MIHEZ KEZDHETÜNK A FÉLELMEINKKEL

Sokszor írtam már arról, hogy az állapotok, mint a félelem, szorongás, pánik vagy akár a pozitív előjelű elégedettség, boldogság, siker mind ugyanúgy működnek. Ugyanazokból a részekből állnak, csak a minősítésünk más róluk.

Nem szoktuk a pozitív azonosulásokkal kezdeni az önvizsgálati munkát, mert ha ezen a téren tapasztalatlanok vagyunk és ha az eddig elérendőnek és megtartandónak tanult pozitív azonosulások szétesnek, akkor a negatív oldal még erőteljesebbnek hathat, így eltántoríthat a mélyebb megismeréstől. Maradjunk ezért a negatívaknál, kezdjünk negatív azonosulásokkal, ebben a bejegyzésben a félelemmel. Minden, a félelem is két részből áll: gondolatból és érzésből. Sosem fogod a félelmet, mint kézzelfogható valamit megtalálni a keresés, az önvizsgálat során.

Találsz majd gondolatokat, azaz szavakat, mondatokat, amiket belső hangokként hallhatsz vagy akár láthatod is a szavakat (pl. félek a vizsgától, rettegek a metrón vagy tömegben), és találsz majd mentális képeket, amik többnyire halvány képek, elképzelések csupán (pl. egy kép arról, hogy állsz a vizsgabizottság előtt és nem jön ki hang a torkodon vagy látod magad a metróban, ahogy elájulsz).

Mindig van mentális kép a tudatodban ez nagyon fontos (nem mindig képszerű, látható formában, inkább elképzelésként jelenik meg), hiszen hogyan is találnál haza, ha nem lenne semmilyen képed, elképzelésed a hazaútról, a házatokról. Van mentális képed, elképzelésed a családod tagjairól és mindenről, ami körbevesz, enélkül nem ismernéd fel őket és nem tudnál eligazodni a hétköznapi életedben sem. Csukott szemmel is tudod hogyan néznek ki a családtagjaid, lakásod, kocsid, vagy bármi, amit már valaha láttál. Van mentális képed a metróról és a vizsgahelyzetről is, csak ezek mind halovány, az elméden átsuhanó képek, amiknek nem feltétlenül vagy tudatában. Ezek a képek és szavak a gondolatok, a félelem összetevőinek egyik csoportja.

A másik csoport az érzések, pontosítva a testedben megjelenő érzetek, mint melegség, borzongás, remegés, szívdobogás, szédülés, nyomás, szúrás. Ezek az érzetek együtt jelennek meg a félelem-gondolatokkal és ezek a testérzetek teszik olyan valóságossá a félelmet. Attól valóságos érzelem a félelem, hogy egy helyzetben egyszerre jelenik/jelennek meg a félelemre mutató gondolat/ok és a félelmet erősítő érzet/ek. Gyakran nevezzük ezeket testérzeteket energiáknak is.

Eleinte nehezebb lehet meglátni, hogy valóban csak ezekből áll a félelem. Olyannyira megszoktuk félelemnek ezt az állapotot, hogy megkérdőjelezetlenül hisszük: ez a félelem. De vajon van-e a tapasztalásunkban egy egzakt dolog, ami a félelem? Amikor félünk azok a gondolatok és érzések, amik a félelmet jelzik a számunkra egyszerre és intenzíven vannak jelen. A félelem teljesen valóságosnak tűnik.
Induljunk ki abból, hogy ez jó alaposan beivódott a tudatunkba. Igen, mondjuk, a félelem létezik és szörnyűséges. Oké, ha próbáltad már a félelmeidet megszüntetni, eltávolítani, átváltoztatni, elkerülni, akkor lehet róla tapasztalatod, hogy ez ideig óráig sikerülhet, de váratlanul vagy előre látva újra és újra feltűnik. Akkor mégis mi a csudát kezdjünk a félelmekkel?

Mindennel, amit valamilyen szempontból rossznak, kerülendőnek, félelmetesnek tanultunk és tapasztaltunk meg az eddigi életünkben, ellenállásban vagyunk. Ha például otthon vagy és nem tudsz elindulni a vizsgára azért, hogy ne kelljen átélni a megkukulás előrevetített állapotát, mindössze annyi történik, hogy ellenállsz a jelen megtapasztalásodnak. A jelen megtapasztalásod itt lehet a mentális kép, amin magad látod szótlanul, megszégyenülve és lehet ezzel együtt egy gombóc érzet a torkodban és gyengeség érzet a lábadban. Azzal, hogy ezekkel a gondolatokkal és érzetekkel ellenállásban vagy, alakul ki és tartódik fenn a feszültség, a félelem. (Nem fura, hogy egy-egy mentális képnek és testi érzetnek való ellenállás idézi elő ezt az állapotot?)

Figyeld meg, ha elkezded kicsit lelassítani és csendesíteni ezt az állapotot, hogy könnyebben észrevehesd a részleteket, a félelmet összetevő gondolatokat és energiákat, megtapasztalhatod, hogy milyen aprócska dolgok összességétől féltél. Észreveheted, hogy pl. a 'Szorongok a tömegben' mondat az egyik összetevő, amitől félsz. Hogy ezzel együtt megjelenik pl. a szédülés, légszomj vagy remegés érzet. Ugye önmagában a szédülésérzettől nem szoktunk félni, sőt gyerekként még szerettük is előidézni a pörgéssel. Amint elkezdjük részeiben látni és érezni a félelmünket alkotó dolgokat, és kitisztul, hogy ezektől nem kell félnünk, a félelem eloszlik.

Persze pusztán intellektussal, gondolkodással ezt nem fogod így megélni. Ehhez teljesen jelenlévő, tudatos tapasztalás szükséges. Nem lehet kihagyni a félelmetesnek tűnő érzeteket sem. Nem lehet kihagyni az erős szívverést, mellkasi szorítást, a torokgombócot, a légszomjat, semmilyen fura érzetet, mert ez mind része a félelem-történetednek. És amíg a legkisebb részlet félelmetes, addig a félelem, a szorongás vagy pánik nem szűnik vagy vissza-visszatér. Mert összetartja még pár részlet.

Ezért lehet hosszú ez a munka. Lehet, hogy száz önvizsgálatot és több száz éber jelenlét meditációt is megcsinálsz mire szétesik a félelem-történet.

Nálam így történt. Rengeteg jelenlét gyakorlás és önvizsgálat után tisztult ki az elmém számára a kép. Megértettem és megéltem, hogy semmilyen mentális kép, semmilyen szó vagy mondat, semmilyen testi érzet nem félelmetes, önmagában nem fenyegeti az életem vagy a testi-lelki épségem. Mindössze annyi történik, hogy ezek a gondolatok és testi érzetek egyszerre vannak jelen a megtapasztalásomban, és amíg nem látom tisztán, hogy ezekben semmi fenyegető vagy veszélyes nincs, addig félelemben élek. Amikorra átlátok a félelem-történeten, feloszlik a félelem és többé nem is áll össze.

Függetlenül attól, hogy még előfordulnak az életemben olyan gondolatok, hogy ’Félek, hogy beteg leszek’ vagy ’Ha egyedül utazom pánikrohamom lehet’ és megjelennek torokszorító vagy heves szívverés érzetek a testemben, már nem indul be a félelem program, nem pánikolok, mert megismertem a mechanizmust. A gondolat nem indítja be az érzést, ha pedig mégis, akkor tudatában vagyok a folyamatnak. Tisztán látom, hogy mi zajlik bennem és nem menekülök el az érzéstől. Nem akarom megszüntetni a torokszorítást vagy mellkasi nyomást, hanem hagyom érződni önmagában. A további gondolatok nélkül ugyanis szépen lassan vagy éppen gyorsan feloszlik. Mára megszűnt az ellenállásom a félelem összetevőivel szemben, így szabadon lehetek tudatában a felmerülő gondolatoknak és érezhetem a testi érzeteket, energiákat.

Nincs ebben semmi varázslat, nem is bonyolult. Mindössze a módszer (Szorongás Önvizsgálat) és gyakorlás, tapasztalás szükséges hozzá. Bárki képes megtanulni és használni ezt.

Ha szeretnél végre egy valóban hasznos, bármikor bevethető gyakorlati módszert a félelmeid, pánik vagy szorongás kezelésére, jelentkezz be hozzám egy ingyenes konzultációra, amin megbeszéljük, hogy merre és hogyan indulhatsz el. A misi.pakolicz@gmail.com címen tudsz bejelentkezni időpont egyeztetésre!

