4 kérdés, mely megváltoztathatja az életed... Oravecz Andrea bevezető előadása Byron Katie Munka Önvizsgálatáról, a videóért kattints ide!
Byron Katie – A Munka
„A Munka semmit nem ér a válaszaid nélkül. A Munka alkalmazkodik bármilyen programhoz, és felerősíti azt. Feléget mindent, ami nem a Te igazságod. Átéget mindent, hogy elérkezzünk az igazsághoz, ami mindig is várt ránk.”(Byron Katie)
Byron Katie, amerikai előadó és szerző, az önvizsgálat
egyedülálló útját tanítja, amit egyszerűen „A Munka”-nak nevez.
Byron Kathleen Reid (Katie) 1942-ben született. Harmincas
éveiben mély depresszióba esett. Üzletasszony és anya volt, aki egy kaliforniai
kisvárosban élt. Egy évtizeden keresztül egyre mélyebbre jutott a félelem, düh,
öngyűlölet spiráljában, és folyamatos öngyilkos gondolatok kínozták. A
mélyponton, két éven keresztül alig hagyta el a hálószobáját. Aztán egy reggel,
1986 februárjában, élete fordulóponthoz érkezett, amit később úgy nevezett el,
hogy „a valóságra való felébredés”.
„Rájöttem, hogy amikor elhittem a gondolataimat,
szenvedtem, és amikor nem hittem el őket, nem szenvedtem többé. És ez minden
ember igazsága! A szabadság ennyire egyszerű! Rájöttem, hogy a szenvedés
szabadon választható. Boldogságra találtam magamban, ami azóta sem tűnt el,
egyetlen pillanatra sem!”
Önvizsgálati módszeréről, Byron Katie azt mondja, hogy szavakban testesíti meg azokat a szavak
nélküli kérdéseket, amik megjelentek benne azon a bizonyos reggelen. Azok,
akiket az önvizsgálat egyszerű és erőteljes folyamatán keresztülvezet, úgy
találják, hogy az életről, az emberekről, és önmagukról alkotott, feszültséggel
teli gondolataik eltűnnek, és hitrendszerük radikálisan megváltozik.
Katie-t hamarosan keresni kezdték az emberek, hogy
megtudják tőle, hogyan találhatnák meg a boldogságot, amit benne láttak. Jöttek
az emberek a városból, majd hamarosan a világ minden tájáról, hogy
találkozzanak, sőt együtt is lakjanak vele. Ahogy az emberekben a Munka
hatására végbemenő átalakulások híre elterjedt, Katie további meghívásokat
kapott, hogy előadásokat tartson szerte Amerikában, majd Európában és máshol.
Módszerét nyílt előadásokon, börtönökben, kórházakban, templomokban, erőszakot
túlélt emberek számára fenntartott menhelyeken, vállalatoknál, egyetemeken,
iskolákban, intenzív elvonulásokon, és „A Munka Iskolája” című 9 napos
tréningjén tanítja.
Byron Katie semmilyen
valláshoz vagy hagyományhoz nem tartozik. Honlapján a következő szöveget
olvashatjuk:
„A Munka semmit nem ér a válaszaid nélkül. A Munka
alkalmazkodik bármilyen programhoz, és felerősíti azt. Feléget mindent, ami nem
a Te igazságod. Átéget mindent, hogy elérkezzünk az igazsághoz, ami mindig is
várt ránk.”
A Munka gyakorlata az önvizsgálat és önismeret egyéni
útját kínálja.
A Munka – Elméleti Alapok
A szenvedés és lelki fájdalom oka
Minden
szenvedésünk okozója az a meggyőződésünk, hogy a dolgoknak máshogy kellene
lenniük, mint ahogy vannak. Pl. a gyerekeimnek hálásnak
kellene lennie azért, amit értük teszek. Amíg elhisszük ezt a gondolatot, addig
ellenállásban
vagyunk azzal kapcsolatban, ami van. Ha a gyerekeim nem hálásak, akkor
pont erre van szükségem ahhoz, hogy észrevegyem, megvizsgáljam ezt a hitemet,
és megnézzem milyen ezzel a gondolattal együtt élni, illetve milyen érzés
nélküle – ha teljesen és tökéletesen elfogadom, ami éppen van. AMI VAN, AZ VAN. Amikor szembeszállok
a valósággal, mindig vesztes maradok. AMIM VAN, ARRA SZÜKSÉGEM VAN. AMIM NINCS, ARRA NINCS SZÜKSÉGEM.
