ÚJRA "IGAZ EZ?"

9 hónap telt el az első bejegyzéseim óta. Ennyi idő alatt két sejt találkozásából kifejlődik egy emberi lény.

Újraolvasom a 4 kérdést és azt veszem észre, hogy már másként (új emberként) látom, hallom a leírtakat. Ez ihleti soraimat. És azért osztom meg, mert úgy érzem, érdemes újra és újra ránézni önmagunkra, hogy tisztán lássuk a változást.

A második, IGAZ EZ?, bejegyzésemet olvasva ráláttam, hogy mennyi minden történt, változott azóta. Pl. a bejegyzésben vizsgált hiedelem kiváltója, a pánikroham, azóta többször meglátogatott és az egész egy gyönyörű ívet írt le. Megmutatta magát, méghozzá olyan intenzitással, hogy komolyan azt hittem, bele is halhatok. Így aztán a 2. megfordításnál leírt „Katie azt mondja, akkor végezeted el a Munkát, ha ki tudod jelenteni a végén, hogy „Alig várom, hogy újra megtörténjen!” Amikor pedig újra belekerülsz ugyanabba vagy egy nagyon hasonló helyzetbe, a reakciódból kiderül, hogy van-e még megvizsgálandó hiedelmed az adott területen vagy teljesen kibékültél a Valósággal!” többször is megélhetődhetett. A szép ív pedig azt jelenti, hogy ezeket a rohamokat újra átélve, ÖnMunkás szemmel figyelve, a közben felmerülő stresszes gondolatokat megkérdőjelezve egyre gyengébb hatása lett. Mára azt mondhatom, már csak néha és nyomokban felfedezhetőek az érzések. Nem kötődnek hozzájuk félelemmel teli gondolatok és ha mégis felbukkan egy-egy, hát megvizsgálom. Már ki merem mondani, hogy „Alig várom, hogy újra átéljem!”

Folyamatosan változik bennem valami! Minél többször teszem fel az „Igaz ez?” kérdést, úgy változik a valóságom. Talán azért, mert megkérdőjeleződnek a hiedelmeim. Ráadásul az Élet elém is hozza a helyzeteket. Én meg csak nézem, hogyan is reagálok. Azt nem mondom, hogy nincs már bennem feszültség, de sokkal kevesebb!

Sokat segítenek a csoportos összejövetelek is! Szinte hihetetlen, hogy nagyon hasonló, sőt néha ugyanazokkal a nehézségekkel küzdünk. Azt látom, hogy a Munka akkor dolgozik bennem, ha használom. Minél többször, minél mélyebbre megyek az önvizsgálatban, annál jobban dolgozik. Az összejövetelek, csoportos Munkázások, tematikus napok és táborok jó beindítók, továbblendítők. Használjátok ezeket a lehetőségeket és Munkázzatok egyedül is, mert egy csodával fogtok találkozni: Önmagatokkal!

A legközelebbi ÖnMunka összejövetel Szentendrén, május 11.-én péntek este 7 órától lesz és a fókuszt az elkövetkezendő alkalmakkor egy-egy kérdésre tesszük, hogy kicsit jobban elmélyülhessünk a Munkában!

ALAPELVEK V. RÉSZ

KERESD MEG A SZENVEDÉST OKOZÓ GONDOLATO(KA)T!

Byron Katie meglátta, hogy minden érzést/érzelmet megelőz egy gondolat. Nem kell ezt elhinned. Vizsgálj meg egy szenvedéssel teli érzést és magad győződhetsz meg róla!

Lássunk egy konkrét példát:

A lányomat nem engedtem el bulizni az éjszakába, ő meg nem szól hozzám, ha mégis, akkor meg azt mondja, hogy: nem hagyom élni, már nem az őskorban élünk, tönkreteszem a fiatal éveit. Ez intenzív érzelmeket vált ki belőlem: elszomorít, hogy nem tisztel; bűntudatom van, hogy túl szigorú vagyok; dühös vagyok, hogy flegmán szól hozzám és elkeseredett, mert ez sokszor előfordul.

Nézzük csak meg miket hittem el, milyen gondolat/ok előzik meg az érzelmeket.

