BENSŐ VÁLASZ - SZÜLETŐBEN AZ ÚJ BLOGOM

Idén új felületen kezdtem írni, egy új blogot indítottam. Olyan címmel és formával, ami kissé jobban kifejez engem. A tartalom nagyon hasonló és úgy változik, ahogy én is. Ezért is született meg az új oldal, bennem is megszületett valami új. Még pici és gyenge, de valami viszi az útján, valami viszi az útközben kialakuló céljai felé, mint, ahogy a pici gyereket is viszi a kíváncsisága. Így ismerve meg a dolgok természetét, tanulva a helyzetekből, elesve és újra felállva.

Az alábbi címen lehet elérni az új oldalamat, a Benső Választ: http://bensovalasz.blogspot.hu/

 

Részlet az első bejegyzésből:

 

"Szeretném segíteni az Olvasót a saját benső válaszai felé. Hiszen mindig az a legelfogadhatóbb, ami belül elfogadható. Az a legszerethetőbb, amivel nincs semmilyen belső ellenállásunk. Az a legmotiválóbb, amit belül helyesnek tartunk. Úgy a legelviselhetőbb egy helyzet, ha látjuk a mélyebb értelmét.

Mondhatják nekünk, hogy fogadjuk el, szeressük, csináljuk vagy viseljük el, amíg ezt belül, a bensőnkben, a zsigereinkben nem érezzük, addig mindez falra hányt borsó. Nem marad ott. Mindig a belső viszonyulásunk határozza meg, hogy merre indulunk, mit teszünk.

A Benső Válasz ezt a belső viszonyulást szeretné segíteni, tisztázni, érthetővé és megélhetővé tenni. Ezen csatornán módokat és lehetőségeket biztosítok, amivel feltárulhatnak a gondolati folyamataink, az érzelmi folyamataink, és ezek összefüggései. Ezáltal értelmet nyerhetnek és érzelmileg is teljes skálájukban megélhetővé válhatnak életünk különböző történései, a mély szomorúságtól a mennyei örömig, a letargiától a felszabadultságig, az elkeseredettségtől a tettrekészségig, a depressziótól az energikusságig vagy a rettegéstől a megnyugvásig."

 

 

Szeretettel, új és régi témákkal várok minden kedves Olvasót a Benső Válasz oldalon is!

SZÜNET

 "A megfelelő szó talán hatásos, de nem volt még szó olyan hatásos, mit a jól időzített szünet." Mark Twain

Marcus a macskánk tudja hogy kell élni

Olyan finom egy kis szünet. Szünet a ’nagyon tudatosan élt’ életemben.

Az elmúlt években arra döbbentem rá nap, mint nap, hogy mennyire automata programok szerint élem az életem. Hogy a gondolati sémáim, az érzelmi reakcióim szinte kivétel nélkül tudattalanok.

És ez fájt. Sokszor és nagyon fájt. Gyakran utáltam magam a tehetetlenségem miatt, ami az említett reakciómintázatokból fakadt vagy velük járt.

Javarészt menekülni akartam. Elmenekülni a problémák elől. A fájdalom elől, a tehetetlenség elől. Az agyam, az intellektusom nagyban segítette ezt a menekülést. Mindenféle remek sztorit mesélt nekem, amivel vagy szuper sebességre kapcsolta az elkerülést vagy átmenetileg megnyugtatott, hogy azért ez mind elviselhető. El is viseltem. Néha meg – a körülettem élők erős megrökönyödésére – kifakadtam, kiabáltam, csapkodtam, romboltam vagy – egy két éves időszakban - szorongtam. A nyugodt, békés, rendes Misi átváltozott, rémisztő vagy épp betoji lett. Nem csak nekik, a magam számára is az lettem.

Sokáig értetlenül álltam ezek előtt az átváltozások előtt. Négy éve önvizsgálok, szinte megállás nélkül. Nem mániásan, de nagyon kitartóan, újra meg újra szétszedve az azonosulásaimat. Számtalan ’csapdába’ lépve és beleragadva.

És most pihenek. Szünetelek. Nem önvizsgálok, nem elemzek, nem posztolok, alig facilitálok.

