KEEP IT SIMPLE - MARADJ AZ EGYSZERŰSÉGNÉL

Nemrégiben részt vettem Andi egyik kurzusán, amin angolul végeztük az Önvizsgálatokat. Hogy valójában miért jelentkeztem rá, azt akkor még nem is tudtam. Gondoltam, hogy nem árthat, sőt, ha esetleg megkeresnek külföldiek, akkor tudok majd velük is dolgozni.

Azonban a harmadik alkalom után rádöbbentem. Angolul keveset tudok, kevés a szókincsem és ez remek lehetőség az egyszerű megfogalmazásra, az egyenes és rövid kérdésekre, a körbe-körbe magyarázás elkerülésére, a hosszabb hallgatásokra és csendekre.

Az elmém angolul még nem pörög ezerrel, lassan válogat a szavak közül, amiket ismer és amik felidéződnek a kissé poros, belső szótárból.

Régebben zavart volna, hogy a 15 évvel ezelőtti folyékony angolom ilyen hiányosan és lassan jön elő, de most ez nem bántott. Kifejezetten élvezem, hogy nem ostorozom magam ezért sem.

Megfigyelhető, hogy az élet napos oldalán, amikor a dolgok jól mennek, eszünkbe sem jut, hogy bonyolult magyarázatokat adjunk vagy keressünk a boldogságunkra. Egyszerűen megéljük ezeket az időszakokat. Egyszerűen benne vagyunk és élvezzük.

Ezzel szemben, amikor nem mennek olyan jól a dolgok, amikor árnyék vetül az életünk valamely szegmensére, hajlamosak vagyunk a végtelenségig agyalni. A ’szerencsés’ kivételek gyorsan és egyszerűen lezárják az ilyen helyzeteket, de akikben kialakult a ’mindent meg kell értenem’ és a ’lehető legjobban kell megoldanom a helyzeteket’ hozzáállás, azok gyakran túlgondolják és túl sötéten látják az élet eme szakaszait. Magyarul túlbonyolítják, ami az egyszerűség szöges ellentéte. Persze ez a királyi többes szám én is vagyok. :) Időnként én is túlbonyolítom a legegyszerűbb dolgokat is, illetve igencsak meg 'kell' értenem a dolgokat és a lehető legjobban kell őket megoldanom. :)

Vajon miért reagálunk így? Miért természetes és egyszerűen megélhető számunkra a ’jó’, és miért elutasított, megoldandó és gondolatilag/érzelmileg bonyolult a ’rossz’?

Én azt találtam, hogy lehet ez évezredesen vagy generációsan kódolt minta, vagy közvetlenül a szülőktől, nevelőktől kapott minta. Megélési és megoldási mintákat hordozunk, és ezek alapján éljük az életünket, amíg fel nem ismerjük, hogy ez történik.

Ez nem a generációk, a szülők vagy éppenséggel a saját magunk hibája, mindössze mintázat, tanult séma. Gondolati sémák, érzelmi minták.

Ha azt tanultuk volna meg, hogy a ’rossz’ dolgokkal ne foglalkozzunk (van ilyen minta is, csak ritkább), hanem azonnal lépjünk túl rajtuk, akkor így élnénk az életünk. Ha arra kondicionálódtunk volna, hogy a ’jó’ dolgokat utasítsuk el, de minimum legyünk gyanakvóak (ilyen is van), akkor ez alapján működnénk.

Többnyire azt tanultuk meg természetesnek, ami finom, lágy, kellemes, harmonikus, boldog. Ezek a ’jó’ dolgok. Az ezekkel ellentétes dolgok nem természetesek, kerülendők és megváltoztatandók, egyszóval ’rosszak’.

Így a természetes, ’jó’ dolgokat egyszerűen fogadjuk, míg a ’rosszakat’ mindenféle furmányos módon bonyolítjuk, például elkerüléssel, gondolkodással, támadással, védekezéssel, sértődéssel, haraggal és sorolhatnám a végtelenségig.

Az én kérdésem mindig ugyanaz, amikor bonyolódik az életem: Hogyan akarsz élni? Körbemagyarázva, az elképzelésedet bizonygatva, az érzelmek viharaiban vergődve, harcolva vagy egyszerűen és szembesülve a mintáiddal?

Logikusan az egyszerűen a válasz. Hiszen ebben jó lenni. Az összes jó dolog addig 'jó', amíg egyszerű. Amíg nem kezdünk agyalni, amíg nem vívunk érzelmi szabadságharcot.

Azonban gyakran pont az ellenkező irányba megyünk. Harcolunk, magyarázkodunk, bizonygatunk, próbáljuk kigondolni a számunkra legjobbat és elkerülni a legrosszabbat. Ebben vergődünk és nem látjuk, hogy ilyenkor mindössze annyi történik, hogy nem vesszük észre, hogy mintát követünk. Nem vesszük észre, hogy nem vagyunk tudatában a folyamatnak.

Megkövült félelem-mintákat élünk meg. Ha nem félnénk, akkor egyszerűen élnénk. Mint amikor szerelmesek vagyunk, nem bonyolítunk. Amikor a szerelembe beoson a kétely, a félelem leghalványabb árnyéka, elkezdünk agyalni, terveket szőni, koncepciókban hinni, csakhogy megóvjuk magunkat. De mitől???? Amíg nem vetett árnyékot a félelem a szerelmünkre, nem kellett óvni magunkat. Hirtelen miért kell?

A félelem-minta az oka. Mélyen belénk kódolódtak ezek a minták. És a félelem-minták egyetlen oldószere a tudatos tapasztalás.

Előbb viszont tudatosodnunk kell a mintázatra. És akkor elkezdhetjük a bonyolult életünket egyszerűsíteni. Elkezdhetjük tudatosan figyelni, hogy valójában mire van szükségünk. Észrevéve és felülvizsgálva a mintáinkat megérkezhetünk a kiindulási helyzetünkbe, amikor kíváncsi figyelemmel és ítéletmentesen éltünk. Hát, jó régen volt…és rövid ideig tartott :)
De ne szaladjunk ennyire előre. Maradjunk ott, ahol éppen tartunk az életünkben. Most ebben a pillanatban hogy vagyok, hogyan tudok benne lenni ebben a helyzetben?...Egyszerű vagy bonyolult?...Mindenképp meg kell oldanom vagy sem?....Meg kell változtatnom vagy tudom hagyni, önmagától alakuljon?....Irányítani akarom vagy hagyom magam áramolni vele?....Menekülnöm kell vagy tudok – akár a félelmet átélve – benne maradni?
Melyik jobb? Melyik irány jobb?....Az elme folyamatosan mérlegel, kutat az emlékei között és próbálja megfejteni a jövő lehetséges beteljesülési formáit….Én most azt találom, hogy nincs jobb irány. Nincs jobb választás….Mind jó…Ami rossznak tűnik, az is. Ami fáj, az is. Ami félelmetes, az is.

