SZÜNET

 "A megfelelő szó talán hatásos, de nem volt még szó olyan hatásos, mit a jól időzített szünet." Mark Twain

Marcus a macskánk tudja hogy kell élni

Olyan finom egy kis szünet. Szünet a ’nagyon tudatosan élt’ életemben.

Az elmúlt években arra döbbentem rá nap, mint nap, hogy mennyire automata programok szerint élem az életem. Hogy a gondolati sémáim, az érzelmi reakcióim szinte kivétel nélkül tudattalanok.

És ez fájt. Sokszor és nagyon fájt. Gyakran utáltam magam a tehetetlenségem miatt, ami az említett reakciómintázatokból fakadt vagy velük járt.

Javarészt menekülni akartam. Elmenekülni a problémák elől. A fájdalom elől, a tehetetlenség elől. Az agyam, az intellektusom nagyban segítette ezt a menekülést. Mindenféle remek sztorit mesélt nekem, amivel vagy szuper sebességre kapcsolta az elkerülést vagy átmenetileg megnyugtatott, hogy azért ez mind elviselhető. El is viseltem. Néha meg – a körülettem élők erős megrökönyödésére – kifakadtam, kiabáltam, csapkodtam, romboltam vagy – egy két éves időszakban - szorongtam. A nyugodt, békés, rendes Misi átváltozott, rémisztő vagy épp betoji lett. Nem csak nekik, a magam számára is az lettem.

Sokáig értetlenül álltam ezek előtt az átváltozások előtt. Négy éve önvizsgálok, szinte megállás nélkül. Nem mániásan, de nagyon kitartóan, újra meg újra szétszedve az azonosulásaimat. Számtalan ’csapdába’ lépve és beleragadva.

És most pihenek. Szünetelek. Nem önvizsgálok, nem elemzek, nem posztolok, alig facilitálok.

Úgy látom, hogy nem sok mindenben változott az életem, ahogy figyelem a hétköznapjaimat ebben a pihenésben. Ugyanúgy hajtok, félek, örülök, kétségbe esek, tervezek és feladok.

Csak egy valami változott: egy kicsit kevésbé megyek szembe a dolgokkal. És ezt sokszor csak belül érzem így. Kívülről nem mindig ez látszik, mert szavakban, gesztusokban, hangsúlyokban még ellenállás érződhet.

Talán ezek a gesztusok nehezebben változnak, és a külső szemlélő szemében, a rólam alkotott képpel az elméjében talán nem változtam.

Piciny változás ez. Piciny megnyugvást hoz. Néha pedig irtózatos elkeseredést, hogy bár belül érzem a kicsi változást, kívülről ez mégsem látható vagy nem elismerhető.

A belső világomban jól elvagyok. De nem csak ott élek. Egy darabig azzal áltattam magam, hogy csak magamra van szükségem, hogy egyedül kell megoldanom és feloldanom minden problémát és feszültséget. Ez végletes gondolkodás. Korábban a kapcsolatoktól reméltem a boldogságot, és javarészt feláldoztam magam a kapcsolatok oltárán. Ez a másik véglet.

Most kezdem apró részleteiben felfedezni, hogy a kapcsolati függésem oka valami iszonyatos érzelmi hiány betöltése, túltöltése volt. A másik véglet meg, a fene nagy önállóság, a kapcsolati függésem túlkompenzálása. Mint a viharban hánykolódó hajón, tapasztalat és kapaszkodó híján, ide-oda guruló utas, aki abban a hiszemben élt, hogy a tenger mindig békés.

Most kezdem felismerni, ahogy a gondolati és érzelmi mintázataimat rendesen átörökítettem a gyermekeimre. Most kezdem látni, hogy a gondolati és érzelmi tudatosság hiánya hogyan befolyásolta az életünket. És most kezdek nem hadakozni ezzel.

Most kezdem élni, érezni az életem, ahelyett, hogy mentálisan szembe helyezkednék vele. Sosem mondták nekem, hogy sírj csak, dühöng vagy keseregj. A legjobb indulattal óvtak a negatív érzésektől, ami ezek elnyomásához és elkerüléséhez vezetett. Emellett az a jóindulatú óvás a pozitív érzések hajszolását eredményezte, sok kudarcélménnyel, amit akkor éreztem, amikor nem ’sikerült’ jól érezni magam.

A tudatosság nélkül élt életemet pár éve felváltotta a kényszeres tudatosodás útja. Egyik végletből a másikba. És ez ’jó’, ez is természetes, már látom. Most megértően és elfogadóan vagyok ezekkel. Természetesek a gondolatok és természetesek az érzések. Nem kell tiltakoznom ellenük, nem kell haragudni magamra, nem kell változtatnom sem rajtuk, mert úgy változnak maguktól, hogy azt élvezet megtapasztalni. Olyan életteli ez az egész.

Lehet örülni anélkül, hogy félnék az elmúlásától. Lehet félni anélkül, hogy dühös lennék magamra. Lehet dühösnek lenni, anélkül, hogy haragudnék magamra és haragudni anélkül, hogy bűntudatom lenne. Lehet bűntudatot érezni anélkül, hogy valami óriási nagy baj lenne velem.

És lehet pihenni. Pihenni ebben változékony élettapasztalásban. Pihenni a szünetben. Pihenni az írásban, a munkában, a problémák megoldásában, a kapcsolatokban. Furán érthetetlenül pihenni a fájdalomban, a nehéz helyzetekben, a félelmekben.

Így vagyok most. Az ellentétek változékonyságában, kevesebb ellenállással.

Egy másik Marcus verzió a pihenésre :)

MIHEZ KEZDHETÜNK A FÉLELMEINKKEL

Sokszor írtam már arról, hogy az állapotok, mint a félelem, szorongás, pánik vagy akár a pozitív előjelű elégedettség, boldogság, siker mind ugyanúgy működnek. Ugyanazokból a részekből állnak, csak a minősítésünk más róluk.

Nem szoktuk a pozitív azonosulásokkal kezdeni az önvizsgálati munkát, mert ha ezen a téren tapasztalatlanok vagyunk és ha az eddig elérendőnek és megtartandónak tanult pozitív azonosulások szétesnek, akkor a negatív oldal még erőteljesebbnek hathat, így eltántoríthat a mélyebb megismeréstől. Maradjunk ezért a negatívaknál, kezdjünk negatív azonosulásokkal, ebben a bejegyzésben a félelemmel. Minden, a félelem is két részből áll: gondolatból és érzésből. Sosem fogod a félelmet, mint kézzelfogható valamit megtalálni a keresés, az önvizsgálat során.

Találsz majd gondolatokat, azaz szavakat, mondatokat, amiket belső hangokként hallhatsz vagy akár láthatod is a szavakat (pl. félek a vizsgától, rettegek a metrón vagy tömegben), és találsz majd mentális képeket, amik többnyire halvány képek, elképzelések csupán (pl. egy kép arról, hogy állsz a vizsgabizottság előtt és nem jön ki hang a torkodon vagy látod magad a metróban, ahogy elájulsz).

Mindig van mentális kép a tudatodban ez nagyon fontos (nem mindig képszerű, látható formában, inkább elképzelésként jelenik meg), hiszen hogyan is találnál haza, ha nem lenne semmilyen képed, elképzelésed a hazaútról, a házatokról. Van mentális képed, elképzelésed a családod tagjairól és mindenről, ami körbevesz, enélkül nem ismernéd fel őket és nem tudnál eligazodni a hétköznapi életedben sem. Csukott szemmel is tudod hogyan néznek ki a családtagjaid, lakásod, kocsid, vagy bármi, amit már valaha láttál. Van mentális képed a metróról és a vizsgahelyzetről is, csak ezek mind halovány, az elméden átsuhanó képek, amiknek nem feltétlenül vagy tudatában. Ezek a képek és szavak a gondolatok, a félelem összetevőinek egyik csoportja.

A másik csoport az érzések, pontosítva a testedben megjelenő érzetek, mint melegség, borzongás, remegés, szívdobogás, szédülés, nyomás, szúrás. Ezek az érzetek együtt jelennek meg a félelem-gondolatokkal és ezek a testérzetek teszik olyan valóságossá a félelmet. Attól valóságos érzelem a félelem, hogy egy helyzetben egyszerre jelenik/jelennek meg a félelemre mutató gondolat/ok és a félelmet erősítő érzet/ek. Gyakran nevezzük ezeket testérzeteket energiáknak is.