HÁROM
DOLOG LÉTEZIK: VAN AZ ÉN DOLGOM, A MÁSIK DOLGA, ÉS ISTEN DOLGA. A
másik embernek pont az a dolga, hogy megmutassa magamat magamnak. Semmi
más nem tud történni, hiszen az elménk úgy működik, mint egy tükör, mindent
megfordít. Ezért aztán, amit kívül látok, az kivétel nélkül mindig az
én elmém tartalmának a kivetülése, a megvizsgálatlan gondolataimnak a tükröződése.
Én vagyok a diavetítő, a másik ember
pedig a kivetített kép. Ha nem
tetszik a „folt” a kivetített képen, akkor azért, hogy a kép megtisztuljon,
egyetlen dolgot tudok tenni: megtisztítom a diavetítőt. A diavetítő pedig a
saját elmém, az ő régi, kedvenc, megvizsgálatlan, megemésztetlen programjaival,
mely mindig csak a saját igazának bebizonyításán munkálkodik. És épp emiatt, én
sosem nyerhetek. Próbálhatom én erőből és küzdésből megváltoztatni a másik
embert és a világot, hogy olyan legyen végre, amilyennek a fejemben levő
gondolatok szerint lennie kellene – ez nem igazán szokott sikerrel járni.
A szenvedésnek egyetlen módja létezik: amikor
elhiszünk egy gondolatot, mely harcba száll azzal, ami van. Ha az
elme teljesen tiszta, akkor az, ami van, megegyezik azzal, amit akarunk. Ha azt szeretnéd, hogy a valóság másmilyen legyen, mint amilyen
éppen az adott pillanatban, az olyan, mintha egy macskát szeretnél megtanítani
ugatni. Próbálkozhatsz, és még tovább próbálkozhatsz, a macska pedig újra meg
újra azt fogja mondani neked, hogy „miaú”. Azt
akarni, hogy a valóság másmilyen legyen,
mint amilyen az adott pillanatban, reménytelen.
Ha elkezded figyelni a gondolataidat, észreveszed,
hogy naponta rengetegszer jelennek meg ilyesmik a fejedben: „Unom ezt az esőt,
ki kéne már sütnie a napnak végre.” „Karcsúbbnak és fiatalabbnak kéne lennem.”
„A férjemnek nem kellene annyit dolgoznia, aztán este innia és tévéznie.” Ez
pontosan az a gondolkodási mód, amikor azt akarjuk, hogy a valóság más legyen,
mint amilyen. Minden stressz és lelki fájdalom abból fakad, hogy harcba szállunk
azzal, ami van, a pillanatnyi valósággal.
Sokan félnek attól, hogy ha elfogadják, ami van,
akkor passzívvá válnak, nem éreznek késztetést a cselekvésre, gyengék lesznek. Az
elfogadás mindig a pillanatnyi valóság elfogadására
vonatkozik, nem azt jelenti, hogy a helyzet most már mindig így fog maradni.
Sőt! Nézd csak meg milyen energetikai különbség van a két hozzáállás között:
1.) „Bárcsak ne veszítettem volna el a munkámat, sosem fogok újat találni.” 2.)
„Elveszítettem a munkámat. Rendben. Mit tehetek most?”
Ha elkezded a gondolataidon való önmunkálkodást,
hamar rá fogsz jönni, hogy amiről eddig azt hitted, hogy nem kellett volna
megtörténnie, pont annak kellett megtörténnie. Meg kellett, hogy
történjen, mert megtörtént, és ezt semmilyen ellenkezés, szenvedés, gondolkodás
sem tudja meg nem történtté tenni. Ez nem azt jelenti, hogy helyeseld vagy
ünnepeld. Ez csak azt jelenti, hogy képes vagy a dolgokat belső harcod
zavarodott gondolkodása nélkül látni. Senki nem akarja, hogy betegek legyenek a
gyerekei, senki nem szeretne autóbaleset részese lenni, de ha egyszer már
megtörténnek ezek a dolgok, mily módon támogathat és erősíthet minket az, ha
mentális harcba fogunk ellenük?
Onnan
tudhatjuk, hogy a valóság úgy van jól, ahogy van, hogy ha gondolatban harcra
kelünk vele, az fáj.
Feszültek, frusztráltak leszünk, nem érezzük természetesnek és
kiegyensúlyozottnak magunkat. Ha megállítjuk a valósággal való
küzdelmünket, egyszerűen, áramlóan, kedvesen és félelem nélkül tudunk
cselekedni.