Úgy látom, hogy nem sok mindenben változott az életem, ahogy figyelem a hétköznapjaimat ebben a pihenésben. Ugyanúgy hajtok, félek, örülök, kétségbe esek, tervezek és feladok.

Csak egy valami változott: egy kicsit kevésbé megyek szembe a dolgokkal. És ezt sokszor csak belül érzem így. Kívülről nem mindig ez látszik, mert szavakban, gesztusokban, hangsúlyokban még ellenállás érződhet.

Talán ezek a gesztusok nehezebben változnak, és a külső szemlélő szemében, a rólam alkotott képpel az elméjében talán nem változtam.

Piciny változás ez. Piciny megnyugvást hoz. Néha pedig irtózatos elkeseredést, hogy bár belül érzem a kicsi változást, kívülről ez mégsem látható vagy nem elismerhető.

A belső világomban jól elvagyok. De nem csak ott élek. Egy darabig azzal áltattam magam, hogy csak magamra van szükségem, hogy egyedül kell megoldanom és feloldanom minden problémát és feszültséget. Ez végletes gondolkodás. Korábban a kapcsolatoktól reméltem a boldogságot, és javarészt feláldoztam magam a kapcsolatok oltárán. Ez a másik véglet.

Most kezdem apró részleteiben felfedezni, hogy a kapcsolati függésem oka valami iszonyatos érzelmi hiány betöltése, túltöltése volt. A másik véglet meg, a fene nagy önállóság, a kapcsolati függésem túlkompenzálása. Mint a viharban hánykolódó hajón, tapasztalat és kapaszkodó híján, ide-oda guruló utas, aki abban a hiszemben élt, hogy a tenger mindig békés.

Most kezdem felismerni, ahogy a gondolati és érzelmi mintázataimat rendesen átörökítettem a gyermekeimre. Most kezdem látni, hogy a gondolati és érzelmi tudatosság hiánya hogyan befolyásolta az életünket. És most kezdek nem hadakozni ezzel.

Most kezdem élni, érezni az életem, ahelyett, hogy mentálisan szembe helyezkednék vele. Sosem mondták nekem, hogy sírj csak, dühöng vagy keseregj. A legjobb indulattal óvtak a negatív érzésektől, ami ezek elnyomásához és elkerüléséhez vezetett. Emellett az a jóindulatú óvás a pozitív érzések hajszolását eredményezte, sok kudarcélménnyel, amit akkor éreztem, amikor nem ’sikerült’ jól érezni magam.

A tudatosság nélkül élt életemet pár éve felváltotta a kényszeres tudatosodás útja. Egyik végletből a másikba. És ez ’jó’, ez is természetes, már látom. Most megértően és elfogadóan vagyok ezekkel. Természetesek a gondolatok és természetesek az érzések. Nem kell tiltakoznom ellenük, nem kell haragudni magamra, nem kell változtatnom sem rajtuk, mert úgy változnak maguktól, hogy azt élvezet megtapasztalni. Olyan életteli ez az egész.

Lehet örülni anélkül, hogy félnék az elmúlásától. Lehet félni anélkül, hogy dühös lennék magamra. Lehet dühösnek lenni, anélkül, hogy haragudnék magamra és haragudni anélkül, hogy bűntudatom lenne. Lehet bűntudatot érezni anélkül, hogy valami óriási nagy baj lenne velem.

És lehet pihenni. Pihenni ebben változékony élettapasztalásban. Pihenni a szünetben. Pihenni az írásban, a munkában, a problémák megoldásában, a kapcsolatokban. Furán érthetetlenül pihenni a fájdalomban, a nehéz helyzetekben, a félelmekben.

Így vagyok most. Az ellentétek változékonyságában, kevesebb ellenállással.

Egy másik Marcus verzió a pihenésre :)

KEEP IT SIMPLE - MARADJ AZ EGYSZERŰSÉGNÉL

Nemrégiben részt vettem Andi egyik kurzusán, amin angolul végeztük az Önvizsgálatokat. Hogy valójában miért jelentkeztem rá, azt akkor még nem is tudtam. Gondoltam, hogy nem árthat, sőt, ha esetleg megkeresnek külföldiek, akkor tudok majd velük is dolgozni.