Végre szabadon érezhetek, bármit, bármilyen jelzővel. Félhetek, izgulhatok, reménykedhetek, hálás lehetek, szerethetek, utálhatok…Egyik sem rossz.
Jó nagy ’átverés’ az egész. De ez is rendben van. Nem lehetne jó, nem lehetne élvezhető, vágyott és szerethető, ha nem ismernék a dolgok ellentétét. Ha nem lenne rossz, nem lenne jó sem. Mára megszerettem a dualizmust. Egy időben elutasítottam a duális életszemléletet, mert a szenvedésem forrásaként azonosítottam. Úgy véltem, hogy a pozitívnak azonosított dolgok ugyanúgy szenvedéshez vezetnek, hiszen elveszhetnek, átalakulhatnak. A negatív dolgok meg eleve szenvedéssel járnak. Jó nagy zsákutcának tűnik ez így. Nem is olyan régen láttam rá, hogy nonszensz utálnom a dualista világom, hisz ez vitt abba a csodás egységélménybe, amit oly sokszor élek át, ahol nincs kettősség és szenvedés. A dualizmus, a kettősség nélkül ezt az élményt nem is tapasztalhattam volna meg. A szenvedés nélkül nem létezhet a szenvedés nélküliség tapasztalata.

Fel sem ismernénk a ’jót’, ha nem ismertük volna meg a ’rosszat’. Jól van ez kitalálva. Nem kell rajta változtatni, elég csak élni…egyszerűen.

Egyszerűen csodás és néha még mindig hihetetlen, hogy megélhetők a végletek, az átmenetek, a rázós és a sima helyzetek, a félelmek és a szerelmek, a harc és az együttműködés.
Olyan ez az élet, mintha kisebb-nagyobb körtúrákat tennénk meg, mindig visszatérve oda, ahonnan elindultunk és mindig egy rakás tapasztalással gazdagabban. Amikor észrevesszük a köreinket, a mintáinkat és összegyúrjuk a tapasztalatainkkal, másképp éljük az életet. Egyszerűbben.

NEM TUDNI

Vannak dolgok, amit nehéz szavakkal kifejezni és könnyű félreérteni, félreértelmezni. A ’Nem Tudás’ is ilyen.

Abban a világban, amiben élünk, felnőttünk a ’Nem Tudás’ nem elfogadott. Mindent tudnunk kell, sőt jobban kell tudnunk, mint a Másik. Ez ívódott bele a zsigereinkbe: tudni szükséges, jó dolog, nem tudni elrejtendő, megváltoztatandó, rossz dolog.

Ezzel együtt, talán észrevettétek már, hogy minél többet tanultok és tudtok, annál inkább szélesedik a tudnivalók tárháza és motivál arra, hogy még többet tudjunk. Ahogy nő az ismeretünk, úgy csökken a relatív tudásunk. És ha csak ezt a tágulást veszed észre, és úgy érzékeled, hogy egyre többet kell tudnod, az igen frusztráló tud lenni. Csak épül a tudás, gyűlik az információ, viszont a tudástól várt megértés, béke vagy boldogság közben gyakran nem élődik meg vagy elillan.

Mintha a tudás, a megértés megrekedne egy szinten. Ahol megreked, az az intellektuális szint, ami egyébként nagyon hasznos a praktikus életünkben. Abból a tudásból, amiből az intellektus táplálkozik, nincs rálátás másra, csak az addig információként, tudásként beépült, beégett gondolatokra, érzésekre és cselekedetekre. Sőt, sokszor ezekre sem. A kiegyensúlyozott, boldog és szeretetteli élethez azonban az intellektuális szint kevés. Ehhez az életminőséghez váltás szükséges. Valamiféle nézőpontváltás. Mondhatnánk ezt magasabb szintnek vagy következő lépcsőfoknak, de ez azt a gondolatot szülheti, hogy ez jobb, ez elérendő, ami továbbra is ott tarthat az intellektuális szinten. Mi viszont lépnénk, de akkor hova? Hogyan juthatunk túl az gondolatiság szintjén?

Megfigyelheted, hogy amikor boldog, békés és kiegyensúlyozott vagy, akkor mi is történik pontosan. Mi jár olyankor a fejedben, milyen érzéseid vannak és mennyire igazodik az elképzelésed az aktuális élethelyzetedhez.

A megfigyelés, a gondolatok és érzések észrevétele, a lelassult, csendes levés segít abban, hogy az említett váltás megtörténhessen. A kíváncsiság az újra, és az eddig megszerzett tudás félretevése nyitja ki a kaput a ’Nem Tudás’ világába. Félreteszem azért, hogy más is beleférjen a perspektívába.

Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtünk mindent és majd csak bámulunk ki a fejünkből, nem reagálva az élet történéseire. Csak az előítéleteink, berögzült gondolati és cselekvés sémáink válnak átláthatóvá, szétoszlatva ezzel ezek megkérdőjelezhetetlen igazságát.

Például 'tudom', hogy a szomszédom kárörvendő és rosszindulatú. Ez intellektuális szinten zavaró, feszültséget kelt bennem. Ez az ítélet azért jelenik meg bennem, mert megtanultam, hogy milyen a kárörvendő és rosszindulatú viselkedés, és szegény szomszédom valamennyire megfelel ennek. Persze azt, hogy mi zajlik a szomszédomban, azt valójában nem tudom, csak elképzelésem, történetem van róla. A történetem meg igazából bennem zajlik, semmi közvetlen köze nincs a szomszédhoz. A szomszédomról szóló történet a fejemben megkérdőjelezetlen és igaznak hiszem. Ez a Tudom. Tudom, hogy ő milyen, mit gondol és mit, miért tesz. Hahaha…és ezt tényleg elhiszem?!

