A PÁNIK SEM BETEGSÉG

„Hogy mi minősül betegségnek és mi nem, azt az adott kultúra gondolkodása és tudása határozza meg. Az emberek felnőve folyamatosan megtanulják látni és értelmezni a világot. Ennek része az is, hogy bizonyos tünetekről azt tanultuk, az betegség. Az orvoslás, a pszichiátria, a pszichológia számos dolgot megtanított nekünk nevén nevezni, de sokszor ezek a megfogalmazások tévesek. Téves a rosszkedvet és a boldogtalanságot depressziónak és agyi elváltozásnak nevezni, és ugyanígy téves az önmagában veszélytelen spontán pánikot betegségnek beállítani. De arról sem ön, sem sorstársai nem tehetnek, hogy valamit tévesen tanítottak meg önöknek.” Szendi Gábor: PÁNIK Tények és Tévhitek

Ez a bejegyzés a másfél hónapja írt ’A pánik az betegség?’ című írásom folytatása is lehetne. Talán az is, bár nem annak szántam. Az említett írás inkább a tünetek, állapotok szabadabb, ítéletektől mentes megtapasztalását, és az abból fakadó változást mutatta be. Ez az írás a tanult minta, a megkérdőjelezetlen és feszültséggel járó ’tudás’ csapdáját, annak felülvizsgálatát, és az ezekkel kapcsolatos tapasztalataimat taglalja. Talán csak a megközelítésben különböznek, talán másban is. Ha egy ember megérint, megérte leírni! :)

Az Önvizsgálatok hatására tisztán szétvált bennem a tanult értelmezés a tényektől, más szóval a valóságtól. Erről írt Szendi Gábor is a fenti részletben. Hihetetlenül felszabadító, hogy a 'pániknak' nevezett tünetek mára nemcsak ritkultak, de még csak nem is értelmeződnek pániknak bennem! Arra hívlak, hogy ismerd fel Te is, hogy a pánik nem betegség és nem kell félni tőle.

Ha jobban belegondolok, a pánik valójában sosem bántott engem. Semelyik tünet, érzés vagy állapot nem volt veszélyes! Csak az elme, a jövőbe mutató, bizonytalansággal teli és rémisztőnek ható gondolatok tették veszélyessé, félelmetessé. És ezeket a gondolatokat is ’csak’ elhittük rémisztőnek, és megtanultunk félni tőlük.

Ha ezt meglátjuk, megértjük, lehetővé válik a szemléletváltás. És elkezdhetünk tenni azért, hogy változzunk.

A szemléletváltás nem valami átgondolás vagy újraértelmezés, hanem megkérdőjelezés és felülvizsgálás!

A megkérdőjelezés minden tanult minta, gondolat és érzés, értelmezés megvizsgálása. Ami egészen addig tart, amíg elkezdünk átlátni a személyes történetünkön. A történeten, amit az eddigi életünkben megkérdőjelezetlenül hittünk el. És onnan tudható, hogy átláttunk a történeten, illetve annak részein, hogy az addig feszültséggel teli helyzetekben már nem jelenik meg a feszültség. A feszültség, ami járhat félelemmel, elkeseredéssel, boldogtalansággal, dühvel, tehetetlenséggel, szeretetlenséggel vagy akár sikerrel, hírnévvel, pénzzel, boldogsággal is. Ugyanis teljesen mindegy, hogy negatívan vagy pozitívan címkéződik valami. Ha jobban szemügyre vesszük, feltűnhet, hogy azt tanultuk meg, hogy a negatívtól szabaduljunk és a pozitívat tartsuk meg, idézzük elő. Feszültség mindkettővel jár. Hiszen, ha megvan a 'jó állapot', akkor azt meg kell tartani, és el is lehet veszíteni. Ha el lehet veszíteni, az feszültséget kelthet. Ha nincs meg a 'jó állapot', akkor 'rossz állapot' van, ami szintúgy stresszes. A duálisan értelemzett világunkban nincs más lehetőség: vagy jó valami, vagy rossz.

