KEEP IT SIMPLE - MARADJ AZ EGYSZERŰSÉGNÉL

Nemrégiben részt vettem Andi egyik kurzusán, amin angolul végeztük az Önvizsgálatokat. Hogy valójában miért jelentkeztem rá, azt akkor még nem is tudtam. Gondoltam, hogy nem árthat, sőt, ha esetleg megkeresnek külföldiek, akkor tudok majd velük is dolgozni.

Azonban a harmadik alkalom után rádöbbentem. Angolul keveset tudok, kevés a szókincsem és ez remek lehetőség az egyszerű megfogalmazásra, az egyenes és rövid kérdésekre, a körbe-körbe magyarázás elkerülésére, a hosszabb hallgatásokra és csendekre.

Az elmém angolul még nem pörög ezerrel, lassan válogat a szavak közül, amiket ismer és amik felidéződnek a kissé poros, belső szótárból.

Régebben zavart volna, hogy a 15 évvel ezelőtti folyékony angolom ilyen hiányosan és lassan jön elő, de most ez nem bántott. Kifejezetten élvezem, hogy nem ostorozom magam ezért sem.

Megfigyelhető, hogy az élet napos oldalán, amikor a dolgok jól mennek, eszünkbe sem jut, hogy bonyolult magyarázatokat adjunk vagy keressünk a boldogságunkra. Egyszerűen megéljük ezeket az időszakokat. Egyszerűen benne vagyunk és élvezzük.

Ezzel szemben, amikor nem mennek olyan jól a dolgok, amikor árnyék vetül az életünk valamely szegmensére, hajlamosak vagyunk a végtelenségig agyalni. A ’szerencsés’ kivételek gyorsan és egyszerűen lezárják az ilyen helyzeteket, de akikben kialakult a ’mindent meg kell értenem’ és a ’lehető legjobban kell megoldanom a helyzeteket’ hozzáállás, azok gyakran túlgondolják és túl sötéten látják az élet eme szakaszait. Magyarul túlbonyolítják, ami az egyszerűség szöges ellentéte. Persze ez a királyi többes szám én is vagyok. :) Időnként én is túlbonyolítom a legegyszerűbb dolgokat is, illetve igencsak meg 'kell' értenem a dolgokat és a lehető legjobban kell őket megoldanom. :)

Vajon miért reagálunk így? Miért természetes és egyszerűen megélhető számunkra a ’jó’, és miért elutasított, megoldandó és gondolatilag/érzelmileg bonyolult a ’rossz’?

Én azt találtam, hogy lehet ez évezredesen vagy generációsan kódolt minta, vagy közvetlenül a szülőktől, nevelőktől kapott minta. Megélési és megoldási mintákat hordozunk, és ezek alapján éljük az életünket, amíg fel nem ismerjük, hogy ez történik.

Ez nem a generációk, a szülők vagy éppenséggel a saját magunk hibája, mindössze mintázat, tanult séma. Gondolati sémák, érzelmi minták.

Ha azt tanultuk volna meg, hogy a ’rossz’ dolgokkal ne foglalkozzunk (van ilyen minta is, csak ritkább), hanem azonnal lépjünk túl rajtuk, akkor így élnénk az életünk. Ha arra kondicionálódtunk volna, hogy a ’jó’ dolgokat utasítsuk el, de minimum legyünk gyanakvóak (ilyen is van), akkor ez alapján működnénk.

Többnyire azt tanultuk meg természetesnek, ami finom, lágy, kellemes, harmonikus, boldog. Ezek a ’jó’ dolgok. Az ezekkel ellentétes dolgok nem természetesek, kerülendők és megváltoztatandók, egyszóval ’rosszak’.

Így a természetes, ’jó’ dolgokat egyszerűen fogadjuk, míg a ’rosszakat’ mindenféle furmányos módon bonyolítjuk, például elkerüléssel, gondolkodással, támadással, védekezéssel, sértődéssel, haraggal és sorolhatnám a végtelenségig.

Az én kérdésem mindig ugyanaz, amikor bonyolódik az életem: Hogyan akarsz élni? Körbemagyarázva, az elképzelésedet bizonygatva, az érzelmek viharaiban vergődve, harcolva vagy egyszerűen és szembesülve a mintáiddal?

Logikusan az egyszerűen a válasz. Hiszen ebben jó lenni. Az összes jó dolog addig 'jó', amíg egyszerű. Amíg nem kezdünk agyalni, amíg nem vívunk érzelmi szabadságharcot.

