HONNAN TUDOD, HOGY NEM SZERETED? - AZ ÖNVIZSGÁLAT LEHETSÉGES 'MELLÉKHATÁSAI', AZAZ FUTNI IS 'JÓ'!

Olyan természetességgel vágjuk rá dolgokra, hogy nem szeretjük. Vagy azt, hogy szeretjük. Nem szoktunk ezeken túl sokat gondolkodni. Nem nagyon vizsgájuk felül, nézzük meg közelebbről, hogy pontosan mit nem szeretünk. Hogy miből áll ez a nem szeretés. Ritkán próbálunk meg dolgokat, amiket eddig nem szerettünk.

Pedig ezek a dolgok, a felülvizsgált vagy az újrapróbált dolgok sok csodát rejtenek.

Nézzünk egy konkrét példát mielőtt elunod az általános megfogalmazást!

Itt van a testmozgás, vegyük most a futást. Én sose szerettem futni. Kellett persze a tornaórákon meg néha az állólképesség javító edzéseken, de nem rajongtam érte.

Gyakran viccelődtem vele, mondván fussanak azok, akiket üldöznek. Aztán olyan 30 lehettem, amikor itt-ott megjelentek fájdalmak, kellemetlen érzetek, merevebbé váltak az izmaim. Akkoriban kezdtem masszírozni, ami elég statikus, egy helyben álló munka. A tüneteim, a fájdalmak, merevségek természetes következményei voltak életmódomnak. Átgondolva arra jutottam, hogy kb. 10 év sportmentes élet után újra elkezdek mozogni. Nem sorolom fel, hogy miket csináltam hosszabb-rövidebb ideig. Mind hasznos volt. Inkább a futásra kanyarodnék vissza.

A futás annyira kézenfekvő mozgás. Bármikor lehet űzni, nem kell hozzá semmilyen különleges adottság vagy tárgyi feltétel. Mégis, mindig találtam valamilyen kifogást, hogy miért ne fussak. Első helyen a ’nem szeretek futni’ hiedelmem állt. Hogy ez miért hiedelem? Mert egyszerűen elhittem. Semmi tényszerű nem volt ebben a gondolatban. Bár az tényszerűnek tűnik, hogy unalmas, fárasztó stb., olyan mintha valóban ilyen lenne a futás. Az elmém rengeteg bizonyítékot hozott arra vonatkozólag, hogy miért ne fussak. Kifogásoknak vagy bizonyítékoknak is hívhatjuk ezeket. Voltak még ilyenek bőven. Például a ’gerincsérvvel nem lehet futni, mert romlani fog az állapota’ vagy ’a kattogó térdemnek sem jó’. Bőven volt még ilyen, mint: túl meleg van, hideg van, esik, fáradt vagyok, nincs kedvem, túl sok idő, megizzadok, más dolgoktól veszi el az időt és energiát, és még találhatnék jó pár ilyet.

A koncepcióink, a hiedelmek, a sokat ismételt, berögzült gondolatok valójában az életünk minden területén megtalálhatók. Megnézheted ezt a kapcsolataidban, a munkádban, még a szórakozásban is. Nincs olyan területe az életünknek, ahol ne lenne valamilyen kifogás vagy elképzelés, hogy miért nem szeretem, miért nem jó, miért nem csinálom, vagy ezeknek az ellenkezője. Az elme minduntalan viszonyít és bizonyít. Mindig tudja. Még sokáig akkor is, ha fáj. Az elme önmagától így működik.

Az önvizsgálatokban töltött közel 4 évem alatt sok koncepciómra néztem rá. Több száz hiedelmet vizsgáltam felül, de a futással kapcsolatosak nem voltak benne. Az izgalmas az ebben, hogy az önvizsgálatoknak van egy ilyen ’mellékhatása’. Kinyit. Kinyitja az elmét. Egyre kíváncsibbá tesz, és ezzel olyan szélessé teszi a megtapasztalásunkat, ahogy azt még a legvadabb álmainkban sem láttuk.

A futáshoz való hozzáállásomban a ’mellékhatás’ a következőképpen alakult ki: Úgy egy éve kezdtem futni. Na, jó inkább kocogni. Érdekelt, hogy mit bírok, mi az az eufória, amiről a futók beszélnek, milyen hatásai lesznek rám, az egészségemre.

Szóval belefogtam – ebben, az elkezdésben mindig is jó voltam :) – és igen meglepődtem, hogy milyen keveset bírok levegővel és izomból. Eleinte csak pár száz métereket kocogtam. És levegőhiány és gyorsan elfáradó izmok mellett hol a derekam, hol a térdem fájt. Ez néha hetekre is visszavetett, azaz hetekre jó kifogásként szolgált.