Eleinte nehezebb lehet meglátni, hogy valóban csak ezekből áll a félelem. Olyannyira megszoktuk félelemnek ezt az állapotot, hogy megkérdőjelezetlenül hisszük: ez a félelem. De vajon van-e a tapasztalásunkban egy egzakt dolog, ami a félelem? Amikor félünk azok a gondolatok és érzések, amik a félelmet jelzik a számunkra egyszerre és intenzíven vannak jelen. A félelem teljesen valóságosnak tűnik.
Induljunk ki abból, hogy ez jó alaposan beivódott a tudatunkba. Igen, mondjuk, a félelem létezik és szörnyűséges. Oké, ha próbáltad már a félelmeidet megszüntetni, eltávolítani, átváltoztatni, elkerülni, akkor lehet róla tapasztalatod, hogy ez ideig óráig sikerülhet, de váratlanul vagy előre látva újra és újra feltűnik. Akkor mégis mi a csudát kezdjünk a félelmekkel?

Mindennel, amit valamilyen szempontból rossznak, kerülendőnek, félelmetesnek tanultunk és tapasztaltunk meg az eddigi életünkben, ellenállásban vagyunk. Ha például otthon vagy és nem tudsz elindulni a vizsgára azért, hogy ne kelljen átélni a megkukulás előrevetített állapotát, mindössze annyi történik, hogy ellenállsz a jelen megtapasztalásodnak. A jelen megtapasztalásod itt lehet a mentális kép, amin magad látod szótlanul, megszégyenülve és lehet ezzel együtt egy gombóc érzet a torkodban és gyengeség érzet a lábadban. Azzal, hogy ezekkel a gondolatokkal és érzetekkel ellenállásban vagy, alakul ki és tartódik fenn a feszültség, a félelem. (Nem fura, hogy egy-egy mentális képnek és testi érzetnek való ellenállás idézi elő ezt az állapotot?)

Figyeld meg, ha elkezded kicsit lelassítani és csendesíteni ezt az állapotot, hogy könnyebben észrevehesd a részleteket, a félelmet összetevő gondolatokat és energiákat, megtapasztalhatod, hogy milyen aprócska dolgok összességétől féltél. Észreveheted, hogy pl. a 'Szorongok a tömegben' mondat az egyik összetevő, amitől félsz. Hogy ezzel együtt megjelenik pl. a szédülés, légszomj vagy remegés érzet. Ugye önmagában a szédülésérzettől nem szoktunk félni, sőt gyerekként még szerettük is előidézni a pörgéssel. Amint elkezdjük részeiben látni és érezni a félelmünket alkotó dolgokat, és kitisztul, hogy ezektől nem kell félnünk, a félelem eloszlik.

Persze pusztán intellektussal, gondolkodással ezt nem fogod így megélni. Ehhez teljesen jelenlévő, tudatos tapasztalás szükséges. Nem lehet kihagyni a félelmetesnek tűnő érzeteket sem. Nem lehet kihagyni az erős szívverést, mellkasi szorítást, a torokgombócot, a légszomjat, semmilyen fura érzetet, mert ez mind része a félelem-történetednek. És amíg a legkisebb részlet félelmetes, addig a félelem, a szorongás vagy pánik nem szűnik vagy vissza-visszatér. Mert összetartja még pár részlet.

Ezért lehet hosszú ez a munka. Lehet, hogy száz önvizsgálatot és több száz éber jelenlét meditációt is megcsinálsz mire szétesik a félelem-történet.

Nálam így történt. Rengeteg jelenlét gyakorlás és önvizsgálat után tisztult ki az elmém számára a kép. Megértettem és megéltem, hogy semmilyen mentális kép, semmilyen szó vagy mondat, semmilyen testi érzet nem félelmetes, önmagában nem fenyegeti az életem vagy a testi-lelki épségem. Mindössze annyi történik, hogy ezek a gondolatok és testi érzetek egyszerre vannak jelen a megtapasztalásomban, és amíg nem látom tisztán, hogy ezekben semmi fenyegető vagy veszélyes nincs, addig félelemben élek. Amikorra átlátok a félelem-történeten, feloszlik a félelem és többé nem is áll össze.

Függetlenül attól, hogy még előfordulnak az életemben olyan gondolatok, hogy ’Félek, hogy beteg leszek’ vagy ’Ha egyedül utazom pánikrohamom lehet’ és megjelennek torokszorító vagy heves szívverés érzetek a testemben, már nem indul be a félelem program, nem pánikolok, mert megismertem a mechanizmust. A gondolat nem indítja be az érzést, ha pedig mégis, akkor tudatában vagyok a folyamatnak. Tisztán látom, hogy mi zajlik bennem és nem menekülök el az érzéstől. Nem akarom megszüntetni a torokszorítást vagy mellkasi nyomást, hanem hagyom érződni önmagában. A további gondolatok nélkül ugyanis szépen lassan vagy éppen gyorsan feloszlik. Mára megszűnt az ellenállásom a félelem összetevőivel szemben, így szabadon lehetek tudatában a felmerülő gondolatoknak és érezhetem a testi érzeteket, energiákat.

Nincs ebben semmi varázslat, nem is bonyolult. Mindössze a módszer (Szorongás Önvizsgálat) és gyakorlás, tapasztalás szükséges hozzá. Bárki képes megtanulni és használni ezt.

Ha szeretnél végre egy valóban hasznos, bármikor bevethető gyakorlati módszert a félelmeid, pánik vagy szorongás kezelésére, jelentkezz be hozzám egy ingyenes konzultációra, amin megbeszéljük, hogy merre és hogyan indulhatsz el. A misi.pakolicz@gmail.com címen tudsz bejelentkezni időpont egyeztetésre!

AZ ÉBER JELENLÉT AZ ÖNVIZSGÁLAT ALAPJA

Ez a bejegyzés kicsit hosszabbra sikeredett és lehet, hogy az elme elveszti az érdeklődését olvasás közben. Próbáld meg a szíveddel olvasni, mert neked is írtam. Van benne legalább egy dolog, ami Neked szól!

A csecsemőben nincs ellenállás. Figyeld meg, hogy egy ilyen picuri lény milyen természetességgel éli meg a pillanatokat. Ahogyan áramlik az élet történéseivel. Néz, amikor néz. Sír, amikor sír. Gügyög, amikor gügyög. Szopik, amikor szoptatja az anyja. Nincs benne ellenállás, ezért áramlik teljesen természetesen mindennel. Jelen van, nincs számára idő, nincsenek lehetőségek vagy elvárások. Csak a most van. Áldott állapot.

Aztán idővel megtanul dolgokat. Megtanul azért sírni, hogy felvegyék, mert így kapcsolódott benne össze. hogy a sírással járó testi érzet elmúlik, amikor anya felveszi. Mielőtt azt hinnénk, hogy milyen kis rafkós, tudnunk kell, hogy ezt nem tudatosan teszi. Teljesen tudattalanul értelmezi a helyzetet és ebből fakadnak a szintúgy tudattalan működései, reakciói. (Felnőttként a működéseink legjava ugyanilyen tudattalan.)

És amikor egyszer mégsem veszi fel anya őt, amikor már jól megszokta ezt, akkor jön az első ellenállás. Ellenállás annak, ami éppen van. Ilyenkor a pici már nem csak az áramlós, természetes sírás-állapot megélésében van, hanem hozzájön egy plusz feszültség, ami abból fakad, hogy nem a megszokott módon alakulnak a dolgok. Nem múlik az érzés, mert nem vettek fel. Már gépiessé vált a sírok-felvesznek. Ez persze feszültséggel jár, ami az ellenállásból fakad. A jelenlét egyre gyakrabban szakad meg, mert a pici – szülői segítséggel – megtanulta, hogy a sírással és az ezzel járó testi érzettel valami baj lehet, meg kell azt szüntetni, és most – talán mert a szülőnek épp tele van a hócipője – nem veszik fel, az érzés meg egyre erősebb, és a kicsi egyre kevésbé ’akarja’ átélni. Ez – az előtte normális sírásból – felfokozott érzelmi állapotot okoz, ami ismeretlen számára, és mindössze a belső ellenállás tartja fenn. Ezt persze a gyerek nem tudja, többnyire a szülő sem tudja és a gyerek így nő fel, így találkozik az életében egyre gyakrabban a feszültséggel és az attól való megszabadulás szándékával.

