NEM TUDNI

Vannak dolgok, amit nehéz szavakkal kifejezni és könnyű félreérteni, félreértelmezni. A ’Nem Tudás’ is ilyen.

Abban a világban, amiben élünk, felnőttünk a ’Nem Tudás’ nem elfogadott. Mindent tudnunk kell, sőt jobban kell tudnunk, mint a Másik. Ez ívódott bele a zsigereinkbe: tudni szükséges, jó dolog, nem tudni elrejtendő, megváltoztatandó, rossz dolog.

Ezzel együtt, talán észrevettétek már, hogy minél többet tanultok és tudtok, annál inkább szélesedik a tudnivalók tárháza és motivál arra, hogy még többet tudjunk. Ahogy nő az ismeretünk, úgy csökken a relatív tudásunk. És ha csak ezt a tágulást veszed észre, és úgy érzékeled, hogy egyre többet kell tudnod, az igen frusztráló tud lenni. Csak épül a tudás, gyűlik az információ, viszont a tudástól várt megértés, béke vagy boldogság közben gyakran nem élődik meg vagy elillan.

Mintha a tudás, a megértés megrekedne egy szinten. Ahol megreked, az az intellektuális szint, ami egyébként nagyon hasznos a praktikus életünkben. Abból a tudásból, amiből az intellektus táplálkozik, nincs rálátás másra, csak az addig információként, tudásként beépült, beégett gondolatokra, érzésekre és cselekedetekre. Sőt, sokszor ezekre sem. A kiegyensúlyozott, boldog és szeretetteli élethez azonban az intellektuális szint kevés. Ehhez az életminőséghez váltás szükséges. Valamiféle nézőpontváltás. Mondhatnánk ezt magasabb szintnek vagy következő lépcsőfoknak, de ez azt a gondolatot szülheti, hogy ez jobb, ez elérendő, ami továbbra is ott tarthat az intellektuális szinten. Mi viszont lépnénk, de akkor hova? Hogyan juthatunk túl az gondolatiság szintjén?

Megfigyelheted, hogy amikor boldog, békés és kiegyensúlyozott vagy, akkor mi is történik pontosan. Mi jár olyankor a fejedben, milyen érzéseid vannak és mennyire igazodik az elképzelésed az aktuális élethelyzetedhez.

A megfigyelés, a gondolatok és érzések észrevétele, a lelassult, csendes levés segít abban, hogy az említett váltás megtörténhessen. A kíváncsiság az újra, és az eddig megszerzett tudás félretevése nyitja ki a kaput a ’Nem Tudás’ világába. Félreteszem azért, hogy más is beleférjen a perspektívába.

Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtünk mindent és majd csak bámulunk ki a fejünkből, nem reagálva az élet történéseire. Csak az előítéleteink, berögzült gondolati és cselekvés sémáink válnak átláthatóvá, szétoszlatva ezzel ezek megkérdőjelezhetetlen igazságát.

Például 'tudom', hogy a szomszédom kárörvendő és rosszindulatú. Ez intellektuális szinten zavaró, feszültséget kelt bennem. Ez az ítélet azért jelenik meg bennem, mert megtanultam, hogy milyen a kárörvendő és rosszindulatú viselkedés, és szegény szomszédom valamennyire megfelel ennek. Persze azt, hogy mi zajlik a szomszédomban, azt valójában nem tudom, csak elképzelésem, történetem van róla. A történetem meg igazából bennem zajlik, semmi közvetlen köze nincs a szomszédhoz. A szomszédomról szóló történet a fejemben megkérdőjelezetlen és igaznak hiszem. Ez a Tudom. Tudom, hogy ő milyen, mit gondol és mit, miért tesz. Hahaha…és ezt tényleg elhiszem?!

Az elme, legalábbis ez az ’Én Tudom’ része, elhiszi. Mi több, Szent meggyőződése, hogy az, ami gondolatban megjelenik benne, az igaz! És még az 'érzései' is megtámogatják a sztoriját. Ebben él, és ragaszkodik az igazához. Nagyjából úgy, mintha az élete függne ettől. (megjegyze, az elme számárá az igazánák, az illuzórikus valóságának elvesztése egyenlő a halállal.) Pedig valójában ez a ’tudás’ vágja el a másik embertől és saját magától is. Ez tartja feszültségben és ettől szenved. Pont azt nem éri el, amit szeretne. Mert szeretné jól érezni magát, szeretne szeretni, kiegyensúlyozottnak, békésnek lenni.