Egy darabig próbáltam azt, hogy nagyon 'jelenlévő' leszek és mindig azt teszem, amit a bensőm sugall. Ebben is megláttam a kifogást, de már ’tartottam ott’, hogy ezzel én jól vagyok. És ez igaz is volt.

Aztán jött egy pont, – és itt jön a ’mellékhatás’ – amikor nagyon kíváncsi lettem, hogy mi van az állandóan kommentáló elme és a kellemetlennek és fáradtnak értelmezett testi érzeteken túl. A szülinapomra kaptam egy futócipőt és azt mondtam magamnak: futok minden reggel, nem számít, hogy mi van épp velem, milyen kedvem van, milyen az idő, amíg fizikailag képes vagyok rá, futok. Mert kíváncsi vagyok, hogy az összes kifogásom és ’jól’ megalapozott elme-bizonyítékon túl milyen megtapasztalás vár.

Nem akartam, akarok bebizonyítani semmit. A pillanatra, a jelen pillanat megtapasztalására vagyok kíváncsi. A koncepciók nélküli valóságra.

Más lett a futás így. Egyre könnyedebb, egyre szabadabb. Nincs benne kell, mert a kíváncsiság hajt, mint a kisgyerekeket. Biztos láttál már gyerekeket, akik órákon át képesek szaladni, játszani. Ha szülő vagy, lehet próbáltál is velük ’lépést tartani’. Nehéz, mert hihetetlen energiájuk van. Ez az energia a kíváncsiságukból, a nem ellenállásukból és a koncepciómentességükből fakad. Ők a jelen pillanatban élnek. Nem mászkálnak gondolatban a jövőben és a múltban. ’Csak’ élik a pillanatot.

Ilyen nekem a futás ma. Élem. És nem is annyira futás már. Ez a szó már csak a mozgásforma meghatározása. Nem csak könnyed és szabad ez a mozgás, hanem határtalan, egybeolvadt mindennel. A patakparton futok, ahol megfér egymás mellett a víz, a halak, a fák, a madarak, kutyák, macskák, futók, sétálók, bringások, munkába és iskolába igyekvők, házak, autók és motorok (ez utóbbi kettőből szerencsére kevés), az elmémben futó gondolatok, a testemben jelentkező érzetek. És az érzelmek, a hála, hogy ezt átélhetem, a szeretet, mert lehetővé teszem ezt magamnak.

Még egy dolog eszembe jutott, ami elég fontos fizikai szinten ehhez a könnyedséghez. A légzés ritmusa. Eleinte futás közben kevés volt a levegő. Egyrészt, mert szoktatni kellett a tüdőt ehhez az új megterheléshez, másrészt, mert nem volt ritmusa. Az egyik reggeli futás közben villant fel az a mentális mozi az elmém vetítővásznán, amit egy videón láttam. Ajánlom is megnézni, hallgatni!

Itt meg is nézheted: https://www.youtube.com/watch?v=lVPLIuBy9CY)

Ez rövid videó (sajnos csak angol felirattal elérhető) a Nyugat-afrikai zenét-életet mutatja be. Azért írom kötőjellel, mert náluk ez a két dolog nem választódik szét. A zenében, a ritmusban élnek. Minden hétköznapi és ünnepi tevékenységükben benne van. Ebből jelentek meg futás közben képek, és került előtérbe a ritmus jelentősége. Eleinte a futás közben ezt tudatosan figyeltem. Ma időnként ráeszmélek erre a csodálatos ritmikusságra, ami a légzésben, futás, az életben van.

Ehhez párosult még a Buteyko-féle gyengéd orrlégzés, amiről egy korábbi bejegyzésben már írtam (ezt itt találod: http://a-munka.blogspot.hu/2014/07/legzes-es-panik.html#uds-search-results). Úgy vélem, hogy ez a ritmikus orrlégzés és a kíváncsi attitűd az alapja ennek a könnyed és szabad megtapasztalásnak.

Ma szeretek futni. Mert a futás koncepciója megváltozott bennem. Kiürült. Már nem célom elérni vele bármit is. Nem akarom bizonyítani, hogy meg tudom csinálni. Nem az elhatározásról és kitartásról szól. Nem akarok erősödni, testsúlyt megtartani. Még az egészséges életmód részét képező elképzeléseim is elhalványultak a pillanat megtapasztalásában. Önmagáért az élményért futok. Nem azért, mert jobb, mint feküdni, olvasni, sétálni, tévézni, másokkal együtt lenni. Ezek is mind jók, ha valóban, koncepciók nélkül vagyok jelen. Önmagáért a jelen megtapasztalásért teszem, és még ez a gondolat is felolvad benne. Néha már csak áramlok ebben, és ’észre sem veszem, hogy futok’.

