KIÚT AZ ÍTÉLETEK ÁRNYÉKÁBÓL

Az elmúlt években egyre intenzívebb a megtapasztalásom arról, hogy a bennünk megjelenő ítéletek milyen módon gyakorolnak hatást az életünkre.

Az számomra kétségtelen, hogy ezek az ítéletek – vagy nevezhetjük őket megtanult, elhitt értékrendszernek, viszonyítási pontoknak, identitásnak is – és a velük együtt járó gondolat és érzés, érzelem sokaság időnként feszültséget hoznak az életünkbe.

Arra láttam rá és csodálkozom rá nap, mint nap, hogy az említett ítéletek teljesen automatikusan jelennek meg bennünk. És ez vonatkozik a „pozitív” és „negatív” ítéletekre is. Azért tettem idézőjelbe ezeket a szavakat, hogy kiemeljem – még az ítéletet is megítéljük. Pozitívvá és negatívvá bélyegezzük. Persze ez is automatikus. Gondolhatjátok, hogy nem az. Mondhatjátok, hogy: Én tudatosan, átgondolva, józanul ítélek, értékelek, viszonyítok. És persze ezekkel semmi baj nincs. Nem arról van szó, hogy mondjuk akár egy súlyos bűncselekményt is hagyjunk figyelmen kívül. Mindössze arról, hogy amennyiben egy helyzetben valakit vagy valamit megítélünk és ez bennünk feszültséggel, rossz érzésekkel és kusza gondolatokkal jár, akkor ugyanabban a helyzetben ott a lehetőség a változásra is. A feszültség a mi ébresztőóránk. Ott csilingel szüntelen, amikor az ítéleteinkkel szembe megyünk a valósággal. Amikor azt gondoljuk, hogy valaminek nem úgy kéne lennie. Miközben éppen úgy van. Csak ez a pici ellenállás a valóságnak, annak ami épp van, mekkora feszültséggel jár!?

Visszatérve az automatikus működéseinkhez, megfigyelted már egy napodat percről percre úgy, hogy mennyire vagy tudatos, a jelen pillanatot teljesen megélő és mennyire tudatosság nélküli robot?

A legmeglepőbb tapasztalataim ezekből a robot üzemmódokból fakadnak, amikor értetlenül állok egy cselekedetem, érzésem, gondolatom vagy mondatom előtt (illetve után). Nem értem, hogyan történhetett, hogy gondolhatok vagy érezhetek ilyet, hogyan mondhattam ezt és ezt. Mintha nem is én csináltam volna. Valószínűleg veletek is fordult elő már ilyesmi.

Engem ezek a nem tetsző, automata működések indítottak el azon az úton, amely mentén, szépen egyesével, találkozok és ránézek az adott helyzetekre. Az is megfigyelhető, hogy kerültek ezzel teljesen párhuzamosan az életembe azok a lehetőségek, amik ezt a folyamatot segítik.

Jelenleg a legnagyobb segítség a számomra a Munka, Byron Katie hiedelem megkérdőjelező, valóság vizsgálata és Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai. Ez a két módszer nagyban támogat ezen az úton.

Hogyan alakulnak ki az ítéleteink? A kérdés megválaszolásához a születésünkig kell visszamenni. (Lehet, hogy ez előtt is lehet keresgélni, de erre nekem nincs rálátásom.)

Szerencsére vannak gyermekeim, akiknek ott voltam a születésénél és a felnövekedésüknél. A sajátomra ugyanis nem emlékszem, csak úgy 3-4 éves koromtól. Pedig az életünk első 3-4 éve a legmeghatározóbb az ítéletek kialakulása szempontjából.

A megszületett gyermekeimen mind a születésük pillanatában, mind az első hónapokban azt láttam, hogy teljesen rendben vannak mindennel. Persze nekem is megvoltak a történeteim, hogy azért sír, mert fáj a pocija stb. Mégis, ahogy néztem őket, néztem a szemükbe, valami olyan határtalan békesség sugárzott belőlük, amire nincsenek szavaim.

És ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, évek szépen megtanulták tőlünk, hogy mi jó és rossz, kellemes és fájdalmas, szép és csúnya és így tovább. Megtanultak viszonyítani és ítélkezni. És ez az élet rendje. Teljesen természetes. Persze, egy tudatosabb létezésben, egy tudatos szülő biztosan másképp nevelné fel a gyermekét. Az is rendben van. És az is, amiben én nőttem fel, amiben én neveltem fel a gyermekeimet. Én ezen keresztül jutottam idáig és ezen tapasztalások szolgálnak alapul a további életemhez.

Most, a tapasztalataimmal, már tudatosabban, jelenlévőbben, mélyebben tudom megélni az életet. És minden egyes apró vagy nagy stressz abban segít, hogy ráláthassak a még meglévő ítéleteimre. Csodás folyamat.

Gyermekként megtanuljuk a dolgokat olyannak, amilyennek a környezetünk, legfőképpen a szüleink, mutatják meg nekünk. Ártatlanul (hiszen nincs választásunk abban, hogy hiszünk-e nekik vagy sem) és megkérdőjelezetlenül szívjuk magunkba a tudást, tapasztaljuk az életet így a szülők és a környezet szemüvegén keresztül. És azonosulunk énné, aki valójában (ebből a szempontból vizsgálva) nem is mi vagyunk. Aztán meg időnként igen szenvedünk ettől az "illúzió éntől".