Ez a szemléletváltás olyan 35 éves korom környékén indult és az önvizsgálat teljesíti ki és tette könnyeddé. Akkoriban kezdett feltűnni, hogy jelentősen befolyásolja az érzelmi állapotomat, ha mást akarok, mint ami éppen van. Mondhatom, az élet nagyon kegyes volt hozzám és sorra hozta elém azokat a helyzeteket, amik nem tetszettek. Hol egy helyzetet tartottam elfogadhatatlannak, hol egy emberi viselkedést. Mindegy volt, hogy a Másikkal van bajom vagy saját magammal, nekifeszültem ezeknek a helyzeteknek. Többnyire az ’igazságérzetem’ vezetett a viszonyulásaimban, a hozzáállásomban. Sokszor nagyon határozottan tudtam, ha valami igazságtalan, és többnyire volt is kényszerem ezt kifejezni. Néha elbizanytalanodtam, de ilyenkor bizton számíthattam a Jól Tudom Elmémre, ami addig csűrte csavarta a gondolatokat, amíg végül kiderült, hogy azért csak igazam van.

Ma már jókat mosolygok ezeken az emlékeken, de akkor ez ’vérre’ ment. Az igazam, az elhitt identitásom valóságosnak tűnő léte, azaz az ’életem’ forgott kockán. Nem csoda, hogy a tudattalan énvédő mechanizmusok – amik elsődlegesen a túlélést tartják szem előtt – ilyen aktívan működtek.

Utólag azt is megértettem, hogy ilyen erős segítő-békéltető – az Enneagram 3-as és 9-es személyiség típus a legjellemzőbb rám – azonosulással nem is működhettem másképp.

Olvasd csak újra a fenti Szendi idézetet!

Mindössze azáltal, hogy megkérdőjelezés nélkül szívtuk magunkba, hittük el, amit mondanak nekünk, lettünk azzá, akik most vagyunk. A természettel már nem harcolok, elfogadtam, hogy az elme így működik. Elfogadtam, hogy az elmén keresztül fogjuk fel a dolgokat, és az elme értelmezi olyanná, amilyenek. Megláttam, hogy ez eddig tudattalanul folyt, amivel tudatossá váltam erre a törvényszerűségre. Ez a váltópont! Innen egyre gyakrabban észreveszem, hogy a dolgok történnek, a gondolatok jönnek, a test érzéssekkel reagál, az elme értelmez. És Én vagyok. Vagyok, aki mindezt látja és érzi. Tudatában vagyok a történéseknek. Csak annyi változott, hogy amikor tudatában vagyok, hogy a dolgok, gondolatok és érzések önmagukban nem okoznak se rosszat, se jót, akkor nem szenvedek, nincs feszültség. Ezt előtte nem láttam, azt hittem én vagyok a gondolat és az érzés, és ez az egész velem történik. Azt hittem igazam van, igazamnak kell lennie ahhoz, hogy jól legyek. Azt hittem, hogy a dolgoknak úgy kell lennie, ahogy gondolom, és amikor nem úgy volt, akkor szenvedtem. Volt, hogy rövidebb ideig, mert stratégiákat alkottam a helyzet megváltoztatására vagy egyszerűen kimenekültem belőle. Volt, hogy hosszasan szenvedtem, másokat okoltam, ragaszkodtam az elképzeléseimhez.

Megtanultuk a tünetekről, hogy betegség. Megkérdőjelezetlenül hittük el. Vannak és voltak kultúrák, ahol a tüneteket jeleknek értelmezték. Manapság következményként és – előre tekintve – előzményként is értelmezzük őket. Az Újmedicina a tüneteket természetes, biologikus válaszreakciónak nevezi. Éljük az életünk és reagál a testünk, lelkünk.

6 millió évre teszik az emberszabású majmok és az emberi faj kialakulásának szétválását. Ki tudja, hogy hány millió éve élnek emlősök a földön?! Megismerhetjük a tudósok kutatásai alapján készült feltételezéseket, de az elég biztosnak tűnik, hogy nagyon rég vagyunk itt, mint faj és élőlény. Milyen paradox, hogy a tünetek betegségnek definiálása – ennek az értelmes Homo Sapiens-nek – akár halálfélelmet is okozhat, miközben ilyen ’régóta’ fennmaradt! Egy kutya – feltehetően – nem értelmezi a testi tüneteit. Láthatóan, nem is szenved (annyit)! :)

Érzelmi állapotokat is elneveztünk, megtanultunk értelmezni. Bizonyos testben érzékelhető energiákat elneveztünk rosszkedvnek, majd a hosszabb rosszkedvet megtanultuk depressziónak hívni. Más energiákat jó érzésnek tanultunk meg és a hosszabb időtartamú jó érzést boldogságnak címkéztünk. Ez az működése: észlel, elnevez, értelmez.