Felnőve aztán megláthatja ezt a működést, és kemény munkával tudatosulhatnak, feloldódhatnak a gépies reakció sémák. Ehhez van szükség az éber jelenlétre, amolyan kirándulásokra vissza a csecsemőkorba. Abba az állapotunkba, amikor még nem volt semmiről tudomásunk. Most a tudásunkkal és tapasztalatainkkal, az önazonosságunkkal együtt indulhatunk felfedezni azt, akik vagyunk. Megláthatjuk a sematikus működéseinket, az ezeket fenntartó érzéseket, gondolatokat és a belső ellenállásunkat.

Sokféle módszert használhatunk ehhez. Én rengeteget önvizsgálatot tartottam és közben azt láttam meg, hogy az éber jelenlét alapvető fontosságú ebben a folyamatban.

Éber jelenlét nélkül önvizsgálatot tartani olyan, mintha síbakancsban masszíroznák a talpad. Nem érzel semmit sem. Pedig az önvizsgálatok pont az érzéseket hívják elő és teszik megélhetővé. Az érzések elől menekülünk, mert úgy érezzük, hogy fájnak, rosszak, vagy éppen jók viszont gyorsan elmúlnak, nem érdemeljük meg őket és sorolhatnánk a végtelenségig, hogy miért ne érezzünk.

Az érzések elől leggyakrabban a gondolkodásba burkolózunk, teljesen tudattalanul, ezzel védve magunkat a fájdalommá minősített testérzetektől.

Éber jelenlét nélkül bármit tenni olyan, mintha ott sem lennél abban a tevékenységben. Gondolatban már a jövőben, a lehetséges következményeknél vagy a múltban merengve vagy. Figyeld meg például, amikor eszel mennyire vagy jelen. Észreveszed-e a különböző ízösszetevőket vagy azt, ahogy jelez a tested, hogy elég? És azt, hogy egyáltalán kívánod-e? Gyakran eszünk úgy, hogy közben fejben már a következő teendőnél járunk vagy tévézünk. Aztán egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy majd kipukkadunk és mozdulni sem bírunk.

 

Vehetünk egy baráti beszélgetést is példának. Lehet, hogy olyan vagy, aki nehezen bírja kivárni, amíg a Másik befejezi a mondatot, mert gondolatban folyamatosan kommentálod, mindig mindenről eszedbe jut valami, amit valamiért ki is kell mondanod. Vagy az is lehet, hogy csendben meghúzódó vagy, aki szintén kommentálja a Másik mondandóját, de nem mondja ki. Vagy olyan aligvárommárhogyhazamenjek típus vagy, aki ugyanúgy máshol jár fejben.

Próbáld ki milyen úgy enni, hogy minden idegszálad az étel ízeivel, illataival, színeivel, formáival, a testedben kialakuló érzetekkel van elfoglalva. Vagy úgy részt venni egy beszélgetésben, hogy elmerülsz a Másik hangjában, mozdulataiban, gesztusaiban.

Ha nem vagy ott a jelen pillanatban, mindegy, hogy eszel, beszélgetsz vagy bármi mást csinálsz, egészen más dolgokat tapasztalsz. Ezek nem rosszabbak, csak mások.

Felmerülhet benned a gondolat, hogy: Mi az, hogy nem vagyok jelen a pillanatban? Amikor a gondolataimmal, a jövővel vagy a múlttal foglalkozom az nem jelenlevés a pillanatban? Igazad van. Ez is jelenlevés. Itt most arról van szó, hogy egy adott tevékenységben vagy állapotban, az apró részletekben és a testben megjelenő érzésekkel jelen vagy-e. Arról, hogy amikor eszel, beszélgetsz vagy mást csinálsz, ott tudsz-e maradni csupán abban a tevékenységben jelenlévőként. Ha emlékszel, abból indultunk ki, hogy gyerekként megtanultunk menekülni a rossz érzések elől.

Gyakran előfordul, hogy feszültek vagyunk ilyen hétköznapi helyzetekben. Bűntudatunk lesz, hogy túlesszük magunkat. Vagy félreértjük a Másikat, mert valójában oda sem figyeltünk. Ekkor jöhet jól az éberség, a jelenlét, mert ezek segítségével megszakadhatnak a menekülési kényszereink, felismerhetővé válnak a gépies cselekedeteink, gondolataink és érzéseink.

Megtapasztalva a jelenlétet nem kell többé máshova, másra vágyni. Békére lelhetsz benne.

Ahogy keressük a kiutakat a feszültséget keltő helyzeteinkből, lehet, hogy épp az önvizsgálathoz találunk. Buzgón belefogunk az önismerkedésbe, úgy gondoljuk, hogy majd jól megoldjuk az életünk nehézségeit. Aztán a kezdeti lelkesedés le-letörik. Vajon miért? Saját tapasztalatom azt mutatja, hogy mindössze azért, mert ugyanúgy, azaz intellektuálisan állunk hozzá. Valójában próbáljuk kigondolkodni magunkat a feszültségeinkből.

A feszültség nem csak gondolat, ezt tudjuk. A testben mindig megjelenik valamilyen érzet formájában is. A lényeg, hogy amikor gondolkodunk a feszültség testi érzete csökkenni látszik. Ezt kajálja be az értelmezőkénk, az elme. Azt hisszük, – és ennek nem sem vagyunk tudatában eleinte –  hogy a gondolkodás oldja a feszültséget. (Na, persze ez sem mindig van így, de maradjunk ennél az esetnél.)

A gondolkodás, a gondolati áramlatra való figyelem elveszi a hangsúlyt az érzetről. Ezt tanulta meg az elme és gépiesen megy a gondolati folyamatok felé, mert az könnyebbnek és fájdalommentesebbnek tűnik. Gyakran így is van, csak hosszabb távon észrevehetjük, hogy a feszültség nemhogy oldódik, inkább növekszik. Amiből újfent a gondolkodásba menekülünk és az ördögi kör fel is állt. Ebben őrlődünk egészen addig, amíg rá nem jövünk, meg nem tapasztaljuk, hogy valójában mi is történik velünk. Amíg meg nem ismerjük a gondolati és testi energiák, érzetek működését.

Vissza is érkeztünk az érzéshez. A testben megjelenő energiákhoz, amiket az elme folytonosan osztályoz. Hol kellemetlen, hol kellemes címkével látja el az érzéseket.

Lehet, hogy az olvasottak alapján most már kezdesz kiszaladni a világból. Megértem, én is voltam így. Mindjárt befejezem. Most tudhatod meg, hogy mihez kezdhetsz az érzésekkel, testérzetekkel.

Ha a testedben felbukkanó elutasított, negatívnak minősített érzetekkel elkezdesz úgy bánni, mint az étellel vagy a barátod meghallgatásával, amikor éberen jelen is vagy ezekben, észre fogod venni, hogy az érzetek (pl. egy fejfájás vagy egy gombócérzet a torokban) a velük együtt megjelenő címkék (pl. fájdalmas, kellemetlen) nélkül szabadon áramló energiák, amik csak egy darabig érződnek. Jönnek mennek a tapasztalásodban. Sőt, olyan is megtörténhet, hogy egy lüktető fejfájásból kellemesen hullámzó érzet válik vagy egyszerűen feloldódik.

Az éber jelenlét tanulható. Gondolkodni, jövőbeni terveket szövögetni és a múltunkat felidézve élni is megtanultunk. A szüleinktől, az óvodában, az iskolában, mindenhol ezt láttuk és hallottuk. Mélyen beivódtak a gondolati és testi reakciók, működések a tudatunkba. Sokat ’gyakoroltuk’ ezeket. Ráadásul – gyerekként – mérhetetlen kíváncsisággal gyakoroltuk.

A jelenlét, az éber jelenlévő megtapasztalása gyakorlással ugyanígy beivódik. Persze az elvárás nélküli, puszta kíváncsi hozzáállás elengedhetetlen ehhez a megtapasztaláshoz. Gondolj csak bele, pici, 1-2 éves gyerekként volt-e bármilyen elvárásod? Még a kíváncsiságról sem tudtunk. Figyeld csak meg az ilyen kicsi gyerekeket és megismered az emberi alaptermészetet.