Az elme, legalábbis ez az ’Én Tudom’ része, elhiszi. Mi több, Szent meggyőződése, hogy az, ami gondolatban megjelenik benne, az igaz! És még az 'érzései' is megtámogatják a sztoriját. Ebben él, és ragaszkodik az igazához. Nagyjából úgy, mintha az élete függne ettől. (megjegyze, az elme számárá az igazánák, az illuzórikus valóságának elvesztése egyenlő a halállal.) Pedig valójában ez a ’tudás’ vágja el a másik embertől és saját magától is. Ez tartja feszültségben és ettől szenved. Pont azt nem éri el, amit szeretne. Mert szeretné jól érezni magát, szeretne szeretni, kiegyensúlyozottnak, békésnek lenni.

A ’Nem Tudom’ mérhetetlen szabadságot ad. De szükséges hozzá az, hogy lásd: az ’Én Tudom’-mal csak a mókuskerékben hajtasz. Kell hozzá ez a tapasztalat. Amikor ezt meglátod, jöhet a munka. Mert nem adják ingyen a ’Nem Tudom’ szabadságát. Sokáig járjuk az ’Én Tudom’ útját, mélyen átitatódunk a hiedelmekkel, amik ezen az úton ránk ragadnak. Sokáig tanuljuk azt, hogy ez Én vagyok! És ezt nem is lehet elfelejteni. Nem is kell elfelejteni. A ’Nem Tudom’ teljesen békés az ’ÉN Tudom’-mal. Az ’Én Tudom’ viszont egyáltalán nincs kibékülve a ’Nem Tudom’-mal.

A ’Nem Tudom’-ba minden belefér. Belefér a szomszéd bármely megnyilvánulása. A ’Nem Tudom’ békében van a szomszéddal, bármilyen legyen is ő. Nem akarja megváltoztatni. És ez nem azt jelenti, hogyha a kedves szomszéd rendszeresen éjjel kettőkor bömbölteti a hifit, akkor nem kérem meg, hogy halkítsa le, vagy nem keresek valamilyen módot arra, hogy ez megváltozzon. A ’Nem Tudom’ nem fojtja el az érzéseit és nem temeti el a gondolatait. Mindössze feszültség nélkül létezik és teszi azt, amit. Megteszi, amit lehet. És ha feszültség keletkezik, akkor érzékelhető, hogy átcsúsztam az ’Én Tudom’-ba. Pont a feszültség a jelzőberendezés.

Én az önvizsgálatokban találtam meg az utat, ami elvezet ide. Már nem keresem. Itt van. Már sokszor nem tudom. Nem kell tudnom. A dolgok maguktól alakulnak. Én meg alakulok velük.

Ha már annyit 'tudsz', hogy szeretnél kicsit 'nem tudni', akkor nézz körül az önvizsgálatok világában!

Várlak szeretettel itt a blogon, a Facebook Önvizsgálatok oldalon és a zárt csoportban, illetve az alábbi programok bármelyikén!

BYRON KATIE - Munka Alapképzési Csomag ONLINE (2014. január 14.-i kezdéssel)

Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok, Tréningek

BOLDOG KARÁCSONY?

Közeledik a SZERETET ünnepe. Ez csodálatos! Kivéve, amikor borzasztó.

A karácsonnyal, szeretettel, ünnepléssel és ajándékozással kapcsolatban temérdek feszültséggel teli gondolat, érzés, emlékkép és jövőbeni elképzelés kerülhet felszínre.

Ha benned még sosem volt feszültség semmilyen ünneppel kapcsolatban (az enyhe aggódástól a bizonytalanságon keresztül a kilátástalanságig), akkor ne is olvasd tovább ezt a bejegyzést. Ugyanis ez pont azoknak íródik, akikben gyakran vagy időnként megjelenik az ünneppel kapcsolatos stressz.

Hogy pontosan miért is vagyunk ilyenkor feszültek (vagy feszültebbek) az egyénenként változó. Ahhoz, hogy megtaláld, felismerd az ehhez fűződő gondolatokat és érzelmeket, érdemes kicsit lelassítva belehelyezkedni egy konkrét helyzetbe.

Amint megtaláltad ezt a konkrét szitut (ez lehet egy régebbi, vagy gyakran előforduló, illetve egy most aktuális helyzet), kezdd el nézni, mint egy filmet.

Lásd a történéseket, halld az elhangzó mondatokat, és vedd észre az ezzel járó érzelmeket!

Aztán vegyél elő egy papírt és írd le a felmerülő gondolatokat és érzelmeket.

Ezzel tudatosíthatod az elmédben és a testedben lévő folyamatokat, azaz feketén-fehéren megláthatod, hogy pontosan mi zajlik benned. Így van lehetőséged arra, hogy – akár többször is – ránézz ezekre.

Többnyire a felszínen zajló történésekkel vagyunk elfoglalva és látszólag ez okozza a keletkező feszültséget. Például: ’Nem tudom mivel ajándékozzam meg a páromat! Soha nem örül semminek!’ vagy ’Karácsony estére már tiszta feszült vagyok! Nyugodt ünnepet szeretnék!’

A feszültséget nem az okozza, ami a fenti példákban van. Az okot elfedi a felszíni történés és annak értelmezése. Az önvizsgálatok kérdéseivel mélyebbre ásunk és így hozzáférhetővé válnak az okok.

Feltehetjük azt a kérdést, hogy ’Mi a baj azzal, ha nem ajándékozom meg?’ vagy ’Mi a baj azzal, ha nem örül az ajándéknak?’. A kérdésekre adott válaszaink fognak közelebb vinni a hiedelmeinkhez, amik az állapotunkat, a jól levésünket befolyásolják.

Pl.: ’Ha nem ajándékozom meg, akkor megsértődik vagy megbántom.’, ’Amikor nem örül az ajándéknak, olyan nyersen bánik velem.’.

Akár minden kérdésre adott válaszra újra feltehetjük a kérdést. És ahogy jönnek a válaszok, tárul fel az, amit nem szeretünk, félelmetesnek vagy fájdalmasnak tűnik.

Joggal merülhet fel benned, hogy vajon mire jó, ha felbolygatjuk az életünkben előforduló, jól eltemetett problémákat, nehézségeket, félelmeket és fájdalmasságokat!