’Tévesen’ tanultunk meg dolgokat, mert ’tévesen’ – másképpen értelmezve – tanították meg nekünk. Akiktől tanultuk, azok is így tanulták. Nem vették észre, hogy értelmeznek, és hogy ha az értelmezésük szemben van a tényekkel, akkor szenvednek. Nem voltak erre tudatosak. Most, nekünk van itt pár lehetőség, hogy tudatosodjunk ezekre az emberi működésekre.

Ha elég volt a feszültségből, illetve végre elérte a feszültség a ’célját’, azaz észrevettük, hogy miért van itt, akkor ráléphetünk a tudatosság útjára. Isten vagy a természet jól kitalálta ezt. Ha úgy nézzük a feszültség egy jelzőberendezés! Jelzi, hogy álmodunk! Nem a tényeket, a valóságot látjuk, hanem az értelmezéseket!

Az ÖnMunka – majdnem az unalomig koptatott szavai – erről szól! Kérdőjelezd meg a stresszes gondolataid! Ez a tudatosság és a szenvedéstől való megszabadulás egyik útja!

Aktuális tanfolyamok:

Byron Katie Munka-Módszere Alapképzési Csomag
2014. június 14-15. Jelentkezési határidő: május 16.

Scott Kiloby Élő Önvizsgálatok Alapképzési Csomag (Megtalálhatatlan Önvizsgálat és Szorongás/Félelem Önvizsgálat) 2014. május 31-június 1. Jelentkezési határidő: május 15.

Részletek itt: http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

ÍGY IS LEHETSZ AZ ÉRZÉSEKKEL

Gyakran kapom a kérdést, hogy mit kezdjünk az intenzív, változni nem nagyon akaró, kellemetlen vagy kifejezetten rossz érzésekkel.

Az önvizsgálatok alatt többnyire eljutunk odáig, hogy rálátunk például a tehetetlenség, kilátástalanság vagy a magányosság érzésének okaira. Meglátjuk és meg is értjük hogyan kapcsol be ez az érzés. Néha tudunk vele lenni vagy egyszerűen csak szertefoszlik. Mégis előfordul, hogy olyan elemi erővel tör ránk az érzés, hogy azt gondoljuk-érezzük: Nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel!

Többféleképpen is megközelíthetünk egy ilyen helyzetet. Az egyik lehetőség – nem feltétlenül a legkönnyebb – az, hogy az érzést közvetlenül tapasztaljuk meg. Persze, kinek mit jelent a megtapasztalás :-) Megpróbálom úgy szavakba önteni ezt, hogy befogadható és megérthető legyen.

Először is, a közvetlen megtapasztalás alatt azt értjük, hogy az adott érzést, érzelmet önmagában, gondolatok (szavak és képek) nélkül, mint testi érzetet, pozitív és negatív címkék nélküli energiát tapasztaljuk meg. Amikor ez megtörténik, a címkék, értelmezések lehullanak és marad az energia, úgy ahogy van, feszültség nélkül.

Vegyük a fent említett tehetetlenséget vagy bármilyen, épp aktuális érzést, érzelmet. Ez a tapasztalás akkor a legerőteljesebb, ha akkor csinálod, amikor az érzés éppen elborít. Jól jöhet ilyenkor – főként eleinte – egy képzett facilitátor is!

Szóval, itt van veled az érzés. Tombol, mint egy vihar. Amit ilyenkor – teljesen tudattalanul – csinálunk az az, hogy automatikusan elhisszük az érzéssel együtt felbukkanó gondolatokat. Például a tehetetlenség érzéséhez kapcsolódó ’ha a gyerekem nem tanul, akkor nem viszi semmire az életben’. Vagy amikor azt érzem, hogy elkeseredek, mert ’az apám nem veszi észre, hogy folyton megbánt’, vagy a félelem érzéshez tapad a ’meg fogok bukni a vizsgán’ gondolata. Lehetek a másikkal kedvesen kérő vagy határozottan utasító, esetleg mérgesen kiabáló, a helyzet látszólag mit sem változik. Rajtam meg egyre jobban eluralkodik az említett példák tehetetlenség, elkeseredés vagy félelem érzése.