2010 óta tanulom és gyakorlom az éber jelenlétet, amit nevezhetünk meditációnak is. Nem csak a hagyományosan elképzelt meditációs formák ezek, hanem gyakori éberség. Hétköznapi helyzetek figyelemmel átitatott, éber átélése.

Az önvizsgálatok mutatták meg nekem a jelenlét fontosságát. Mert jelenlét nélkül – az érzetek gondolat nélküli megtapasztalása hiányában – a gond gond marad, a feszültség növekszik, mi meg szenvedünk.

Gyere és tapasztaljuk meg együtt a jelenlét gyógyító hatásait a Meditációs Napon, Szentendrén, legközelebb október 18.-án!

A Meditációs Napról bővebben itt olvashatsz:

http://a-munka.blogspot.hu/p/blog-page_3.html

MENEKÜLÉS HELYETT

Sokszor merül fel az ülések során, hogy a kliensek menekülnek a helyzetekből mind az ülés alatt, mind az életükben.

Fontos tudni, hogy a menekülés nem rossz, kerülendő vagy megváltoztatandó dolog, mindössze tudattalan, automatikus önvédelmi reakció, ami evolúciósan alakult ki és alapvetően az életünk megóvását szolgálja! (Fontos, hogy a valós veszélyt, az indokolt félelmeket ne keverjük össze a konkrét veszélyt nem tartalmazó helyzetekkel, állapotokkal!) A menekülésre akkor nincs szükségünk, amikor nem vagyunk valós veszélyben. Ha szorongsz, akkor még indokoltnak tűnik a félelmed. Gyere, lássunk át együtt ezen az illúzión!

A menekülés természetes reflex veszélyhelyzetben! Evolúciósan 3 életmentő reakció alakult ki a veszély elhárítására az embernél és állatoknál egyaránt: a lefagyás, a menekülés és a harc. Nem tudatos szinten aszerint választunk ezek közül, hogy melyikkel van a legnagyobb túlélési esélyünk. Ez működik a hétköznapi helyzetekben is, ahol nincs konkrét életveszély!

Ha LEFAGYUNK, MEGDERMEDÜNK, akkor talán észre sem vesz a ragadozó (hétköznapi helyzetben a szülő, tanár, főnök, házastárs stb.)

Amikor MENEKÜLÜNK,  akkor esélyét látjuk annak, hogy így megússzuk a konfliktust (indokolatlan félelemnél, amikor nincs konkrét veszély ez azért nem szokott működni, mert a félelem gondolati-érzet szinten keletkezett, így hiába menekülünk, a gondolat-érzet 'jön' velünk, újra meg újra felbukkan).

Vagy HARCOLUNK, amikor sem a lefagyást, sem a menekülést nem látjuk már lehetőségnek. Ez az a pont pánikosoknál és szorongóknál, amikor úgymond megelégeljük az eddigi menekülést és lefagyást. Amikor rájövünk, hogy ez nem segít! Ilyenkor felvesszük a harcot és szembenézhetünk a helyzettel, a félelmekkel.

Ennek több módja is lehet, abból fakadóan, hogy milyen a 'fegyvertárunk', milyen módszereket ismerünk.

Nekem az önvizsgálat, valóságvizsgálat, a dolgok-gondolatok-érzések mélyebb megértése segített a pánik és szorongás 'legyőzésében'. Úgy is fogalmazhatok, hogy a pánikon, szorongáson való ÁTLÁTÁSBAN segítettek a rendszeres önvizsgálatok. Ez az út azonban nem harc, hanem megismerés. Megismertem a félelmek részleteit: a gondolatokat és az érzéseket. És megláttam, megtapasztaltam, hogy egyik sem veszélyes. Nem kell tőlük félnem. Mondhatom úgy is, hogy megbarátkoztam ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel, mert sosem bántottak. Megértettem, hogy csak úgy képzeltem-éreztem, hogy félek, és átláttam a félelem illúzióján.

Ez az átlátás, megértés velem nem napok alatt történt meg. Hónapokban, sőt több, mint másfél évben mérhető a folyamat. Persze ez egyéni, kinek mennyi, kinek mikor esik le vagy válik világossá. Nem az idő, hanem a hozzáállás, a belefektetett energia, a kíváncsiság a fontos.

Évtizedekben mérhető, hogy elhittük: félni kell bizonyos helyzetekben. Ezt a beégett tapasztalatot nem lehet gyógyszerekkel vagy átírt gondolatokkal pár nap alatt megváltoztatni! Ez munka! Kinek több, hosszabb, kinek kevesebb, de munka!

És megéri ez a befektetés, mert ha átlátsz a félelmeken, akkor egy merőben más minőségű élet vár!

Ahhoz, hogy meglássuk, nem vagyunk veszélyben az egyik legjobb módszer a Szorongás Önvizsgálat (SZÖ) lehet. Én az SZÖ-vel voltam képes a legjobban belemenni a félelmeimbe. Szóról szóra, képről képre és érzésről érzésre vált megtalálhatatlanná a fenyegetettség érzés, a veszélyérzet, a félelem.

"Nem vagyok különleges talentum, csak szenvedélyesen kíváncsi." - Albert Einstein

A fentebb említett hozzáállás két legfontosabb eleme a kíváncsiság és a gyengédség. Hogy miért?

Kíváncsiság nélkül nincs tanulás. Márpedig az önvizsgálat tanulás. A kíváncsiságot lehet, hogy újra fel kell ébresztened, mert felnőttkorunkra már azt hisszük, hogy ’Jól Tudjuk’ a dolgokat. Ha valamit biztosan ’tudok’, akkor a kíváncsiság meghalt és a ’jól tudásom’ bezárt egy kalitkába. A ’Nem Tudás’ elsőre lehet rémisztő, de ’ő’ a kíváncsiság ’nagybácsikája’. Nézd csak meg ezt: ha úgy gondolom, hogy a szorongás sosem fog elmúlni, akkor épp ’jól tudok’. Így a szorongás újra és újra előidézi önmagát. Ha ’nem tudok’, ha nem tudom, hogy mi lesz a szorongással – tovább megyek: nem tudom mi a szorongás – az lassan vagy gyorsan feloldódik.

A kíváncsiság másik fontos velejárója a ’nem elutasítás’ avagy az elfogadás. Ugyanazzal a dologgal egyszerre nem tudsz kíváncsi és elutasító lenni. Mondhatnám úgy is, hogy a kíváncsiság következménye az elfogadás.

És itt jön a gyengédség szerepe. Ha már jól megtanultam szorongani és sokat pánikoltam, nem biztos, hogy az első önvizsgálat után szertefoszlik minden félelmem. A különböző helyzetekre adott öntudatlan félelmi reakciók még egy darabig működni fognak. Sokak feladják az elején, a közepén vagy a vége előtt közvetlenül, mert nem látják a változást!

Az önmagunkhoz való gyengédség azért szükséges, hogy ezekben az esetekben ne hibáztassuk magunkat. Ez csak benne fog tartani a szenvedésben. Tudjátok, tanulhatunk a kisgyerekektől és a kölyök állatoktól. Amikor kúszni, állni vagy járni tanulnak, miközben újra meg újra elesnek, nem kezdik el ócsárolni magukat. Nem modogatják, hogy de béna vagyok. A kíváncsiság és a gyengédség természtesen és öntudatlanul van velük. És ezek nélkül nem tanulnának meg semmit. Hála a jó Égnek, hogy így lettünk kitalálva!

A gyengéd, önmagunkat és a helyzeteket elfogadó hozzáállás nélkül még befizetünk egy kis időre a kalitkánkba.

A gyengédség önmagunkkal szemben továbbsegít a nehézségeken.

Ha kíváncsi lettél és eleged van az élet, mások és önmagad hibáztatásából, és szeretnéd elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek, akkor lehet érdemes az önvizsgálatokat megtanulni és használni!