A ’Nem Tudom’ mérhetetlen szabadságot ad. De szükséges hozzá az, hogy lásd: az ’Én Tudom’-mal csak a mókuskerékben hajtasz. Kell hozzá ez a tapasztalat. Amikor ezt meglátod, jöhet a munka. Mert nem adják ingyen a ’Nem Tudom’ szabadságát. Sokáig járjuk az ’Én Tudom’ útját, mélyen átitatódunk a hiedelmekkel, amik ezen az úton ránk ragadnak. Sokáig tanuljuk azt, hogy ez Én vagyok! És ezt nem is lehet elfelejteni. Nem is kell elfelejteni. A ’Nem Tudom’ teljesen békés az ’ÉN Tudom’-mal. Az ’Én Tudom’ viszont egyáltalán nincs kibékülve a ’Nem Tudom’-mal.

A ’Nem Tudom’-ba minden belefér. Belefér a szomszéd bármely megnyilvánulása. A ’Nem Tudom’ békében van a szomszéddal, bármilyen legyen is ő. Nem akarja megváltoztatni. És ez nem azt jelenti, hogyha a kedves szomszéd rendszeresen éjjel kettőkor bömbölteti a hifit, akkor nem kérem meg, hogy halkítsa le, vagy nem keresek valamilyen módot arra, hogy ez megváltozzon. A ’Nem Tudom’ nem fojtja el az érzéseit és nem temeti el a gondolatait. Mindössze feszültség nélkül létezik és teszi azt, amit. Megteszi, amit lehet. És ha feszültség keletkezik, akkor érzékelhető, hogy átcsúsztam az ’Én Tudom’-ba. Pont a feszültség a jelzőberendezés.

Én az önvizsgálatokban találtam meg az utat, ami elvezet ide. Már nem keresem. Itt van. Már sokszor nem tudom. Nem kell tudnom. A dolgok maguktól alakulnak. Én meg alakulok velük.

Ha már annyit 'tudsz', hogy szeretnél kicsit 'nem tudni', akkor nézz körül az önvizsgálatok világában!

Várlak szeretettel itt a blogon, a Facebook Önvizsgálatok oldalon és a zárt csoportban, illetve az alábbi programok bármelyikén!

BYRON KATIE - Munka Alapképzési Csomag ONLINE (2014. január 14.-i kezdéssel)

Aktuális ÖnMunka Tanfolyamok, Tréningek

A TÉPŐZÁR-HATÁS

Ha beindult a nyáltermelődésed miközben a képeket nézted, máris megtapasztaltad a Tépőzár-hatást.

SZERELMES ÖLELÉS

Ha eszedbe jutott egy emlék a fenti két szóról vagy arra gondoltál, hogy milyen jó is lenne egy ilyen ölelés, akkor megint megtapasztaltad a Tépőzár-hatást működés közben.

És amennyiben akár a képek nézése, akár a szavak olvasása közben megjelent a testedben bármilyen érzés, érzet, megint csak a Tépőzár-hatással találkoztál.

Ez a hatás, ez a működés meghatározza az életünk minden egyes percét. Az elme úgy működik, hogy bizonyos képekhez bizonyos szavakat és érzeteket tapaszt, tépőzáraz hozzá. Fontos, hogy ezek az összekapcsolódások nem fixek. Némi tudatos figyelemmel elválaszthatóak egymástól.

No, de miért van erre szükség, kérdezheted? Miért kellene szétválasztani? Enni jó, szerelmesen ölelni meg lehet, még jobb. Hát, elsősorban nem is a ’jó’-nak ítélt dolgokkal kapcsolatban szoktuk használni.

Ha felidézel egy számodra kellemetlen helyzetet, képet, szót vagy érzést, akkor viszont máris itt van a jelentősége.

GYENGE VAGY! UNALMAS VAGY! ÖNZŐ VAGY! UTÁLATOS VAGY! TEHETETLEN VAGY! BÉNA VAGY!

Ezeket a szavakat olvasva, nagy valószínűséggel, elindult benned valami pici rossz érzés, felidéződött egy kellemetlen helyzet vagy beindult a gondolat áradat. Talán gondolatban védekeztél, menekültél vagy megrémültél. És az is lehet, hogy csak elgondolkodtatott a fenti pár szó.