- Szomorú vagyok: elhittem, hogy a gyerek/em/nek tisztelnie, legalábbis elismerni kellene azt, amit és ahogyan teszek érte. Tudhatná (hiszen sokszor elmondtam már neki), hogy az ő érdekében teszem. (Micsoda önhittség a részemről! Később leírom, hogy miért.)

- Bűntudatom van: elhittem, hogy lehetek túl szigorú, hogy bármit is csinálhatok rosszul.

- Dühös vagyok: elhittem, hogy a gyerekem nem szólhat hozzám flegmán, értenie kell, hogy óvni akarom és örülnie, hogy ilyen szülője van.

- Elkeseredett vagyok: elhittem, hogyha flegmán szól hozzám, akkor nem érdekli, hogy jót akarok neki.

Mi is történt? Jött a felsorolt négy érzelem, ami – megvizsgálva - megmutatta, hogy milyen elhitt gondolatok előzték meg. Sokszor nincs konkrét gondolat, mert már jól begyakoroltuk ezeket a sémákat és egyből a testi érzet vagy az érzelem jelenik meg, ami valamilyen cselekvésre késztet. Ebben az esetben én felküldtem a lányom a szobájába. Éppen látni sem bírtam! Olyan tükröt tartott elém, amibe egyszerűen nem akartam belenézni. Így aztán megítéltem, feltettem a négy kérdést, megfordítottam és erre jutottam. Megköszöntem neki és elmondtam, hogy mit éltem át, kvázi nem hordoztam tovább magamban, hanem megkerestem a szenvedést okozó gondolatot és megMunkáztam.

Katie úgy fogalmaz, hogy „valamennyi feszültséggel terhes érzés ébresztőóraként működik, amely arra int, hogy ideje kikászálódni az álmok világából”.

Ha ezt meglátjuk, már kevésbé fogjuk rossznak ítélni ezeket az érzéseket, sőt idővel meg is szerethetjük az ébresztőóra csengését! Hisz ez a figyelmeztető jel, hogy „hahó, elhittél valamit, ami nem egyezik a Valósággal!”.

Most már ki tudom mondani: Alig várom, hogy a lányom újra kifakadjon! Így megtudhatom, hogy van-e még a témában feszültséggel teli történet.

Ezen az úton haladva akaratlanul is rálelek a boldogságra.

„A Munka tudatosítja bennünk belső történéseink oksági láncolatát. Ha egyszer felismerjük ezt, valamennyi szenvedésünk elenyészik.” BK


Ha még nem ismered A Munkát, kattints az elméleti alapokra!

ALAPELVEK IV. RÉSZ

TUDATOSÍTSD MAGADBAN A SAJÁT TÖRTÉNETEIDET!

Mi jut eszedbe erről a képről? Milyen történetek indulnak el benned? 

Ezeknél az észrevett történeteknél kezdődhet az önvizsgálat.

A mai bejegyzés erről szól.

Minél többet foglalkozom A Munkával, minél többször vizsgálom meg a stresszes gondolatokat vagy a nyomukban keletkező érzéseket, annál inkább válnak láthatóvá az elhitt történetek. Egyszerűen kikerülhetetlen egy idő után.

A tudatosítás nekem így néz ki: „Nézd már Misi, hogy fáj ez!” vagy „Mi is éppen a bajom?”. És ránézek, kicsit kívülről (vagy legalábbis kijjebbről), megvizsgálom mi is zajlik bennem és vajon miért. Ezt többféleképpen próbáltam már mire az ÖnMunkával találkoztam és azt tapasztaltam, hogy az önvizsgálat egyszerűbben világít rá a valóságra, mint bármi más. Nem tudok elbújni és nem is kell, olyan szépen oldódnak fel a hiedelmeim okozta gubancok.

Sokszor foggal-körömmel ragaszkodunk a sztorinkhoz, az igazunkhoz. Abból tudhatjuk, hogy ez nem az igazság-valóság, hogy fájdalmas, szomorú vagy dühítő a helyzet. Ilyenkor rávetítjük a külvilágra a belvilágunk és a külvilág ezt tökéletesen visszatükrözi. A legjobb, ami történhet velünk, hogy meglátjuk magunkat a környezetünk tükrében, hiszen ez az, ami rávilágít az elhitt gondolatokra. A kivetült, tükröződő sztori, a másik fájdalma, szomorúsága vagy dühe mutatja meg, hogy miket hittünk el és mi az, amit érdemes megkérdőjeleznünk. Így tudatosíthatjuk a történeteinket, pontosabban így tudatosodhatunk.