Azonban a harmadik alkalom után rádöbbentem. Angolul keveset tudok, kevés a szókincsem és ez remek lehetőség az egyszerű megfogalmazásra, az egyenes és rövid kérdésekre, a körbe-körbe magyarázás elkerülésére, a hosszabb hallgatásokra és csendekre.

Az elmém angolul még nem pörög ezerrel, lassan válogat a szavak közül, amiket ismer és amik felidéződnek a kissé poros, belső szótárból.

Régebben zavart volna, hogy a 15 évvel ezelőtti folyékony angolom ilyen hiányosan és lassan jön elő, de most ez nem bántott. Kifejezetten élvezem, hogy nem ostorozom magam ezért sem.

Megfigyelhető, hogy az élet napos oldalán, amikor a dolgok jól mennek, eszünkbe sem jut, hogy bonyolult magyarázatokat adjunk vagy keressünk a boldogságunkra. Egyszerűen megéljük ezeket az időszakokat. Egyszerűen benne vagyunk és élvezzük.

Ezzel szemben, amikor nem mennek olyan jól a dolgok, amikor árnyék vetül az életünk valamely szegmensére, hajlamosak vagyunk a végtelenségig agyalni. A ’szerencsés’ kivételek gyorsan és egyszerűen lezárják az ilyen helyzeteket, de akikben kialakult a ’mindent meg kell értenem’ és a ’lehető legjobban kell megoldanom a helyzeteket’ hozzáállás, azok gyakran túlgondolják és túl sötéten látják az élet eme szakaszait. Magyarul túlbonyolítják, ami az egyszerűség szöges ellentéte. Persze ez a királyi többes szám én is vagyok. :) Időnként én is túlbonyolítom a legegyszerűbb dolgokat is, illetve igencsak meg 'kell' értenem a dolgokat és a lehető legjobban kell őket megoldanom. :)

Vajon miért reagálunk így? Miért természetes és egyszerűen megélhető számunkra a ’jó’, és miért elutasított, megoldandó és gondolatilag/érzelmileg bonyolult a ’rossz’?

Én azt találtam, hogy lehet ez évezredesen vagy generációsan kódolt minta, vagy közvetlenül a szülőktől, nevelőktől kapott minta. Megélési és megoldási mintákat hordozunk, és ezek alapján éljük az életünket, amíg fel nem ismerjük, hogy ez történik.

Ez nem a generációk, a szülők vagy éppenséggel a saját magunk hibája, mindössze mintázat, tanult séma. Gondolati sémák, érzelmi minták.

Ha azt tanultuk volna meg, hogy a ’rossz’ dolgokkal ne foglalkozzunk (van ilyen minta is, csak ritkább), hanem azonnal lépjünk túl rajtuk, akkor így élnénk az életünk. Ha arra kondicionálódtunk volna, hogy a ’jó’ dolgokat utasítsuk el, de minimum legyünk gyanakvóak (ilyen is van), akkor ez alapján működnénk.

Többnyire azt tanultuk meg természetesnek, ami finom, lágy, kellemes, harmonikus, boldog. Ezek a ’jó’ dolgok. Az ezekkel ellentétes dolgok nem természetesek, kerülendők és megváltoztatandók, egyszóval ’rosszak’.

Így a természetes, ’jó’ dolgokat egyszerűen fogadjuk, míg a ’rosszakat’ mindenféle furmányos módon bonyolítjuk, például elkerüléssel, gondolkodással, támadással, védekezéssel, sértődéssel, haraggal és sorolhatnám a végtelenségig.

Az én kérdésem mindig ugyanaz, amikor bonyolódik az életem: Hogyan akarsz élni? Körbemagyarázva, az elképzelésedet bizonygatva, az érzelmek viharaiban vergődve, harcolva vagy egyszerűen és szembesülve a mintáiddal?

Logikusan az egyszerűen a válasz. Hiszen ebben jó lenni. Az összes jó dolog addig 'jó', amíg egyszerű. Amíg nem kezdünk agyalni, amíg nem vívunk érzelmi szabadságharcot.