A személyes megélésem az, hogy akkor foglalkozom ezekkel és az önfeltárással, amikor épp itt van az ideje. Amikor annyira fáj, annyira félek, annyira elegem van, és – a legjobb esetben – akkor, amikor már annyira kíváncsi vagyok, hogy mi is van itt, mi történik valójában!

Az önvizsgálat mélyülés. Elmélyülés abban, rálátás arra, hogy milyen hiedelmek alapján működünk. Nem könnyű út, de alapjaiban szabadít fel, mégpedig az elhitt koncepcióink alól.

Amióta ezen az úton járok az a tapasztalatom, hogy a karácsony és minden más ünnep, sőt minden egyes pillanat más megvilágításba kerül. A boldogság nem elérendő cél lesz az életünkben, hanem tisztán megélhető állapot. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy mindig boldogok leszünk. Csak a boldogság átélhetővé válik. Nem lesz az útjában hiedelem, feltételezés, értelmezés vagy bármilyen koncepció.

Lehetünk éppenséggel szomorúak is. És a szomorúság is teljesen más élmény lesz a számunkra, ha már az érzést nem fedik stresszes történetek és értelmezések.

Az önvizsgálatok következményeképp nem a gondolkodásunk változik, hanem a tapasztalásunk. Nem a dolgok változnak, hanem velük kapcsolatos megtapasztalásunk. Ahogy feltárulnak a működéseink, ahogy a valóságot kezdjük el látni az értelmezés helyett, elkezdünk kinyílni. Kinyílik az elme és a szív. És az ünnep ünneppé válik.

Két olyan önvizsgálati mód van a kezünkben, ami az elméletek helyett a HOGYAN-nal foglakozik. Gyakorlatiasan és a lehető legegyszerűbben közelíti meg az életünk minden részét, finoman rámutatva és kitisztítva azt az értelmezéseinktől. Az értelmezéstől, ami az egyetlen gátja az élet elfogadásának úgy, ahogy az éppen van.

Ha szeretnél átlátni az értelmezéseken és megtapasztalni az ünnepet, az életet ezek nélkül az értelmezések nélkül, akkor kattints az alábbi linkekre:

Bevezetés az ÖnMunkába: http://a-munka.blogspot.hu/p/blog-page.html

ONLINE Byron Katie - Munka Alapcsomag: http://a-munka.blogspot.hu/p/online-kurzusok.html

 

Hogyan változik meg az életünk a Munka végzésével?

Akkor leszek boldog, ha azt hiszed, amit én! Ez a gondolat, ha nem is tudatos szinten, de ott van a fejünkben. Folyamatosan próbáljuk az igazunkat másokkal elfogadtatni és fordítva is: mi magunk is próbáljuk a másik igazságait elfogadni. Ezt a játékot kisgyermek korunktól fogva tanuljuk és alkalmazzuk anélkül, hogy belegondolnánk, miért?

A Munka az elhitt gondolataink (pl.: Szeretnem kell a gyermekem.) megkérdőjelezésével, megvizsgálásával nyit ki minket a Valóság megtapasztalására. Nem azt állítja, hogy egy dolog nem úgy van, mindössze azt vizsgálja, hogy ez a dolog milyen viszonyban van a Valósággal. És amennyiben szemben áll a Valósággal, akkor mit okoz az életünkben. Nem azt mondja, hogy az anya ne szeresse a gyermekét, csak feltérképezi, hogy mi vezet oda, hogy egy adott pillanatban ne találjuk magunkban a szeretetet a gyermekünk felé. Szeretetről pont olyan történetünk van, mint a nem szeretetről.

A Munka felteszi a kérdéseket, mi pedig megválaszoljuk őket. A Munka nem fogalmakról szól, hanem a megtapasztalásról. Megtapasztalni, ami éppen van. Ha ez épp az, hogy nem szeretem a gyermekem, akkor az. Felteszem a kérdéseket és megválaszolom. Igaz az, hogy szeretnem kell? Milyen feltételrendszer szerint? Hogyan reagálok, amikor azt hiszem, hogy szeretnem kell? Alap feszültség van bennem, már attól, hogy szeretnem kell, miközben mindenem azt mondja, hogy épp nagyon nem szeretem. És megnézem, a megfordítások igazságait ugyanabban a helyzetben. Nem kell szeretnem a gyermekem. Amikor ezt érzem, egyszerűen nem is tudom. Ha azzal bombázom magam, hogy szeretnem kéne, az fog a szeretethez vezetni? Bűntudathoz inkább. A gyermekemnek kell szeretnie engem. Ennek a megfordításnak is érdekes igazságai lehetnek. Ha pl. azt hiszem, hogy a gyermekem nem szeret engem. Azt gondolom, tanultam, hogy szeretnie kellene, mert…és ő az adott pillanatban nem szeret, hiszen már neki is vannak történetei a szeretetről. Szembe helyezkedem a pillanatnyi Valósággal és már nem is szeretem. Nem is beszélve magamról. Magamat kell szeretnem. Ez ebben a helyzetben lehetetlen. Megkérdőjelezetlen hiedelmekkel lehetetlen. Hogyan is szerethetné egy anya magát, amikor épp a gyerekét nem szereti, és a gyerek sem őt? Viszont, amikor megvizsgálom a szituációt, ráláthatok, hogy az egész csak a fejemben játszódik. Az identitásom, a gondolatok a fejemben azok, amik épp azt mondják, hogy nem szeretem. Az ítéletek magamról, róla és a helyzetről mondják, hogy ezzel baj van. A gondolataimat kell szeretnem. Igen. Amíg a megszülető gondolatokkal háborúzok, nem marad lehetőségem szeretni. Egyszerűen nem látom az elhitt gondolatoktól a Valóságot. A fától az erdőt. És mit tehetünk, ha nem látjuk a fától az erdőt? Arrébb lépünk. Nézőpontot váltunk. Ez a Munka. Nézőpontváltás, kíváncsiság, vizsgálódás.

PÁRKAPCSOLAT

Párkapcsolat. Nem vagyok nyelvész, mégis gyakran elgondolkozom szavakon.

A pár az pár. Kettő. Én és a Másik. Csak annyi jut eszembe róla, hogy kiegészíti, segíti egymást. Közös az életük vagy közösen élik az életüket?!