JELENLÉT MEDITÁCIÓ - ONLINE

A jelenlét, a jelen pillanatban levés, a szenvedés abbahagyásának egyik kulcsa.  A jelenlétben a gondolatok (legyenek azok szavak vagy képek) és a testi érzetek észrevevése, puszta észlelése a másik kulcs. És ahogy a jó mesékben itt is van harmadik kulcs: tudatában lenni, hogy ha nem értelmezzük a dolgokat, a gondolatokat és érzéseket, minden bajunk megszűnik.
Persze ez így nagyon egyszerűen hangzik, valóban megélni azonban – a tapasztalataim szerint – csak gyakorlással lehet. Hogyan is lehetne másképp, hiszen a szenvedést, azaz a dolgok értelmezését is jó sokat gyakoroltuk, igaz nem voltunk ennek feltétlenül tudatában.

Legkorábbi és legevidensebb példa az anyukánk. A már születésünk pillanatában is láttuk őt, de nem voltunk tudatában, hogy ő az anyukánk. Megtanultuk, hisz sokszor hallottuk az anya szót, és szépen összekötődött vele. Ebben persze még semmi szenvedés nem volt. Aztán megtanultuk, hogy baba, vagyis én vagyok, majd a rossz és a jó babát. Gyakran hallottuk ezeket, el is hittük igaznak. Amikor rossz gyereknek neveztek egy-egy helyzetben, megjelentek érzések is, és valahogy, tudattalanul megtanultuk, hogy van rossz gyerek és ilyenkor rosszul is éreztük magunkat. Annyiszor történt ilyen, hogy ezekben a helyzetekben rossznak értelmeztük magunkat, igen jól ’begyakoroltuk’ ezt, és szenvedünk is tőle. Olyan mélyen bennünk vannak a tanult értelmezés minták, hogy ha évtizedekig nem találkozunk a rossz gyerek azonosulásainkkal, akkor is rögtön aktiválódik, ha újra egy ilyen helyzetbe kerülünk. Például gyerekünk születik, és mi ugyanúgy, mint a szüleink, bizonyos helyzeteket rossznak fogunk minősíteni, és ezzel el is kezdjük megtanítani a gyermekünket szenvedni.

A jelenlét meditációk behoznak és itt tartanak a jelenbe. A vezetett meditációk során segítséget kapsz ahhoz, hogy elcsendesedve és lelassítva észrevehesd a gondolatokat és érzéseket. Hogy szabadon tapasztalhasd a testi érzeteket. A meditáció alatt észreveheted a gondolatok és érzések természetét, azaz, hogy jönnek-mennek az észlelésed ’terében’. Megtapasztalhatod, hogy ha nem értelmezel egy gondolatot vagy érzést, az szabadon továbbhalad.
A jelenlét alapvető természetünk, és fejleszthető, ’visszahozható’ állapot. A jelen levés elengedhetetlen az önismereti munkához, az önvizsgálatok végzéséhez. Enélkül az önvizsgálatból agyalás, intellektualizálás lesz, ami továbbra is benne tart a szenvedésben.

Ebben a pillanatban nincs semmi baj. És ebben sem. És ebben sem.
A ’baj’ abból fakad, hogy egy helyzetet rossznak értelmezünk, hogy a gondolataink a múltban és valamilyen elképzelt jövőben járnak, a testünkben meg olyan érzetek jelennek meg, amiket kellemetlennek, fájdalmasnak vagy félelmetesnek tanultunk meg. Itt, a jelen pillanatban – ha anélkül szemléled a gondolatokat, hogy hinnél nekik, és anélkül érzed a testi érzeteket, hogy bármilyennek is minősítenéd – minden teljesen rendben van.

Gyakoroljuk együtt a jelenlétet! Nem csak vezetem ezeket a meditációkat, veletek együtt megyek, tapasztalok, nézem a gondolatokat és érzem az érzeteket, így még élőbbé válik a folyamat!

Időpont: minden hónap 2. és 4. csütörtöki napján, este 7-8 óráig (első alkalom augusztus 14.)

Helyszín: ONLINE (Skype-fiók, stabil internet kapcsolat szükséges!)

A vezetett meditáció díja 1.500 Ft/alkalom (10 alkalom egyben fizetve 12.000 Ft)

Bejelentkezés szükséges! Kérlek, hogy egy héttel az alkalmak előtt, azaz minden hónap első csütörtökéig jelezd a részvételi szándékod a misi.pakolicz@gmail.com email címen!

TUDATOS JELENLÉT - ELVONULÁS AUG. 18-22.

Azt látod, ami Valójában van, vagy az Elmében kavargó gondolatokat?

Mindegy, hogy eddig mit tanultál vagy hol tartasz, a tudatos jelenlét az elme pihenője. Kicsit, ha csak pillanatokra is, csendesen szemléljük azt, ami éppen történik, akár kívül, akár belül. Észrevesszük és nem minősítjük a gondolatokat és érzéseket, önmagunkat vagy a Másikat, csak vagyunk. Ez a tudatos jelenlét.

A tudatos jelenlét (mindfulness) az önvizsgálathoz nélkülözhetetlen tapasztalás. A fizikai jelenléten túl szükséges a tudatosság, hiszen fizikailag mindig jelen vagyunk. A fizikai jelenlét önmagában nem biztosítja számunkra a valódi jelenlétet. Hogy mi a valódi jelenlét? Nekem valami olyasmi, amit szavakkal nem könnyű kifejezni, de a legjobban a 'dolgok értelmezés nélküli megtapasztalása' megfogalmazás írja le. Gondolataink többnyire nem a jelenre vonatkoznak, aminek kulturális és társadalmi okai vannak. Egyszerűen fogalmazva nem tanultunk meg jelen lenni, pedig születésünkkor a jelenlét állapota, a jelen pillanat volt az egyetlen megélésünk.

Évek óta hangsúlyozzuk a megpihenés (ami tulajdonképp tudatos jelenlétet takar) jelentőségét. Akik ismerik az ÖnMunka önvizsgálati módszereit, tudják, hogy a megpihenés nem más, mint a jelenben felbukkanó gondolatok és érzések észlelése, önmagukban, bármilyen értelmezés nélkül. Eleinte ez gyakorolható az általunk készített vezetett meditációk keretében, később pedig önállóan, bármikor és bárhol használható. Tapasztalataim azt mutatják, hogy a megpihenés, tudatos jelenlét rendszeres gyakorlása hozzásegít ahhoz, hogy a jelenlét ne egy gyakorlat, hanem folyamatos megtapasztalás legyen.

A valódi jelenlét megélését eleinte a gondolatok pörgése, és a gondolatok kiváltotta érzések kavalkádja alaposan megnehezítheti, hisz a gondolatok ritkán mutatnak a jelen pillanatra. Ezért is javasoljuk ennek tudatos gyakorlását.

Az 5 napos tudatos jelenlét elvonulás minden eleme a jelen teljes, feszültséget keltő értelmezéstől mentes megélését segíti elő. Reggeltől estig, minden tevékenységünkben ez a tudatos megtapasztalás van előtérben.

Az elvonuláson olyan – önmagadhoz és minden máshoz való – viszonyulást tanulhatsz és tapasztalhatsz meg, amivel az önvizsgálat valódi megértést és átélést hoz számodra, az intellektuális megértés helyett. A gondolati megértés persze szükséges, hiszen ugyanaz az ’elme’ értelmezi a megtapasztalásokat, azonban a tudatos jelenlét, a dolgok értelmezésmentes észlelése nélkül az intellektuális megértés hosszabb távon nem hoz békét az életünkbe. Ebben az esetben marad az önmagunk és mások okolása, a probléma, a baj, a nehézség, a fájdalom és a félelem.

A jelenben ezek nem léteznek. Amikor úgy érezzük, hogy bárki hibás vagy bármi probléma, nem történik más, mint hogy a múltba és jövőbe mutató gondolatok, és a velük járó érzések átvették a hatalmat. A tudatosság ilyenkor nincs jelen.

Az elvonulásról bővebben itt olvashatsz: http://a-munka.blogspot.hu/p/elvonulas.html

ÉSZLELÉS GYAKORLAT (A FÉLELEMRE)

Most éppen félsz? (=Most éppen szorongsz, pánikolsz, rettegsz, aggódsz?) És most?.....És most?....És ebben a pillanatban?...

Légy résen! Nem tudsz állandóan félni vagy szorongani. Ez egyszerűen nem lehetséges.

Vedd észre a pillanatokat, amikor épp nem félsz! Figyeld meg, hogy az ilyen pillanatokból is rengeteg van.

Állandóan szorongsz? Én nem hiszek neked! Te elhiszed magadnak ezt? Igen, néha tényleg úgy tűnik, hogy állandóan vagy szinte mindig ott a szorongás. De ez is, a félelem is csak pillanatnyi. Mindig csak abban a pillanatban létezik, és még csak nem is valódi, csak valóságosnak tűnik.