Mr. Ramesh - A Félelem

Ez a videó nagyon jól szemlélteti, és a lehető legegyszerűbben mutatja be, hogy mit csinálunk, amikor félünk. Illetve azt is, hogy mi az, amit olyankor tehetünk, amikor félünk. Plusz nagyon szórakoztató az előadásmód és az indiai akcentussal beszélt angol. :)

Itt a videó fordítása:

"Jó napot mindenkinek! Ma a félelemről fogok nektek beszélni. Mi a félelem? Félni…mi az, félni? Mert észrevettem, hogy az emberek gyakran félnek. Sokat félnek az emberek. Félnek az öregedéstől, félnek a pénzhiánytól, a haláltól, félnek ettől, félnek attól, és a legrosszabb: félnek magától a félelemtől! Félnek attól, hogy féljenek! A félelemtől félnek! A félelemtől akarunk tehát megszabadulni. Ó, jaj! Rossz irány. A probléma nem maga a félelem, a gond az, hogy nem vagyunk elég kíváncsiak! Amikor félünk: azonnal menekülünk. Azt sem tudjuk, hogy mitől menekülünk! Hogyan tudsz megismerni valamit, amitől elmenekülsz? Ha ki akarsz jönni valamiből, akkor előbb bele kell menned. Ezt nagyon egyszerű megérteni. Nem tudsz kijönni egy szobából, ha még nem mentél be oda. Ez nagyon egyszerű. A kifelé vezető út: a befelé vezető út! Ahogy egy szobánál, úgy a félelemnél is. Ugyanaz! Ugorj bele! Próbáld meg megismerni a félelmet, lehet, hogy életed legizgalmasabb dolgaitól félsz. Amikor félsz, a tested reszketni kezd, így… Ugorj bele! Ó! Figyeld a tested! Mi történik a bensődben? Fel fogod fedezni, hogy buli van odabent. Egy óriási energiahalom mozog odabent. Ó, nézz rám, reszketek, anélkül, hogy akarnám. Nem én vagyok a főnök ebben itt benn. Néha fizetsz azért, hogy felülj a hullámvasútra, hogy ezt érezd. És most ez az érzés itt van benned, pont itt van, a bensődben! Amikor félünk, az másfajta élmény is lehet! A legközelebbi alkalommal, amikor félsz, ne menekülj, légy kíváncsi! Megmondom nektek, a legnagyobb félelem nem a halálfélelem, hanem az élettől való félelem! Tehát legközelebb, amikor szemben találod magad a félelemmel, vegyél részt a buliban! Életben vagyok! Életben vagyok! Reszketek…Reszketek…Nézd a tested! Még el is táncolhatod: Életben vagyok! Életben vagyok! Reszketek…reszketek…félek…félek…életben vagyok…életben vagyok!"

Gyors és lényegretörő, amit Mr. Ramesh mond. Lassítsuk le egy kicsit és nézzük meg részleteiben.

'Mi a félelem?' - teszi fel a kérdést. Hát igen, ez talán az egyik legfontosabb kérdés. Akár foghatsz is egy papírt és ceruzát. Leírhatod, hogy neked mi. Mit érzel? Hogyan félsz? Kicsit aggódsz, szorongsz vagy rettegsz? Mire gondolsz ilyenkor? Mik járnak a fejedben? Hogyan reagálsz? Menekülsz, lefagysz, vagy küzdesz?

Én azt tapasztaltam, hogy a félelemmel addig semmit sem tudtam kezdeni, amíg nem lassítottam le a bennem dúló érzelmi vihart. És ez írásban volt a leghatékonyabb. Ráadásul a leírt mondatok igazság-valóságtartalmát aztán egyesével felül tudtam vizsgálni. Így kicsit jobban képbe kerültem, hogy mi is történik, amikor épp félek, plusz egy kissé le is nyugodtam.

Aztán, többnyire a félelem valamire mutat. Pontosabban valamitől félünk. Ahogy mondja, ez sok minden lehet, és az is igaz, hogy magától a félelemtől is félünk. Félünk félni, mintha az valami szörnyűséges dolog lenne.

Miközben mi is történik, amikor félünk?

Igazából nem is tudjuk, hiszen azonnal meg akarunk szabadulni tőle, menekülünk fizikailag vagy a gondolatainkba, de semmiképp sem tapasztuljuk meg úgy jó alaposan. Nagyon igaz, hogy egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak a félelemre, és a vele járó érzésekre és gondolatokra sem.

Pedig könnyen lehet, hogy ezzel a kimeneküléssel lemaradunk valamiről. Ami talán nem is olyan szörnyű.

Nem is ismerjük a félelmet, mert csak a megszabadulással vagyunk elfoglalva.

De miért menekülünk valami elől, amit nem is ismerünk?

Egyetértek Mr. Ramesh-el. Legalább ismerjük meg a félelmet, mielőtt az összes energiánkat arra pazarolnánk, hogy megszüntessük. Ráadásul milyen eredményességgel sikerül ez? És mennyi energiát emészt fel?!

Egyszóval, van az a lehetőségünk is, hogy megtapasztaljuk, ami akkor történik, amikor félünk. Mi történik ilyenkor?

Reszketünk, remegünk, gombóc van a torkunkban, bizsereg-zsibbad a testünk...csupa energia. Miért kell ezektől az érzésektől félni?

Egy csomó gondolat is megjelenhet: 'Mi lesz velem? Hova fog ez vezetni? Mi lesz, ha ez már örökké így marad? Bele fogok halni!' Miért kell ezektől a gondolatoktól félni?

Olyan valóságosnak tűnik, olyan félelmetesnek! És az? Tényleg, valóban félelmetes?

Nagyon hasonló ez az érzés a hullámvasúton átélhető érzésekhez, amiért még fizetünk is! Tiszta őrület! Amikor meg itt van (hullámvasút nélkül), akkor nem akarjuk.

Nincs szükség semmi másra, mint némi kiváncsiságra! Hogy hagyjuk az érzésnek, hadd vigyen. Nem tart ez sokkal tovább, mint egy hullámvasutas menet, ha hagyjuk neki, hogy legyen, remegjen, szorítson, nyomjon...

Sőt, ha elfelejtjük, hogy épp félünk, akkor még bulinak is felfoghatjuk! Pont, mint a vidámparkban, nem?

És mi a különbség a hullámvasút-érzés és a félelem közt? Egy valami: az előbbit akarjuk, az utóbbi csak úgy jön.

Nincs más különbség csak az irányítás (pontosabban annak illúziója). Mert valójában mit kontrollálunk a hullámvasúton? Semmit, nem tudjuk, hogy fogunk-e hányni, megfájdul-e a fejünk, kisiklik-e a kocsi, leszakad-e a szerkezet.

Ezzel szemben mi az, amit nem tudunk kontrollálni a félelemben? Semmit! Azaz abszolút kontrollálható a folyamat. Teljes figyelmünkkel ott tudunk lenni. A legapróbb részletekig tudjuk érezni a remegést, észre tudjuk venni az összes gondolatot!

Végül pedig, mi is az élet?

Az élet érzések és gondolatok összessége. Nézz csak utána! Szólj, ha találsz valamit, ami nem gondolat vagy érzés az emberi megtapasztalásban! Ha találsz ilyet, azért még Nóbel díjat is kaphatsz! :)

Ez az indiai úriember azt mondja, hogy a legnagyobb félelmünk nem a halálfélelem, hanem az élettől való félelem. Félünk az élettől? Ez elgondolkodtató...próbáld ki fordítva! Legalább egyszer! Legalább egyszer ne félj az érzésektől, hanem élvezd őket, akárcsak valami gigantikus hullámvasút-bulit! Egyszer, a kedvedért...aztán úgy élheted az életed...ahogy addig soha. A kifelé vezető út a befelé vezető út!

Én megtanultam verekedni, hogy megvédjem magam. Megtanultam a test fizikai működését, egészségesen étkeztem és mozogtam, nehogy megbetegedjek. Elkezdtem a mentális összetevőket vizsgálni, hogy ne kelljen félnem. Lelki, spirituális tanítások és tapasztalások felé is mentem, hogy megtaláljam a belső békét. Mindössze azért, mert féltem! Féltem, hogy eltángálnak, féltem, hogy beteg leszek, hogy gyenge leszek, hogy fájni fog, hogy örökké így marad. Féltem, hogy valami baj van velem és hogy a békét sosem lelem meg.