Mindössze annyi történik, hogy a sok gondolat és az érzés közepette valahol elveszek, összezavarodok. Az egész azért tud így lenni, mert nem vagyok tudatában, hogy mi is történik. Azt hiszem, hogy az elmémben sorakozó gondolatok és a testemben lévő érzések én vagyok, és ez a valóság.

Most akár el is kívánhatsz engem a jó fenébe, mert hogyan is írhatok neked olyat, hogy amit megélsz az nem te vagy, az nem a valóság!

Teljesen érthető ez számomra. Én is ezt gondoltam, amikor először találkoztam ezzel. Ezért is fontos tisztázni, hogy mit értek az alatt, hogy a gondolatok és érzések nem te vagy és hogy nem valósak.

Az érzés, érzelem a következőkből tevődik össze:

1. A tehetetlenség és bármilyen más érzés csak úgy létezik, hogy:
   Van hozzá egy leírt szavunk: pl. TEHETETLENSÉG. Az érzéshez hozzákapcsolódott a szó.
2. Az érzéshez hozzákapcsolódtak képek: pl. a szülő, testvér - vagy saját magam - egy helyzetben hogyan néz ki, milyen a testtartása, arckifejezése.
3. És az adott helyzetekben megjelenő testi érzet is hozzákapcsolódott. Pl. kimegy a kézből-lábból az erő vagy gombócérzet keletkezik a torokban.
4. Végül megtanultuk, hogy ez mit jelent: pl. akkor vagyok tehetetlen, amikor bármit is csinálok, a helyzet, dolog, személy mégsem változik. Megtanultuk az értelmezést. Ezt halhattuk, láttuk a szülőktől, nagyszülőktől, testvérektől, óvónénitől stb., és így értelmeződött bennünk.

Ez a megközelítés fura lehet, ha először találkozol vele ebben a formában. Az önvizsgálatok során a fenti megközelítést sajátíthatod el. És a megközelítés erre a tapasztalásra egy nagyon gyenge szavacska J

Amikor elönt az érzés, egyszerűen csak csukd be a szemed és ülj bele a kellős közepébe. A figyelmedet irányítsd a megjelent testi érzetre. Az adott érzelemhez, érzéshez többféle testi érzet is tapadhat, kapcsolódhat. Lehet, hogy a gyomrodban érzel feszültséget, lehet, hogy a mellkasodra nehezedik valami vagy a torokban érzel gombócot. És lehet, hogy figyelsz befelé és épp semmit sem érzel. Ilyenkor az elme képes olyan zakatolásba kezdeni, hogy a gondolatoktól nem tapasztalsz testi érzetet. Ez teljesen normális én-védelmi mechanizmus. A testi érzet mindig ott van, csak éppen nem érzékeled. Ha nem lenne, akkor nem tudnád rosszul vagy feszültnek érezni magad.

A facilitátor pont ebben tud segíteni neked. Ott tart az érzelemben, felhívja figyelmed a felbukkanó szavakra, képekre és segít megtalálni és visszakerülni a testi érzethez. Ilyenkor ő a tudatosságod. És ahogy haladsz önvizsgálatokban, megtapasztalhatod azt, hogy te, önállóan is képes vagy tudatában lenni a gondolatoknak és érzéseknek. Megtanulod ezt a fajta nézést és jelenlétet.

Tehát ülsz az érzelmi vihar kellős közepében. Hogyan? Úgy, hogy tudatában vagy a gondolatoknak (mint pl. tehetetlen vagyok, a gyerek nem tanul, hiába beszélek neki stb.) és figyelmedet a testedbe irányítod, megfigyeled, mit érzel. Ha olyanok jönnek, hogy dühöt vagy elkeseredést érzel, akkor tudatosítsd, hogy ezek is érzelmeket kifejező szavak, gondolatok. Nem ilyeneket keresünk, hanem testi érzeteket! Csak legyél tudatában a szavaknak. Felbukkanhatnak képek is az elmédben, mint pl.: a gyerek a gép előtt játszik. Ezeknek is legyél tudatában és figyelj befelé, a testi érzetre.