Nézd csak meg mennyi mindent gondolsz az emberekről, dolgokról, a fenti képről. Minden, amit gondolsz a gyerekedről, szüleidről, főnöködről, szomszédodról, gazdaságról, politikáról vagy időjárásról, elhitt történet. Ha ezt észreveszed, megvizsgálod, megváltozik az életed. Ehhez legfőképp nyitott, ítéletektől mentes elmére van szükséged. A nyitott elméhez pedig a zárt, történeteihez ragaszkodó, szenvedő elme szükséges. Épp ezért nem is haragszom a szenvedésre. A szenvedésem ébreszt fel, mutat rá az igaznak vélt történetekre. Végeredményben fontos segítő. Talán ezért is mondja Byron Katie, hogy, akkor nyílt meg az elméd, amikor ki tudod mondani és minden porcikádban ezt is érzed: „Alig várom, hogy a szenvedést okozó helyzetet újra átéljem!”. Ebben a nyitott állapotban megláthatod egy újra történő szituban az aktuális reakcióidon keresztül azt, aki éppen vagy. Lehet, hogy azt, aki azt veszi észre, hogy meg sem érinti az újra átélt helyzet. Ha pedig még fáj, akkor lehet további felderítő utakat tenni az elhitt gondolatok erdejében!

Mindig a valóság történik, és benne megláthatom (nyitott) magam, mint valóság vagy egy másik (zártabb) magam, mint elhitt sztori.

Ha szeretnéd tudatosítani a történeteidet és megakadsz, szívesen látlak, hallak vagy olvaslak, hogy a megakadt fogaskereket közösen mozdítsuk meg!
Bővebb információ ITT

ALAPELVEK III. RÉSZ

KÖZELÍTSÜNK MEGÉRTÉSSEL A GONDOLATAINKHOZ

„Egy gondolat mindaddig ártalmatlan, amíg nem hiszünk neki.” BK

Tehát nem a gondolat okozza a szenvedésünket és negatív érzelmeinket, hanem az, hogy elhisszük őket!?

Ez elég furán hangozhat! Próbáld ki a következő gyakorlatot (szánj rá pár nyugodt, csendes percet):

Csukd be a szemed....Figyeld meg a gondolatokat....Csípd el az egyiket.....Aztán engedd, hadd menjen.....Figyeld meg a következőt, ami jön.....Te gondolod őket?....Vagy csak úgy jönnek?

Nekem még soha nem sikerült egy konkrét gondolatot gondolni. Egyszerűen felbukkannak valahonnan. Ezt a 'helyet' nevezi Byron Katie Egy Elmének. Azt vettem észre, hogy mindössze annyi történik, hogy ezeket a felbukkanó gondolatokat fűzzük egymás után, így szőve a személyes drámáinkat.

Az, hogy nem én gondolok, eleinte kifejezetten rémisztőnek tűnt. Elvesztettem tőle azt a valakit, akit önmagamnak hittem. Azt, aki azt hitte, hogy ő ilyen meg olyan és ezért meg azért tesz ezt meg azt. (És csak helyettesítsd be konkrét tulajdonságokkal, magyarázatokkal és cselekedetekkel az előbbi mondatot.) Igazából csak az önmagamról szóló illúziókat veszítettem, veszítem el.

Szóval, fura volt ránézni magamra úgy, hogy nem én gondolok. Aztán, ahogy sorra vettem a stresszes gondolatokat, egyre inkább beigazolódott számomra, hogy ez a valóság. Nem mi gondolunk!

Azóta sok szenvedést okozó, elhitt gondolatot találtam. Megkérdőjeleztem őket és a stressz, a fájdalom, a szenvedés eltűnt. És amikor újra átélek valamilyen negatív érzelmet, azt már örömmel, kíváncsian tudom fogadni, hiszen csak megmutatja, hogy van még elhitt gondolatom.