Azonban gyakran pont az ellenkező irányba megyünk. Harcolunk, magyarázkodunk, bizonygatunk, próbáljuk kigondolni a számunkra legjobbat és elkerülni a legrosszabbat. Ebben vergődünk és nem látjuk, hogy ilyenkor mindössze annyi történik, hogy nem vesszük észre, hogy mintát követünk. Nem vesszük észre, hogy nem vagyunk tudatában a folyamatnak.

Megkövült félelem-mintákat élünk meg. Ha nem félnénk, akkor egyszerűen élnénk. Mint amikor szerelmesek vagyunk, nem bonyolítunk. Amikor a szerelembe beoson a kétely, a félelem leghalványabb árnyéka, elkezdünk agyalni, terveket szőni, koncepciókban hinni, csakhogy megóvjuk magunkat. De mitől???? Amíg nem vetett árnyékot a félelem a szerelmünkre, nem kellett óvni magunkat. Hirtelen miért kell?

A félelem-minta az oka. Mélyen belénk kódolódtak ezek a minták. És a félelem-minták egyetlen oldószere a tudatos tapasztalás.

Előbb viszont tudatosodnunk kell a mintázatra. És akkor elkezdhetjük a bonyolult életünket egyszerűsíteni. Elkezdhetjük tudatosan figyelni, hogy valójában mire van szükségünk. Észrevéve és felülvizsgálva a mintáinkat megérkezhetünk a kiindulási helyzetünkbe, amikor kíváncsi figyelemmel és ítéletmentesen éltünk. Hát, jó régen volt…és rövid ideig tartott :)
De ne szaladjunk ennyire előre. Maradjunk ott, ahol éppen tartunk az életünkben. Most ebben a pillanatban hogy vagyok, hogyan tudok benne lenni ebben a helyzetben?...Egyszerű vagy bonyolult?...Mindenképp meg kell oldanom vagy sem?....Meg kell változtatnom vagy tudom hagyni, önmagától alakuljon?....Irányítani akarom vagy hagyom magam áramolni vele?....Menekülnöm kell vagy tudok – akár a félelmet átélve – benne maradni?
Melyik jobb? Melyik irány jobb?....Az elme folyamatosan mérlegel, kutat az emlékei között és próbálja megfejteni a jövő lehetséges beteljesülési formáit….Én most azt találom, hogy nincs jobb irány. Nincs jobb választás….Mind jó…Ami rossznak tűnik, az is. Ami fáj, az is. Ami félelmetes, az is.

Végre szabadon érezhetek, bármit, bármilyen jelzővel. Félhetek, izgulhatok, reménykedhetek, hálás lehetek, szerethetek, utálhatok…Egyik sem rossz.
Jó nagy ’átverés’ az egész. De ez is rendben van. Nem lehetne jó, nem lehetne élvezhető, vágyott és szerethető, ha nem ismernék a dolgok ellentétét. Ha nem lenne rossz, nem lenne jó sem. Mára megszerettem a dualizmust. Egy időben elutasítottam a duális életszemléletet, mert a szenvedésem forrásaként azonosítottam. Úgy véltem, hogy a pozitívnak azonosított dolgok ugyanúgy szenvedéshez vezetnek, hiszen elveszhetnek, átalakulhatnak. A negatív dolgok meg eleve szenvedéssel járnak. Jó nagy zsákutcának tűnik ez így. Nem is olyan régen láttam rá, hogy nonszensz utálnom a dualista világom, hisz ez vitt abba a csodás egységélménybe, amit oly sokszor élek át, ahol nincs kettősség és szenvedés. A dualizmus, a kettősség nélkül ezt az élményt nem is tapasztalhattam volna meg. A szenvedés nélkül nem létezhet a szenvedés nélküliség tapasztalata.

Fel sem ismernénk a ’jót’, ha nem ismertük volna meg a ’rosszat’. Jól van ez kitalálva. Nem kell rajta változtatni, elég csak élni…egyszerűen.

Egyszerűen csodás és néha még mindig hihetetlen, hogy megélhetők a végletek, az átmenetek, a rázós és a sima helyzetek, a félelmek és a szerelmek, a harc és az együttműködés.
Olyan ez az élet, mintha kisebb-nagyobb körtúrákat tennénk meg, mindig visszatérve oda, ahonnan elindultunk és mindig egy rakás tapasztalással gazdagabban. Amikor észrevesszük a köreinket, a mintáinkat és összegyúrjuk a tapasztalatainkkal, másképp éljük az életet. Egyszerűbben.

