A TÉPŐZÁR-HATÁS

Ha beindult a nyáltermelődésed miközben a képeket nézted, máris megtapasztaltad a Tépőzár-hatást.

SZERELMES ÖLELÉS

Ha eszedbe jutott egy emlék a fenti két szóról vagy arra gondoltál, hogy milyen jó is lenne egy ilyen ölelés, akkor megint megtapasztaltad a Tépőzár-hatást működés közben.

És amennyiben akár a képek nézése, akár a szavak olvasása közben megjelent a testedben bármilyen érzés, érzet, megint csak a Tépőzár-hatással találkoztál.

Ez a hatás, ez a működés meghatározza az életünk minden egyes percét. Az elme úgy működik, hogy bizonyos képekhez bizonyos szavakat és érzeteket tapaszt, tépőzáraz hozzá. Fontos, hogy ezek az összekapcsolódások nem fixek. Némi tudatos figyelemmel elválaszthatóak egymástól.

No, de miért van erre szükség, kérdezheted? Miért kellene szétválasztani? Enni jó, szerelmesen ölelni meg lehet, még jobb. Hát, elsősorban nem is a ’jó’-nak ítélt dolgokkal kapcsolatban szoktuk használni.

Ha felidézel egy számodra kellemetlen helyzetet, képet, szót vagy érzést, akkor viszont máris itt van a jelentősége.

GYENGE VAGY! UNALMAS VAGY! ÖNZŐ VAGY! UTÁLATOS VAGY! TEHETETLEN VAGY! BÉNA VAGY!

Ezeket a szavakat olvasva, nagy valószínűséggel, elindult benned valami pici rossz érzés, felidéződött egy kellemetlen helyzet vagy beindult a gondolat áradat. Talán gondolatban védekeztél, menekültél vagy megrémültél. És az is lehet, hogy csak elgondolkodtatott a fenti pár szó.

Ha látsz az utcán egy balesetet vagy éppen két embert, akik kiabálnak egymással, vagy a mögötted álló autós ráfekszik a dudára, azonnal beindulnak az érzések és a gondolatok. Ez a tépőzár-hatás, és ezekben az esetekben már lehet, hogy szükséged lenne arra, hogy szétválaszd a képeket, szavakat és érzeteket egymástól.

Scott Kiloby, az Élő Önvizsgálatok atyja, az találta, hogy a bennünk keletkező feszültség egy olyan történet, ami az adott helyzethez tartozó szavak, képek és érzetek összetapadásából áll. Hogy a dolgok elkülönülve nem léteznek és hogy mi (mint egyén) sem vagyunk elkülönülve egymástól és a dolgoktól.

A feszültség (és minden más dolog) a következőkből áll össze:

-          a FESZÜLTSÉG SZÓBÓL, és összes hozzá kapcsolódó szóból

-          olyan KÉPEKBŐL a fejünkben, amikhez feszültség kapcsolódik

-          és TESTI ÉRZETEKBŐL, amiket a feszült helyzetekben szoktunk érezni

Ezek együtt tudnak a feszültség lenni.

A tapasztalataim azt mutatják, hogy nem szeretünk feszültek lenni. Próbálkozunk is megszabadulni ettől az érzéstől vagy valahogy feloldani. Ez hol sikerül, hol nem. És a feszültség újra fel-feltűnik az életünkben. Olyan, mintha nem sok hatásunk lenne rá. Amikor meg konkrétan feszültek vagyunk, inkább még erősödik is, mikor szeretnénk eltüntetni.

Az én életemben akkor lett ennek jelentősége, amikor a feszültség több területen és egyre gyakrabban jelent meg. Nem is értettem, hogy mi történik, mert alapvetően nyugodt embernek ismertem magam.

Amikor elkezdtem megtapasztalni a Tépőzár-hatás működését, amikor elkezdtem tudatossá válni az elme működésére, akkor láttam rá, hogy a nyugodtság és a feszültség nem több, mint a gondolatok és érzések összekapcsolódása. Amióta megértettem a Tépőzár-hatást, azóta nem érzem rosszul magam, amikor egy nagyon beteg emberrel találkozom. Nem kell rettegnem, amikor egy intenzív és ismeretlen érzés van bennem. Nem kell szenvednem attól, ha valamelyik szerettem szomorú vagy ideges.

És ez nem azt jelenti, hogy érzéketlenné váltam. Mindössze arról van szó, hogy egy ilyen helyzetben nem azonosulok a felmerülő gondolatokkal és érzetekkel. Ha meg mégis, akkor van lehetőségem megvizsgálni és megtapasztalni újra a Tépőzár-hatást működés közben. És van lehetőségem találkozni az azonosulásokkal.