„Nem gondolataink, hanem a hozzájuk való ragaszkodás minden szenvedés forrása.” BK

A gondolat nem személyes! A gondolatok jönnek-mennek, sőt fénysebességgel száguldanak!
A Munka lelassítja ezt a felgyorsult gondolat-tömeget. Ebből a gondolat-tömegből veszünk ki egyet-egyet, aszerint, hogy éppen mi bukkan fel, és milyen erős feszültséget kelt bennünk. (Pl.: A gyerekemnek szót kéne fogadnia.) Amikor a gondolat szemben áll a valósággal (A gyerekem éppen nem fogad szót.), akkor szenvedünk. Csalódottak, szomorúak vagy dühösek leszünk. Miközben csak a gondolathoz ragaszkodunk, miszerint „A gyerekemnek szót kéne fogadnia.”.

Amikor felismerjük, hogy a szenvedésünket ez a ragaszkodás okozta, azonnal feloldódunk. Meglátjuk a valóság és a valóságról alkotott elképzelésünk közötti különbséget és tisztán, ítéletmentesen látjuk a helyzetet. Nyitott elmével bármit teszünk vagy nem teszünk, az úgy lesz jó. Nem tudjuk elrontani. Igazából sosem tudtuk, csak azt hittük.

Nyitott elmével örülhetek, hogy a gyerek épp nem fogad szót. Miért? Például azért, mert önállóan cselekszik. A saját feje után megy. Örülhetek is ennek. És örülhetek annak is, ha nekem ez fáj, mert felhívja a figyelmemet valamelyik hiedelmemre. Megmutatja, hogyan érzem magam, amikor nem fogad nekem szót. Megmutatja, hogyan viszonyulok hozzá és magamhoz, míg hiszek ennek a gondolatnak. Az önvizsgálat során rálátok a működéseimre, amiket a hiedelmeim, illetve a hozzájuk való ragaszkodás okoz. Ezek a működések automatikusak, tanult mintákra épülnek.

Pl.: én azt tanultam, hogy a gyerekeknek szót kell fogadnia a szüleinek és én meg is felelek ennek, ezt várom a sajátomtól is. Ebben nincs egyéniség, csak felvett, megtanult minta. A gyerekem viszont egyéniség, amikor nem fogad szót, nem akar megfelelni, önmagát követi. Ez nem tetszik nekem. Meg az, hogy én ezt nem mertem megtenni annak idején. Ez a tükörkép nem tetszik nekem. Pedig, ha jobban megnézem (pl.: megkérdőjelezem), megláthatom a valóságot. Megláthatom a gyerekemben a tanítót, a segítőt. A tiszta szeretetet, ha fennkölt akarok lenni.

Ha csak azt tudom elhinni, hogy szót kell fogadnia, elválasztom magam tőle, magamtól és a mindenségtől. Pillanatnyilag elbukok, de csak azért, hogy újabb esélyt kapjak. Arra, hogy más szemszögből láthassam a dolgot, hogy megkérdezhessem: Igaz ez?

Tudod, nem lehet elrontani! Mindig felteheted a Négy Kérdést és meglelheted a Valóságot!

„Jómagam nem engedem el a gondolataimat, hanem megértéssel közeledem feléjük. Végül ők engednek el engem.” BK

Már tapasztalattá vált bennem a fenti két mondat. Sok olyan megvizsgált, megértett gondolatom hagyott el, amikhez azelőtt ragaszkodtam.

Szeretettel invitállak a találkozásra Önmagaddal! A Négy Kérdés és a Megfordítások hozzásegítenek valódi Önmagad megértéséhez, megismeréséhez!

Legközelebbi ÖnMunka összejövetel Szentendrén 2011.12.16.-án, 19 órától lesz.

ALAPELVEK II. RÉSZ

A SAJÁT HÁZUNK TÁJÁN SEPERJÜNK!