A kapcsolat már összetettebb. Kap. Kapcsolódik. Aki elfogad. Jön felé valami – kap – és nem áll neki ellen, elfogadja, befogadja. Ergo kapcsolódik. Ha nem áll ellen, kapcsolódik.  

Párkapcsolatban – ez alapján – kapcsolódok a Másikhoz, ő meg hozzám. Kapok és befogadok és viszont. Na, itt ér véget a halivudi álomtörténet. Rendező azt mondja: Ilyen szép az élet.

Mi van, amikor ez az idealisztikus kép összetörik? Mi van, ha azt gondolom: Nem kapok vagy a Másik elvárja, hogy adjak. És jönnek a társított történetek: Nem is szeret! Mindig piszkál! Mártírkodik! Valami baj van velem! Nem tudok párkapcsolatban élni! Nem tudok a Másik nélkül élni! … és így tovább. Rengeteg történetünk lehet.

Bontsuk ezt le egy kicsit jobban. Vizsgáljuk meg, hogy hol is van itt a bibi!

Tehát adott egy adó-kapó, befogadó párkapcsolati sztori. Minden szép és jó és egyszer csak valami megváltozik. Nem tudok adni vagy nem kapok, nem tudok befogadni vagy a Másik nem tud. Mi történt? A tapasztalatom egyre inkább azt mutatja, hogy a kulcs a kisgyerekkorban található. Akkor hittünk el minden történetet. Kicsit egyszerűsítve: minden gondolatot, szót és értelmezést. Gyerekként láttuk, hallottuk, hogy milyen is a Párkapcsolat, Anyu és Apu hogyan is csinálja ezt a dolgot. Szépen belénk ívódott. Ki kell hangsúlyoznom, hogy: ÁRTATLANUL hittük el ezeket a történeteket. Nem tudtunk másképp tenni. Úgy tűnik gyerekként – tiszta, gondolatoktól mentes, üres fejjel – ez az egyetlen lehetőségünk. Megjegyzem, ez nem azt jelenti, hogy a szülők hibásak. Hiszen ők hasonlóképpen gyerekként hittek el minden egyes gondolatértelmezést. Ezek szerint ez, ebben a formában, így működik. (Nem megyek bele, hogy mi lenne, ha egy szülő megvizsgálva minden értelmezését, letisztulva azoktól vállalna gyereket és nevelné fel. Így milyen gyerekké válna!? Nem tudom.) Amit most tehetünk, az az önvizsgálat. Ezzel láthatjuk meg, hogy miket is hittünk el például a PÁRKAPCSOLATról. Mit csinált-mondott      Apu, Anyu és hogyan is értelmeztük, értelmezzük ezeket a mai napig.

Ha van feszültség a párkapcsolatodban, lehet, hogy pont most jutsz el idáig: Már annyira zavar, hogy valamit tennem kell! Ekkor segíthet a gondolatok megkérdőjelezése.          

Nézzünk meg   egy konkrét, stresszes gondolatot a témában.

A PÁROMNAK JOBBAN KELLENE FIGYELNIE RÁM

IGAZ EZ?

Nem. Úgy tűnik, ebben a helyzetben éppen nem kellett, mivel nem is tette.

MI ZAJLIK BENNEM?

Elszomorít, hogy nem érdeklem. Hogy nem vagyok fontos neki. Ilyenkor én sem figyelek rá és sajnálom magam, hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Nem tudok közelíteni hozzá vagy kezdeményezni a békülést. Attól félek, hogy kiderül, nem is szeret igazán, csak nincs más, akivel lehet.

KI LENNÉK A GONDOLAT NÉLKÜL?

Felszabadult. Ha nem tudom elhinni, hogy nem figyel rám, akkor csak úgy vagyok vele. És jól vagyok magammal is. Akár megkérdezhetem, hogy mire figyel, mi jár a fejében vagy megoszthatom azt, ami éppen velem van. Ilyen szabadsággal bármit tehetek.

MEGFORDÍTÁSOK

+A páromnak nem kell jobban figyelnie rám.

- Hiszen éppen másra figyel.

- Arra kell a figyelmét fordítania, amit éppen csinál. Több dologra figyelve, valószínűleg kevésbé lehet.           

- Így megtapasztalhatom magamat a figyelme nélkül. Ráláthatok, arra, amire őt használom. Történetesen, hogy a figyelmén keresztül akarom érezni a szeretetét.

+A páromnak jobban figyelmen kívül kell hagynia.

- Ez erősebb. Még inkább azt mutatja, hogy milyen mértékben függ a boldogságom tőle.

+Nekem kell jobban figyelnem rá.

- Ez még igazabb. Amikor azt hiszem, hogy ő nem figyel rám, akkor én sem rá figyelek, hanem el vagyok foglalva a szenvedésemmel.

- Sokszor nem is hallom meg, amit mond.

- Sőt, olyan is előfordult már, hogy tudatosan nem figyeltem rá.           

+Jobban kell figyelnem magamra.

- Elsősorban, amikor szenvedek. Jobban kell figyelnem, hogy éppen melyik gondolatokat hiszem el.

- Amikor fáradt vagyok, hogy pihenjek.

- Amikor nem tudok nemet mondani, pedig inkább azt tenném.       
                                                                    

TELJES ÉLET

„Elképesztő, mi minden történik, amikor az elme kinyílik!” (Byron Katie)

Teljes élet… Mi az? Milyen az?

Teljes élet - ha a szavakból indulok ki - olyan, amiből nem hiányzik semmi. Ez ellentmondásos, hiszen akkor hiány nélkül nincs (értelmezhető) teljesség. A teljesség meg nem teljes, ha hiányzik belőle valami. Tehát nincs teljes élet és az ellenkezője is igaz: az élet csak teljes lehet.

Honnan tudhatod, hogy Te, vagy egy számodra fontos ember teljes életet él-e? Nézd csak végig tételesen, milyen elvárásokat támasztasz az élet felé, ha a „teljes” élet elérésére törekszel, és mennyire reménytelen, hogy bármikor is minden pont megvalósuljon ezekből viszonylag egy időben és térben. Milyen hosszú a listád? Hány ponton akadályozod magad abban, hogy itt és most szeresd az életedet, és ugyanezt meg tudd tenni egy másik ember látszólag „nem teljes” életével? Írj egy listát erről.