Azonban gyakran pont az ellenkező irányba megyünk. Harcolunk, magyarázkodunk, bizonygatunk, próbáljuk kigondolni a számunkra legjobbat és elkerülni a legrosszabbat. Ebben vergődünk és nem látjuk, hogy ilyenkor mindössze annyi történik, hogy nem vesszük észre, hogy mintát követünk. Nem vesszük észre, hogy nem vagyunk tudatában a folyamatnak.

Megkövült félelem-mintákat élünk meg. Ha nem félnénk, akkor egyszerűen élnénk. Mint amikor szerelmesek vagyunk, nem bonyolítunk. Amikor a szerelembe beoson a kétely, a félelem leghalványabb árnyéka, elkezdünk agyalni, terveket szőni, koncepciókban hinni, csakhogy megóvjuk magunkat. De mitől???? Amíg nem vetett árnyékot a félelem a szerelmünkre, nem kellett óvni magunkat. Hirtelen miért kell?

A félelem-minta az oka. Mélyen belénk kódolódtak ezek a minták. És a félelem-minták egyetlen oldószere a tudatos tapasztalás.

Előbb viszont tudatosodnunk kell a mintázatra. És akkor elkezdhetjük a bonyolult életünket egyszerűsíteni. Elkezdhetjük tudatosan figyelni, hogy valójában mire van szükségünk. Észrevéve és felülvizsgálva a mintáinkat megérkezhetünk a kiindulási helyzetünkbe, amikor kíváncsi figyelemmel és ítéletmentesen éltünk. Hát, jó régen volt…és rövid ideig tartott :)
De ne szaladjunk ennyire előre. Maradjunk ott, ahol éppen tartunk az életünkben. Most ebben a pillanatban hogy vagyok, hogyan tudok benne lenni ebben a helyzetben?...Egyszerű vagy bonyolult?...Mindenképp meg kell oldanom vagy sem?....Meg kell változtatnom vagy tudom hagyni, önmagától alakuljon?....Irányítani akarom vagy hagyom magam áramolni vele?....Menekülnöm kell vagy tudok – akár a félelmet átélve – benne maradni?
Melyik jobb? Melyik irány jobb?....Az elme folyamatosan mérlegel, kutat az emlékei között és próbálja megfejteni a jövő lehetséges beteljesülési formáit….Én most azt találom, hogy nincs jobb irány. Nincs jobb választás….Mind jó…Ami rossznak tűnik, az is. Ami fáj, az is. Ami félelmetes, az is.

Végre szabadon érezhetek, bármit, bármilyen jelzővel. Félhetek, izgulhatok, reménykedhetek, hálás lehetek, szerethetek, utálhatok…Egyik sem rossz.
Jó nagy ’átverés’ az egész. De ez is rendben van. Nem lehetne jó, nem lehetne élvezhető, vágyott és szerethető, ha nem ismernék a dolgok ellentétét. Ha nem lenne rossz, nem lenne jó sem. Mára megszerettem a dualizmust. Egy időben elutasítottam a duális életszemléletet, mert a szenvedésem forrásaként azonosítottam. Úgy véltem, hogy a pozitívnak azonosított dolgok ugyanúgy szenvedéshez vezetnek, hiszen elveszhetnek, átalakulhatnak. A negatív dolgok meg eleve szenvedéssel járnak. Jó nagy zsákutcának tűnik ez így. Nem is olyan régen láttam rá, hogy nonszensz utálnom a dualista világom, hisz ez vitt abba a csodás egységélménybe, amit oly sokszor élek át, ahol nincs kettősség és szenvedés. A dualizmus, a kettősség nélkül ezt az élményt nem is tapasztalhattam volna meg. A szenvedés nélkül nem létezhet a szenvedés nélküliség tapasztalata.

Fel sem ismernénk a ’jót’, ha nem ismertük volna meg a ’rosszat’. Jól van ez kitalálva. Nem kell rajta változtatni, elég csak élni…egyszerűen.

Egyszerűen csodás és néha még mindig hihetetlen, hogy megélhetők a végletek, az átmenetek, a rázós és a sima helyzetek, a félelmek és a szerelmek, a harc és az együttműködés.
Olyan ez az élet, mintha kisebb-nagyobb körtúrákat tennénk meg, mindig visszatérve oda, ahonnan elindultunk és mindig egy rakás tapasztalással gazdagabban. Amikor észrevesszük a köreinket, a mintáinkat és összegyúrjuk a tapasztalatainkkal, másképp éljük az életet. Egyszerűbben.