Amikor megvan az érzet (gombóc, nyomás, feszítés vagy bármi más), csak legyél vele. Merülj el benne, érezd, figyelgesd, tapasztald. Ha észreveszed, hogy újra gondolatokkal foglalkozol, csak legyél ennek tudatában és irányítsd vissza a figyelmed az érzetre. Ezt folytathatod egészen addig, míg csak az érzet marad, feszültség nélkül.

Erőteljes, sokáig elfojtott érzelmek kerülhetnek felszínre az önvizsgálat, az érzet tapasztalása közepette.

Lehet, hogy ez a testi érzet félelmetesnek, fenyegetőnek tűnik a számodra. Ilyen esetekben szintén nagy segítség a facilitátor, aki megfelelően képzett abban, hogy addig vigyen a tapasztalásban, amíg ez a fenyegetés szertefoszlik.

Fontos hangsúlyoznom, hogy az esetek többségében, eleinte a képzett facilitátor támogatása, tapasztalata elősegíti a folyamatot! Ez megkönnyíti az elindulást és elkerülhetővé teszi a téves következtetések levonását, és az ebből adódó nagyobb, hosszabb ideig tartó feszültséget.

A testi érzet önmagában való, gondolatok és érzések nélküli, tapasztalása egészen új perspektívába helyezi az életet. Az érzések és gondolatok szabad áramlása felszabadítóan hat az egész életünk megtapasztalására. A feszültséget keltő gondolatoknak és kellemetlen érzéseknek való ellenállás megszűnésével kinyílik a kapu valódi önmagad megtapasztalására.


Ha nem csak kukucskálni akarsz ezen a kapun túlra, hanem át is mennél rajta, hogy körülnézz ott is, gyere el az év utolsó alaptanfolyamaira!
BYRON KATIE Munka Önvizsgálat október 26.-n és SCOTT KILOBY Élő Önvizsgálatok november 2-3.-n.
Részletek az alábbi linkre kattintva:
http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

KIÚT AZ ÍTÉLETEK ÁRNYÉKÁBÓL

Az elmúlt években egyre intenzívebb a megtapasztalásom arról, hogy a bennünk megjelenő ítéletek milyen módon gyakorolnak hatást az életünkre.

Az számomra kétségtelen, hogy ezek az ítéletek – vagy nevezhetjük őket megtanult, elhitt értékrendszernek, viszonyítási pontoknak, identitásnak is – és a velük együtt járó gondolat és érzés, érzelem sokaság időnként feszültséget hoznak az életünkbe.

Arra láttam rá és csodálkozom rá nap, mint nap, hogy az említett ítéletek teljesen automatikusan jelennek meg bennünk. És ez vonatkozik a „pozitív” és „negatív” ítéletekre is. Azért tettem idézőjelbe ezeket a szavakat, hogy kiemeljem – még az ítéletet is megítéljük. Pozitívvá és negatívvá bélyegezzük. Persze ez is automatikus. Gondolhatjátok, hogy nem az. Mondhatjátok, hogy: Én tudatosan, átgondolva, józanul ítélek, értékelek, viszonyítok. És persze ezekkel semmi baj nincs. Nem arról van szó, hogy mondjuk akár egy súlyos bűncselekményt is hagyjunk figyelmen kívül. Mindössze arról, hogy amennyiben egy helyzetben valakit vagy valamit megítélünk és ez bennünk feszültséggel, rossz érzésekkel és kusza gondolatokkal jár, akkor ugyanabban a helyzetben ott a lehetőség a változásra is. A feszültség a mi ébresztőóránk. Ott csilingel szüntelen, amikor az ítéleteinkkel szembe megyünk a valósággal. Amikor azt gondoljuk, hogy valaminek nem úgy kéne lennie. Miközben éppen úgy van. Csak ez a pici ellenállás a valóságnak, annak ami épp van, mekkora feszültséggel jár!?