Igen, tudom, azt gondolhatod, hogy tutira meghibbantam. Pedig mindössze arra kívánom felhívni a figyelmedet, hogyan elégedetlenkedsz még mindig azzal, ami van, hogyan vágysz valami olyasmire, ami szerinted teljesebbé és boldogabbá tenne, hogyan vagy ellenállásban azzal, ami épp most van, és mennyi energiád megy el minderre. Pedig az életed az, ami épp most van. Nem az, amit elképzelsz magadnak. A kreatív életenergia nem az ellenállásból, hanem a teljes megélésből fakad. Annak a teljes megéléséből, ami épp van. És abból, hogy megengedem másoknak is, hogy úgy éljék az életüket, ahogy épp teszik, hisz nyilván nekik ez az útjuk, és nem véletlenül járnak rajta. Mint ahogy én sem az enyémen. Már amennyiben megengedem magamnak, hogy járjak rajta, végigmenjek rajta, tudatosan, figyelemmel, örömmel, hálával. Még akkor is, ha ez a jól-tudom elme szempontjai szerint „nem teljes”.

A teljességet épp a jól-tudom elme által diktált szempontok és elvárások takarják el előled. Az életed mindig minden pillanatban teljes. Nem tud épp másmilyen lenni, mint amilyen. Megértheted és megélheted ezt a legmélyebb szinten, vagy harcolhatsz ellene; a boldogságod vagy szenvedésed mindössze azon múlik, melyik hozzáállást választod.

Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet, hogy a következő videót belinkelhetném ehhez a bejegyzéshez. Teljesen igaza van! Köszönöm Kriszti!

Az alábbi videón Katie segít felismerni, hogy a férfi húga, miképp tükrözi azt, ahogyan ő maga maga él. A film végén rádöbben, hogy a húga teljesen más, mint ahogyan gondolta. Az elme egy vetítőgép. A történeteinket vetíti. Azokat a történeteket, amik az életünk során ráégtek az elme filmtekercsére. Azokat a történeteket, amiket - megkérdőjelezés nélkül - elhittünk. Ez nem baj! Nem volt választásunk, hogy elhiggyük-e vagy sem. Most van választásunk abban, hogy megvizsgáljuk a történetünket vagy sem. És még ez sem igazán 'választás' kérdése. Megvizsgáljuk vagy nem. Ennyi. A Valóság ennyi: igen vagy nem. Nincs hiba. Mindkettő teljesen rendben van.

Byron Katie - 'Teljes életet kéne élnie' video

SZEPTEMBER 7.-ÉN ESTE 7-10 ÓRÁIG SZENTENDRÉN VIZSGÁLJUK MEG A TÖRTÉNETEINEK, AKÁR A TELJES ÉLETTEL KAPCSOLATBAN IS :-)

ALAPELVEK V. RÉSZ

KERESD MEG A SZENVEDÉST OKOZÓ GONDOLATO(KA)T!

Byron Katie meglátta, hogy minden érzést/érzelmet megelőz egy gondolat. Nem kell ezt elhinned. Vizsgálj meg egy szenvedéssel teli érzést és magad győződhetsz meg róla!

Lássunk egy konkrét példát:

A lányomat nem engedtem el bulizni az éjszakába, ő meg nem szól hozzám, ha mégis, akkor meg azt mondja, hogy: nem hagyom élni, már nem az őskorban élünk, tönkreteszem a fiatal éveit. Ez intenzív érzelmeket vált ki belőlem: elszomorít, hogy nem tisztel; bűntudatom van, hogy túl szigorú vagyok; dühös vagyok, hogy flegmán szól hozzám és elkeseredett, mert ez sokszor előfordul.

Nézzük csak meg miket hittem el, milyen gondolat/ok előzik meg az érzelmeket.

- Szomorú vagyok: elhittem, hogy a gyerek/em/nek tisztelnie, legalábbis elismerni kellene azt, amit és ahogyan teszek érte. Tudhatná (hiszen sokszor elmondtam már neki), hogy az ő érdekében teszem. (Micsoda önhittség a részemről! Később leírom, hogy miért.)

- Bűntudatom van: elhittem, hogy lehetek túl szigorú, hogy bármit is csinálhatok rosszul.

- Dühös vagyok: elhittem, hogy a gyerekem nem szólhat hozzám flegmán, értenie kell, hogy óvni akarom és örülnie, hogy ilyen szülője van.

- Elkeseredett vagyok: elhittem, hogyha flegmán szól hozzám, akkor nem érdekli, hogy jót akarok neki.

Mi is történt? Jött a felsorolt négy érzelem, ami – megvizsgálva - megmutatta, hogy milyen elhitt gondolatok előzték meg. Sokszor nincs konkrét gondolat, mert már jól begyakoroltuk ezeket a sémákat és egyből a testi érzet vagy az érzelem jelenik meg, ami valamilyen cselekvésre késztet. Ebben az esetben én felküldtem a lányom a szobájába. Éppen látni sem bírtam! Olyan tükröt tartott elém, amibe egyszerűen nem akartam belenézni. Így aztán megítéltem, feltettem a négy kérdést, megfordítottam és erre jutottam. Megköszöntem neki és elmondtam, hogy mit éltem át, kvázi nem hordoztam tovább magamban, hanem megkerestem a szenvedést okozó gondolatot és megMunkáztam.

Katie úgy fogalmaz, hogy „valamennyi feszültséggel terhes érzés ébresztőóraként működik, amely arra int, hogy ideje kikászálódni az álmok világából”.

Ha ezt meglátjuk, már kevésbé fogjuk rossznak ítélni ezeket az érzéseket, sőt idővel meg is szerethetjük az ébresztőóra csengését! Hisz ez a figyelmeztető jel, hogy „hahó, elhittél valamit, ami nem egyezik a Valósággal!”.

Most már ki tudom mondani: Alig várom, hogy a lányom újra kifakadjon! Így megtudhatom, hogy van-e még a témában feszültséggel teli történet.

Ezen az úton haladva akaratlanul is rálelek a boldogságra.

„A Munka tudatosítja bennünk belső történéseink oksági láncolatát. Ha egyszer felismerjük ezt, valamennyi szenvedésünk elenyészik.” BK


Ha még nem ismered A Munkát, kattints az elméleti alapokra!

MENNYI ZAVARÓ GONDOLAT!?

Megszámoltad már valaha mennyi zavaró, stresszes, fájdalmas, bosszantó, aggódó gondolat fordul meg a fejedben naponta?