MIÉRT KELL AZ ÚJ SZERELEM?

Sok felbomlott házasságot, nyűglődő párkapcsolatot, titkolt vagy felvállalt félrelépést láthatunk magunk körül. Gyakran meglepődve hallok ilyen történeteket olyanoktól és olyanokról, akikről álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet velük. És mégis. Miért? Erre a területre fókuszálva született meg ez az írás.

A saját példámmal kezdem. A következő sorok a szerelem érzelmi részéről szólnak. Ez az érzelmi szintű szerelmi élet a tinédzserkorom elején kezdődött.

Talán a Rák napom és a családi mintám az oka, hogy ha ’szerelmes’ lettem egy lányba, mindig hosszútávon, sőt egy életen át tartó kapcsolatban gondolkodtam. Persze pár hét vagy hónap után minden esetben kiderült, hogy valamiért nem működik a kapcsolat.

20 éves koromra rengeteg csalódáson voltam túl, mind önmagamban, mind a partnerekben. Ez nem szegte kedvem az újabb pár, azaz az ’igazi’ megtalálásában, viszont rendesen leszűkítette a józan ítélőképességemet. Egyre inkább az volt a lényeg, hogy megtaláljam végre azt, akivel tényleg leélhetem az életem, akivel gyereket vállalhatunk és rendes családként élhetünk.

Ekkoriban éppen egy hosszabb kapcsolatból fájtam ki, amikor belefutottam a következőbe – miközben persze a ’véletlenül se kelljen érezni az érzelmi sebet, inkább írjuk felül egy új szerelemmel’ tudatalatti program akadálymentesen futott – amiről már az első hetekben kiderült, hogy nem fog működni. Mégis – az előző és az éppen kialakuló érzelmi trauma elkerülése érdekében, és ennek abszolút nem voltam tudatában – makacsul mindent elkövettem, hogy ezt a kapcsolatot megtarthassam. Meg is volt az eredménye: 6 év érzelmi hullámvasút és egy gyermek. Utólag sem bánom ezt az időszakot, mert rengeteg tapasztalatot hozott. Teszem hozzá, én nem hiszek az ’okos ember a más hibájából tanul’ frázisnak, legalábbis az érzelmek területén nem.

Újabb csalódás és újabb kapcsolatba menekülés következett, ami persze alig fél év elteltével megint felborult. Mégsem szakadt meg a ’meg kell találnom az életem párját’ program. Szerencsére. Hamar megtaláltam, újra elhittem, megint nagyon szerelmes voltam és nagyon bíztam. Az élet és a közös elhatározásunk úgy hozta, hogy az első szerelmes hét után fél évre 2000 kilométer távolságba kerültünk egymástól, és internet és skype híján leginkább a heti rendszerességű levelezés maradt. Talán ez is lehet az oka, hogy életem legtartósabb és legmélyebb érzelmi kapcsolatává alakult ez a történet. Persze a hullámvasútozás ebben a kapcsolatban is megvolt, hiszen a gondolati programok és az érzelmi megélések ugyanúgy működtek, vagyis eleinte igen csekély tudatossággal.

Az elmúlt 16 évben fokozatosan tudatára ébredtem az érzelmi és gondolati működéseimnek. Az én oldalamról nézve ez ’mentette meg’ a párkapcsolatomat. (Persze kihagyhatatlan a másik oldal érdeme is!)

Szóval az ébredező tudatosság tette élvezhetővé és egyensúlyozta ki a kapcsolatunkat. Azt, hogy hogyan arra az elmúlt négy év adja folyamatosan a válaszokat. Olyan válaszokat, hogy nem kell egy újabb szerelembe vagy bármilyen más érzelmi sebeket elfedő tevékenységbe menekülnöm.

Az egyik dolog, amit felismertem, hogy a kapcsolatból való kimenekülés vagy egy új kapcsolatba belemenekülés a mély érzelmi sebek elfedésére szolgál. Ez legtöbbször teljesen tudattalan védekezés, hogy ne kelljen az érzelmi fájdalmat megélni. Ezért nem tudok haragudni azokra, akik kilépnek egy kapcsolatból vagy megcsalják a másikat. Egyszerűen nincsenek ennek tudatában. Nincsenek tudatában az én-védő működéseiknek.