Mi a félelem, mi a szorongás?

A legjobban akkor tudod ezt a kérdést megválaszolni, ha a legközelebbi szorongásnál nagyon figyelsz! Figyelsz, hogy mi zajlik éppen.

Mert sokszor mondjuk, hogy félünk, és a társai. De mi az tulajdonképpen? Nem azt kérdem, hogy mitől félsz, hanem, hogy mi az pontosan, amit ilyenkor érzel és gondolsz.

Hadd szemléltessem ezt egy hasonlattal. Gyakran használom a vihar példáját. Amíg nem tudom, hogy a vihar milyen alkotórészekből áll és nagyjából meddig tarthat, illetve mi az oka, addig félelmetes is lehet. Ezt sokan átéltük gyerekként.

A vihar addig félelmetes, amíg nem ismerjük, és amíg megtoldjuk néhány jövőbe mutató, többesélyes és számunkra hátrányos kimenetelű gondolattal.

Miből is áll ez a félelmetes vihar? Felhő, szél, esőcsepp, villanás, dörgés. Együtt és ismeretlenül félelmetes lehet. (Azért csak lehet, mert minimanóként még sehogy sem értelmeztük a vihart. Nagyobb gyerekként már hallhattunk ezt azt róla, és kialakult bennünk valamilyen kép a sötétről, szélről, villámról és mennydörgésről.)

Szóval, ha különválasztjuk a felhő félelmetes? A szél? Az esőcsepp? A fényvillanás? A hangos dörgés? Főleg úgy, hogy már tudjuk, mi hogyan jön létre. És azt is tudjuk, hogy el fog múlni!

A félelemmel, pánikkal és társaival ugyanez a helyzet! Mondhatni, hogy ezek érzelmi viharok, amiket nem ismerünk igazán.

Miből is áll a félelem?

Figyeld meg legközelebb, vagy most, ha éppen most is félsz! (amit kétlek, mert éppen olvasol. És ha nem csak nézed a betűket, hanem érted is miről hablatyolok, akkor most nem a féléssel vagy elfoglalva.)

Figyeld meg, hogy pontosan mi történik! Mi alkotja a félelem vihart? Milyen összetevői vannak a szorongásnak?

Ha jól figyelsz, lecsendesedsz kicsit, lassítasz az elme fénysebességű tempóján, észreveheted, hogy két dologból áll a félelem!

Gondolatokból és érzésekből. Ennyi.

Tovább szemlélődve szavakból, mondatokból, (néha halovány) mentális képekből és érzetekből. Ahogy viharnál is néztük: egy szó, kép vagy érzet önmagában félelmetes? Az logikus elme most lehet, hogy hahotázik: 'Már hogy is félhetnék pár betűtől!?'

Amint megismered a félelem részeit, a gondolatokat és érzeteket, már nem is olyan szörnyűséges ez az félelem vihar.

És még tovább mehetsz! Volt már olyan, hogy nem múlt el a szorongás? Mindig elmúlik, akárcsak a valódi vihar. Lassan kezded kiismerni. Egyre kevésbé félelmetes, nem? :)

Mi maradt még? Ja, igen, a jövőbe mutató gondolatok. Várjunk csak...hisz ezek is csak gondolatok: szavak és (rém)képek!

Már csak az ok maradt hátra. Na erre aztán temérdek a magyarázat. Keresd meg a hozzád legközelebb állót, vagy találd meg a saját válaszod. De még az is lehet, hogy némi vizsgálódás után már nem is fog érdekelni az ok. Én így jártam :) A félelmek megszűntek, elhagytak. Most meg - amióta már nem foglalkoztat az ok - kezembe akadt Szendi Gábor: Pánik könyve. És kezdem megérteni az okokat. A valóság (vagy Sors, Isten, Univerzum) mindig azt adja, amire épp szükség van.

Most éppen félsz? :)

Mr. Ramesh - A Félelem

Ez a videó nagyon jól szemlélteti, és a lehető legegyszerűbben mutatja be, hogy mit csinálunk, amikor félünk. Illetve azt is, hogy mi az, amit olyankor tehetünk, amikor félünk. Plusz nagyon szórakoztató az előadásmód és az indiai akcentussal beszélt angol. :)

Itt a videó fordítása:

"Jó napot mindenkinek! Ma a félelemről fogok nektek beszélni. Mi a félelem? Félni…mi az, félni? Mert észrevettem, hogy az emberek gyakran félnek. Sokat félnek az emberek. Félnek az öregedéstől, félnek a pénzhiánytól, a haláltól, félnek ettől, félnek attól, és a legrosszabb: félnek magától a félelemtől! Félnek attól, hogy féljenek! A félelemtől félnek! A félelemtől akarunk tehát megszabadulni. Ó, jaj! Rossz irány. A probléma nem maga a félelem, a gond az, hogy nem vagyunk elég kíváncsiak! Amikor félünk: azonnal menekülünk. Azt sem tudjuk, hogy mitől menekülünk! Hogyan tudsz megismerni valamit, amitől elmenekülsz? Ha ki akarsz jönni valamiből, akkor előbb bele kell menned. Ezt nagyon egyszerű megérteni. Nem tudsz kijönni egy szobából, ha még nem mentél be oda. Ez nagyon egyszerű. A kifelé vezető út: a befelé vezető út! Ahogy egy szobánál, úgy a félelemnél is. Ugyanaz! Ugorj bele! Próbáld meg megismerni a félelmet, lehet, hogy életed legizgalmasabb dolgaitól félsz. Amikor félsz, a tested reszketni kezd, így… Ugorj bele! Ó! Figyeld a tested! Mi történik a bensődben? Fel fogod fedezni, hogy buli van odabent. Egy óriási energiahalom mozog odabent. Ó, nézz rám, reszketek, anélkül, hogy akarnám. Nem én vagyok a főnök ebben itt benn. Néha fizetsz azért, hogy felülj a hullámvasútra, hogy ezt érezd. És most ez az érzés itt van benned, pont itt van, a bensődben! Amikor félünk, az másfajta élmény is lehet! A legközelebbi alkalommal, amikor félsz, ne menekülj, légy kíváncsi! Megmondom nektek, a legnagyobb félelem nem a halálfélelem, hanem az élettől való félelem! Tehát legközelebb, amikor szemben találod magad a félelemmel, vegyél részt a buliban! Életben vagyok! Életben vagyok! Reszketek…Reszketek…Nézd a tested! Még el is táncolhatod: Életben vagyok! Életben vagyok! Reszketek…reszketek…félek…félek…életben vagyok…életben vagyok!"

Gyors és lényegretörő, amit Mr. Ramesh mond. Lassítsuk le egy kicsit és nézzük meg részleteiben.

'Mi a félelem?' - teszi fel a kérdést. Hát igen, ez talán az egyik legfontosabb kérdés. Akár foghatsz is egy papírt és ceruzát. Leírhatod, hogy neked mi. Mit érzel? Hogyan félsz? Kicsit aggódsz, szorongsz vagy rettegsz? Mire gondolsz ilyenkor? Mik járnak a fejedben? Hogyan reagálsz? Menekülsz, lefagysz, vagy küzdesz?

Én azt tapasztaltam, hogy a félelemmel addig semmit sem tudtam kezdeni, amíg nem lassítottam le a bennem dúló érzelmi vihart. És ez írásban volt a leghatékonyabb. Ráadásul a leírt mondatok igazság-valóságtartalmát aztán egyesével felül tudtam vizsgálni. Így kicsit jobban képbe kerültem, hogy mi is történik, amikor épp félek, plusz egy kissé le is nyugodtam.

Aztán, többnyire a félelem valamire mutat. Pontosabban valamitől félünk. Ahogy mondja, ez sok minden lehet, és az is igaz, hogy magától a félelemtől is félünk. Félünk félni, mintha az valami szörnyűséges dolog lenne.

Miközben mi is történik, amikor félünk?

Igazából nem is tudjuk, hiszen azonnal meg akarunk szabadulni tőle, menekülünk fizikailag vagy a gondolatainkba, de semmiképp sem tapasztuljuk meg úgy jó alaposan. Nagyon igaz, hogy egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak a félelemre, és a vele járó érzésekre és gondolatokra sem.

Pedig könnyen lehet, hogy ezzel a kimeneküléssel lemaradunk valamiről. Ami talán nem is olyan szörnyű.

Nem is ismerjük a félelmet, mert csak a megszabadulással vagyunk elfoglalva.

De miért menekülünk valami elől, amit nem is ismerünk?

Egyetértek Mr. Ramesh-el. Legalább ismerjük meg a félelmet, mielőtt az összes energiánkat arra pazarolnánk, hogy megszüntessük. Ráadásul milyen eredményességgel sikerül ez? És mennyi energiát emészt fel?!