Én pár napja megszámoltam. 10 gondolat(csoport)ra emlékszem, bár biztos több volt. Miközben sok éve tudatosan élek. Figyelek, meditálok, olvasok, tanulok, változok…És ennyi ’negatív’ gondolat!

Érdekelnek az eszembe jutott gondolatok?

Itt vannak, ha igen:

            Éjszaka kezdődött. Sokszor, pontosabban minden mozdulatnál felébredtem egy fájdalomra a hátamban, amit előző nap szereztem. Apámnak segítettem és közben jól meghúzódott egy izom a hátamban. Első gondolatkör: „Minek mentem segíteni? Miért nem figyeltem jobban? Inkább otthon maradtam volna!”

            Reggel azzal folytatódott a történet, hogy úgy keltem ki az ágyból, mint egy rossz karban lévő 70 éves. A felkelés mozdulatai igen fájdalmasak voltak, de álló helyzetben már elviselhető volt az állapotom. Második gondolatkör: „Hogyan fogok így dolgozni? Mennyire fog fájni? Hogyan és mennyi idő alatt fog elmúlni? Mi lesz, ha nem tudok dolgozni, és ha rosszabbodik az állapot?”

            Elég sűrűre alakult a reggel (persze ennyi gondolattal nem is csoda J), alig 10 percem maradt bedobni a reggelit. Pedig szeretek nyugodtan enni! Harmadik gondolatkör: „Még enni sincs elég időm! Fontos lenne ezt a jó kis zabkását megenni! Magamra mindig kevés idő jut! Ráadásul a mai első vendégem állandóan 10 perccel előbb érkezik, mint a megbeszélt időpont!”

            Két lányunkkal lakunk az egyik éppen beteg, a másik suliba indul. Negyedik gondolatkör: „Olyan sokszor beteg ez a gyerek! Csak nem lesz komolyabb baja! A másik meg el fog késni. Minden reggel ezt csinálja! Hogy lehet ilyen lassú és miért nem kel fel előbb!”

            Elkezdtem dolgozni. A hátamban lévő fájdalom elviselhető. Egy-egy gondolat még bekúszik a második gondolatkörből. Némely mozdulatra fáj a hátam, de elhanyagolható. Pár vendég lemondja a megbeszélt időpontot. Legalább pihentethetem! Később elvittük a lányunk az orvoshoz. Én kint vártam, mert nem volt parkoló. Telik az idő. Várok és jól elvagyok. Ránézek az órára. Már több, mint fél órája bent vannak! Ötödik gondolatkör: „Csak nincs valami baj? Csak felhívna a párom! Remélem, nem lett rosszul! Mi lehet? Olyan lassan telnek a percek!” Felhívom telefonon. Azt mondja, mindjárt jönnek. Elmeséli, hogy a doki jól átvizsgálta és még státuszt vett fel, ha már ott voltak. Csak vírusfertőzés.

            Hazafelé menet felhív a gumis, hogy a cserére szánt téli gumik kukásak, kellene új gumi a kocsira. Fúúú! Hatodik gondolatkör: „Már csak ez kellett! A nyári gumikra is ezt mondta! Még a tüzelőt sem vettem meg, most meg gumit is kell vennem! A biztonság fontos! Gyalog kéne járni!”

            Később eszembe jut egy barátom, akit már rég nem láttam, bár annyira nem is akarok vele találkozni. Mégis sokszor eszembe jut. Hetedik gondolatkör: „Mindig akkor jut eszembe, amikor épp nem érek rá! Fel kéne hívnom! Ő is kereshetne engem!”

            A hátam még mindig fáj. Újabb gondolat, hogy jót tenne egy kis termálvíz. Nyolcadik gondolatkör: „Annyi dolgom van! Nem jut idő egy kis dagonyázásra sem?! A munkámat nem mondhatom le! A páromnak és gyerekeimnek is szüksége van rám! Fontos az egészségem!”

            Este hét óra. A hátam alig veszem észre. Bezzeg a bal vállam megint fáj! Mostanában egyre gyakrabban veszem észre. Kilencedik gondolatkör: „Egy ideje mindig fáj valamim! Öregszem? Más negyveneseknek is ennyi nyűgjük van? Lesz még olyan, hogy éppen nem fáj semmim?”

            Tettem a vállamra egy melegítő, dunsztkötést (előző este meg a hátamra J). Így feküdtem le és az ölembe vettem a laptopot. Megnéztem az iméleket, az FB-t, az ÖnMunka blogot és arra gondoltam, hogy több, mint egy hónapja kezdtem el ezt a saját blogomat és csak két bejegyzést írtam. Tízedik gondolatkör: „Minek kezdtem el? Nem vagyok rendszeres! Írnom kellene! Tényleg ezzel akarok foglalkozni? Vegyem már komolyan! Több időt kellene szánnom a Munkára és az írásra!”

           

            És elkezdtem írni. Időt szántam rá. Közben megerősített, hogy ezzel akarok foglalkozni. Pláne, hogy éppen ezzel foglalkoztam. Új erőt adott az írás! Nem éreztem egyik fájdalmamat sem, nem vettem észre semmilyen zavaró gondolatot. Csak írtam. Örömmel. Már újra tudtam, hogy miért kezdtem el. Hát az örömért. Hogy az írás közben teljesen ott vagyok. Benne az írásban. Jelen vagyok.

            A megkérdőjelezetlen gondolataim okoznak szenvedést és hálás vagyok ezért! Hálás, mert amint megkérdőjelezem őket, a jelenbe kerülök és eltűnik a szenvedés. Valamilyen, végtelen öröm jár át ilyenkor. Újra meg újra felfedezem.

            Nem tudom hogyan működik. Talán az ennek az állapotnak az oka, hogy nem tudom.

Byron Katie azt mondja, hogy a ’nem tudom elme’ birodalma a Szeretet maga. A Valóság, ami mentes a hozzáfűzött gondolatoktól. Írás közben ezt éltem át. Szavakkal neheten kifejezhető ez az állapot.

Szóval, megszámoltam, leírtam a gondolatokat és közben áteresztettem magamon őket. Mélyen, mélyebben, mint amikor felmerültek. Megengedtem magamnak, hogy behatoljanak fájdalmas zónákba is. Csak hagytam és átéltem. Némelyik magától megkérdőjeleződött, másokat megkérdőjeleztem. Ilyen a Munka. Így működik. Magától, ha engedem.

