt mondtad: nincs rám időd, máris elkezdtelek b@sztatni, azzal, hogy azonnal támadásba lendültem, mert engem is igen zavart, hogy nem töltök veled több időt.

Hogyan változik meg az életünk a Munka végzésével?

Akkor leszek boldog, ha azt hiszed, amit én! Ez a gondolat, ha nem is tudatos szinten, de ott van a fejünkben. Folyamatosan próbáljuk az igazunkat másokkal elfogadtatni és fordítva is: mi magunk is próbáljuk a másik igazságait elfogadni. Ezt a játékot kisgyermek korunktól fogva tanuljuk és alkalmazzuk anélkül, hogy belegondolnánk, miért?

A Munka az elhitt gondolataink (pl.: Szeretnem kell a gyermekem.) megkérdőjelezésével, megvizsgálásával nyit ki minket a Valóság megtapasztalására. Nem azt állítja, hogy egy dolog nem úgy van, mindössze azt vizsgálja, hogy ez a dolog milyen viszonyban van a Valósággal. És amennyiben szemben áll a Valósággal, akkor mit okoz az életünkben. Nem azt mondja, hogy az anya ne szeresse a gyermekét, csak feltérképezi, hogy mi vezet oda, hogy egy adott pillanatban ne találjuk magunkban a szeretetet a gyermekünk felé. Szeretetről pont olyan történetünk van, mint a nem szeretetről.

A Munka felteszi a kérdéseket, mi pedig megválaszoljuk őket. A Munka nem fogalmakról szól, hanem a megtapasztalásról. Megtapasztalni, ami éppen van. Ha ez épp az, hogy nem szeretem a gyermekem, akkor az. Felteszem a kérdéseket és megválaszolom. Igaz az, hogy szeretnem kell? Milyen feltételrendszer szerint? Hogyan reagálok, amikor azt hiszem, hogy szeretnem kell? Alap feszültség van bennem, már attól, hogy szeretnem kell, miközben mindenem azt mondja, hogy épp nagyon nem szeretem. És megnézem, a megfordítások igazságait ugyanabban a helyzetben. Nem kell szeretnem a gyermekem. Amikor ezt érzem, egyszerűen nem is tudom. Ha azzal bombázom magam, hogy szeretnem kéne, az fog a szeretethez vezetni? Bűntudathoz inkább. A gyermekemnek kell szeretnie engem. Ennek a megfordításnak is érdekes igazságai lehetnek. Ha pl. azt hiszem, hogy a gyermekem nem szeret engem. Azt gondolom, tanultam, hogy szeretnie kellene, mert…és ő az adott pillanatban nem szeret, hiszen már neki is vannak történetei a szeretetről. Szembe helyezkedem a pillanatnyi Valósággal és már nem is szeretem. Nem is beszélve magamról. Magamat kell szeretnem. Ez ebben a helyzetben lehetetlen. Megkérdőjelezetlen hiedelmekkel lehetetlen. Hogyan is szerethetné egy anya magát, amikor épp a gyerekét nem szereti, és a gyerek sem őt? Viszont, amikor megvizsgálom a szituációt, ráláthatok, hogy az egész csak a fejemben játszódik. Az identitásom, a gondolatok a fejemben azok, amik épp azt mondják, hogy nem szeretem. Az ítéletek magamról, róla és a helyzetről mondják, hogy ezzel baj van. A gondolataimat kell szeretnem. Igen. Amíg a megszülető gondolatokkal háborúzok, nem marad lehetőségem szeretni. Egyszerűen nem látom az elhitt gondolatoktól a Valóságot. A fától az erdőt. És mit tehetünk, ha nem látjuk a fától az erdőt? Arrébb lépünk. Nézőpontot váltunk. Ez a Munka. Nézőpontváltás, kíváncsiság, vizsgálódás.

A MEGÉRTÉS AJÁNDÉKA: TE MAGAD

 „Nem a te feladatod, hogy megérts engem, hanem az enyém.” BK

Gondolj csak bele, hogyan is éljük az életünket! Nézzük csak a megértés szempontjából: folyamatosan próbáljuk megértetni magunkat másokkal és fordítva is így van, mi magunk is mások megértésére törekszünk. A verbális kommunikációnk java erről szól. És mit érünk el? Többnyire csak félreértjük, vagy egyszerűen nem értjük a másikat. Ritkán azt hisszük, hogy megértjük és még ritkábban talán ténylegesen megértjük.

A Munka 4 kérdése és a Megfordítások segítségével megtapasztaltam, hogy csak egy valakit tudok megérteni: saját magamat. Ami teljesen logikus, hiszen kivel töltöm a legtöbb időmet, kinek az életét tapasztalom a bőrömön, kinek az érzéseit érzem, kinek a gondolatait hallom? Csakis a sajátomat. Nekem legalábbis ez a megélésem.

Hadd osszam meg egy önvizsgálat részletét Byron Katie Szükségem van a szeretetedre, vagy mégsem? című könyvéből.

„Szükségem van rá, hogy a férjem megértse, nem vagyok képes tovább a házasságunkban élni.”

- Szükséged van rá, hogy megértsen – igaz ez?

- Inkább szeretném, hogy megértsen.

- Szükséged van rá, hogy megértsen – tökéletesen biztos vagy benne, hogy ez így van? Ez egy nagyon fontos kérdés.

- Nem, nem vagyok benne biztos.

- És hogyan reagálsz, ha elhiszed a gondolatot, hogy szükséged van a megértésére, miközben ő nem ért meg.

- Tovább hajszolok valamit, amit nem kaphatok meg. Folyton csak őt bámulom és válaszokat várok tőle. Persze nem kapok és ettől csak még frusztráltabb leszek.