Visszatérve az automatikus működéseinkhez, megfigyelted már egy napodat percről percre úgy, hogy mennyire vagy tudatos, a jelen pillanatot teljesen megélő és mennyire tudatosság nélküli robot?

A legmeglepőbb tapasztalataim ezekből a robot üzemmódokból fakadnak, amikor értetlenül állok egy cselekedetem, érzésem, gondolatom vagy mondatom előtt (illetve után). Nem értem, hogyan történhetett, hogy gondolhatok vagy érezhetek ilyet, hogyan mondhattam ezt és ezt. Mintha nem is én csináltam volna. Valószínűleg veletek is fordult elő már ilyesmi.

Engem ezek a nem tetsző, automata működések indítottak el azon az úton, amely mentén, szépen egyesével, találkozok és ránézek az adott helyzetekre. Az is megfigyelhető, hogy kerültek ezzel teljesen párhuzamosan az életembe azok a lehetőségek, amik ezt a folyamatot segítik.

Jelenleg a legnagyobb segítség a számomra a Munka, Byron Katie hiedelem megkérdőjelező, valóság vizsgálata és Scott Kiloby Élő Önvizsgálatai. Ez a két módszer nagyban támogat ezen az úton.

Hogyan alakulnak ki az ítéleteink? A kérdés megválaszolásához a születésünkig kell visszamenni. (Lehet, hogy ez előtt is lehet keresgélni, de erre nekem nincs rálátásom.)

Szerencsére vannak gyermekeim, akiknek ott voltam a születésénél és a felnövekedésüknél. A sajátomra ugyanis nem emlékszem, csak úgy 3-4 éves koromtól. Pedig az életünk első 3-4 éve a legmeghatározóbb az ítéletek kialakulása szempontjából.

A megszületett gyermekeimen mind a születésük pillanatában, mind az első hónapokban azt láttam, hogy teljesen rendben vannak mindennel. Persze nekem is megvoltak a történeteim, hogy azért sír, mert fáj a pocija stb. Mégis, ahogy néztem őket, néztem a szemükbe, valami olyan határtalan békesség sugárzott belőlük, amire nincsenek szavaim.

És ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, évek szépen megtanulták tőlünk, hogy mi jó és rossz, kellemes és fájdalmas, szép és csúnya és így tovább. Megtanultak viszonyítani és ítélkezni. És ez az élet rendje. Teljesen természetes. Persze, egy tudatosabb létezésben, egy tudatos szülő biztosan másképp nevelné fel a gyermekét. Az is rendben van. És az is, amiben én nőttem fel, amiben én neveltem fel a gyermekeimet. Én ezen keresztül jutottam idáig és ezen tapasztalások szolgálnak alapul a további életemhez.

Most, a tapasztalataimmal, már tudatosabban, jelenlévőbben, mélyebben tudom megélni az életet. És minden egyes apró vagy nagy stressz abban segít, hogy ráláthassak a még meglévő ítéleteimre. Csodás folyamat.

Gyermekként megtanuljuk a dolgokat olyannak, amilyennek a környezetünk, legfőképpen a szüleink, mutatják meg nekünk. Ártatlanul (hiszen nincs választásunk abban, hogy hiszünk-e nekik vagy sem) és megkérdőjelezetlenül szívjuk magunkba a tudást, tapasztaljuk az életet így a szülők és a környezet szemüvegén keresztül. És azonosulunk énné, aki valójában (ebből a szempontból vizsgálva) nem is mi vagyunk. Aztán meg időnként igen szenvedünk ettől az "illúzió éntől".

Felnőttként – sőt tinikkel is dolgozva, látva a nyitottságukat – akár már gyerekként is rátekinthetünk ezekre az ítéletekre és viszonypontokra, melyek oly sokszor korlátozzák a szabad megélésünket.

Az ítéletek kedves segítők. Állhatatosan és következetesen figyelmeztetnek arra, hogy velük élni milyen. És utat nyitnak afelé is, hogy nélkülük milyen.

Ha már Te is kíváncsi vagy, hogy milyen a kivezető út az ítéletek árnyékából, nézd meg az általam nyújtott lehetőségeket itt a http://a-munka.blogspot.hu/ aloldalain!