Sokakkal dolgoztam az elmúlt 3 évben és amikor a klienseket megismertetem ezzel az alapvető és automatikus működéssel, minden egyes esetben oszlik a feszültség, tovatűnik a rossz érzés, semmivé válik egy pánikroham vagy szorongás.

A Tépőzár-hatást megfigyelheted az életed bármely pillanatában. Az Élő Önvizsgálatokat pedig megtanulhatod az Alaptanfolyamon, a Mélyítő Kurzusokon és a Tematikus Tanfolyamokon.

ÉLETÜNK AUTOMATIZMUSAI ÉS A TUDATOSSÁG

Az életünk automatizmusok sorozata. Minden pillanat automatikusan következik az előtte lévőkből. Nézz csak meg egy csecsemőt. Alszik, kinyitja a szemeit, néz, sír, elhallgat, néz, gügyög, mozog, ásít, sír, néz, alszik. Teljesen automatikus. (Mindeközben lélegzik, ver a szíve, működik az idegrendszere, az egész hihetetlenül összetett szervezete – egyszerűen, önmagától működik, automatikusan.) Mi is így vagyunk ezzel, a szervezetünk is, és alapvetően minden működésünk automatikus. Mint egy robot a programját, úgy követjük a gondolatokat, az érzéseket és cselekszünk.

Annyi különbség van csak a csecsemő és egy nagyobb gyerek vagy felnőtt működése között, hogy a csecsemő nem értelmezi a történéseket, és véleményem szerint nem szenved. Még nem tanulta meg. Mi meg igen. A felnőtté válásunk folyamán szépen megtanultunk értelmezni, megtanultuk a szüleink történeteit, értelmezéseit az életről. És a történetük a saját történetünkké vált. Persze ez is automatikus, nem volt választásunk abban, hogy elhisszük-e azt, amit közvetítettek felénk, amit mondtak vagy mutattak nekünk. Minden teljesen automatikusan épült be az identitásunkba. Ez félelmetesnek és idegennek tűnhet, és joggal mondhatod, hogy ’én az akaratom szerint cselekszem’.

Már a Bibliában is leírták, hogy van szabad akarat. Vajon mit érhettek ezalatt?! Nekem annyit jelent, hogy mehetek szembe a Valóság/ Isten akaratával. Nincs megtiltva. Így szabadon megtapasztalhatom, hogy ez szenvedéssel jár.

Kétféle ’akaratot’ szükséges különválasztani. Isten/Univerzum/Valóság (és a csecsemő) akaratát és a gondolatokkal, érzésekkel, cselekedetekkel azonosult ember akaratát. Ezen két akarat szembenállásából fakad a feszültségünk, és a két akarat egyezéséből a békénk. Nekem úgy tűnik, hogy az automatizmus is Isten, az Univerzum vagy a Valóság akarata.

Visszatérve a felnövekvésünkhöz, a szüleinken keresztül elhisszük, megtanuljuk a világot, a környezetünket, magunkat értelmezni. Beazonosulunk. Majd, egy-egy pillanatra, kizökkenünk. Elkezdünk rálátni először magunkra, majd később a történetekre, az értelmezésekre is.

Az első ilyen rálátások egyike, amikor a tükörbe nézve nem azt mondjuk, hogy ’baba’, hanem azt, hogy ’én vagyok’. Ez és még sok hasonló magunkra látás fordul elő az életünk folyamán. Később olyan is lehet, hogy egyszerűen csak észrevesszük a létezésünket, hogy vagyunk. Néha talán az is előfordul, hogy nem azonosítjuk magunkat azzal, akik vagyunk. Ez furán hangozhat és valószínű, hogy veled is előfordult már, hogy azon tűnődtél, hogy ki ez. Aki így gondolja vagy érzi. Aki ezt csinálja. Ezeket a pillanatokat hívjuk a tudat/elme önmagára ébredésének. Ezek azok a pillanatok, amikor észrevesszük az életünk egyes helyzeteiben, hogy teljesen automatikusan működünk. Ezekben, az eleinte idegennek tűnő pillanatokban tudatosodunk az automatikus működésekre, és ekkor indulhatunk fel az önfelfedezés tudatos útján. Ezek a pillanatok egy másféle öntudatra ébredés hírnökei, az első lépései annak a változásnak, ami a Tudatosság felé vezet. (Itt is meg kell jegyeznem, hogy kétféle tudatosságot különböztethetünk meg: a hétköznapi értelmezésű tudatosságot – a dolgokkal azonosult, elkülönült-individuális, én XY vagyok, házas stb. –, illetve azt a tudatosságot, ami nem azonosul a nevével, testével, helyzetével, gondolataival és érzéseivel, nem különül el a környezetétől, egy a mindenséggel.)