- És hogyan bánsz vele, ha még ezek után sem tanúsít megértést irántad?

- Úgy, mintha az egész az ő hibája lenne.

- És ha ez után se?

- Akkor feladom.

- És hogyan fest, amikor feladod? Továbbra is úgy gondolod, hogy szükséged van a megértésére?

- Leereszkedően bánok vele. Keserű, hallgatag és mogorva leszek. Úgy érzem magam és úgy is teszek, mintha áldozat lennék.

- Ki lennél a gondolat nélkül, hogy szükséged van a férjed megértésére?

- Egy csomó stressztől szabadulnék meg. Hagynám, hogy az legyen, aki, a maga csendességével.

- Hiába mondja valaki, hogy „Ó, értem”, nem lehetünk biztosak benne, hogy valójában mit is ért. Amit te akarsz, Csillagom, az egyszerűen képtelenség. Nézzük mi az, ami lehetséges. „Szükségem van rá, hogy a férjem megértsen.” – fordítsd meg!

- Szükségem van rá, hogy megértsem magam.

- Igen. Már azzal is rengeteg megértésben részesítetted magad, hogy kitöltötted ezt a Munkalapot. Ezentúl bármikor, ha jobban meg szeretnéd érteni magadat, először mondj ítéletet a párodról és írd le a gondolataidat, aztán tedd fel és válaszold meg a négy kérdést, és végezd el a megfordításokat. És most tudnál mondani még egy megfordítást?

- Szükségem van rá, hogy megértsem a férjemet.

- Lehetséges, hogy őt is nagyon bántja ez az egész, és képtelen megérteni. Most már van néhány válaszod a számára, amiket megoszthatsz vele – szeretettel, mindenféle indulat nélkül. Mondd el neki, hogy mire jöttél rá önmagaddal kapcsolatban, mintha csak egy jó baráttal beszélgetnél. És értsd meg őt. De van még másik megfordítás.

- Nincs szükségem rá, hogy a férjem megértsen. Hát ez jó lenne.

- Ha őszinték akarunk lenni, be kell, hogy lássuk, hogy sokkal egyszerűbb a szeretteinkkel, ha megértik, honnan jövünk. Ha nem kiabálunk velük, mintha az ellenségeink volnának. Ha kedvesen és szeretettel fordulunk feléjük, és kertelés nélkül elmondjuk, hogyan járultunk hozzá a mi problémánkhoz. Ha tudjuk, hogy meg akarnak érteni bennünket, ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy ha elvárjuk ezt tőlük, rossz úton járunk. Mert nem az a lényeg, hogy ők megértsenek bennünket, hanem hogy mi megértsük önmagunkat. Ez a lehető legnagyobb boldogság kulcsa.

Egy olyan gondolat elhívésekor, amely szemben áll a Valósággal, a tényekkel, pont arra nem vagyunk képesek, amit szeretnénk. A fenti példában pont a megértéstől zárjuk el magunkat abban a pillanatban, amikor ezt a másiktól várjuk.

Amíg hiszünk a gondolatnak, olyan, mintha egy mókuskerékben taposnánk, midig ugyanazokat a köröket rójuk. Mindig a másikat vagy magunkat okoljuk a helyzetünkért, miközben nem történt más, csak hittünk egy gondolatnak, ami nem igaz.

A gondolat nélkül (vagy egy elvégzett Munka után) egy teljesen más világba kerülünk. Egy olyan világba, ami mindig is létezett, csak nem láttuk meg. Eltakarták a hiedelmeink. Sokszor rácsodálkozok, hogy ennyire egyszerű!? Gondolattal feszült, nélküle békés. Persze előfordul, hogy befeszülök, csak már van hozzá eszközöm, hogy megvizsgáljam hol megyek szemben a Valósággal J

A Megfordításoknak hihetetlen ereje lehet. Amikor meglátjuk magunkat, amint pontosan ugyanazt tesszük egy konkrét helyzetben a másikkal, amiért őt megítéltük…akkor felismerjük, hogy ez az egész nem is arról szól, amit hittünk.

A fenti példában nem ismertük meg a megfordításra adott válaszokat. Ki-ki belenézhet az életében felmerülő hasonló helyzetbe és megtalálhatja a saját válaszait.

Az én válaszaim ilyenek:

Szükségem van rá, hogy megértsem magam:

Mert néha olyan dolgokat mondok, teszek, amiket nem értek. Nem tudom honnan jönnek. Sokszor észreveszem, hogy automatikusan reagálok, valamilyen ismert vagy ismeretlen minta alapján. Ha egy szituációban nem azonnal reagálok, hanem lecsendesedek és kicsit várok a felbukkanó reakcióra, egészen meglepően egy békés valakit találok.

Szükségem van rá, hogy megértsem a másikat:

Igen, és ehhez a megértéshez a meg nem értésen keresztül vezet az út, hiszen pont ez az, ami felhívja a figyelmemet arra, hogy mélyebbre nézzek magamba. Így megérthetem magam és közelebb kerülhetek a másik megértéséhez is.

Nincs szükségem rá, hogy a másik megértsen:

Amíg nem ért meg, addig arra van szükségem. Hogyan is érthetne meg, amikor sokszor én sem értem magamat. Amikor meg már megértettem, akkor tényleg nem szükséges, hogy ő is értse. Amint megbékélek magammal és a világgal, automatikusan elfogadódik, hogy a másik még éppen nem ért meg.

Ha még azt gondolod, hogy másoknak meg kellene érteni téged, és ez feszültséget szül benned, vedd a kezedbe a 4 kérdést és a Megfordításokat, hogy a saját bőrödön tapasztald meg milyen az élet a megvizsgált hiedelmek után.