Ha látsz az utcán egy balesetet vagy éppen két embert, akik kiabálnak egymással, vagy a mögötted álló autós ráfekszik a dudára, azonnal beindulnak az érzések és a gondolatok. Ez a tépőzár-hatás, és ezekben az esetekben már lehet, hogy szükséged lenne arra, hogy szétválaszd a képeket, szavakat és érzeteket egymástól.

Scott Kiloby, az Élő Önvizsgálatok atyja, az találta, hogy a bennünk keletkező feszültség egy olyan történet, ami az adott helyzethez tartozó szavak, képek és érzetek összetapadásából áll. Hogy a dolgok elkülönülve nem léteznek és hogy mi (mint egyén) sem vagyunk elkülönülve egymástól és a dolgoktól.

A feszültség (és minden más dolog) a következőkből áll össze:

-          a FESZÜLTSÉG SZÓBÓL, és összes hozzá kapcsolódó szóból

-          olyan KÉPEKBŐL a fejünkben, amikhez feszültség kapcsolódik

-          és TESTI ÉRZETEKBŐL, amiket a feszült helyzetekben szoktunk érezni

Ezek együtt tudnak a feszültség lenni.

A tapasztalataim azt mutatják, hogy nem szeretünk feszültek lenni. Próbálkozunk is megszabadulni ettől az érzéstől vagy valahogy feloldani. Ez hol sikerül, hol nem. És a feszültség újra fel-feltűnik az életünkben. Olyan, mintha nem sok hatásunk lenne rá. Amikor meg konkrétan feszültek vagyunk, inkább még erősödik is, mikor szeretnénk eltüntetni.

Az én életemben akkor lett ennek jelentősége, amikor a feszültség több területen és egyre gyakrabban jelent meg. Nem is értettem, hogy mi történik, mert alapvetően nyugodt embernek ismertem magam.

Amikor elkezdtem megtapasztalni a Tépőzár-hatás működését, amikor elkezdtem tudatossá válni az elme működésére, akkor láttam rá, hogy a nyugodtság és a feszültség nem több, mint a gondolatok és érzések összekapcsolódása. Amióta megértettem a Tépőzár-hatást, azóta nem érzem rosszul magam, amikor egy nagyon beteg emberrel találkozom. Nem kell rettegnem, amikor egy intenzív és ismeretlen érzés van bennem. Nem kell szenvednem attól, ha valamelyik szerettem szomorú vagy ideges.

És ez nem azt jelenti, hogy érzéketlenné váltam. Mindössze arról van szó, hogy egy ilyen helyzetben nem azonosulok a felmerülő gondolatokkal és érzetekkel. Ha meg mégis, akkor van lehetőségem megvizsgálni és megtapasztalni újra a Tépőzár-hatást működés közben. És van lehetőségem találkozni az azonosulásokkal.

Sokakkal dolgoztam az elmúlt 3 évben és amikor a klienseket megismertetem ezzel az alapvető és automatikus működéssel, minden egyes esetben oszlik a feszültség, tovatűnik a rossz érzés, semmivé válik egy pánikroham vagy szorongás.

A Tépőzár-hatást megfigyelheted az életed bármely pillanatában. Az Élő Önvizsgálatokat pedig megtanulhatod az Alaptanfolyamon, a Mélyítő Kurzusokon és a Tematikus Tanfolyamokon.

ÉLETÜNK AUTOMATIZMUSAI ÉS A TUDATOSSÁG

Az életünk automatizmusok sorozata. Minden pillanat automatikusan következik az előtte lévőkből. Nézz csak meg egy csecsemőt. Alszik, kinyitja a szemeit, néz, sír, elhallgat, néz, gügyög, mozog, ásít, sír, néz, alszik. Teljesen automatikus. (Mindeközben lélegzik, ver a szíve, működik az idegrendszere, az egész hihetetlenül összetett szervezete – egyszerűen, önmagától működik, automatikusan.) Mi is így vagyunk ezzel, a szervezetünk is, és alapvetően minden működésünk automatikus. Mint egy robot a programját, úgy követjük a gondolatokat, az érzéseket és cselekszünk.