„Az én szememben a mindenség három részre különül el: van, ami az én ügyem; van, ami másoké; és van, ami kizárólag Istenre tartozik. Számomra Isten egyet jelent a Valósággal.” BK

Ez elmúlt évben bőven volt alkalmam megfigyelni, hogy mi történik, amikor nem az én dolgommal foglalkozom. Ráláttam, hogy sokszor foglalkozom a párom és a gyermekeim dolgával és időnként még Isten kezéből is ki akartam venni a kormánykereket. Persze ilyenkor rendesen szenvedtem, hol szomorú, hol tehetetlen, hol dühös voltam. Ezek a „negatívnak nevezett” érzelmek a mi figyelmezető jelzéseink, hogy nem a saját dolgunkkal foglakozunk. Igazából hálásak lehetünk minden „negatív” érzésünknek és gondolatunknak, mert ezek az iránymutatók az utunkon.

Csodálatos adomány az a képességünk, hogy kívülről is rá tudunk nézni a működésünkre. A Munka pedig kiváló segítség ezen képességünk tudatos használatára. Egy stresszes helyzetben feltett „Kinek a dolgával foglalkozom éppen?” kérdés és az arra, a belső csendünkből felbukkanó válasz már önmagában kibillenti a Jól Tudom Elménket a jól megszokott szenvedésből. Megéri beiktatni egy-egy olyan napot az életünkbe, amikor minden kellemetlen helyzetben feltesszük ezt a kérdést.

A Munka végzése közben is fontos, hogy feltegyük ezt az alkérdést a „Hogyan reagálok, amikor elhiszem a gondolatot?” kérdéskörben.

Eleinte folyton- folyvást beleakadtam ebbe a kérdésbe és sokszor nagyon zavart, hogy tudom, nem a más dolgával kéne foglalkoznom, miközben éppen azt tettem. Munkáztam is rá párszor és az alvilágból fel is bukkantak azok a hiedelmek és minták, amik teljesen logikussá és érthetővé tették számomra, hogy addig fogok a másik dolgával foglakozni, amíg meg nem vizsgálom az összes elhitt gondolatomat. Most éppen ott tartok, ha előfordul, hogy beleütöm az orrom más dolgába, mihamarabb megvizsgálom. És bizton mondhatom, ez egyre ritkábban fordul elő velem és már kevésbé ráz meg.

Nézzünk egy konkrét példát:

- Vegyél fel meleg kabátot gyermekem, mert hideg van.

A gyermekem persze nem akar. Én dühös leszek, hogy nem fogad szót. Vagy aggódó, hogy meg fog fázni. Vagy tehetetlen, mert nem tudom rávenni. Vagy erőszakos, hogy ráadjam. Vagy manipulatív, hogy azt mondom neki beteg lesz vagy nem találkozhat a barátaival. Mindenki megtalálhatja a rá leginkább jellemző érzelmi állapotokat és reakciókat.

Kinek a dolgával foglakozok ilyenkor?

Az biztos, hogy nem a sajátommal! Az a gyerek dolga, hogy szót fogad-e vagy meg fog-e fázni. Az én dolgom annyi lehet, hogy veszek neki kabátot, megmondom hány fok van, esetleg, hogy én mennyire fázok, amikor nem öltözök melegen. Ja, és szerethetem is, ha nem az egyéb érzelmeimmel vagyok elfoglalva.

Érezhetem-e azt, hogy ő fázik? Volt olyan, hogy én nem fáztam, amikor mások igen?

Ha megkérdőjelezem a hiedelmeim, - miszerint „A gyereknek szót kell fogadnia.” Vagy „Nem kellene megfáznia.”, egyáltalán, hogy „Ha nem öltözik melegen, meg fog fázni.” Vagy „Én tudom, hogy mire van szüksége a gyereknek.” – megláthatom azt, hogy én mikor hittem el, amiket mondok neki és így megérthetem a működésemet. Megláthatom, hogy mennyire igaz az állításom ellenkezője, amikor szót fogad vagy amikor „melegben fázik meg”.

Mi változik, ha végzem a Munkát? Én változok. Az elmém megtisztul az elhitt gondolatoktól, az ítéletektől, az előfeltételezésektől, történetektől. A másik nem biztos, hogy változik. Én viszont másképpen fogok tükröződni benne. A szeretet, a megértés, az elfogadás fog tükröződni benne. Kapcsolódni fogok, elsősorban valódi önmagamhoz. Ahhoz, aki történetek előtt van. És ebben az állapotban másokhoz is tudok kapcsolódni.

Szívesen és köszönettel veszem a kérdéseket, hozzászólásokat, ellenvéleményeket és kritikákat!