Mindenki tart valahol ezen az úton. Lehet, hogy már több, hosszabb rövidebb, öntudatra ébredésed is volt már, és még mindig szenvedsz időnként. Lehet, hogy türelmetlen vagy, akár kételkedsz is abban, hogy ez az Azonosulatlan Tudatosság létezik-e egyáltalán. Én is itt tartok. Tudatossá válni nem egy csettintés, nem egy ’aha’ élmény, nem egy csinálás. Tudatossá válni egy folyamat, maga a folyamat. A tudatosság folyamatos. Amikor nem vagyok tudatos, amikor automata robot üzemmódban vagyok, akkor ez a folyamat épp megszakad. Ez nem jó vagy rossz, ez van a dualitás és a gondolatokkal/érzésekkel azonosult én világában.

A ráeszmélést, az öntudatra ébredést, ezeket a pillanatokat meg lehet támogatni, elő lehet segíteni. A tudatosság nem más, mint ezeknek a pillanatoknak az összessége. És az a jó hír, hogy egyszerre mindig csak egy pillanat létezik. Nem kell előreszaladnunk a jövőbe, nem kell félnünk, hogy mi lesz, ha a következő pillanatban nem leszünk tudatosak. Ha behozod a figyelmedet a most-ba, ebbe az egyetlen-folyamatos pillanatba, máris tudatos vagy. Ha közben észreveszed a beinduló gondolatfolyamot, akkor is tudatos vagy. Ha viszont azonosulsz a gondolatfolyammal, hiszel a gondolatoknak, akkor épp nem vagy annyira tudatos. Ne haragudj ezért magadra! Ha egy járni tanuló kisgyerek minden elesésnél haragudna magára, az jelentősen lassítaná abban, hogy megtanuljon járni. De a kisgyerek – nem tudatosan – ’akar’ járni. ’Akarja’ utánozni a nagyobbakat. És lehet, hogy ez nem is ’akarás’, egyszerűen csak csinálja. Nincs olyan története, hogy nem fog tudni megtanulni járni.

Csak egy történet választhat el a Valóságtól! A kisgyereknek még nincs ilyen története, ezért nem szenved attól a gondolattól, hogy pl. a sok elesés gátolja abban, hogy megtanuljon járni vagy attól, hogy ő béna és nem fog megtanulni járni. Ő még nem értelmezi a helyzetet, egyszerűen átéli.

Amikor azonosulva vagyunk (pl. esetlen vagyok), automatikusan működünk, akkor nem tudjuk a történést (pl. elesünk) önmagában megélni. Az elme értelmezi a helyzetet és azt mondja, hogy béna vagy, esetlen vagy, öreg vagy stb. Amikor értelmezés nélkül élünk át egy helyzetet, egy elesést, akkor egyszerűen elesünk, elesve vagyunk és felállunk. Ebben nincs feszültség, nincs ítélet vagy értelmezés. Ilyenkor csak van-ás, létezés van.

Most, ebben a pillanatban, is itt a lehetőség, hogy ennek (a puszta, történet nélküli, létezésnek) tudatában legyél. Mindig, minden pillanatban itt van a lehetőség.

Az ÖnMunka két módszere csodás segítői a jelen – puszta, történetektől mentes – megtapasztalásának.

Mindkét módszer feltárja az automatikus működéseket, a történeteket, az azonosulásokat. Majd radikálisan és mégis gyengéden tapasztaltatja meg a Valóságot. Olyan átalakulásban lehet részed, amiről fogalmad sem volt.

Aktuális tanfolyamok:

http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

Illetve ezen a blogon a jobboldali menüsorban.

KIÚT AZ ÍTÉLETEK ÁRNYÉKÁBÓL

Az elmúlt években egyre intenzívebb a megtapasztalásom arról, hogy a bennünk megjelenő ítéletek milyen módon gyakorolnak hatást az életünkre.

Az számomra kétségtelen, hogy ezek az ítéletek – vagy nevezhetjük őket megtanult, elhitt értékrendszernek, viszonyítási pontoknak, identitásnak is – és a velük együtt járó gondolat és érzés, érzelem sokaság időnként feszültséget hoznak az életünkbe.

Arra láttam rá és csodálkozom rá nap, mint nap, hogy az említett ítéletek teljesen automatikusan jelennek meg bennünk. És ez vonatkozik a „pozitív” és „negatív” ítéletekre is. Azért tettem idézőjelbe ezeket a szavakat, hogy kiemeljem – még az ítéletet is megítéljük. Pozitívvá és negatívvá bélyegezzük. Persze ez is automatikus. Gondolhatjátok, hogy nem az. Mondhatjátok, hogy: Én tudatosan, átgondolva, józanul ítélek, értékelek, viszonyítok. És persze ezekkel semmi baj nincs. Nem arról van szó, hogy mondjuk akár egy súlyos bűncselekményt is hagyjunk figyelmen kívül. Mindössze arról, hogy amennyiben egy helyzetben valakit vagy valamit megítélünk és ez bennünk feszültséggel, rossz érzésekkel és kusza gondolatokkal jár, akkor ugyanabban a helyzetben ott a lehetőség a változásra is. A feszültség a mi ébresztőóránk. Ott csilingel szüntelen, amikor az ítéleteinkkel szembe megyünk a valósággal. Amikor azt gondoljuk, hogy valaminek nem úgy kéne lennie. Miközben éppen úgy van. Csak ez a pici ellenállás a valóságnak, annak ami épp van, mekkora feszültséggel jár!?