Annyi különbség van csak a csecsemő és egy nagyobb gyerek vagy felnőtt működése között, hogy a csecsemő nem értelmezi a történéseket, és véleményem szerint nem szenved. Még nem tanulta meg. Mi meg igen. A felnőtté válásunk folyamán szépen megtanultunk értelmezni, megtanultuk a szüleink történeteit, értelmezéseit az életről. És a történetük a saját történetünkké vált. Persze ez is automatikus, nem volt választásunk abban, hogy elhisszük-e azt, amit közvetítettek felénk, amit mondtak vagy mutattak nekünk. Minden teljesen automatikusan épült be az identitásunkba. Ez félelmetesnek és idegennek tűnhet, és joggal mondhatod, hogy ’én az akaratom szerint cselekszem’.

Már a Bibliában is leírták, hogy van szabad akarat. Vajon mit érhettek ezalatt?! Nekem annyit jelent, hogy mehetek szembe a Valóság/ Isten akaratával. Nincs megtiltva. Így szabadon megtapasztalhatom, hogy ez szenvedéssel jár.

Kétféle ’akaratot’ szükséges különválasztani. Isten/Univerzum/Valóság (és a csecsemő) akaratát és a gondolatokkal, érzésekkel, cselekedetekkel azonosult ember akaratát. Ezen két akarat szembenállásából fakad a feszültségünk, és a két akarat egyezéséből a békénk. Nekem úgy tűnik, hogy az automatizmus is Isten, az Univerzum vagy a Valóság akarata.

Visszatérve a felnövekvésünkhöz, a szüleinken keresztül elhisszük, megtanuljuk a világot, a környezetünket, magunkat értelmezni. Beazonosulunk. Majd, egy-egy pillanatra, kizökkenünk. Elkezdünk rálátni először magunkra, majd később a történetekre, az értelmezésekre is.

Az első ilyen rálátások egyike, amikor a tükörbe nézve nem azt mondjuk, hogy ’baba’, hanem azt, hogy ’én vagyok’. Ez és még sok hasonló magunkra látás fordul elő az életünk folyamán. Később olyan is lehet, hogy egyszerűen csak észrevesszük a létezésünket, hogy vagyunk. Néha talán az is előfordul, hogy nem azonosítjuk magunkat azzal, akik vagyunk. Ez furán hangozhat és valószínű, hogy veled is előfordult már, hogy azon tűnődtél, hogy ki ez. Aki így gondolja vagy érzi. Aki ezt csinálja. Ezeket a pillanatokat hívjuk a tudat/elme önmagára ébredésének. Ezek azok a pillanatok, amikor észrevesszük az életünk egyes helyzeteiben, hogy teljesen automatikusan működünk. Ezekben, az eleinte idegennek tűnő pillanatokban tudatosodunk az automatikus működésekre, és ekkor indulhatunk fel az önfelfedezés tudatos útján. Ezek a pillanatok egy másféle öntudatra ébredés hírnökei, az első lépései annak a változásnak, ami a Tudatosság felé vezet. (Itt is meg kell jegyeznem, hogy kétféle tudatosságot különböztethetünk meg: a hétköznapi értelmezésű tudatosságot – a dolgokkal azonosult, elkülönült-individuális, én XY vagyok, házas stb. –, illetve azt a tudatosságot, ami nem azonosul a nevével, testével, helyzetével, gondolataival és érzéseivel, nem különül el a környezetétől, egy a mindenséggel.)

Mindenki tart valahol ezen az úton. Lehet, hogy már több, hosszabb rövidebb, öntudatra ébredésed is volt már, és még mindig szenvedsz időnként. Lehet, hogy türelmetlen vagy, akár kételkedsz is abban, hogy ez az Azonosulatlan Tudatosság létezik-e egyáltalán. Én is itt tartok. Tudatossá válni nem egy csettintés, nem egy ’aha’ élmény, nem egy csinálás. Tudatossá válni egy folyamat, maga a folyamat. A tudatosság folyamatos. Amikor nem vagyok tudatos, amikor automata robot üzemmódban vagyok, akkor ez a folyamat épp megszakad. Ez nem jó vagy rossz, ez van a dualitás és a gondolatokkal/érzésekkel azonosult én világában.