Egyszóval, van az a lehetőségünk is, hogy megtapasztaljuk, ami akkor történik, amikor félünk. Mi történik ilyenkor?

Reszketünk, remegünk, gombóc van a torkunkban, bizsereg-zsibbad a testünk...csupa energia. Miért kell ezektől az érzésektől félni?

Egy csomó gondolat is megjelenhet: 'Mi lesz velem? Hova fog ez vezetni? Mi lesz, ha ez már örökké így marad? Bele fogok halni!' Miért kell ezektől a gondolatoktól félni?

Olyan valóságosnak tűnik, olyan félelmetesnek! És az? Tényleg, valóban félelmetes?

Nagyon hasonló ez az érzés a hullámvasúton átélhető érzésekhez, amiért még fizetünk is! Tiszta őrület! Amikor meg itt van (hullámvasút nélkül), akkor nem akarjuk.

Nincs szükség semmi másra, mint némi kiváncsiságra! Hogy hagyjuk az érzésnek, hadd vigyen. Nem tart ez sokkal tovább, mint egy hullámvasutas menet, ha hagyjuk neki, hogy legyen, remegjen, szorítson, nyomjon...

Sőt, ha elfelejtjük, hogy épp félünk, akkor még bulinak is felfoghatjuk! Pont, mint a vidámparkban, nem?

És mi a különbség a hullámvasút-érzés és a félelem közt? Egy valami: az előbbit akarjuk, az utóbbi csak úgy jön.

Nincs más különbség csak az irányítás (pontosabban annak illúziója). Mert valójában mit kontrollálunk a hullámvasúton? Semmit, nem tudjuk, hogy fogunk-e hányni, megfájdul-e a fejünk, kisiklik-e a kocsi, leszakad-e a szerkezet.

Ezzel szemben mi az, amit nem tudunk kontrollálni a félelemben? Semmit! Azaz abszolút kontrollálható a folyamat. Teljes figyelmünkkel ott tudunk lenni. A legapróbb részletekig tudjuk érezni a remegést, észre tudjuk venni az összes gondolatot!

Végül pedig, mi is az élet?

Az élet érzések és gondolatok összessége. Nézz csak utána! Szólj, ha találsz valamit, ami nem gondolat vagy érzés az emberi megtapasztalásban! Ha találsz ilyet, azért még Nóbel díjat is kaphatsz! :)

Ez az indiai úriember azt mondja, hogy a legnagyobb félelmünk nem a halálfélelem, hanem az élettől való félelem. Félünk az élettől? Ez elgondolkodtató...próbáld ki fordítva! Legalább egyszer! Legalább egyszer ne félj az érzésektől, hanem élvezd őket, akárcsak valami gigantikus hullámvasút-bulit! Egyszer, a kedvedért...aztán úgy élheted az életed...ahogy addig soha. A kifelé vezető út a befelé vezető út!

Én megtanultam verekedni, hogy megvédjem magam. Megtanultam a test fizikai működését, egészségesen étkeztem és mozogtam, nehogy megbetegedjek. Elkezdtem a mentális összetevőket vizsgálni, hogy ne kelljen félnem. Lelki, spirituális tanítások és tapasztalások felé is mentem, hogy megtaláljam a belső békét. Mindössze azért, mert féltem! Féltem, hogy eltángálnak, féltem, hogy beteg leszek, hogy gyenge leszek, hogy fájni fog, hogy örökké így marad. Féltem, hogy valami baj van velem és hogy a békét sosem lelem meg.

És mit nem vettem észre közben? Azt, hogy élek. Hogy a félelem (is) az élet. Mert az élet és a félelem = érzések és gondolatok.

Lehet, hogy kissé filozófikusnak tűnik ez az írás. És az is, sok tapasztalással mögötte.

Ha kíváncsi vagy többre is, nézz körül itt a blogon. Ha saját megtapasztalást szeretnél, gyere el valamelyik tanfolyamunkra vagy keress meg személyesen!

A FÉLELEM AJÁNDÉKAI

Lehet, hogy meghökkentő a cím. Hogyan lehet a félelem ajándék? Ez nonszensz. Hát…ha két évvel ezelőtt kérdezik ez tőlem, én biztos visszakérdeztem volna, hogy: ’Jól vagy? Miről beszélsz? A félelem ajándék? Hahaha’.

Most meg itt vagyok ezzel a címmel és kiteszem magam annak, hogy furán nézzenek rám. Egy biztos: ez utóbbitól nem félek. J

Az elmúlt két év nekem a félelemről, és annak különböző megnyilvánulásairól szólt. Egy pánikrohammal kezdődött, amiről már olvashattatok itt a blogon. Arról nem írtam, hogy nem sokkal az első ilyen roham után elmentem egy Hellinger-féle állításra, ahol a félelmet állítottam fel. A félelmet megszemélyesítő férfi csak keringett körülöttem azt mondogatva, hogy ő nem is létezik. Igen szürreálisnak hatott a dolog, és nem fűztem túl nagy reményeket ahhoz, hogy ezután majd a félelem megszűnik. Ugyanis ez a para igencsak valóságosnak tűnt. A testem a rohamok közben remegett, elgyengült, szúrt, nyomott vagy feszített és egy jó nagy rakás gondolat is társult az érzésekhez. Kompakt kis pánik, szorongás vagy félelem volt ez.

Akkoriban még nem gondoltam, hogy ez mekkora ajándék nekem. Inkább szabadultam volna tőle, próbáltam elkerülni, kimenekülni ezekből a helyzetekből, csak hogy ne kelljen éreznem ezeket a félelmeket. Mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel. A rohamok jöttek, a szorongás erősödött és egyre gyakrabban és hosszabban volt jelen.

Szerencsémre ismertem pár módszert, melyekkel próbáltam a végére járni ennek a történetnek és nem kellett – nem is akartam – gyógyszereket szedni és orvoshoz menni. Bár a biztonság kedvéért egy időben ott lapult pár pirula a zsebemben.

Gondolom, már inkább azt olvasnád, hogy lett ebből ajándék. Igyekszem rövidre fogni, de hát két év az két év. Persze, hozzá vagyunk szoktatva – a nem mindig értékes – instant megoldásokhoz, és értem, ha már azt fontolgatod, hogy abbahagyod az olvasást.

Visszatekintve erre az időszakra, rájöttem, hogy a gyors megoldással kecsegtető lehetőségek nem segítettek hosszabb távon, a végleges megoldásról már nem is beszélve.

Tudjátok, a jó ajándék jól be van csomagolva, és ránézésre nem lehet megállapítani, hogy mit rejt a csomagolópapír. Nos, így jártam én is a szorongással. Jól be volt csomagolva. És a csomagolás nem más volt, mint a gondolatok és az érzések.

Egyértelműbben fogalmazva: amennyiszer csak beindult a pánik, mindig ott voltak a következő gondolatok: ’Mi fog történni velem?’ ’Biztos bele fogok halni.’ ’A családom magára marad, ha kimúlok.’ és ezek társai. És mindig ott voltak az érzések: a tehetetlenség, kiszolgáltatottság, halálfélelem és még sorolhatnám. Akkor még nem tudtam, de ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel volt becsomagolva a történetem. Ezek a gondolatok és érzések rejtik el előlünk az ajándékot. Egyszerűen nem látjuk meg tőlük. És ugye, ahhoz, hogy megkaparinthassuk az ajándékot, hozzá kell fognuk a kicsomagoláshoz. Ez elkerülhetetlen. Nem feltétlenül könnyű ez, mert jó erős a szalag és a papír is vághat. És van, hogy nem vagyunk elég kitartóak és kíváncsiak ahhoz, hogy kibontsuk a csomagot. Néha szídjuk azt, aki becsomagolta és nekünk adta.

Én a félelmeimmel kapcsolatos gondolatokkal és érzésekkel való közvetlen találkozással bontogattam az ajándékomat. (Erről most nem írok részletesebben, a blogon mindent elolvashatsz az önvizsgálatokról, és több bejegyzésben is leírtam ezt részletekbe menően. A bejegyzés végére beillesztek pár linket.)

Mondhatom, ez az ajándék akkurátusan volt becsomagolva. Több réteg, vaskos papírral és erős szalagokkal leragasztva és átkötve. De én nagyon kíváncsi voltam, és ugyan a lelkesedésemet időnként elvesztettem, mégis mindig újra nekiálltam a bontogatásnak.

Míg végül elfogyott a csomagolóanyag. Először fel sem tűnt. De lassacskán észrevettem, hogy már napok, hetek óta nem szorongok. Függetlenül attól, hogy volt egy-egy kósza gondolatom, amiktől azelőtt pánikoltam, és volt pár érzésem, amitől korábban beparáztam. Valahogy megszűnt a szorongás. Csak később értettem meg, hogy egyszerűen szétesett a félelem hiedelme, az illúzió. És eszembe ötlött az állítás, amikor a félelem azt mondogatta nekem, hogy ő nem létezik. Igen, megszűnt, atomjaira, alkotóelemeire esett szét.