És mit nem vettem észre közben? Azt, hogy élek. Hogy a félelem (is) az élet. Mert az élet és a félelem = érzések és gondolatok.

Lehet, hogy kissé filozófikusnak tűnik ez az írás. És az is, sok tapasztalással mögötte.

Ha kíváncsi vagy többre is, nézz körül itt a blogon. Ha saját megtapasztalást szeretnél, gyere el valamelyik tanfolyamunkra vagy keress meg személyesen!

HADD NÉZZELEK CSAK...

Ma Mayer Móni írását osztom meg. Móni a saját útját és megtapasztalásait sűríti egy rövid bejegyzésbe. Feltárja, hogyan élte az életét a tudatos önvizsgálódás előtt, és hogy miben változott az élete a vizsgálódás és tapasztalás során. Egyéni stílusával és őszinteségével olyan helyre viszi az olvasót, ahol a csodák történnek! Fogadjátok szeretettel Őt!

Hadd nézzelek csak…

Tavaly áprilisig a világért se vettem volna be, hogy a félelemmel, szorongással együtt lenni a legfelszabadítóbb dolgok közé tartozik. Sőt, gyerekkoromtól fogva ezerrel menekültem tőlük, mert úgy tanultam, ez a legjobb megoldás. 

Mikor a szüleim megpróbáltak rávenni, hogy aludjak végre külön szobában, éjszakánként gyakran elfogott valami furcsa, szorongató érzés. Ahogy visszaemlékszem, úgy hívtam: "egyedül vagyok". Ilyenkor átsomfordáltam hozzájuk, bebújtam közéjük a nagyágyba. Erre persze felébredtek és kérdezgetni kezdték, hogy mi van. Mondtam, félek, hadd maradjak velük, hadd bújjak oda. Sokszor belementek, odavettek, magyarázták, nincs semmi baj, minden rendben. Néha megkérdezték, mitől félek, és mikor megpróbáltam valahogy kibeszélni, azt mondták, olyan nincs is, csak képzelem, vagy hogy rosszat álmodtam, mindenesetre nyugodjak meg. Amúgy is nagy vagyok már, aludjak ügyesen egyedül.

Ebből úgy vettem észre, félni nem jó. A legtöbb, amit tehettek értem, hogy körbevettek, simogattak, hátha elmúlik. Ők se tudták, nekik se tanította meg senki, hogy együtt is lehetnénk ezzel a furcsa érzéssel.

Hát elkezdtem megtanulni a hárítást. És senki se tehetett róla, mindenki ártatlan volt benne. Ők is így szokták meg, ezt adták tovább.

Az oviban, suliban sokszor már ki is nevettek érte a nagyobbak, ha féltem. Ott ez volt a hagyomány, így tanulták meg Ők is. Ebből rájöttem, bátornak kell lenni, a félelmet muszáj titkolni, akkor lehetek valaki a többiek szemében.

Már csak elképzelni volt szabad, hogy mondjuk Anyu odavesz, és bőgni is csak a párnába lehetett, kis levegőkkel, nehogy meghallják a többiek, mert akkor jön a röhögés, a csúfolódás.

Erre ügyesen kifejlesztettem a hang nélküli könnypotyogtatást és egész nagy gombócokat is le bírtam nyelni a torkomon. 

Ők se rosszból csinálták, a tapasztalataikból tudtak élni.

Persze a képzelgés se használt, csak sokkal rosszabb lett tőle, mert Anyu nem tudott jönni, az meg nagyon fájt. Így egyre gyakrabban választottam, hogy inkább elnyomom a félelmet, elfoglalom magam valamivel, vagy jó bátornak mutatkozom, mert sokkal élhetőbbnek tűnt, mint együtt lenni a szorongás érzésével, meg az Anyu nélküliség fájdalmával.

Azt mindenesetre jól kitaláltam magamnak, hogy mikor félek, kell nekem valaki ahhoz, hogy elmúljon. Szólni viszont nem szabad, úgyhogy a saját csapdámba estem.

Erre az egészre persze kicsit se voltam tudatos, csak éppen ebben a katyvaszban éltem az életemet, egészen addig, míg el nem kezdtem önismerkedni vagy hat éve. Addigra már túl voltam jó néhány pánikközeli élményen, amiken egyszerűen áttoltam magam erőből, vagy ha nagyon nem ment, megkértem egy-egy barátomat, hogy szóljon hozzám, mielőtt kipurcanok.

Amúgy nem szedtem rá semmit, legfeljebb az alvást használtam védekezésre, ha nagyon nem bírtam. Komoly segítséget kérni ciki lett volna, és ezt egészen addig éreztem így, míg be nem ütött az önismeret.

Na, ahogy ízlelgettem, tanultam, használtam a különféle módszereket, fölszakadt belőlem az a visszatartott rengeteg érzés, csakhogy még mindig nem tudtam velük igazán mit kezdeni azon túl, hogy vállaltam egy részüket, mert már nem bírtam visszatartani.

Jó sokat tanultam arról, hogy a különféle lelki nehézségeink gyerekkori emlékekhez meg generációs viselkedési mintákhoz kapcsolódnak, és ha ezeket felfejtjük, oldjuk, akkor a dolgok a helyükre kerülnek. És tényleg rengeteg tapasztaláshoz, felismeréshez jutottam, amiknek köszönhetően egyre többet éreztem, értettem meg abból, hogy milyen srófra jár az agyunk, mi az oka a különféle viselkedéseinknek, valami mégis hiányzott.

Másfél éve akadtam össze Oravecz Andival, akihez Byron Katie Négy kérdés módszerét mentem megtanulni. (Erről itt részletesen: http://onmunka.blogspot.hu/p/byron-katie-munka-atfogo-ismerteto.html) Ez a dolog azért keltette fel az érdeklődésemet, mert valami olyan szemléletet mutatott nekem, amilyenről még sose hallottam. Eleve mi az, hogy ítéljem meg, aki/ami abba a helyzetbe hozott, amivel éppen bajom van?

Lehet, hogy a helyzettel van bajom, nem is azzal, aki bele hozott?

Ne is fogjam vissza magam? Na, ítélkezni csúnya dolog, nem?

Aztán még kérdőjelezzem is meg?

Dehát hogy?

Fordítsam meg az állításaimat? Az ellenkezőjére? A másikra? Magamra? 

Hogy egyszerre mindegyik igaz lehet? Ááááá!

És ahogy összejött a csoport, ahogy a két nap alatt ráláttunk egymás életére, helyzeteire, döbbenetes volt, mennyire felszabadítóan más így nézegetni a világot. Persze magamat hagytam utolsónak, mert éreztem, hogy meleg lesz a pite. Egyre jobban féltem, mik fognak itt kiderülni, meg hogy kibírom-e bőgés nélkül bátran, ügyesen.

Az utolsó szünetben, óriási zavaromban császkáltam ide-oda, és ahogy pörögtem a szorongásban, úgy ráléptem az Andi lábára, tisztára égő volt. Ahelyett, hogy leállított, megnyugtatott vagy tudom is én mit csinált volna, csak rám mosolygott, és köszönt, hogy "szia".

Fogalmam sincs, minek szánta, én mindenesetre azt kaptam ettől, hogy üdvözölt, úgy ahogy voltam, a bénáskodásommal, a félelmemmel együtt. Nem próbált meg kivenni belőle, csak hagyta, legyen, ahogy van.

Ez valami varázslatosan jó és érzékeny pillanatban jött, az elfogadása a szívem közepébe talált. Főleg az, hogy nem akart megmenteni a helyzetemből, csak nézte és üdvözölte.

Hát van ilyen? Szabad félni? Szabad látszódnia is? 

És nyilván ez az én megélésem volt akkor, ami pont elégnek bizonyult arra, hogy a kíváncsiságom, a nyitottságom csak nőjön.

Aztán megtanultam Anditól Scott Kiloby Élő Önvizsgálatait is. (Erről pedig itt: http://onmunka.blogspot.hu/p/scott-kiloby-elo-onvizsgalatai-eo.html) Ezek segítségével az emberi működés nagyon fontos elemeit értettem, tapasztaltam, éreztem meg a saját bőrömön:

Bármilyen helyzetben is vagyok, ott valakinek érzékelem magam, ez vagyok Én (szerethető, értékes, elfogadhatatlan, képtelen, stb). Ennek az Énnek "látszólag" tennie kell valamit azért, hogy a helyzetét fenntartsa vagy elkerülje. Itt fedezhetem fel a tudat alatt működő kényszeres cselekvéseimet arra, hogy megvédjem magamat valamitől. 