A ráeszmélést, az öntudatra ébredést, ezeket a pillanatokat meg lehet támogatni, elő lehet segíteni. A tudatosság nem más, mint ezeknek a pillanatoknak az összessége. És az a jó hír, hogy egyszerre mindig csak egy pillanat létezik. Nem kell előreszaladnunk a jövőbe, nem kell félnünk, hogy mi lesz, ha a következő pillanatban nem leszünk tudatosak. Ha behozod a figyelmedet a most-ba, ebbe az egyetlen-folyamatos pillanatba, máris tudatos vagy. Ha közben észreveszed a beinduló gondolatfolyamot, akkor is tudatos vagy. Ha viszont azonosulsz a gondolatfolyammal, hiszel a gondolatoknak, akkor épp nem vagy annyira tudatos. Ne haragudj ezért magadra! Ha egy járni tanuló kisgyerek minden elesésnél haragudna magára, az jelentősen lassítaná abban, hogy megtanuljon járni. De a kisgyerek – nem tudatosan – ’akar’ járni. ’Akarja’ utánozni a nagyobbakat. És lehet, hogy ez nem is ’akarás’, egyszerűen csak csinálja. Nincs olyan története, hogy nem fog tudni megtanulni járni.

Csak egy történet választhat el a Valóságtól! A kisgyereknek még nincs ilyen története, ezért nem szenved attól a gondolattól, hogy pl. a sok elesés gátolja abban, hogy megtanuljon járni vagy attól, hogy ő béna és nem fog megtanulni járni. Ő még nem értelmezi a helyzetet, egyszerűen átéli.

Amikor azonosulva vagyunk (pl. esetlen vagyok), automatikusan működünk, akkor nem tudjuk a történést (pl. elesünk) önmagában megélni. Az elme értelmezi a helyzetet és azt mondja, hogy béna vagy, esetlen vagy, öreg vagy stb. Amikor értelmezés nélkül élünk át egy helyzetet, egy elesést, akkor egyszerűen elesünk, elesve vagyunk és felállunk. Ebben nincs feszültség, nincs ítélet vagy értelmezés. Ilyenkor csak van-ás, létezés van.

Most, ebben a pillanatban, is itt a lehetőség, hogy ennek (a puszta, történet nélküli, létezésnek) tudatában legyél. Mindig, minden pillanatban itt van a lehetőség.

Az ÖnMunka két módszere csodás segítői a jelen – puszta, történetektől mentes – megtapasztalásának.

Mindkét módszer feltárja az automatikus működéseket, a történeteket, az azonosulásokat. Majd radikálisan és mégis gyengéden tapasztaltatja meg a Valóságot. Olyan átalakulásban lehet részed, amiről fogalmad sem volt.

Aktuális tanfolyamok:

http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

Illetve ezen a blogon a jobboldali menüsorban.

VISSZATEKINTÉS

"Visszatekintve az életedre rájöhetsz, hogy egy nagyon különleges személy követte végig azt: 
TE MAGAD! És még nem késő újra azzá a különleges személlyé válni." Ismeretlen szerző

2010 karácsonyán Byron Katie Négy kérdés című könyvét olvasva úgy tűnt, hogy - cirka 15 év kevésbé tudatos és 5 év intenzív önismereti út bejárása után - az élet működésének esszenciáját kaptam a kezembe. A kérdések egyszerűsége, a rálátás történetekre kíváncsisággal töltött el. Persze két év elmúltával látom, hogy az első találkozásom a Munkával még nagyon intellektuális volt. És az intellektussal semmi baj, hiszen az ember élete így épül fel, az intellektuson keresztül épül az identitásunk. Egyszerűbben fogalmazva elhisszük azt, akik vagyunk. Tapasztalatokat szerzünk, gondolatok és érzetek jelennek meg bennünk és ezek összefonódásából állunk össze. Ez is egyfajta tudatosság. A Munka segítségével egyre inkább ráláttam, hogy a tudatosság sokkal szélesebb, mélyebb - és még ki tudja milyen dimenziókon - spektrumon mozog.