Felnőttként – sőt tinikkel is dolgozva, látva a nyitottságukat – akár már gyerekként is rátekinthetünk ezekre az ítéletekre és viszonypontokra, melyek oly sokszor korlátozzák a szabad megélésünket.

Az ítéletek kedves segítők. Állhatatosan és következetesen figyelmeztetnek arra, hogy velük élni milyen. És utat nyitnak afelé is, hogy nélkülük milyen.

Ha már Te is kíváncsi vagy, hogy milyen a kivezető út az ítéletek árnyékából, nézd meg az általam nyújtott lehetőségeket itt a http://a-munka.blogspot.hu/ aloldalain!

ALAPELVEK II. RÉSZ

A SAJÁT HÁZUNK TÁJÁN SEPERJÜNK!

„Az én szememben a mindenség három részre különül el: van, ami az én ügyem; van, ami másoké; és van, ami kizárólag Istenre tartozik. Számomra Isten egyet jelent a Valósággal.” BK

Ez elmúlt évben bőven volt alkalmam megfigyelni, hogy mi történik, amikor nem az én dolgommal foglalkozom. Ráláttam, hogy sokszor foglalkozom a párom és a gyermekeim dolgával és időnként még Isten kezéből is ki akartam venni a kormánykereket. Persze ilyenkor rendesen szenvedtem, hol szomorú, hol tehetetlen, hol dühös voltam. Ezek a „negatívnak nevezett” érzelmek a mi figyelmezető jelzéseink, hogy nem a saját dolgunkkal foglakozunk. Igazából hálásak lehetünk minden „negatív” érzésünknek és gondolatunknak, mert ezek az iránymutatók az utunkon.

Csodálatos adomány az a képességünk, hogy kívülről is rá tudunk nézni a működésünkre. A Munka pedig kiváló segítség ezen képességünk tudatos használatára. Egy stresszes helyzetben feltett „Kinek a dolgával foglalkozom éppen?” kérdés és az arra, a belső csendünkből felbukkanó válasz már önmagában kibillenti a Jól Tudom Elménket a jól megszokott szenvedésből. Megéri beiktatni egy-egy olyan napot az életünkbe, amikor minden kellemetlen helyzetben feltesszük ezt a kérdést.

A Munka végzése közben is fontos, hogy feltegyük ezt az alkérdést a „Hogyan reagálok, amikor elhiszem a gondolatot?” kérdéskörben.

Eleinte folyton- folyvást beleakadtam ebbe a kérdésbe és sokszor nagyon zavart, hogy tudom, nem a más dolgával kéne foglalkoznom, miközben éppen azt tettem. Munkáztam is rá párszor és az alvilágból fel is bukkantak azok a hiedelmek és minták, amik teljesen logikussá és érthetővé tették számomra, hogy addig fogok a másik dolgával foglakozni, amíg meg nem vizsgálom az összes elhitt gondolatomat. Most éppen ott tartok, ha előfordul, hogy beleütöm az orrom más dolgába, mihamarabb megvizsgálom. És bizton mondhatom, ez egyre ritkábban fordul elő velem és már kevésbé ráz meg.

Nézzünk egy konkrét példát:

- Vegyél fel meleg kabátot gyermekem, mert hideg van.

A gyermekem persze nem akar. Én dühös leszek, hogy nem fogad szót. Vagy aggódó, hogy meg fog fázni. Vagy tehetetlen, mert nem tudom rávenni. Vagy erőszakos, hogy ráadjam. Vagy manipulatív, hogy azt mondom neki beteg lesz vagy nem találkozhat a barátaival. Mindenki megtalálhatja a rá leginkább jellemző érzelmi állapotokat és reakciókat.

Kinek a dolgával foglakozok ilyenkor?

Az biztos, hogy nem a sajátommal! Az a gyerek dolga, hogy szót fogad-e vagy meg fog-e fázni. Az én dolgom annyi lehet, hogy veszek neki kabátot, megmondom hány fok van, esetleg, hogy én mennyire fázok, amikor nem öltözök melegen. Ja, és szerethetem is, ha nem az egyéb érzelmeimmel vagyok elfoglalva.

Érezhetem-e azt, hogy ő fázik? Volt olyan, hogy én nem fáztam, amikor mások igen?

Ha megkérdőjelezem a hiedelmeim, - miszerint „A gyereknek szót kell fogadnia.” Vagy „Nem kellene megfáznia.”, egyáltalán, hogy „Ha nem öltözik melegen, meg fog fázni.” Vagy „Én tudom, hogy mire van szüksége a gyereknek.” – megláthatom azt, hogy én mikor hittem el, amiket mondok neki és így megérthetem a működésemet. Megláthatom, hogy mennyire igaz az állításom ellenkezője, amikor szót fogad vagy amikor „melegben fázik meg”.

Mi változik, ha végzem a Munkát? Én változok. Az elmém megtisztul az elhitt gondolatoktól, az ítéletektől, az előfeltételezésektől, történetektől. A másik nem biztos, hogy változik. Én viszont másképpen fogok tükröződni benne. A szeretet, a megértés, az elfogadás fog tükröződni benne. Kapcsolódni fogok, elsősorban valódi önmagamhoz. Ahhoz, aki történetek előtt van. És ebben az állapotban másokhoz is tudok kapcsolódni.

Szívesen és köszönettel veszem a kérdéseket, hozzászólásokat, ellenvéleményeket és kritikákat!