Mr. Ramesh - A Félelem

Ez a videó nagyon jól szemlélteti, és a lehető legegyszerűbben mutatja be, hogy mit csinálunk, amikor félünk. Illetve azt is, hogy mi az, amit olyankor tehetünk, amikor félünk. Plusz nagyon szórakoztató az előadásmód és az indiai akcentussal beszélt angol. :)

Itt a videó fordítása:

"Jó napot mindenkinek! Ma a félelemről fogok nektek beszélni. Mi a félelem? Félni…mi az, félni? Mert észrevettem, hogy az emberek gyakran félnek. Sokat félnek az emberek. Félnek az öregedéstől, félnek a pénzhiánytól, a haláltól, félnek ettől, félnek attól, és a legrosszabb: félnek magától a félelemtől! Félnek attól, hogy féljenek! A félelemtől félnek! A félelemtől akarunk tehát megszabadulni. Ó, jaj! Rossz irány. A probléma nem maga a félelem, a gond az, hogy nem vagyunk elég kíváncsiak! Amikor félünk: azonnal menekülünk. Azt sem tudjuk, hogy mitől menekülünk! Hogyan tudsz megismerni valamit, amitől elmenekülsz? Ha ki akarsz jönni valamiből, akkor előbb bele kell menned. Ezt nagyon egyszerű megérteni. Nem tudsz kijönni egy szobából, ha még nem mentél be oda. Ez nagyon egyszerű. A kifelé vezető út: a befelé vezető út! Ahogy egy szobánál, úgy a félelemnél is. Ugyanaz! Ugorj bele! Próbáld meg megismerni a félelmet, lehet, hogy életed legizgalmasabb dolgaitól félsz. Amikor félsz, a tested reszketni kezd, így… Ugorj bele! Ó! Figyeld a tested! Mi történik a bensődben? Fel fogod fedezni, hogy buli van odabent. Egy óriási energiahalom mozog odabent. Ó, nézz rám, reszketek, anélkül, hogy akarnám. Nem én vagyok a főnök ebben itt benn. Néha fizetsz azért, hogy felülj a hullámvasútra, hogy ezt érezd. És most ez az érzés itt van benned, pont itt van, a bensődben! Amikor félünk, az másfajta élmény is lehet! A legközelebbi alkalommal, amikor félsz, ne menekülj, légy kíváncsi! Megmondom nektek, a legnagyobb félelem nem a halálfélelem, hanem az élettől való félelem! Tehát legközelebb, amikor szemben találod magad a félelemmel, vegyél részt a buliban! Életben vagyok! Életben vagyok! Reszketek…Reszketek…Nézd a tested! Még el is táncolhatod: Életben vagyok! Életben vagyok! Reszketek…reszketek…félek…félek…életben vagyok…életben vagyok!"

Gyors és lényegretörő, amit Mr. Ramesh mond. Lassítsuk le egy kicsit és nézzük meg részleteiben.

'Mi a félelem?' - teszi fel a kérdést. Hát igen, ez talán az egyik legfontosabb kérdés. Akár foghatsz is egy papírt és ceruzát. Leírhatod, hogy neked mi. Mit érzel? Hogyan félsz? Kicsit aggódsz, szorongsz vagy rettegsz? Mire gondolsz ilyenkor? Mik járnak a fejedben? Hogyan reagálsz? Menekülsz, lefagysz, vagy küzdesz?

Én azt tapasztaltam, hogy a félelemmel addig semmit sem tudtam kezdeni, amíg nem lassítottam le a bennem dúló érzelmi vihart. És ez írásban volt a leghatékonyabb. Ráadásul a leírt mondatok igazság-valóságtartalmát aztán egyesével felül tudtam vizsgálni. Így kicsit jobban képbe kerültem, hogy mi is történik, amikor épp félek, plusz egy kissé le is nyugodtam.

Aztán, többnyire a félelem valamire mutat. Pontosabban valamitől félünk. Ahogy mondja, ez sok minden lehet, és az is igaz, hogy magától a félelemtől is félünk. Félünk félni, mintha az valami szörnyűséges dolog lenne.

Miközben mi is történik, amikor félünk?

Igazából nem is tudjuk, hiszen azonnal meg akarunk szabadulni tőle, menekülünk fizikailag vagy a gondolatainkba, de semmiképp sem tapasztuljuk meg úgy jó alaposan. Nagyon igaz, hogy egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak a félelemre, és a vele járó érzésekre és gondolatokra sem.