A kíváncsiságom a 2011 év eleji ÖnMunka alaptanfolyamig vitt. Ez volt az első „élő” megtapasztalásom a Munka világában. Már az első vezetett meditáció hazavágott (nem én gondolok??). Megtudtam, hogy van Jól Tudom Elmém és ezzel el is kezdődött az a folyamat, melyben egyre többször láttam meg a működését. Az egyszerűsége még itt is tetszett, bár az elmém helyenként igencsak tiltakozott, bonyolított és menekült. Már látszott valami ’más’, ami ismeretlen volt szemben az időnként igen kényelmetlen, de jól megszokott működésekkel. Őszintén szólva úgy mentem az Alaptanfolyamra, hogy én már csak egy-két lépésre vagyok a megvilágosodástól. Túl voltam már komoly betegségeken, váláson, válságokon, csodás meditációkon. Nos, valóban egy-két lépésre voltam, csak nem a megvilágosodástól, hanem attól, hogy rájöjjek: ez nem egy-két lépés és hogy nem is a megvilágosodásról szól. Néha úgy éreztem, hogy inkább távolodok ettől az áhított állapottól. Most meg nem tudom, hogy egyáltalán létezik-e. És ez a két éves utazás megmutatta nekem, hogy ez a tudás egyáltalán nem is fontos.

A lelkesedésem viszont nem csökkent és éltem a különböző tematikus napok adta lehetőségekkel, miközben egyre többet használtam a Munkát, hiedelmeket kérdőjeleztem, ítélkező lapokat töltöttem ki, dolgoztam fel és jóvátevő leveleket töltöttem ki. És az is igaz, hogy sokszor elakadtam, elkeseredtem és egy-egy hétre abba is hagytam az önvizsgálatokat. Többször előfordult, hogy egy hiedelem megkérdőjelezése után újra és újra hittem az adott, már megvizsgált gondolatnak. Ilyenkor úgy éreztem, hogy már nem itt kéne tartanom. Ezen az úton ez sokszor előfordul. És a „Már nem itt kéne tartanom.” is csak egy gondolat. Ha hiszünk neki szenvedünk, ha megvizsgáljuk nem!

2011 nyarán két különleges esemény várt. Katie néni Bécsben tartott workshop-ot és Andi szervezett egy 8 napos tábort. Mindkettő különleges élmény volt újabb tapasztalatokat, megéléseket és lendületet adva a további önvizsgálatokhoz.

Összejövetelek, tematikus napok, csodás megtapasztalások és még csodásabb mélypontok váltogatták egymást. Voltak fizikai és érzelmi nehézségek. És volt a Munka. Mindig ott volt és segített, ha használtam. Döbbenet hegyekkel találkoztam. Olyan automatikus, ahogy elhiszek egy gondolatot, olyan mélyen hívődött el némelyik, hogy szinte fejbe vág, hogy észrevegyem. Mint, ahogy egy hegy tornyosul elénk, eltakarva azt, ami mögötte van. A Munka, az önvizsgálat a hegymászás. A hegy ott van, ahogy a gondolat is. Nem tudom eltüntetni és nem is kell. A hegyet meg lehet mászni, a gondolatot meg lehet vizsgálni. A hegyeket mindig szerettem és mára a gondolatokat is megszerettem. A gondolat nem kinyírandó ellenség. Nem tudom, honnan kerülnek a ’fejembe’ és ez nem is az én dolgom, ahogy egy hegy ott léte sem.

Időközben másokkal is elkezdtem a Munkával dolgozni. Nekem ez is különleges élmény. Látni, ahogy a másik járja az utat. Látni magamat a benne, a történeteimet a történeteiben. Régebben azt hittem tanítani fogok, ma úgy gondolom, engem tanítanak. Mindenki, akivel találkozom.

2012 közepe hozta a lehetőséget, hogy megismerjem Scott Kiloby Megtalálhatatlan Önvizsgálatát, mely bennem mára a legteljesebb összhangba került a Munkával. Ez a módszer mélyebb megtapasztalást adott a valóság és az értelmezések közti különbözőségben. Ez a módszer megmutatta, hogy minden értelmezés. Hogy a szenvedés is csak történet és keresve sem találni. Megtapasztaltam a nem találásban lévő természetes békét, amit szavakkal csak értelmezni lehet. A tapasztalás, az észlelés és a nem tudás a csoda.

Az év végén, nyolcad magammal, meghívást kaptam Anditól egy intenzív kurzusra, amely mindkét önvizsgálati módszer elmélyítését magába foglalja. Az önismereti út, az önvizsgálat az életem része lett.

Hálával tartozom mindenkinek, aki hozzásegített a megtapasztalásokhoz, beleértve önmagamat!

Ha Te is elindulnál Önmagad felé, mélyítenéd a kapcsolatot magaddal, olvasd el a bejegyzéseket ezen a blogon, keress meg vagy nézd meg az alábbi honlapokat és programokat!

www.kincsamivan.hu

www.onmunka.blogspot.com