És akkor jöjjön az ajándék, ha még nem kristályosodott ki a számodra. Az ajándék az út volt. A tapasztalás. A csomag nem rejtett semmit, illetve a semmit rejtette. A félelem illúzióját.

És ez az egész folyamat egy újabb ajándékot adott. Az, hogy ezt az utat megjártam, tapaszatlatokat szereztem, kinyitott abba az irányba, hogy megosszam ezt az utat veled. Hogy bátorítsalak, ha épp elfogyott a kitartásod, ha nem találod a kíváncsiságod, ha egyedül vagy és elveszettnek érzed a helyzeted. Ez is az ajándék része.

Egy soron következő bejegyzésben majd arról írok, hogy a különböző félelmek milyen konkrét ajándékot rejtettek.

Köszönöm, hogy elolvastad!

És a linkek:

Szorongás Önvizsgálat

Pánikbetegség

Szorongás hol vagy?

Félelemmentesen élni

A közeljövőben készülök hirdetni csoportos intenzív kurzussal és rendszeres, beszélgetős-megosztós-gyakorlós összejövetelekkel is! Részleteket megtudhatsz itt a blogon és a Facebook-on:

https://www.facebook.com/onvizsgalatok

HADD NÉZZELEK CSAK...

Ma Mayer Móni írását osztom meg. Móni a saját útját és megtapasztalásait sűríti egy rövid bejegyzésbe. Feltárja, hogyan élte az életét a tudatos önvizsgálódás előtt, és hogy miben változott az élete a vizsgálódás és tapasztalás során. Egyéni stílusával és őszinteségével olyan helyre viszi az olvasót, ahol a csodák történnek! Fogadjátok szeretettel Őt!

Hadd nézzelek csak…

Tavaly áprilisig a világért se vettem volna be, hogy a félelemmel, szorongással együtt lenni a legfelszabadítóbb dolgok közé tartozik. Sőt, gyerekkoromtól fogva ezerrel menekültem tőlük, mert úgy tanultam, ez a legjobb megoldás. 

Mikor a szüleim megpróbáltak rávenni, hogy aludjak végre külön szobában, éjszakánként gyakran elfogott valami furcsa, szorongató érzés. Ahogy visszaemlékszem, úgy hívtam: "egyedül vagyok". Ilyenkor átsomfordáltam hozzájuk, bebújtam közéjük a nagyágyba. Erre persze felébredtek és kérdezgetni kezdték, hogy mi van. Mondtam, félek, hadd maradjak velük, hadd bújjak oda. Sokszor belementek, odavettek, magyarázták, nincs semmi baj, minden rendben. Néha megkérdezték, mitől félek, és mikor megpróbáltam valahogy kibeszélni, azt mondták, olyan nincs is, csak képzelem, vagy hogy rosszat álmodtam, mindenesetre nyugodjak meg. Amúgy is nagy vagyok már, aludjak ügyesen egyedül.

Ebből úgy vettem észre, félni nem jó. A legtöbb, amit tehettek értem, hogy körbevettek, simogattak, hátha elmúlik. Ők se tudták, nekik se tanította meg senki, hogy együtt is lehetnénk ezzel a furcsa érzéssel.

Hát elkezdtem megtanulni a hárítást. És senki se tehetett róla, mindenki ártatlan volt benne. Ők is így szokták meg, ezt adták tovább.

Az oviban, suliban sokszor már ki is nevettek érte a nagyobbak, ha féltem. Ott ez volt a hagyomány, így tanulták meg Ők is. Ebből rájöttem, bátornak kell lenni, a félelmet muszáj titkolni, akkor lehetek valaki a többiek szemében.

Már csak elképzelni volt szabad, hogy mondjuk Anyu odavesz, és bőgni is csak a párnába lehetett, kis levegőkkel, nehogy meghallják a többiek, mert akkor jön a röhögés, a csúfolódás.

Erre ügyesen kifejlesztettem a hang nélküli könnypotyogtatást és egész nagy gombócokat is le bírtam nyelni a torkomon. 

Ők se rosszból csinálták, a tapasztalataikból tudtak élni.

Persze a képzelgés se használt, csak sokkal rosszabb lett tőle, mert Anyu nem tudott jönni, az meg nagyon fájt. Így egyre gyakrabban választottam, hogy inkább elnyomom a félelmet, elfoglalom magam valamivel, vagy jó bátornak mutatkozom, mert sokkal élhetőbbnek tűnt, mint együtt lenni a szorongás érzésével, meg az Anyu nélküliség fájdalmával.

Azt mindenesetre jól kitaláltam magamnak, hogy mikor félek, kell nekem valaki ahhoz, hogy elmúljon. Szólni viszont nem szabad, úgyhogy a saját csapdámba estem.

Erre az egészre persze kicsit se voltam tudatos, csak éppen ebben a katyvaszban éltem az életemet, egészen addig, míg el nem kezdtem önismerkedni vagy hat éve. Addigra már túl voltam jó néhány pánikközeli élményen, amiken egyszerűen áttoltam magam erőből, vagy ha nagyon nem ment, megkértem egy-egy barátomat, hogy szóljon hozzám, mielőtt kipurcanok.

Amúgy nem szedtem rá semmit, legfeljebb az alvást használtam védekezésre, ha nagyon nem bírtam. Komoly segítséget kérni ciki lett volna, és ezt egészen addig éreztem így, míg be nem ütött az önismeret.

Na, ahogy ízlelgettem, tanultam, használtam a különféle módszereket, fölszakadt belőlem az a visszatartott rengeteg érzés, csakhogy még mindig nem tudtam velük igazán mit kezdeni azon túl, hogy vállaltam egy részüket, mert már nem bírtam visszatartani.

Jó sokat tanultam arról, hogy a különféle lelki nehézségeink gyerekkori emlékekhez meg generációs viselkedési mintákhoz kapcsolódnak, és ha ezeket felfejtjük, oldjuk, akkor a dolgok a helyükre kerülnek. És tényleg rengeteg tapasztaláshoz, felismeréshez jutottam, amiknek köszönhetően egyre többet éreztem, értettem meg abból, hogy milyen srófra jár az agyunk, mi az oka a különféle viselkedéseinknek, valami mégis hiányzott.

Másfél éve akadtam össze Oravecz Andival, akihez Byron Katie Négy kérdés módszerét mentem megtanulni. (Erről itt részletesen: http://onmunka.blogspot.hu/p/byron-katie-munka-atfogo-ismerteto.html) Ez a dolog azért keltette fel az érdeklődésemet, mert valami olyan szemléletet mutatott nekem, amilyenről még sose hallottam. Eleve mi az, hogy ítéljem meg, aki/ami abba a helyzetbe hozott, amivel éppen bajom van?

Lehet, hogy a helyzettel van bajom, nem is azzal, aki bele hozott?

Ne is fogjam vissza magam? Na, ítélkezni csúnya dolog, nem?

Aztán még kérdőjelezzem is meg?

Dehát hogy?

Fordítsam meg az állításaimat? Az ellenkezőjére? A másikra? Magamra? 

Hogy egyszerre mindegyik igaz lehet? Ááááá!

És ahogy összejött a csoport, ahogy a két nap alatt ráláttunk egymás életére, helyzeteire, döbbenetes volt, mennyire felszabadítóan más így nézegetni a világot. Persze magamat hagytam utolsónak, mert éreztem, hogy meleg lesz a pite. Egyre jobban féltem, mik fognak itt kiderülni, meg hogy kibírom-e bőgés nélkül bátran, ügyesen.

Az utolsó szünetben, óriási zavaromban császkáltam ide-oda, és ahogy pörögtem a szorongásban, úgy ráléptem az Andi lábára, tisztára égő volt. Ahelyett, hogy leállított, megnyugtatott vagy tudom is én mit csinált volna, csak rám mosolygott, és köszönt, hogy "szia".

Fogalmam sincs, minek szánta, én mindenesetre azt kaptam ettől, hogy üdvözölt, úgy ahogy voltam, a bénáskodásommal, a félelmemmel együtt. Nem próbált meg kivenni belőle, csak hagyta, legyen, ahogy van.

Ez valami varázslatosan jó és érzékeny pillanatban jött, az elfogadása a szívem közepébe talált. Főleg az, hogy nem akart megmenteni a helyzetemből, csak nézte és üdvözölte.

Hát van ilyen? Szabad félni? Szabad látszódnia is? 