Egy példán keresztül szemléltetve: Benne vagyunk egy kapcsolatban, mondjuk akár egy-két évtizede. Megismertük a Másikat valamilyennek. Beleszerettünk valamilyen számunkra jó tulajdonságába vagy adottságába. Aztán az évek során – a duális gondolkodásunk velejárójaként – természetesen megtaláljuk, meglátjuk a Másikban a kevésbé elfogadható, számunkra nem jó tulajdonságokat is. Minősítjük, kategorizáljuk, megítéljük a Másikat és kezdődik a libikóka. Az elménk folyamatosan jelzőkkel, címkékkel látja el, minősíti a Másikat, a kapcsolatot és önmagunkat is, illetve veszettül próbálkozik megtalálni az elveszőben lévő egyensúlyt, boldogságot és szerelmességet. Próbáljuk a lehető legkevesebb érzelmi fájdalommal megúszni, de közben többnyire csak egyre mélyebbre süppedünk az érzelmi és gondolati mocsárba.

És ekkor ’varázsütésre’ megjelenik az ÚJ Szerelem. Az Élet elénk hoz valakit, akit nem ismerünk és Ő sem ismer minket. (Nem mintha már annyira ’jól’ ismernénk a Másikat vagy önmagunkat.)
Szóval, megjelenik az Új, a Vonzó, az Érdekes. Itt tiszta lappal kezdhetünk, nem csak a Másik előtt, de Önmagunk előtt is. Szükségünk van a tiszta lapra, mert már annyira tud fájni a sok csalódás, emlék, bántás, félreértés.

Azonban valami ezzel párhuzamosan is zajlik. A pár együtt töltött évtized alatt, ami során a mocsárba ragadtunk, azért sok mindenben változtunk. Gyakran ezeket a változásokat nem merjük vagy tudjuk felvállalni a párunk és önmagunk előtt sem. A változásokat szeretjük persze, de félünk is tőlük.

Ezeket a Változásokat az Új Szerelem már természetes tartozékunkként ismeri meg, nem kell előtte titkolni, sőt valószínűleg ezek imponálnak neki. Mennyivel könnyebb erre menni. Itt elfogadás, elismerés és szeretet vár az ítéletek mocsara helyett.

Természetes, hogy erre megyünk, amikor már úgy érezzük, hogy a fulladás határán vagyunk ebben az érzelmi-gondolati mocsárban.

Viszont jobb, ha résen leszünk, mert újabb csalódás rejlik azonban az új szerelemben is, ha a régi program fut tovább. Ha nem tanulunk a történésekből. Ha nem ismerjük fel, hogy a felszíni helyzetek mélyén milyen vezérlő erők működnek. Ha nem ismerjük fel, hogy mi késztet minket menekülésre, támadásra, védekezésre, ítélkezésre, vitázásra, kifelé mutogatásra, önámításra, önsajnálatra vagy önhibáztatásra.

És ha már látunk összefüggéseket, kezdjük érteni az érzelmi reakcióinkat, felismerjük az automatikus működéseinket, és hogy miképp szeretnénk élni, könnyen lehet, hogy ugyanott fogjuk találni magunkat, mint azelőtt, ha nem kezdünk valamit ezekkel a felismeréseinkkel. A program fut tovább, mert nincs jobb az elménk értelmezései szerint.

Az elme mindig a lehető legjobbat vagy a legkevésbé rosszat választja. Ez az elme én-védelmi mechanizmusa. Az elme akkor ’cseréli le’ a régi programot, ha egy új program számára jobbnak tűnik, és többszörösen beigazolódott, hogy tényleg jobb is.