És asszem azért kell védekeznem, mert gyerekkoromban ügyesen elhittem, hogy velem valami baj van. Ráadásul olyanoknak, akik magukról pont ugyanezt hiszik. Aztán jól belekevertük a buliba azt is, hogy az érzéseinket, érzeteinket nem szabad megélni, kifejezni, mert abból további bajok lesznek.

Oké, és akkor most merre tovább?

Scott, meg az Andi azt javasolták, hogy vegyük csak észre a gondolatainkat, amik képek, és szavak formájában jelentkeznek, tapasztaljuk meg bátran a hozzájuk kapcsolódó testérzeteinket. Először ehhez megtanultunk lelassulni, elcsendesedni, felfedezni azt a bennünk és körülöttünk lévő teret, amiben minden jelenség (kép, szó, hang, testérzet) felbukkan majd idővel eloszlik. 

Nekem ezt úgy sikerült észrevenni, hogy elmentem oda, ahonnan a hangok felbukkannak, aztán ahová később eltűnnek. Hatalmas tágasságot, mély csendességet találtam ott, mindennek a lehetőségével.

Rácsodálkoztam, hogy hiszen én ezt már gyerekkorom óta ismerem, csak sose hívtam így.

Megfigyeltem, hogy a gondolataim jönnek-mennek ebben a csendességben. Nem is tőlem függ, hogy miket gondolok. És csak az a gondolat marad velem, amelyikkel együtt testérzet is jár. Így megtapasztaltam, hogy az érzeteket attól függően minősítem jónak vagy rossznak, megőrizni vagy elkerülnivalónak, hogy mit gondolok, miközben éppen érzem őket.

Ha mondjuk hamarosan vizsgáznom kell és azt gondolom, hogy nem fog menni, közben meg heves szívdobogást érzek, az pocsék. Viszont randihoz készülődve imádom, ahogy kalapál a szívem, holott az is heves és erősen hasonlít a vizsgázós érzethez.

Akkor most mi van?

Lehet, hogyha szétválasztom a gondolatokat (képeket, szavakat, stb) a testérzetektől, és külön-külön fordítok figyelmet rájuk, akkor önmagában mindegyik teljesen élhető és veszélytelen?

Ez azért nem ment egy húzásra, sok-sok gyakorlás kellett hozzá.

Az első nagyon mély megélésem tavaly áprilisban jött, akkor éreztem, hogy igazán a véremmé válik. Sajnos már nem emlékszem pontosan, milyen helyzetben voltam, kinek érzékeltem magam éppen, csak az maradt meg, hogy valami jó kis "elhagyatott" érzésem volt, nagyon erős félelemmel.

Andival vizsgáltuk, kerestük az ide kapcsolódó hiány-ént, sorra szedegetve szét a képeket, szavakat, testérzeteket. Nagyon erős fizikai tünetek jöttek, és ahogy elfogytak róluk a képek meg szavak, egyszer csak már nem tudtam hogyan kifejezni magam. Onnantól gondolni se bírtam róluk semmit, csak hagytam, hogy remegjen a testem, befeszüljenek az izmaim, alig kapjak levegőt, engedtem, hogy szabadon fájjon, élődjön ez az egész. És ahogy nem szabtam neki gátat, határt, nem minősítettem ezt a helyzetet semminek, elmenekülni se volt igényem belőle.

Andi folyamatosan benne tartott, bátorított, hogy hadd jöjjön, minden rendben van ezzel, teljesen biztonságos, ami zajlik. Bő 30 év visszatartott érzése, érzete szakadt fel, és végre megélődhetett minden szégyen, félelem, szorongás nélkül. Nem éreztem, hogy bármi baj is lenne velem közben.

Aztán ahogy jött, szépen elsimult, és bennem olyan energia szabadult fel, hogy az leírhatatlan.

Ott éreztem meg először, hogy nincs mitől menekülni, nincs miért elbújni. Egyszerűen csak eddig nem tanultam meg együtt lenni ezekkel az érzetekkel, mert még senki se mondta, hogy lehetne. (Scott Kiloby videó az érzelmek megéléséről: http://onmunka.blogspot.hu/2012/12/scott-kiloby-video-amit-soha-nem.html)

Így váltak a félelmeim a felszabadítóimmá. Ez persze nem azt jelenti, hogy azóta sose próbálok semmit elkerülni, csak ismerem már magam olyannak, aki tudott biztonságban lenni az ilyen érzetek között. És ez egyre gyakrabban van így, mikor jönnek.

A "hálás" szó kutyafüle kifejezni, ami vagyok Andinak, Scottnak, meg mindenkinek, aki idáig elszöszmötölt velem. Csak köszönöm, hogy élek, hogy másképp élek, mint azelőtt.

És ismerek még egy csuda lehetőséget, ami rengeteget segíthet elkerülés helyett felvenni a kapcsolatot a különféle helyzetekben bennünk zajló folyamatokkal, hiedelmekkel, lelki és fizikai nehézségekkel, a testünkkel, bármivel, amivel csak el vagyunk akadva.

Megtehetjük, hogy a találkozás, ismerkedés, rálátás és szabad megélődés idejére kihelyezzük magunkból ezeket, tárgyakat - vagy ha csoportban dolgozunk -, embereket hívva segítségül a megszemélyesítéshez.

Felállíthatjuk a szükséges szereplőket a mindig rendelkezésre álló "térben" úgy, ahogy az a helyzetünket a leginkább kifejezi. Így rájuk tudunk nézni kívülről, meg tudjuk szólítani őket. Ha tárgyakat választottunk, mindegyik helyére beléphetünk átélni, milyen is lehet ott, mi esne jól. 

Csoportban dolgozva megkérdezhetjük a képviselő személyeket, Ők hogy érzik magukat azon a helyen, ahova kerültek és persze az Ő helyüket is ki lehet próbálni. Így megélődésre, kimondásra, rendeződésre kerülhetnek olyan dolgok, amik eddig talán rejtve voltak vagy nem mertünk rájuk nézni.

Ha úgy érzed, hogy szívesen belekóstolnál ezekbe a tapasztalásokba, ha kedvet kaptál hozzá, hogy megtanuld vagy tovább mélyítsd magadban ezeket az Önvizsgálati módszereket, Szeretettel megyünk Veled oda, ahol te vagy, kísérünk, támogatunk a folyamatban, hogy végül egyedül is boldogulj. 

Rengeteg infó, videó, cikk minderről itt, ezen a blogon és az ÖnMunka blogon – Gondolati és Érzelmi Öngyógyítás Önvizsgálatokkal: http://onmunka.blogspot.hu/

Aktuális Tanfolyami időpontok: http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

SZORONGÁS! HOL VAGY?

Stressz, félelem, szorongás, pánik. Azt hiszem, ezek a szavak és állapotok mindenki életében előfordultak már. Kinél gyakrabban, kinél ritkábban, erősebben vagy gyengébben, de megjelennek. A stresszre, félelemre, szorongásra vagy pánikra adott reakció három féle lehet: HARC (ellenállás), MENEKÜLÉS (elkerülés) vagy LEFAGYÁS (blokk).

Ezek a reakciók mélyen belénk kódolódtak és a természetes előfordulásukban (pl. megtámad egy kutya) teljesen normális, hiszen ott van konkrét fenyegetés (pl. megharap). Az elme pillanatok alatt felméri a helyzetet és menekülésre, harcra vagy lefagyásra utasítja a testet. Nem megyek bele a miértekbe. Ennek megvan a biológiai, pszichikai, fiziológiai, genetikus stb. oka.