Kapcsolódj
össze a saját dolgoddal
Az Univerzumban csak három fajta dolgot tudok találni: az
én dolgomat, a te dolgodat, és Isten/Valóság dolgát. A Valóság az,
ami mindent ural. Bármi, ami az én, a te és bárki más befolyásán kívül esik,
Isten dolga.
Az átélt stressz
nagy része abból származik, hogy mentálisan a saját dolgainkon kívül élünk. Amikor olyasmiken jár az
eszem, hogy „azt szeretném, ha boldog lennél; jobban kéne vigyáznod magadra;
pontosnak kéne lenned; figyelmesebbnek kéne lenned; abba kéne hagynod az
ivást”, akkor a te dolgaiddal foglalkozom. Ha aggódom földrengés, háború, árvíz
miatt, vagy ha meg akarok halni, akkor Isten dolgaiba avatkozom. Ha gondolatban
a te dolgaiddal, vagy Isten dolgaival foglalkozom, akkor kirekesztem, elszigetelem magam
magamtól, és tőled, illetve a többi embertől és a jelentől is. Figyeld meg az érzést, amikor azt gondolod pl., hogy
„Apámnak meg kellene értenie engem.” Fájdalom és magány jár együtt ezzel a
gondolattal. Valahányszor, amikor lelki fájdalmat és magányt élsz át,
mindig valaki más dolgával foglalkozol (vagy a Valósággal harcolsz).
És ha én gondolatban a Te életedet élem, ki marad
itt, hogy az én életemet élje? Mindketten ott vagyunk nálad.
Gondolatilag a te ügyeidben, dolgaidban lenni, távol tart engem attól, hogy
jelen lehessek a saját életemben. Elválasztom magam saját magamtól,
aztán pedig csodálkozom, hogy miért is nem működik az életem.
Azt gondolni, hinni, hogy én tudnám, mi lenne a
legjobb bárkinek is, azt jelenti, hogy nem a saját dolgaimmal foglalkozom. Még,
ha a szeretet nevében teszem is, akkor is ez tiszta önteltség, aminek az
eredménye: feszültség, nyugtalanság és félelem. Tisztában vagyok azzal, hogy mi
jó nekem? Ez az egyetlen dolgom van. A
legjobb, ha először ezzel foglalkozom, mielőtt megoldanám a te problémáidat.
Amikor eljutsz oda, hogy a „kinek a dolga” kérdését
elég mélyen megérted, és a saját dolgaiddal kapcsolódsz össze, elképzelhetetlen
érzelmi felszabadulást élhetsz át az életedben. Amikor csak stresszt
vagy kellemetlenséget érzel, állj meg és tedd fel magadnak a kérdést: „Kinek
a dolgával foglalkozom gondolatban?” Ez a kérdés vissza tud téged
vezetni önmagadhoz. És lehet, hogy rádöbbensz, hogy soha nem tudtál jelen lenni a saját életedben, mert
gondolatban mások dolgaival foglalkoztál, az ő életüket élted. Ha csak
egyszerűen észreveszed, hogy valaki másnak a dolgába merültél bele, máris visszatérhetsz saját csodálatos önmagadhoz.
És ha ezt egy ideig csinálod, szép lassan azt is
megláthatod, hogy valójában a te saját dolgod,
mint olyan, sem létezik. Hogy az élet önmagától is tökéletesen zajlik.
Hogyan
tekints megértéssel a gondolataidra
A
gondolat ártalmatlan, míg csak nem hiszünk neki. Nem a gondolataink,
hanem a hozzájuk való ragaszkodásunk okozza a szenvedést.
A gondolathoz való ragaszkodás azt jelenti, hogy elhisszük, hogy a gondolat igaz, anélkül, hogy ezt megvizsgáltuk volna.
A hiedelem egy olyan gondolatot jelent, amelyhez régóta ragaszkodunk,
fenntartás nélkül elhisszük, sőt legtöbbször nem is vagyunk tudatában.
A
legtöbben azonosulunk azzal a valakivel, akiről a gondolataink azt állítják,
hogy „ez vagyok én”. Figyeld csak meg, hogyan is működik a lélegzésed!
Észreveheted, hogy nem is te lélegzel – lélegeztetve vagy. A gondolkodással, a
gondolatokkal ugyanez a helyzet. A gondolatok csak úgy megjelennek. Kilépnek a
semmiből és visszamennek a semmibe, mint ahogy a felhők mozognak az üres
égbolton. Azért jönnek, hogy áthaladjanak, nem pedig azért, hogy maradjanak.