A régi program feloldása a megismeréssel kezdődik. Ez sokszor sziszifuszi és haladatlannak tűnő munka, de ne keseredj el, ha már elindultál ezen az úton és ezt tapasztalod. Évtizedek berögzült és valamely szempontok alapján az elménk által jónak minősített működésink nem fognak azonnal megváltozni. Lehet, hogy van ilyen ember is, de én még nem találkoztam eggyel sem. Az önismereti munka időt és energiát igényel. Mindenki a saját tempójában halad ebben a folyamatban, de rendszeres elmélyülés, rátekintés nélkül maradunk a mocsárban. És persze ez a mocsár lehet relatív kényelmes, meleg, megszokott, fura mód biztonságos is.

Amikor elkezdjük rászánni az időt és energiát a megismerésre, gyakran találjuk magunkat újra abban a kinőtt cipőben, ami már igencsak nyomja a lábunkat. Ez elkeseríthet és visszatarthat a további munkától, de a hasznukra is fordíthatjuk. Mint ahogy a kinőtt cipő nyomja a lábunk, úgy jeleznek a régi hiedelmeink érzelmi fájdalommal. Ez a fájdalom lehet egyfajta jelzőberendezés és megerősíthet minket abban, hogy tovább menjünk az úton, hogy lerúgjuk a kinőtt cipőt. A régi program feloldása felé tartó úton a következő lépés a rendszeres önismereti munka, bármilyen módszert is választunk. E nélkül megrekedünk és visszacsúszunk. A rendszeres munkával szerzett tapasztalások és felismerések fogják beigazolni az elménknek, hogy ez az út jó nekünk.

(Ellentmondásosnak tűnhet, hogy az elménknek próbáljuk igazolni az új út megfelelőségét és közben – főként Scott önvizsgálataival – az elme címkéitől szabadítjuk meg a jelen tapasztalásunkat. Én azt találom, hogy mindkettő hasznos. Az elme mindig ott lesz és mindig minősít. Ennek tudatában viszont könnyebben lehetünk jelen címkékkel vagy címkék nélkül. Amikor felismerjük az elme ezen működését, amikor látjuk, hogy tudatosság nélkül, egyszerűen hittünk a felmerülő gondolatoknak, akkor könnyedebben, természetesebben élhetjük meg a sorsunk különböző helyzeteit.)

Az elmúlt négy év önismereti munkája során sokszor elegem lett. Sokszor bekapcsolt a régi program. Sokszor éreztem, hogy reménytelen a helyzet, nem fognak változni a dolgok. De ez nem igaz. A dolgok mindig változnak. A dualitás világa tele van paradoxonnal. Szeretnénk a változást, de tartunk is tőle. Szeretnénk tartós, jól működő párkapcsolatot, de szabotáljuk azt és gyakran nem bírjuk felfedezni azt a jelen kapcsolatunkban.

Az elménk állandóan elemez, szinte fáradhatatlanul keresi a legjobbat vagy a legkevésbé rosszat. Ez a funkciója.

A problémáink abból fakadnak, hogy azonosulunk az elménkkel, a gondolatainkkal, az érzelmi energiákkal. Az új kapcsolattól várjuk a megoldást, a megelégedettséget. Ez nem baj, de a szenvedésünk abbahagyásának kulcsa a felismerés, hogy nem az elménk, nem a gondolatok és nem az érzelmi energiák vagyunk. Az elme hasznos a számunkra. Általa ismerjük fel nap, mint nap a szeretteinket, a dolgokat, mindent. Az elme beazonosít. Így működik. Segít eligazodni a világban. Tudunk vele tervezni és emlékezni. Használjuk ezekre.

Az érzelmi energiák is hasznosak. Hihetetlen színessé teszik az életünk. Velük tudunk szeretni, szomorkodni, érezni. Az érzelmi energiák töltik fel élettel az életünket.

Az elme és az érzelmi energiák együtt csodás tapasztalásokhoz is vezethetnek minket. Csak amikor azonosulunk velük, amikor abban a hitben élünk, hogy én vagyok a gondolatom és az érzelmem, és ez nem a számomra elképzelt módon valósul meg, akkor szenvedünk. Akkor beindul a régi program.