Pedig könnyen lehet, hogy ezzel a kimeneküléssel lemaradunk valamiről. Ami talán nem is olyan szörnyű.

Nem is ismerjük a félelmet, mert csak a megszabadulással vagyunk elfoglalva.

De miért menekülünk valami elől, amit nem is ismerünk?

Egyetértek Mr. Ramesh-el. Legalább ismerjük meg a félelmet, mielőtt az összes energiánkat arra pazarolnánk, hogy megszüntessük. Ráadásul milyen eredményességgel sikerül ez? És mennyi energiát emészt fel?!

Egyszóval, van az a lehetőségünk is, hogy megtapasztaljuk, ami akkor történik, amikor félünk. Mi történik ilyenkor?

Reszketünk, remegünk, gombóc van a torkunkban, bizsereg-zsibbad a testünk...csupa energia. Miért kell ezektől az érzésektől félni?

Egy csomó gondolat is megjelenhet: 'Mi lesz velem? Hova fog ez vezetni? Mi lesz, ha ez már örökké így marad? Bele fogok halni!' Miért kell ezektől a gondolatoktól félni?

Olyan valóságosnak tűnik, olyan félelmetesnek! És az? Tényleg, valóban félelmetes?

Nagyon hasonló ez az érzés a hullámvasúton átélhető érzésekhez, amiért még fizetünk is! Tiszta őrület! Amikor meg itt van (hullámvasút nélkül), akkor nem akarjuk.

Nincs szükség semmi másra, mint némi kiváncsiságra! Hogy hagyjuk az érzésnek, hadd vigyen. Nem tart ez sokkal tovább, mint egy hullámvasutas menet, ha hagyjuk neki, hogy legyen, remegjen, szorítson, nyomjon...

Sőt, ha elfelejtjük, hogy épp félünk, akkor még bulinak is felfoghatjuk! Pont, mint a vidámparkban, nem?

És mi a különbség a hullámvasút-érzés és a félelem közt? Egy valami: az előbbit akarjuk, az utóbbi csak úgy jön.

Nincs más különbség csak az irányítás (pontosabban annak illúziója). Mert valójában mit kontrollálunk a hullámvasúton? Semmit, nem tudjuk, hogy fogunk-e hányni, megfájdul-e a fejünk, kisiklik-e a kocsi, leszakad-e a szerkezet.

Ezzel szemben mi az, amit nem tudunk kontrollálni a félelemben? Semmit! Azaz abszolút kontrollálható a folyamat. Teljes figyelmünkkel ott tudunk lenni. A legapróbb részletekig tudjuk érezni a remegést, észre tudjuk venni az összes gondolatot!

Végül pedig, mi is az élet?

Az élet érzések és gondolatok összessége. Nézz csak utána! Szólj, ha találsz valamit, ami nem gondolat vagy érzés az emberi megtapasztalásban! Ha találsz ilyet, azért még Nóbel díjat is kaphatsz! :)

Ez az indiai úriember azt mondja, hogy a legnagyobb félelmünk nem a halálfélelem, hanem az élettől való félelem. Félünk az élettől? Ez elgondolkodtató...próbáld ki fordítva! Legalább egyszer! Legalább egyszer ne félj az érzésektől, hanem élvezd őket, akárcsak valami gigantikus hullámvasút-bulit! Egyszer, a kedvedért...aztán úgy élheted az életed...ahogy addig soha. A kifelé vezető út a befelé vezető út!

Én megtanultam verekedni, hogy megvédjem magam. Megtanultam a test fizikai működését, egészségesen étkeztem és mozogtam, nehogy megbetegedjek. Elkezdtem a mentális összetevőket vizsgálni, hogy ne kelljen félnem. Lelki, spirituális tanítások és tapasztalások felé is mentem, hogy megtaláljam a belső békét. Mindössze azért, mert féltem! Féltem, hogy eltángálnak, féltem, hogy beteg leszek, hogy gyenge leszek, hogy fájni fog, hogy örökké így marad. Féltem, hogy valami baj van velem és hogy a békét sosem lelem meg.

És mit nem vettem észre közben? Azt, hogy élek. Hogy a félelem (is) az élet. Mert az élet és a félelem = érzések és gondolatok.

Lehet, hogy kissé filozófikusnak tűnik ez az írás. És az is, sok tapasztalással mögötte.

Ha kíváncsi vagy többre is, nézz körül itt a blogon. Ha saját megtapasztalást szeretnél, gyere el valamelyik tanfolyamunkra vagy keress meg személyesen!