És nyilván ez az én megélésem volt akkor, ami pont elégnek bizonyult arra, hogy a kíváncsiságom, a nyitottságom csak nőjön.

Aztán megtanultam Anditól Scott Kiloby Élő Önvizsgálatait is. (Erről pedig itt: http://onmunka.blogspot.hu/p/scott-kiloby-elo-onvizsgalatai-eo.html) Ezek segítségével az emberi működés nagyon fontos elemeit értettem, tapasztaltam, éreztem meg a saját bőrömön:

Bármilyen helyzetben is vagyok, ott valakinek érzékelem magam, ez vagyok Én (szerethető, értékes, elfogadhatatlan, képtelen, stb). Ennek az Énnek "látszólag" tennie kell valamit azért, hogy a helyzetét fenntartsa vagy elkerülje. Itt fedezhetem fel a tudat alatt működő kényszeres cselekvéseimet arra, hogy megvédjem magamat valamitől. 

És asszem azért kell védekeznem, mert gyerekkoromban ügyesen elhittem, hogy velem valami baj van. Ráadásul olyanoknak, akik magukról pont ugyanezt hiszik. Aztán jól belekevertük a buliba azt is, hogy az érzéseinket, érzeteinket nem szabad megélni, kifejezni, mert abból további bajok lesznek.

Oké, és akkor most merre tovább?

Scott, meg az Andi azt javasolták, hogy vegyük csak észre a gondolatainkat, amik képek, és szavak formájában jelentkeznek, tapasztaljuk meg bátran a hozzájuk kapcsolódó testérzeteinket. Először ehhez megtanultunk lelassulni, elcsendesedni, felfedezni azt a bennünk és körülöttünk lévő teret, amiben minden jelenség (kép, szó, hang, testérzet) felbukkan majd idővel eloszlik. 

Nekem ezt úgy sikerült észrevenni, hogy elmentem oda, ahonnan a hangok felbukkannak, aztán ahová később eltűnnek. Hatalmas tágasságot, mély csendességet találtam ott, mindennek a lehetőségével.

Rácsodálkoztam, hogy hiszen én ezt már gyerekkorom óta ismerem, csak sose hívtam így.

Megfigyeltem, hogy a gondolataim jönnek-mennek ebben a csendességben. Nem is tőlem függ, hogy miket gondolok. És csak az a gondolat marad velem, amelyikkel együtt testérzet is jár. Így megtapasztaltam, hogy az érzeteket attól függően minősítem jónak vagy rossznak, megőrizni vagy elkerülnivalónak, hogy mit gondolok, miközben éppen érzem őket.

Ha mondjuk hamarosan vizsgáznom kell és azt gondolom, hogy nem fog menni, közben meg heves szívdobogást érzek, az pocsék. Viszont randihoz készülődve imádom, ahogy kalapál a szívem, holott az is heves és erősen hasonlít a vizsgázós érzethez.

Akkor most mi van?

Lehet, hogyha szétválasztom a gondolatokat (képeket, szavakat, stb) a testérzetektől, és külön-külön fordítok figyelmet rájuk, akkor önmagában mindegyik teljesen élhető és veszélytelen?

Ez azért nem ment egy húzásra, sok-sok gyakorlás kellett hozzá.

Az első nagyon mély megélésem tavaly áprilisban jött, akkor éreztem, hogy igazán a véremmé válik. Sajnos már nem emlékszem pontosan, milyen helyzetben voltam, kinek érzékeltem magam éppen, csak az maradt meg, hogy valami jó kis "elhagyatott" érzésem volt, nagyon erős félelemmel.

Andival vizsgáltuk, kerestük az ide kapcsolódó hiány-ént, sorra szedegetve szét a képeket, szavakat, testérzeteket. Nagyon erős fizikai tünetek jöttek, és ahogy elfogytak róluk a képek meg szavak, egyszer csak már nem tudtam hogyan kifejezni magam. Onnantól gondolni se bírtam róluk semmit, csak hagytam, hogy remegjen a testem, befeszüljenek az izmaim, alig kapjak levegőt, engedtem, hogy szabadon fájjon, élődjön ez az egész. És ahogy nem szabtam neki gátat, határt, nem minősítettem ezt a helyzetet semminek, elmenekülni se volt igényem belőle.

Andi folyamatosan benne tartott, bátorított, hogy hadd jöjjön, minden rendben van ezzel, teljesen biztonságos, ami zajlik. Bő 30 év visszatartott érzése, érzete szakadt fel, és végre megélődhetett minden szégyen, félelem, szorongás nélkül. Nem éreztem, hogy bármi baj is lenne velem közben.

Aztán ahogy jött, szépen elsimult, és bennem olyan energia szabadult fel, hogy az leírhatatlan.

Ott éreztem meg először, hogy nincs mitől menekülni, nincs miért elbújni. Egyszerűen csak eddig nem tanultam meg együtt lenni ezekkel az érzetekkel, mert még senki se mondta, hogy lehetne. (Scott Kiloby videó az érzelmek megéléséről: http://onmunka.blogspot.hu/2012/12/scott-kiloby-video-amit-soha-nem.html)

Így váltak a félelmeim a felszabadítóimmá. Ez persze nem azt jelenti, hogy azóta sose próbálok semmit elkerülni, csak ismerem már magam olyannak, aki tudott biztonságban lenni az ilyen érzetek között. És ez egyre gyakrabban van így, mikor jönnek.

A "hálás" szó kutyafüle kifejezni, ami vagyok Andinak, Scottnak, meg mindenkinek, aki idáig elszöszmötölt velem. Csak köszönöm, hogy élek, hogy másképp élek, mint azelőtt.

És ismerek még egy csuda lehetőséget, ami rengeteget segíthet elkerülés helyett felvenni a kapcsolatot a különféle helyzetekben bennünk zajló folyamatokkal, hiedelmekkel, lelki és fizikai nehézségekkel, a testünkkel, bármivel, amivel csak el vagyunk akadva.

Megtehetjük, hogy a találkozás, ismerkedés, rálátás és szabad megélődés idejére kihelyezzük magunkból ezeket, tárgyakat - vagy ha csoportban dolgozunk -, embereket hívva segítségül a megszemélyesítéshez.

Felállíthatjuk a szükséges szereplőket a mindig rendelkezésre álló "térben" úgy, ahogy az a helyzetünket a leginkább kifejezi. Így rájuk tudunk nézni kívülről, meg tudjuk szólítani őket. Ha tárgyakat választottunk, mindegyik helyére beléphetünk átélni, milyen is lehet ott, mi esne jól. 

Csoportban dolgozva megkérdezhetjük a képviselő személyeket, Ők hogy érzik magukat azon a helyen, ahova kerültek és persze az Ő helyüket is ki lehet próbálni. Így megélődésre, kimondásra, rendeződésre kerülhetnek olyan dolgok, amik eddig talán rejtve voltak vagy nem mertünk rájuk nézni.

Ha úgy érzed, hogy szívesen belekóstolnál ezekbe a tapasztalásokba, ha kedvet kaptál hozzá, hogy megtanuld vagy tovább mélyítsd magadban ezeket az Önvizsgálati módszereket, Szeretettel megyünk Veled oda, ahol te vagy, kísérünk, támogatunk a folyamatban, hogy végül egyedül is boldogulj. 

Rengeteg infó, videó, cikk minderről itt, ezen a blogon és az ÖnMunka blogon – Gondolati és Érzelmi Öngyógyítás Önvizsgálatokkal: http://onmunka.blogspot.hu/

Aktuális Tanfolyami időpontok: http://onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html

VALÓSÁGOS ILLÚZIÓ

Ebben a pillanatban minden rendben van. És ezen a pillanaton kívül nem is létezik más.

A valóság nekem a pillanat, értelmezés nélkül. És elég feszült vagyok, amikor értelmezem a dolgokat :-)

Sokszor - ezekben a rendben levő pillanatokban - felbukkannak olyan gondolatok, hogy „Ez nem fog így maradni.”, „A múltkor is ez meg ez történt.” Vagy, hogy „Mi lesz a következő pillanatban?” és a gondolatokkal szorosan együtt rossznak címkézett érzések is, amiket nem szeretnénk átélni. Ezek a gondolatok és érzések viszont sosem állandóak, jönnek-mennek, ahogy mondani és tapasztalni szoktuk. Miközben pont attól félünk, hogy állandóak, hogy mindig itt lesznek vagy lesben állnak, fenyegetnek bennünket. Erről szó sincs. Ahhoz, hogy észrevegyük a gondolatok, érzések állandótlanságát, szükség van egyfajta tudatosságra. Arra, hogy az eddigiekhez képest, máshogyan tekintsünk a helyzetünkre. Erre ad lehetőséget az ÖnMunka.