Nincs bennük semmi „káros”, míg igaznak nem hisszük őket, és nem kezdünk el
hozzájuk ragaszkodni.
Soha még senki nem volt képes arra, hogy
kontrollálja a gondolatait, még akkor sem, ha vannak emberek, akik
történeteket mesélnek róla, hogyan sikerült ez nekik. Ha nem megszabadulni
próbálsz a gondolatidtól, hanem megértéssel
és kíváncsisággal fordulsz feléjük, akkor ők hagynak el téged.
A
gondolatok olyanok, mint a szellő, mint a levelek a fákon, mint az esőcseppek
hullása. Feltűnnek, megjelennek – és ha megvizsgáljuk őket, megbarátkozhatunk
velük. Veszekednél egy esőcseppel? Egy esőcseppben nincs semmi személyes, és
ugyanígy, nincs semmi személyes a gondolatokban sem. Ha újra felbukkan
egy egykor fájdalmas elképzelés a fejedben, melyet már megértéssel
megvizsgáltál, akkor már legfeljebb érdekesnek fogod találni. Ami korábban
rémálom volt, most már csak érdekes. A legközelebbi alkalommal, ha felbukkan,
lehet, hogy már inkább mulatságosnak találod. Végül tán észre sem fogod venni.
Ez az ereje annak, ha szereted, ami van.
A Munka – Gyakorlatban
A Munka menete nagyon egyszerű: négy kérdésből, és ötödik lépésként
úgynevezett megfordításokból áll. A Munka első két lépésében az értelmező,
ítélkező gondolatokat vesszük górcső alá.
1. Első lépés:
Vizsgáld meg, hogy a gondolatod igaz-e. = Igaz ez?
Ez a kérdés hétköznapi gondolkodásunkat szólítja meg.
Ilyenkor gyakran „igaznak” látjuk ítéletünket — összekeveredik a külső valóság a belsővel.
2. Második lépés:
Tökéletesen biztos lehetsz benne, hogy ez igaz?
Ennél a kérdésnél továbblépünk kutatásunkban, és „megemeljük a tudatunkat” egy másik szintű rálátásra. Ezen a ponton
már nyitottabbak lehetünk arra a felismerésre, hogy szubjektív gondolatunk
esetleg nem felel meg a teljes igazságnak. Ezzel a lépéssel felelősséget
vállalunk személyes nézőpontunkért.
Byron Katie egyértelműen kijelenti, hogy minden „kellene” elvárással kapcsolatos
gondolat elrugaszkodik a valóságtól,
hiszen a valóságban nem az történik! Amikor tehát azt gondolom, hogy
„kellene” vagy „nem kellene”, akkor éppen vitába szállok a valósággal. Amikor más
dolgába avatkozom (lehet ez a másik emberé, vagy Istené, azaz a valóságé),
szintén a valóságot vonom kétségbe. Az valósággal perlekedni pedig nem erkölcsi
kérdés, hanem — mint az önvizsgálat következő lépésére adott válaszokból is
kiderül — kimerítő és szenvedést okozó.
3. Harmadik lépés: Hogyan
reagálsz, ha elhiszed ezt a gondolatot?
A Munka következő (harmadik) lépésében azokat az érzelmeket vizsgáljuk, ahogyan saját
gondolatunkra reagálunk. Mivel az előző lépések során általában pontos fogalmat
szerezhettünk a külső valóság és a belső közötti lehetséges eltérésről, ennél a
pontnál valóban képesek vagyunk felelősséget vállalni érzelmeinkért.
Ebben a pontban a Munka segítő kérdések sorozatával járja
körül az érzelmek és a belőlük fakadó
viselkedésminták hatását életünkre.
4. Negyedik lépés:
Ki lennél, milyen életed lenne a gondolat nélkül?
A Munka negyedik lépésével megélhetjük, mi az az áhított életminőség, erőforrás, aki valójában vagyunk. Katie arra bátorít,
hogy merjünk minél mélyebben elmerülni ebben az állapotban, mert ez az eredeti, valóságos lényegünk, mellyel
ily módon megerősíthetjük a kapcsolatot.
5. Fordítsd meg az
eredeti állításodat!
A Munka utolsó fázisaként fordítsd meg a gondolatodat —
például vonatkoztasd magadra, vagy változtasd ellentétére — és nézd meg, melyik
az a megfordított kijelentés, ami legalább
olyan igaz vagy még igazabb, mint az eredeti gondolat.