Számunkra a lényeg az, hogy egy konkrét veszélyhelyzetben ez teljesen rendben van, viszont az a személyes tapasztalatom, hogy ezeket a fenyegetésre, veszélyre adott reakciókat olyankor is produkáljuk, amikor nincs konkrét veszély. (Pl. a főnököm azzal vár reggel, hogy miattam elvesztettük a cég legjobb ügyfelét, mert nem voltam elég körültekintő. És tegyük fel, hogy tényleg van benne részem.) Nincs konkrét veszélyhelyzet, mégis a három reakció egyike indul be. Elkezdek védekezni vagy támadni (harc), megpróbálom megmagyarázni (menekülés) vagy csak állok ott kukán és egy szó sem jön ki a számon (lefagyás). Nincs fenyegetés, konkrét veszély, mert a főnök nem fog megharapni vagy megverni. Persze a gondolataim között lehet olyan, hogy „Ki fog rúgni.”, „Levon a fizumból.”, „Nem fog előléptetni.” stb., viszont konkrétan, abban a pillanatban nem vagyok semmilyen veszélynek kitéve. Csak az elmém vetíti ki az előbb felsorolt gondolatokat, képeket. A reakcióm mégis ugyanaz lesz, mint egy konkrét veszélyhelyzetben.

A miértekbe most sem megyek bele. Elmondom, miért J Nagyon úgy néz ki, hogy az elme egy értelmezőgépezet. Így kondicionálódott. Az elmén keresztül fogjuk fel a világot, történéseket. Az elmén keresztül értelmezünk. És az elmének szuper önvédelmi mechanizmusa van. Ahogy értelmezi a világot, úgy talál benne veszélyes és veszélytelen dolgokat, és amit veszélyesnek ítél, attól próbál megóvni. Amikor tudatosulunk arra, hogy az elme így működik és éppen semmilyen konkrét veszélyhelyzet nem áll fenn, akkor tehetjük meg az első lépést azért, hogy ne kelljen a fenyegetettség illúziójában élnünk. Amíg erre nem vagy tudatos, benne maradsz az automatikus működéseidben.

A tudatosság elsőre itt annyit jelent, hogy észleled az aktuális működésed (pl. a főnök szavaitól megrémülsz), és észreveszed, hogy melyik válaszreakció beindult (harc, menekülés, lefagyás). Aztán tovább mehetsz. Fokozottabb figyelemmel lehetsz az életed történéseire és az adott reakciókra. Így ismerheted meg az automatikus, tanult működéseidet. És tapasztalhatod, hogy éppen kellemesen vagy kellemetlenül érzed magad egy helyzetben.

A következő lépés lehet a változtatás, pontosabban a változás. És nem a helyzetek vagy a másik megváltoztatása. Ezeket mind megpróbáltam, sikertelenül. Lehet, hogy neked is van ilyen tapasztalatod J

Én az önvizsgálatok során láttam rá ezekre az automatikus működésekre. Ezek segítségével tudatosodtam az azonosulásokra és tapasztaltam meg, hogy nincs fenyegetés vagy veszély ezekben a helyzetekben. Az elme kreálja ezeket, hogy megóvjon, mert nem látja, hogy nincs veszély. És nem mondom, hogy egy konkrét helyzetben haraptasd meg magad vagy állj bele egy pofonba. Mindössze légy tudatos rá, hogy van- e konkrét veszély vagy nincs.

Ezeknek az illúzióknak a felismerésére az egyik legnagyszerűbb módszer, ami megtalált az Élő Önvizsgálatok, illetve ezek közül a Szorongás Önvizsgálat.

Ez a módszer hihetetlenül hatékony. Olyan radikálisan mállasztja darabjaira a stresszt, félelmet, szorongást, hogy öröm nézni. Én önmagamon pánikrohamokra és szorongásra alkalmaztam. Kliensekkel hasonlóképp. Hosszú évek óta tartó szorongásos, fóbiás, pánikos embereknél néhány alkalom és intenzív gyakorlás, használat után, napok vagy hetek alatt foszlottak semmivé ezek az azonosulások, amit hagyományosan pánikbetegségnek, depressziónak, fóbiáknak hívnak. A különböző gyógyszeres vagy pszichikai kezelések során is ’kigyógyulhatsz’ ezekből. Bár, én nem is gyógyulásnak hívom ezt a folyamatot. Szerintem ezek nem betegségek, csak elhittük őket betegségnek. Betegségként azonosultak bennünk. Ezek az azonosulások oszlanak szét az önvizsgálatok során, és a SZORONGÁS többé NEM MEGTALÁLHATÓ!

Ha úgy érzed, hogy itt az ideje egy kicsit másképp találkozni a szorongásos vagy bármilyen más történeteddel, gyere el a legközelebbi, vidéki Élő Önvizsgálatok alapképzésre szeptember 14-15.-n! Bővebben itt!

AMIRE SZÜKSÉGED VAN A KÉRDÉSEK MEGVÁLASZOLÁSÁHOZ

Az alábbi írás egy feladatnak készült a Mélyülő csoportnak, aztán lett belőle egy bejegyzés :-) Imádom a Valóságot! (Amikor épp nem utálom.) :-)
Szeretettel ajánlom Mindenkinek, elmélyülésre!

IGAZ EZ? Nagyon szeretem ezt a kérdést. Olyan egyszerű. És amilyen egyszerű, olyan ritkán tesszük fel. És ha fel is tesszük, olyan összetett, koncepciózus válaszokat adunk, hogy az szinte kibogozhatatlan. Pedig, ha kicsit csendesítjük az elmét - megengedve neki, hogy a gondolatok és érzések szabadon megjelenjenek benne; és megengedve magunknak, hogy ne kezdjünk velük semmit, csak hagyjuk, hadd legyenek - megláthatjuk az igazat. Azt a tiszta igazságot, ami mentes a koncepcióktól, az ítéletektől és a viszonyítástól. Ebben a csendben meglelhetjük azt az igazságot, ami abban a pillanatban a miénk. És honnan tudhatjuk, hogy ez az igazság? Onnan, hogy nincs benne feszültség.

Nincs más dolgunk, csak együtt lenni a hiedelemmel és a kérdéssel: Igaz ez? Úgy is megkérdezhetjük, hogy: Mi a konkrét bizonyíték az adott gondolat igazságára? Pl. Karcsi megbántott! Mi a bizonyíték erre? Mi történt valójában? Mik a konkrét tények? Tudhatom, hogy mi volt a szándéka? Egyáltalán volt-e szándéka? Tudhatom, hogy mi zajlott benne, miközben azt tette/mondta, amivel engem „megbántott”?

Tedd fel a kérdést és várj! Az intellektuális válaszra a feszültség nem vagy csak kicsit és átmenetileg csökken. Az igazi válasz, az igazság felszabadít. Békéssé válsz, innen tudhatod, hogy már nem vagy történetben. Karcsi azt mondta, hogy kövér vagyok. Mihelyst meglátom, hogy a „kövérség” a történetem (az alvilág a „megbántott” történetnél mélyebben elhitt gondolat), abban a pillanatban tud szertefoszlani a „megbántott” történet. (És persze a kövérség is történet, de erre - a történet alvilágára - majd később, egy következő bejegyzésben visszatérünk.)

Próbáld ki azt, hogy amikor éppen feszült vagy, amikor épp történetben vagy, csak vedd észre a feszültséget és a történetet. Amíg a feszültségre a menekülést választod, minden marad a régiben. Ha kész vagy az igazságra, akkor tapasztald meg a feszültséget, engedd meg a történetnek, hogy ott legyen és vedd észre a gondolatot, ami szemben áll a valósággal. Ehhez kell a csendesség. Arra is fordíthatod az energiádat, hogy bizonygasd az igazad. Mindig megbánt. A múltkor azt mondta, hogy kiállhatatlan vagyok. Így is élhetsz. És ha semmilyen feszültséget nem okoz az igazad, boldog ember vagy. Ha viszont ez nem így van, felteheted ezt az egyszerű kérdést és várhatsz.

Ebben a csendes várakozásban sok mindent megtudhatsz magadról, a hiedelmeidről, történeteidről és a Valóságról. Ez az önismeret útja, az önvizsgálat. A csendességben ismered meg magad, születsz újjá. És így már tudatosan élheted ugyanazt az életet, amit az „első” születésednél kezdtél megtapasztalni. Akkor még nem volt történeted, nem voltak viszonyításaid és ítéleteid. A világot és annak működését, amit ezután ártatlanul (hiszen nem tudtad megkérdőjelezni és megvizsgálni) elhittél, most már megvizsgált hiedelmekkel, újra megtapasztalhatod.

A Munka ehhez a megtapasztaláshoz segít hozzá!