Persze a leírtak bármelyik emberi kapcsolatunkban megjelenhetnek. A gondolati sémáink, az érzelmi reakcióink bármelyik kapcsolatban tükröződhetnek. A tudattalan programjaink egészen addig működnek, mígnem elkezdjük felismerni, hogy valójában nem azt kapjuk tőlük, amit szeretnénk. És ez a belépési pont a valódi változáshoz, a tudatos jelenléthez. Itt válik hasznossá a baj, a szenvedés, az ellenállás. Ezen a ponton kezdhetjük másképp szemlélni és tapasztalni az életünket. Ekkor – és ez minden egyes pillanatra igaz – kezdhetjük megismerni azt az énünk, akit eddig a sok rárakódott hiedelemtől, elgondolástól, koncepciótól, érzelmi sebtől, fájdalomtól, félelemtől nem láthattunk.

Ezeket a belépési pontokat adja számomra folyamatosan az önvizsgálat és a jelenlét. Így ismerkedek magammal nap, mint nap. Ismerem meg a hiedelmek és érzelmi sebek ’mögött’ élő énem és tapasztalok sok apró csodát, szerelmet, belső megnyugvást és szabadon megélhető érzelmeket.


Ha kedved adódik, nézz körül itt a blogon a bejegyzések között, látogass el egy eseményünkre vagy az ÚJ HONLAPUNKRA: www.termeszetesnyugalom.hu

A MEGISMERÉS ÁTTETSZŐVÉ TESZI A FÉLELMEKET - RÁDIÓINTERJÚ A SZORONGÁSRÓL ÉS PÁNIKRÓL

A múlt hónap végén megkeresett a helyi rádióadó egyik műsorvezetője, Rácz Cili azzal, hogy lenne-e kedvem beszélni a szorongásról és pánikról egy reggeli műsorban. Mivel még soha sem volt velem élő rádióinterjú, és kihívásnak tűnt, belementem. Jó próbája egy ilyen alkalom a félelmek vagy a stressz megtapasztalásának, az önvizsgálatok gyakorlati hasznosításának.

Volt bennem némi izgalom, feszültség a műsor kezdete előtt, így alkalmam nyílt megfigyelni az ezzel kapcsolatos gondolatokat és testi érzeteket. Egy rövid önvizsgálat után megérkeztem a jelen pillanatba – miközben már 10 perce a stúdióban ültem – és elkezdődött a beszélgetés.

Első körben a félelem és feszültség kapcsolatáról, a pozitív és negatív stresszről beszéltünk. Arról, hogy szorongás esetén az ismeretlentől félünk, nem tudjuk mi lesz velünk, illetve felületes, számunkra negatív elképzeléseink vannak a jövőről. Szó volt róla, hogy fontos megkülönböztetni az indokolt és indokolatlan félelmet, mert az indokolt félelem, a racionális megfontolás – amíg nem válik fóbiává – hasznos nekünk.

Cili nagyon jól kérdezett, valódi figyelemmel volt jelen. Hálás köszönet érte, nagyon megkönnyítette a dolgom!

Beszéltem a saját élményeimről, a tünetekről, a pánikrohamokról. Megemlítettem az elme azon funkcióját, hogy meg akarja találni a tünetek okát, meg akarja ismerni a racionális magyarázatot. Pánikbetegség esetén gyakran előfordul, hogy az orvosi vizsgálatok nem mutatnak semmilyen szervi elváltozást, ami még félelmetesebbé teheti a tüneteket, rohamokat. Megesik, hogy ilyenkor a testünk és gondolataink feletti irányításunk elvesztésével szembesülünk, és kiszolgáltatottság érzésünk támad.

Szó esett még a legfőbb kiváltó okokról és arról, hogyan közelítsük meg a pánik helyzeteket, hogy mi történik ilyenkor pontosan, hogy mit lehet tenni. Megemlítettük a környezet támogató hozzáállásának fontosságát, az önsegítés jelentőségét, az önvizsgálat szerepét és természetesen a számomra kiutat jelentő módszereket: Byron Katie Munka önvizsgálatát és Scott Kiloby Élő Önvizsgálatait.

Végül megegyeztünk abban, hogy a félelemtől, a félelmetes dolgoktól nem félni kell, hanem megismerni. Mert megismerve a félelem feloldódik, áttetszővé válik.

Az alábbi linkre kattintva meghallgathatod a riportot (a megnyíló oldalon a DOWNLOAD/LETÖLTÉS feliratra kattintva hallgatható):
Rádióinterjú a szorongásról és pánikról