Párszor az életemben, teljesen öntudatlanul ezt megéltem pillanatokra, néha percekre. Annyira finomak voltak ezek a tapasztalások, hogy nagyon, már-már görcsösen akartam újra megélni. Mondanom sem kell, hogy nem 'sikerült'. :)

Ma, azt hiszem, elsősorban az önvizsgálatok, az elmélyült, lelassult és belső csendes jelenlétnek köszönhetően ez az áramló, tiszta élmény gyakorivá vált. Ez is ’mellékhatás’. A gyakoriság nem volt cél. És ez a ’mellékhatás’ fincsi. Nem kell megkérdezned a gyógyszerészed vagy a kezelőorvosod – de még a facilitátorod sem – erről, mert úgysem tudja, hogy rád miképpen hat. Honnan is tudhatná?
Ha az önvizsgálatot konkrét cél nélkül végezzük, akkor nem hatása lesz, hanem 'mellékhatása'. Úgy értsd ezt, ha céllal végezzük, akkor hatást várunk, amiről elképzelésünk van. Ez meg kiránt a valóságból, a jelen pillanatból. A 'mellékhatás' szóval egyszerűen a következményt fejezem ki, a nem elvárt eredményt. De nagyon ott van…!

Mindegy, hogy milyen tevékenységet végzel. Futhatsz, sétálhatsz, bámulhatod a tájat vagy egy emberektől nyüzsgő teret, mosogathatsz, dolgozhatsz, nyaralhatsz, játszhatsz, bulizhatsz, tanulhatsz. A jelen pillanat mindig ott van veled. Bármikor tapasztalhatod önmaga valóságában. Ez a ’képesség’ ott van benned is, csak kicsit eltemette a sok elhitt gondolat, a koncepciók. Fedezd fel újra!

Nézz körül itt a blogon, gyere el valamelyik aktuális tanfolyamunkra vagy meditálj velünk online!

ÚJRA "IGAZ EZ?"

9 hónap telt el az első bejegyzéseim óta. Ennyi idő alatt két sejt találkozásából kifejlődik egy emberi lény.

Újraolvasom a 4 kérdést és azt veszem észre, hogy már másként (új emberként) látom, hallom a leírtakat. Ez ihleti soraimat. És azért osztom meg, mert úgy érzem, érdemes újra és újra ránézni önmagunkra, hogy tisztán lássuk a változást.

A második, IGAZ EZ?, bejegyzésemet olvasva ráláttam, hogy mennyi minden történt, változott azóta. Pl. a bejegyzésben vizsgált hiedelem kiváltója, a pánikroham, azóta többször meglátogatott és az egész egy gyönyörű ívet írt le. Megmutatta magát, méghozzá olyan intenzitással, hogy komolyan azt hittem, bele is halhatok. Így aztán a 2. megfordításnál leírt „Katie azt mondja, akkor végezeted el a Munkát, ha ki tudod jelenteni a végén, hogy „Alig várom, hogy újra megtörténjen!” Amikor pedig újra belekerülsz ugyanabba vagy egy nagyon hasonló helyzetbe, a reakciódból kiderül, hogy van-e még megvizsgálandó hiedelmed az adott területen vagy teljesen kibékültél a Valósággal!” többször is megélhetődhetett. A szép ív pedig azt jelenti, hogy ezeket a rohamokat újra átélve, ÖnMunkás szemmel figyelve, a közben felmerülő stresszes gondolatokat megkérdőjelezve egyre gyengébb hatása lett. Mára azt mondhatom, már csak néha és nyomokban felfedezhetőek az érzések. Nem kötődnek hozzájuk félelemmel teli gondolatok és ha mégis felbukkan egy-egy, hát megvizsgálom. Már ki merem mondani, hogy „Alig várom, hogy újra átéljem!”

Folyamatosan változik bennem valami! Minél többször teszem fel az „Igaz ez?” kérdést, úgy változik a valóságom. Talán azért, mert megkérdőjeleződnek a hiedelmeim. Ráadásul az Élet elém is hozza a helyzeteket. Én meg csak nézem, hogyan is reagálok. Azt nem mondom, hogy nincs már bennem feszültség, de sokkal kevesebb!

Sokat segítenek a csoportos összejövetelek is! Szinte hihetetlen, hogy nagyon hasonló, sőt néha ugyanazokkal a nehézségekkel küzdünk. Azt látom, hogy a Munka akkor dolgozik bennem, ha használom. Minél többször, minél mélyebbre megyek az önvizsgálatban, annál jobban dolgozik. Az összejövetelek, csoportos Munkázások, tematikus napok és táborok jó beindítók, továbblendítők. Használjátok ezeket a lehetőségeket és Munkázzatok egyedül is, mert egy csodával fogtok találkozni: Önmagatokkal!

A legközelebbi ÖnMunka összejövetel Szentendrén, május 11.-én péntek este 7 órától lesz és a fókuszt az elkövetkezendő alkalmakkor egy-egy kérdésre tesszük, hogy kicsit jobban elmélyülhessünk a Munkában!