SZÜNET

 "A megfelelő szó talán hatásos, de nem volt még szó olyan hatásos, mit a jól időzített szünet." Mark Twain

Marcus a macskánk tudja hogy kell élni

Olyan finom egy kis szünet. Szünet a ’nagyon tudatosan élt’ életemben.

Az elmúlt években arra döbbentem rá nap, mint nap, hogy mennyire automata programok szerint élem az életem. Hogy a gondolati sémáim, az érzelmi reakcióim szinte kivétel nélkül tudattalanok.

És ez fájt. Sokszor és nagyon fájt. Gyakran utáltam magam a tehetetlenségem miatt, ami az említett reakciómintázatokból fakadt vagy velük járt.

Javarészt menekülni akartam. Elmenekülni a problémák elől. A fájdalom elől, a tehetetlenség elől. Az agyam, az intellektusom nagyban segítette ezt a menekülést. Mindenféle remek sztorit mesélt nekem, amivel vagy szuper sebességre kapcsolta az elkerülést vagy átmenetileg megnyugtatott, hogy azért ez mind elviselhető. El is viseltem. Néha meg – a körülettem élők erős megrökönyödésére – kifakadtam, kiabáltam, csapkodtam, romboltam vagy – egy két éves időszakban - szorongtam. A nyugodt, békés, rendes Misi átváltozott, rémisztő vagy épp betoji lett. Nem csak nekik, a magam számára is az lettem.

Sokáig értetlenül álltam ezek előtt az átváltozások előtt. Négy éve önvizsgálok, szinte megállás nélkül. Nem mániásan, de nagyon kitartóan, újra meg újra szétszedve az azonosulásaimat. Számtalan ’csapdába’ lépve és beleragadva.

És most pihenek. Szünetelek. Nem önvizsgálok, nem elemzek, nem posztolok, alig facilitálok.

Úgy látom, hogy nem sok mindenben változott az életem, ahogy figyelem a hétköznapjaimat ebben a pihenésben. Ugyanúgy hajtok, félek, örülök, kétségbe esek, tervezek és feladok.

Csak egy valami változott: egy kicsit kevésbé megyek szembe a dolgokkal. És ezt sokszor csak belül érzem így. Kívülről nem mindig ez látszik, mert szavakban, gesztusokban, hangsúlyokban még ellenállás érződhet.

Talán ezek a gesztusok nehezebben változnak, és a külső szemlélő szemében, a rólam alkotott képpel az elméjében talán nem változtam.

Piciny változás ez. Piciny megnyugvást hoz. Néha pedig irtózatos elkeseredést, hogy bár belül érzem a kicsi változást, kívülről ez mégsem látható vagy nem elismerhető.

A belső világomban jól elvagyok. De nem csak ott élek. Egy darabig azzal áltattam magam, hogy csak magamra van szükségem, hogy egyedül kell megoldanom és feloldanom minden problémát és feszültséget. Ez végletes gondolkodás. Korábban a kapcsolatoktól reméltem a boldogságot, és javarészt feláldoztam magam a kapcsolatok oltárán. Ez a másik véglet.

Most kezdem apró részleteiben felfedezni, hogy a kapcsolati függésem oka valami iszonyatos érzelmi hiány betöltése, túltöltése volt. A másik véglet meg, a fene nagy önállóság, a kapcsolati függésem túlkompenzálása. Mint a viharban hánykolódó hajón, tapasztalat és kapaszkodó híján, ide-oda guruló utas, aki abban a hiszemben élt, hogy a tenger mindig békés.

Most kezdem felismerni, ahogy a gondolati és érzelmi mintázataimat rendesen átörökítettem a gyermekeimre. Most kezdem látni, hogy a gondolati és érzelmi tudatosság hiánya hogyan befolyásolta az életünket. És most kezdek nem hadakozni ezzel.

Most kezdem élni, érezni az életem, ahelyett, hogy mentálisan szembe helyezkednék vele. Sosem mondták nekem, hogy sírj csak, dühöng vagy keseregj. A legjobb indulattal óvtak a negatív érzésektől, ami ezek elnyomásához és elkerüléséhez vezetett. Emellett az a jóindulatú óvás a pozitív érzések hajszolását eredményezte, sok kudarcélménnyel, amit akkor éreztem, amikor nem ’sikerült’ jól érezni magam.

A tudatosság nélkül élt életemet pár éve felváltotta a kényszeres tudatosodás útja. Egyik végletből a másikba. És ez ’jó’, ez is természetes, már látom. Most megértően és elfogadóan vagyok ezekkel. Természetesek a gondolatok és természetesek az érzések. Nem kell tiltakoznom ellenük, nem kell haragudni magamra, nem kell változtatnom sem rajtuk, mert úgy változnak maguktól, hogy azt élvezet megtapasztalni. Olyan életteli ez az egész.

Lehet örülni anélkül, hogy félnék az elmúlásától. Lehet félni anélkül, hogy dühös lennék magamra. Lehet dühösnek lenni, anélkül, hogy haragudnék magamra és haragudni anélkül, hogy bűntudatom lenne. Lehet bűntudatot érezni anélkül, hogy valami óriási nagy baj lenne velem.

És lehet pihenni. Pihenni ebben változékony élettapasztalásban. Pihenni a szünetben. Pihenni az írásban, a munkában, a problémák megoldásában, a kapcsolatokban. Furán érthetetlenül pihenni a fájdalomban, a nehéz helyzetekben, a félelmekben.

Így vagyok most. Az ellentétek változékonyságában, kevesebb ellenállással.

Egy másik Marcus verzió a pihenésre :)