Visszatérve az automatikus működéseinkhez, megfigyelted már egy napodat percről percre úgy, hogy mennyire vagy tudatos, a jelen pillanatot teljesen megélő és mennyire tudatosság nélküli robot?

A legmeglepőbb tapasztalataim ezekből a robot üzemmódokból fakadnak, amikor értetlenül állok egy cselekedetem, érzésem, gondolatom vagy mondatom előtt (illetve után). Nem értem, hogyan történhetett, hogy gondolhatok vagy érezhetek ilyet, hogyan mondhattam ezt és ezt. Mintha nem is én csináltam volna. Valószínűleg veletek is fordult elő már ilyesmi.

Engem ezek a nem tetsző, automata működések indítottak el azon az úton, amely mentén, szépen egyesével, találkozok és ránézek az adott helyzetekre. Az is megfigyelhető, hogy kerültek ezzel teljesen párhuzamosan az életembe azok a lehetőségek, amik ezt a folyamatot segítik.

Jelenleg a legnagyobb segítség a számomra a Munka, Byron Katie hiedelem megkérdőjelező, valóság vizsgálata és Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai. Ez a két módszer nagyban támogat ezen az úton.

Hogyan alakulnak ki az ítéleteink? A kérdés megválaszolásához a születésünkig kell visszamenni. (Lehet, hogy ez előtt is lehet keresgélni, de erre nekem nincs rálátásom.)

Szerencsére vannak gyermekeim, akiknek ott voltam a születésénél és a felnövekedésüknél. A sajátomra ugyanis nem emlékszem, csak úgy 3-4 éves koromtól. Pedig az életünk első 3-4 éve a legmeghatározóbb az ítéletek kialakulása szempontjából.

A megszületett gyermekeimen mind a születésük pillanatában, mind az első hónapokban azt láttam, hogy teljesen rendben vannak mindennel. Persze nekem is megvoltak a történeteim, hogy azért sír, mert fáj a pocija stb. Mégis, ahogy néztem őket, néztem a szemükbe, valami olyan határtalan békesség sugárzott belőlük, amire nincsenek szavaim.

És ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, évek szépen megtanulták tőlünk, hogy mi jó és rossz, kellemes és fájdalmas, szép és csúnya és így tovább. Megtanultak viszonyítani és ítélkezni. És ez az élet rendje. Teljesen természetes. Persze, egy tudatosabb létezésben, egy tudatos szülő biztosan másképp nevelné fel a gyermekét. Az is rendben van. És az is, amiben én nőttem fel, amiben én neveltem fel a gyermekeimet. Én ezen keresztül jutottam idáig és ezen tapasztalások szolgálnak alapul a további életemhez.

Most, a tapasztalataimmal, már tudatosabban, jelenlévőbben, mélyebben tudom megélni az életet. És minden egyes apró vagy nagy stressz abban segít, hogy ráláthassak a még meglévő ítéleteimre. Csodás folyamat.

Gyermekként megtanuljuk a dolgokat olyannak, amilyennek a környezetünk, legfőképpen a szüleink, mutatják meg nekünk. Ártatlanul (hiszen nincs választásunk abban, hogy hiszünk-e nekik vagy sem) és megkérdőjelezetlenül szívjuk magunkba a tudást, tapasztaljuk az életet így a szülők és a környezet szemüvegén keresztül. És azonosulunk énné, aki valójában (ebből a szempontból vizsgálva) nem is mi vagyunk. Aztán meg időnként igen szenvedünk ettől az "illúzió éntől".

Felnőttként – sőt tinikkel is dolgozva, látva a nyitottságukat – akár már gyerekként is rátekinthetünk ezekre az ítéletekre és viszonypontokra, melyek oly sokszor korlátozzák a szabad megélésünket.

Az ítéletek kedves segítők. Állhatatosan és következetesen figyelmeztetnek arra, hogy velük élni milyen. És utat nyitnak afelé is, hogy nélkülük milyen.

Ha már Te is kíváncsi vagy, hogy milyen a kivezető út az ítéletek árnyékából, nézd meg az általam nyújtott lehetőségeket itt a http://a-munka.blogspot.hu/ aloldalain!