A Munka – Tapasztalatok, Esettanulmány
Kiindulási téma:
Hogyan szerettem meg önmagamat?
A Munka rendszeres
végzése eljuttatja az embert a teljes önelfogadás és önszeretet állapotába. Ennek legegyszerűbben úgy
foghatunk neki, ha megvizsgálunk minden olyan gondolatunkat, mely saját magunk
nem szeretésével, a másoknak való megfeleléssel, illetve – elsődlegesen – más
emberek „nem szeretésével” foglalkozik. Mivel
a másik ember az én elmém kitükröződése, ezért, ha valamit nem kedvelek benne,
akkor azt saját magamban nem szeretem. Amennyiben megvizsgálom a másik
emberre vonatkozó ítéleteimet, megkérdőjelezem, és megfordítom őket, teljes rálátásom és mély megélésem lesz
arra vonatkozóan, hogyan fakad belőlem minden. A Munka a legalaposabb
módszer arra, hogy a tükreimen keresztül megismertessen magamat saját
elrejtett, elnyomott, nemszeretem részeimmel, és ezen felül, megélesse velem
azt, aki valóban vagyok, álarcok, sallangok, félelmek nélkül.
Egy példán keresztül szeretném bemutatni, hogyan működik
egy „önszeretetes” Munka, bár, mint ezt már említettem, alapvetően minden egyes
gondolatunk megvizsgálása az önszeretethez visz minket közelebb.
Elsőként kitölttettem Sz-vel egy Ítélkezőlapot. (mellékletben
csatoltam) Ide mindent le lehet írni, amit a másik emberről gondol – ítél,
bírál, vádol, sajnál -, és hogy szerinte mit kéne ennek az embernek másképp
csinálnia. Ezután az Ítélkezőlap
állításait egyenként megvizsgáltuk a 4 kérdéssel és a megfordításokkal.
Dolgozatomban ezek közül egyet mutatok be, hogy látni lehessen az egész
mechanizmusát.
Sz. sok emberrel van konfliktusban, alapvetően
„ellenségkereső”. Természetesen ez tudatalatti működés – annyira megtanulta,
hogy ő nem szerethető, hogy elméje mindenhol, minden pillanatban ennek a
bizonyítékát keresi. És persze találja is. Életében az egyik „mumus” apukájának
felesége, egy alkalommal rajta dolgoztunk. Sz. a következő ítéletet mondta
róla: „Az a nő gonosz, és kizár apám
életéből.” Nézzük, hogyan vizsgáltuk meg ezt a gondolatot a Munka
segítségével.
1. Igaz ez? Igaz, hogy az a nő gonosz, és kizár apukád életéből?
- Igen.
2. Teljesen biztos
lehetsz benne, hogy ez igaz? Teljesen biztos lehetsz benne, hogy gonosz, és
kizár apukád életéből?
Ez az a pont, ahol megengedhetjük magunknak, hogy
megszokott, jól-tudom elménk önvédő válaszai helyett egy másik tudati szintre –
az ún. nem-tudom elme, vagy a szív szintjére menjünk, merüljünk válaszért. Ez
az a tudatszint, akik valójában vagyunk, de már elfelejtettük lényünk ezen
magjával a kapcsolatot. Innentől kezdve a Munka egy kicsit meditatív jellegű.
Sokan elsőre nem merik megengedni maguknak, hogy ilyen mélyen magukba
merüljenek. Sziszinek picit sikerült, enyhén elbizonytalanodott. Ilyenkor az
emberek arckifejezése egy pillanat alatt változik meg, lágyul el, ahogy
bekapcsolódnak önvalójukba. Sokan már ekkor sírni kezdenek, mások teljesen
izgatottá válnak, olyanok is vannak, akik nevetésre fakadnak.
3. Hogyan reagálsz,
mi zajlik benned, amikor elhiszed ezt a gondolatot?
- Dühös leszek,
haragszom rá, utálom őt is és magamat is. Bizonygatom az igazamat. Elvágom
magam tőle, elszigetelődöm a körülöttem levő emberektől is, magányossá válok,
egyedül a saját „stresszes” gondolatommal. Gyűlölködni kezdek, keresem a
múltból azokat a példákat, amikor keresztbe tett. Pótcselekvésként panaszkodni
és enni kezdek. És ráadásul az ő dolgával foglalkozom, hiszen az az ő dolga,
hogyan éli az életét. Apukámat sajnálni kezdem, hogy ilyen nővel él, ami persze
megint nem az én dolgom.