A jelen pillanatban nem létezik feszültség, tehát minden rendben van. (Lehet, hogy ezzel nem értesz egyet, amit abszolút megértek, hiszen lehet olyan megtapasztalásod, hogy feszült vagy.) A feszültség abból adódik, hogy a felbukkant gondolatnak hiszünk. Elhisszük, hogy „Nem fog így maradni.” és máris itt van a feszültség érzése. Mintha a kéz a kézben járnának. Úgy is mondjuk, hogy a gondolatokhoz érzések társulnak, tapadnak. És persze az ilyen érzésektől menekülünk vagy próbáljuk valahogy elnyomni őket.

Nézd csak meg ezt a folyamatot tüzetesebben! Ebben a pillanatban minden rendben, felbukkan a gondolat, hogy ez nem marad így, társul hozzá egy feszültség és máris fuccs a minden rendben érzésnek. Fura egy működés, nem? Mit lehet ezzel kezdeni?

Két dolgot ’csinálhatunk’: hosszabb-rövidebb ideig feszültek leszünk és így éljük az életet vagy megvizsgáljuk, hogy mi is történik valójában. Ha a másodikat ’választjuk’, két dolgot tehetünk (én ezt a kettőt ismerem és használom, és biztos vannak más lehetőségek is):

-          Az egyik, hogy megnézzük az állítás („Nem fog így maradni”) igazságát. Itt használjuk a 4 kérdés + megfordításokat, Byron Katie Munka módszerét. Ez a mód igénybe veszi az elme értelmező képességét és olyan szabadságot adhat a valóság sokszínűségének felismerésére, amilyet azelőtt nem tapasztaltam.

-          A másik, hogy értelmezés nélkül tapasztaljuk meg azt, ami éppen van. Az Élő Önvizsgálatok használata igen közvetlen megtapasztalást ad arról, ami a pillanatban zajlik. Emellett feltárja az elme értelmező mechanizmusait, sőt a megtapasztalással fokozatosan kiazonosít a gondolati és érzés identitásokból.

Arra láthatsz rá, hogy az életedet eddig javarészt fejben élted, kerested a jó érzéseket és menekültél a rossznak bélyegzett érzésektől. Most megtapasztalhatod, hogy ezek az érzések nem rosszak vagy jók, hanem csak vannak, és az elme értelmezte, különböztette meg őket. Ezzel a megtapasztalással teljesen szabadon élheted meg az érzéseket, nem félve vagy menekülve tőlük. 

Ha nincs minden rendben a pillanatban, szívesen megtanítjuk neked az ÖnMunka módszereit, hogy máshogyan is megtapasztalhasd a pillanatot!

Egyéni konzultáció keretében:

http://a-munka.blogspot.hu/p/egyeni-konzultacio.html 

és http://www.onmunka.blogspot.hu/p/akkreditalt-facilitatorok.html

Tanfolyamokon:

http://www.onmunka.blogspot.hu/p/aktualis-onmunka-tanfolyamok-treningek.html 

és http://a-munka.blogspot.hu/p/hogyan-tovabb-programok.html

PÁNIKBETEGSÉG VAGY CSAK MEGVIZSGÁLATLAN HIEDELMEK?

Egy tapasztalatomat szeretném megosztani veletek! 

Innen és a konkrét helyzet szempontjából nézve az elmúlt két évnek gyönyörű íve van. Az írásom végére meg is értheted, miért.

Kezdem – a történet szempontjából – az elején. Bő két évvel ezelőtt, időben a Munka alaptanfolyam után, egy éjszaka valami feszültségre ébredtem. Nem is tudtam, hogy igazából mi a bajom, csak azt vettem észre, hogy meg-megfeszülnek izmaim, görcsösen rángatózni, remegni kezd itt-ott a testem, míg végül az egész testemben remegtem, kivert a víz és lesápadtam. Félelmetes volt, ahogy ezek az érzetek és a vele járó érzelmek eluralták az egész lényem. Egy kis kupac görccsé váltam, aki retteg, hogy mi lesz. Meddig fog tartani és mivé fog még alakulni. Fél óra után felhívtam az ügyeletet, ahol azt mondta a nővér, hogy vegyek be nyugtatót. Na, ettől aztán még ideges is lettem. Beindultak más történeteim is, de az erős testi érzetek nem engedtek a gondolataimban kóricálni. Egy irányba fókuszáltak: mi lesz? A félelemmel telt gondolataim voltak a központban. Aztán lassan, a következő fél órában enyhültek és elmúltak ezek a tünetek, anélkül, hogy nyugtatót vettem volna be. A páromtól kaptam homeopátiás görcs elleni szert, illetve végig támogatóan volt mellettem. Biztos ezek is segítették a dolgot. Megnyugodtam, elaludtam és másnap reggel, ezzel a tapasztalással ugyan, de ment minden a megszokott módon.

Két nappal később az éjszaka közepén újra beindult a tünet együttes. Volt is egy rakat ’új’ gondolat. A jövő még félelmetesebbé vált számomra, ami azért is furcsa, mert ezek előtt nem féltem a jövőtől. Pánikbetegnek diagnosztizáltam magam és frissítettem az ismereteimet a témában. És persze ott volt a lehetőségem élesben tesztelni az új kis kedvencemet, a Munkát (Byron Katie Munka-módszerét)!

Próbálkoztam is vele, szép felismerésekkel gazdagodtam önmagammal és a hiedelmeimmel kapcsolatban. És – ahogy mondják: A puding próbája az evés! – már csak a következő rohamra kellett várnom. No, de ahogy az utóbb kiderült, azért annyira nem vártam :-). Ez alkalommal nappal találkoztunk. Egy hétvégi kikapcsolódás során lepett meg a Drága, (nem)szeretett tünetsor. És ez új fejezetet nyitott a pánikos történetemben. A következő két roham is hétvégi kikapcsolódások alkalmával üdvözölt. Már-már kezdtem hozzászokni, csak az zavart, hogy a családom nem nagyon örül ezeknek a mókáimnak.

Addigra már úgy éltem – ahogy mások haldokolnak :-) - többé-kevésbe tartottam az utazástól, az egyedülléttől és sorra bukkantak fel a legkülönbözőbb, teljesen hétköznapi helyzetek, amik szorongással töltöttek el. Közben többször megMunkáztam a helyzetet, a betegséget, magamat. És eljutottam arra a pontra, hogy ki tudtam mondani: Alig várom már, hogy újra átélhessem a pánikrohamot. Elterveztem, hogy belemegyek az érzésekbe, és hogy a feljövő gondolatoknak nem fogok hinni. Vártam, hogy ezt megtapasztalhassam. (Érdekes, hogy ez az egész előremutatott az időben, mert fél évvel később ismerkedtem meg az Élő Önvizsgálatokkal, ami részben az érzések közvetlen megtapasztalásról szól.)

Aztán, az első tünetek megjelenéséhez képest, közel egy év elteltével, egy ismerősömet szállítottam a Bécshez közeli reptérre. Előtte többször megfordult a fejemben a gondolat, hogy ezen az úton esélyes a megtapasztalás. Kicsit aggasztott is a dolog, merthogy visszafelé egyedül voltam, éjszaka, az országúton. Ez egyfajta kihívássá is tette a dolgot. Én meg belementem. Végül is mit veszíthettem!? Hát, össze is jött a randi. Már a kifelé vezető úton beindultak a testi reakciók, szép sorjában, ahogy azt már megszokhattam. Közben persze arra is kellett figyelnem, hogy az utasom lehetőleg ezt ne vegye észre. Ugyanis az ő luxusautójával mentünk, amit nekem kellett visszavezetni, plusz ő nyaralni indult és nem akartam ezt a stresszt rárakni. A Valóság igen kedves volt hozzánk, mert mire az utasom kiszállt a kocsiból, én már a remegős fázisban voltam, de még nem vált annyira láthatóvá ez a tünet, hogy ezt kiszúrja. Így ő a terminál felé vette az útját és meg egyenesen a pánikroham felé. Félreálltam a kocsival, hogy teljesen, csak az érzetekre figyelve meg tudjam élni őket. Ekkor – és már előtte is – igyekeztem az éppen jelenlévő érzettel lenni, hagyva, hogy a felmerülő gondolatok távozzanak. Minden egyes gondolatnál feltettem a kérdések egyikét. Igaz ez a gondolat? Tuti, hogy úgy lesz, ahogy a gondolat mondja? Ki vagyok én most e nélkül a gondolat nélkül? És némelyeket meg is fordítottam az ellenkezőjére. Pl. azt, hogy ’ Meg fogok halni.’ Néha kifejezetten viccesnek tűnt az egész. Pillanatokra, már közben is, felszabadultam.