Szentendrén csoportosan és egyénileg is dolgozunk A Munka önvizsgálati módszerével. A legközelebbi összejövetel 2011. október 28.-án, pénteken 19 órától lesz a Natura Életmód Stúdióban.

A VALÓSÁG ÖRÖME - A JELEN PILLANAT

(Olvasd lassan és állj meg kicsit a mondatok után. Csukd be a szemed és engedd magadba. Így lehet a tiéd. Pontosabban így élheted meg. Egyébként csak mondatok maradnak.)

Figyeld meg a jelen pillanatot!

Nem is olyan könnyű. Amint megfigyelem, már el is illant. Már múlt idő. Ekkor, a jelen pillanatban már figyelő vagyok, akit figyelek. A figyelőt figyelem. Ebből mi sül ki?

Beindulnak a gondolataim...és már nem figyelő vagyok, hanem gondolkodó!? És közben újra figyelő lettem, mert megfigyeltem a gondolataimat.

Úgy tűnik, ketten vagyunk…a megfigyelő és megfigyelt.

Végül is tudok nem a jelen pillanatban lenni?

A cím szerint tudok, hiszen nem örülök mindig a valóságnak. Illetve az egyik részem nem örül neki. Az a részem, amelyik elhitte, hogy a valóság nem jó neki. Amelyik elhitte a gondolatot, ami az „eszébe jutott”. Szép, kifejező nyelvünk van: eszébe jutott. Valahogy odakerült. Hogyan? Sokáig elhittem, hogy gondolok, de egy meditáció alkalmával megtapasztaltam, hogy nem tudok gondolni. Hogy a gondolatok csak úgy jönnek, valahogy az „eszembe jutnak”. Byron Katie azt mondja, hogy az elhitt gondolataink a szenvedésünk forrása. Akkor szenvedünk, amikor a gondolatunk szemben áll a valósággal. Az egyszerűség kedvéért nevezzük személyiségnek azt a részem, amelyik elhitte a gondolatot. A személyiségem úgy alakul ki, hogy elhiszi a gondolatait és ebből áll össze az önképe. Elmének és egónak is hívják.

És mi a helyzet a másik részemmel, amelyik észrevette, megfigyelte a gondolatot? Ez a részem mindig megvolt. Ez a részem a születésemkor és már az anyaméhben is megfigyelt, jelen volt. Saját megfigyelési emlékeim ugyan csak 2-3 éves koromtól vannak, viszont a gyermekeim születésétől fogva láthattam, ahogy az átható tekintetükkel megfigyeltek. Jelen voltak minden pillanatban. A megfigyelő részünket szokták felsőbb énnek, egyéniségnek is nevezni. Nekem valamiért a lény, lényem jobban tetszik. Talán azért, mert ebből a tőből fakad a lényeg szavunk is. A lényem megfigyel, nem analizál, nem viszonyít, nem ítél. A lényemnek úgy jó minden, ahogy van. Nézz meg egy párhetes kisbabát. Nem vitázik a valósággal, nem manipulál, nem hiszi, hogy bármivel árthat. Ha álmos, alszik. Ha éhes, eszik. Ha nem kap enni, megtesz érte mindent, hogy kapjon. Ha fáj a hasa, ordít. Megéli a pillanatot. Byron Katie így fogalmaz: ül, áll, fekszik. A kisbaba nem bonyolít, ahogy a lényünk sem. Még nincsen elhitt gondolata, miszerint ha nem fog aludni, fáradt lesz. Vagy ha nem kap enni, kilyukad a gyomra. Vagy ha fáj a hasa, akkor vastagbélfekélye van és kórházba fog kerülni, megműtik stb. Ordít, amíg érzi a fájdalmat, aztán nem ordít. A lényemnek megfelel a valóság. Békés a valósággal. Csendesen figyeli a személyiségemet. Néha valahogy megfeledkezünk a személyiségünkről és lényünkből érzékelünk. Ilyenkor egyfajta békés nyugalom száll ránk. Az első ilyen tudatos megtapasztalás után sokáig keresetem és vágytam ezt az állapotot. Legjobban a lelassulás segített rátalálni. Lelassulva könnyebb megfigyelni. Byron Katie Munka módszere mélyítette legjobban ezt a folyamatot. A hiedelmek megkérdőjelezésével kézzelfogható és egyszerű módszerhez jutottam ennek megéléséhez. Fokozatosan oldódik az elhitt gondolatokból adódó belső feszültségem. A személyiségem békés egyéniséggé változik. Visszatalálok a lényemhez. 

A valóság öröme nem azt jelenti, hogy mindig fülig ér a szám. Csupán annyit jelent, hogy nem vitázom a valóssággal. Megélem a valóságot és az tölt el örömmel, hogy ezt megtehetem, mert a szenvedést okozó fájdalmas gondolataimat bármikor megkérdőjelezhetem, letehetem a fegyvert és tovább élhetem a békés valóságot.
A valóság öröme minden egyes pillanatban ott van. És minden egyes pillanatban felfedezheted, ha kicsit elcsendesedsz, lelassítasz és figyelsz. Amikor a gondolat csak gondolat, az érzés csak energia, picit megszűnik az értelmezés és nem marad más csak a nézés-érzés címkék és ítéletek nélkül. Ez a meditáció, a jelen pillanat tiszta megtapasztalása.

Byron Katie önvizsgálati, Munka módszerét Magyarországon, ÖnMunka néven Oravecz Andrea kezdte népszerűsíteni, amivel komoly lehetőséghez segített minket az önismeret terén. Hálás köszönet érte!
 
Immáron 2 éve - újfent Oravecz Andrea hathatós közreműködésével - megismerkedtem egy újabb önvizsgálati módszerrel Scott Kiloby Élő Önvizsgálataival, aminek 2013 óta okleveles facilitátora vagyok. Az Élő Önvizsgálatok tovább 'mélyítették és szélesítették' a tapasztalásomat a jelen pillanattal és az elme működésével kapcsolatban. Itt a blogon több bejegyzésben és az Oldalak menüpontjaiban is megtalálható!

Örömmel veszek minden hozzászólást, kérést vagy kérdést! 

2014-es kiegészítés sárga színnel.