4. Ki lennél, milyen
életed lenne e nélkül a gondolat nélkül?
Ez a másik „belépési pont” a szívünk valóságába. Nem azt
kérjük a klienstől, hogy vesse el a gondolatot, vagy engedje el – Katie szerint
az „engedd el ezt a gondolatot” elavult módszer. Elengedni nem lehet, csak megvizsgálni, megfordítani, „visszacsinálni”,
és utána már nem fogjuk tudni többet elhinni, és a gondolat fog otthagyni
minket.
Becsukott szemmel sokaknak könnyebben megy ez a beleélés.
Sziszi itt is „hagyta magát” egy picit, és engedte, hogy rálásson egy olyan
életre, ahol ezt a gondolatot nem tudja elhinni, vagy már nincs is ott vele.
- Hát, e nélkül a
gondolat nélkül sokkal nyugodtabb vagyok. Nincs feszültség, szabadabb vagyok.
Nincs bennem harc, a másik embert elfogadom olyannak, amilyen. Sokkal
könnyedebb az egész.
5. Megfordítások, melyek megmutatják, hogyan fakad
belőlem az, hogy egy ilyen tükör van az életemben. Az állításokat át lehet fordítani az
ellentétükre, saját magadra, vagy a másik személyre. Ezeken kívül előfordul,
hogy más változatok is lehetségesek.
A fordítást úgy is érdemes
elvégezni, hogy a „gondolkodásom” vagy a „gondolataim” szóra vonatkoztatod az
ítéletet. Érdemes minden megfordításra
2-3 példát keresni az életedből, így megláthatod, hogy azok is igazak, vagy még
igazabbak, mint az eredeti állítás. Így pedig a „valóságod” teljesen más
színezetet kezd kapni.
„Az a nő gonosz, és
kizár engem apukám életéből.”
a) „Az a nő nem
gonosz, és nem zár ki engem apukám életéből.”
- Végül is már
néhányszor viselkedett kedvesen. És aput is szereti. Valószínűleg apu is
szereti, hiszen vele van. Néha mosolyog. Amikor mentem, beengedett.
b) „Én vagyok gonosz
vele és másokkal, és én zárom ki magam apukám életéből.”
- Hát, amikor azt
gondolom róla, amit, akkor vele mindenképp gonosz vagyok. Meg sokszor másokról
is rosszat feltételezek, ez igaz. Mindent megteszek, hogy megfeleljek és
szeressenek, aztán, ha nem sikerül, akkor utálom őket. És sokszor inkább nem is
veszem fel a kapcsolatot apuval, mert félek. Vagyis én zárom ki magamat az ő
életéből. Ha annyira szeretném látni, akkor mehetnék sűrűbben meglátogatni,
szeretettel.
c) „Én vagyok gonosz
magammal, és én zárom ki magam a saját életemből.”
- Igen, magamat nem
szeretem. Ez valóban gonoszság. És mindig azt próbálom tenni, ami másoknak
szerintem jó, nem pedig azt, ami nekem jó. Saját magamat nem veszem figyelembe,
ez is gonoszság. És minden ilyen esetben saját magamat zárom ki a saját
életemből: nem azt az életet élem, amit szeretnék, nem úgy viselkedek, ahogy
szeretnék, nem azt mondom, amit szeretnék, nem vagyok kapcsolatban saját
magammal. Kizárom magam a saját életemből.
d) „Nem vagyok
gonosz, és nem zárom ki magam mások életéből.”
- A gyerekeim felé
nagy-nagy szeretettel fordulok, nagyon fontosak nekem, jó anyukájuk vagyok. Meg
vannak körülöttem olyan emberek, akiket szeretek, akkor biztos ők is azt
mutatják nekem, hogy magamat is szeretem, és szerethetem.
Amikor ezt valaki így megérti és lényével is megéli, egyre
nyitottabbá válik az élet történéseire, mert tudja, hogy minden csak őt
tanítja. Rákap ennek az újfajta „tanulásnak” az ízére, és kíváncsian, várakozással, megértéssel fordul elméjének tartalma felé. Minél több gondolatát,
hitét, félelmét vizsgálja meg, elméje annál tisztábbá válik, annál kevesebb
program fut majd benne, s így egyre
teljesebben lesz képes megélni önmagát, és élvezni az életet.
Forrás: Oravecz Andrea, www.onmunka.blogspot.hu