És az érzetek meg tudtak élődni. Talán ez a legfontosabb megtapasztalásom. Az összes korábbi rohamnál nem akartam érezni, meg akartam szabadulni az érzésektől és a társult gondolatoktól. Nem hagytam semmilyen teret az érzéseknek. Mintha ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal valami baj lenne. Azt ’értettem’ meg, hogy a gondolatoknak és érzéseknek ’saját’ élete van, amit én meg akartam rövidíteni, sőt el akartam tüntetni. És ezzel pont az ellenkezőjét értem el. Meghosszabbítottam és újrageneráltam. És persze ezeket nem csináltam, csak így alakultak. Mégis, azóta, az elmúlt egy évben, pár perces szorongásos, torokszorító, néha egy-egy enyhe belső remegésen kívül nem volt semmi. És minden egyes alkalommal megengedő-megélő voltam az érzetekkel és gondolatokkal. Katie azt mondja, ha megértéssel fordulsz a gondolataid felé, akkor ők hagynak el téged. Ez történt, szép lassan elhagytak. Scott arra hív, hogy vizsgáld meg, a konkrét érzés vagy gondolat önmagában a pánik! Ekkor még nem ismertem az Élő Önvizsgálatokat és mégis valahogy szétválasztódtak az érzetek és a gondolatok. És külön-külön mindegyik érzet csak energia volt, ami – odafigyelve, megtapasztalva, átélve – igencsak változékonynak mutatkozott. Miközben előtte attól féltem, hogy állandósulnak. De csak gondolataim állandósultak, azok is csak átmenetileg. Elhittem, hogy ez pánik, hogy baj lesz belőle, hogy rossz, sőt szinte elviselhetetlen, hogy korlátoz, és még sorolhatnám az ezzel kapcsolatos stresszes gondolatokat.

Hálás vagyok Katie-nek a kérdéseiért! Hálás vagyok, hogy feltettem őket magamnak! És hálás vagyok neked is, hogy elolvasod!

Korábban el nem tudtam képzelni, hogy az elhitt, megkérdőjelezetlen gondolatoknak ilyen ereje van, ilyen érzéseket képesek kiváltani. Hálás vagyok az életemnek, hogy ezt megtapasztalhattam!

A bölcs, kínai paraszt története jut eszembe, aki a szomszédja megjegyzéseire, hogy valami szerencsés vagy szerencsétlen-e, csak ennyit válaszolt: Nem tudom. Majd meglátjuk.

Minden ’rossz’ ott hordozza magában a 'jót' és minden ’jó’ ott hordozhatja magában a 'rosszat'. A jó és rossz csak ítéletek, viszonyítás. Az egész csak attól függ, hogy mit hiszünk el. A dolgok, történések puszta megélése, ítéletek nélkül, maga a békesség, az öröm, a boldogság, a szeretet, melyeknek még csak nem is létezik az ellentéte. És ezek mind csak fogalmak. A valóság megélését, a jelenlétet én nem tudom szavakkal kifejezni.

Ha pánikoltál már, volt pánikrohamod, vagy van bármilyen fóbiád, az említett két módszer (Scott Kiloby – Élő Önvizsgálatok és Byron Katie – Munka-módszere) hatékony segítség lehet a számodra.

Az aktuális vidéki tanfolyamokat ITT találod. A budapesti tanfolyamok ITT.

Bővebb információ egyéni konzultációról ITT.

FÉRFI IDENTITÁSOK

Mi az identitásunk?

Gyakran merülnek fel bennem kérdések. Sok mindent megtanulunk, miután megszületünk és cseperedünk kisfiúvá, kamaszodunk, és felnőtt férfivé válunk.

Lexikon szerint ez az identitás fogalma: „Az identitás én-azonosság, önmeghatározás szerepeken, magatartásformákon, értékrendszeren keresztül, mely a "teljes én" érzésével társul. A személyiségfejlődés eredménye, a  szocializáció eredménye, az emberi kölcsönhatások során jön létre.”

A én (J) megfogalmazásomban azon elhitt gondolatok és a hozzá kapcsolódó érzések összessége az, amit ’én’-ként értelmeztem. Minden, amit mondtak nekem (kisfiam, egy fiú ilyen meg olyan, a kislányok pityeregnek stb.) és amit mutattak, azzal, ahogyan éltek azok, akik körülöttem voltak az életutamon hozzátett az identitásomhoz. Folyamatosan érnek minket ingerek és ezeket – többnyire az adott társadalmi-kulturális környezet mintájára – értelmezzük. Leegyszerűsítve elhisszük magunkat. Azt mondják fiú vagy és elhiszed. Azt mondják erős vagy gyenge vagy és egy idő után elhiszed, és így tovább megy mindennel. És mivel viszonyítanak minket, kialakul bennünk (elhisszük) egy értékrendszer. Értékelünk (viszonyítunk, megítélünk) másokat és persze magunkat is. Párhuzamosan kialakul az önértékelés is. Így hisszük el magunkat.

Kicsit visszanéztem az utam eddigi részére, fontosabbnak ítélt állomásokra és ezt találtam:

• Kukival születtem. Azt mondták: - Fiú.
• Kék ruhákat kaptam, nadrágot és inget, mert fiú vagyok.
• Kisautót kaptam ajándékba, meg labdát, puskát. Egy fiúnak ez kell.
• Azt mondták rossz vagyok, verekedős. Egy fiúnál ez elmegy.
• Lehorzsoltam a térdem, katonadolog.
• Fociztam és karatéztam. Fiús sportok.
• Begyújtottam, füvet nyírtam, kocsit mostam. Férfi munkák.
• Katonai főiskolára jelentkeztem pilótának, szerencsére nem vettek fel.
• Besoroztak. Ez is katonadolog.
• Férj lettem, apa lettem.
• Még a daganatom is férfias helyen volt.
• Autószerelőnek tanultam.
• Elváltam és nulláról újrakezdtem. Igazán tökös, kemény fickó.
• Új család, kettő + 1 gyerek. Bevállalós pasi.
• Házat építettem. Kétkezű melósként. Egy férfi erre is képes.
• Önismeretre adtam a fejem. Ez a legférfiasabb J

Az eddigi életem kiemelt részeiben 16, kemény, férfi identitás. A sok aprócskát nem is említem.

Jól elhittem, hogy férfi vagyok. És ezzel semmi baj. Ez a természetes, mondhatnánk.

És akkor jön a bibi. Ugyanis (a viszonyítások világában), ha valamilyen vagyok, akkor annak az ellenkezője is előfordulhat. És elő is fordul J

Nézzünk egy listát arról, hogy hol nem voltam ezekben az azonosulásokban eléggé fiú, férfi:

• Eleinte még nem álltam ellen a férfi identitásnak.
• Verekedni nem szerettem. Féltem, hogy megvernek, bajom lesz.
• Ha elestem és véreztem, akkor - közterületen - tartottam magam, de ahogy egyedül maradtam, sírtam vagy fájlaltam.
• A focit abbahagytam, mert orrba vágtak. A karatét abba kellet hagynom, mert orrba vágtak. Menekültem.
• A főiskolára nem vettek fel. Béna voltam.
• A laktanyából el-elszöktem, mert nem bírtam a korlátokat. Gyenge voltam.
• Férjként, az első házasságomban, megbuktam. Apaként, akkoriban dettó.
• Az autószerelés nem jött be. Túl koszos meló. Puhány voltam. 

Csak, hogy pár ’nem vagyok eléggé férfi’ identitást említsek.

Szépen, rendben elhittem magam fiúnak, majd férfinak és eközben elhittem magam nem eléggé férfinak is.

Az elmúlt években sok férfi és kevésbé férfi hiedelmet kérdőjeleztem meg. Feltettem a kérdéseket és megcsináltam a megfordításokat. Az utóbbi pár hónapban kerestem a férfi identitásokat a Megtalálhatatlan Önvizsgálattal. Sok teljesen feloldódott, nem hagyva feszültséget maga után. Néhány még itt van. Újra elhívődik. Újra ránézek. És puhul, ritkul, csendesedik. Némelyik erősödik, feszültséggel telik. Így vagyok.

És egyre kevesebb az ítéletem magamról. Magamról, mint férfiról. És másokról is.

Imádom ezt! Meg utálom. Azt is imádom, mikor utálom. Jó imádni meg utálni. Jó érezni és kifejezni az érzéseket. Nem kell mindig férfiasan, józanul lenni. Nem kell tartani magam. Egyre többet lehetek ilyen is, meg olyan is. Egyre többet vagyok. Vagyok azzal, ami éppen van. És kapom hozzá a lehetőségeket, hogy megéljem minden részét ennek a világnak J

Ha neked is vannak hasonló identitásaid, és ha eljött a pillanat az életedben, gyere és nézzünk rá együtt a FÉRFI hiedelmekre!
További információ itt: A Munka